A csíki székelyek és a gyimesi csángók identitástudatáról 1.
Szülőföldem és lakóhelyem a Jászság, kitűnő terepe a társadalomkutatás kulturális antropológiai aspektusának, de már diákkoromtól kezdődően, figyelmem inkább fordult a magyarság földrajzi értelemben, legkeletibb térségeiben, Moldvában, a Gyimesekben és a Székelyföldön élő közösségeinek a sorsa, kultúrája felé.
A Csíkszeredában létrejött és figyelemre méltó kutatási eredményeket produkáló Kulturális Antropológiai Műhely tagjainak álláspontját osztva – „ma mi vagyunk Európa nomádjai” – magam is úgy véltem, sokkal izgalmasabb rejtvényeket kell megoldani a kulturális képletek tekintetében a világnak ezen a táján, mint idehaza, a civilizáció és a globalizáció által már alaposan kilúgozott és a média tevékenységének köszönhetően homogenizált társadalmi szövetekben.
A motivációm további erősödését jelentette az a családomat érintő, ma már szinte homályba vesző származási tudat is, amely a felmenőim vonatkozásában egynegyed íziglen a Gyimesekhez kötötte őseimet.
A Jászberényi Tanitőképző Főiskolán 1996-ban megalapítottuk a Jászsági Antropológiai Műhelyt, amely néhány évig jogilag egyesületként is működött és számos társadalomkutatási, valamint kultúraközvetítői programban is részt vett. A tudományos tevékenység példájaként ott volt előttünk a csíkszeredai KAM, de a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem „láthatatlan kollégiumának” tevékenységei is motivált bennünket. Jelen tanulmány egy rövid kivonata annak az 1996-tól 2003-ig folytatott kutatási tevékenységnek, amelyet a Székelyföldön, a Gyimesekben és Moldvában folytattunk. A kutatás résztvevői (két oktató és főiskolás diákok) együtt és külön-külön is hozzájárultak azokhoz az eredményekhez, amelynek néhány, az általam itt rögzített gondolata megfogalmazódik.
A műhely tagjai között jelentős feladatot vállaltak azok a főiskolai hallgatók, akik az itt említett, a magyarság kultúrájának talán legősibb, legautentikusabb értékeit őrző vidékeiről származnak, és szorgalmas kutatási tevékenységükkel fontos adalékokkal szolgáltak közös eredményeinkhez.
Bevezetés
Az etnoregionalizmus tárgyában talán indokolni sem szükséges az identitásproblematika jelenlétét, hiszen egy olyan potenciálisan létező kohéziós erőről van szó, amelyet bármiféle politikai nézőpont sem hagyhat figyelmen kívül. Egy olyan korban, egy olyan világban, amelyben és ahol mesterségesen a média által generált felszínes és rövid távú összetartó erők működnek, aligha lehet csupán ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetésekhez illetve általános ítéletekhez jutni.
Az identitástudat valamiféle konkrét, illetve egzakt mérhetősége bármely politikai erő számára létkérdés lehet, avagy stratégiai jelentőségű információt jelent. Politológiai ismérvek alapján az identitás feltérképezésének eredményei jelentős hatalmi kondíciókat generálnak, generálhatnak. Ebben a nézőpontban számomra az egzakt mérhetőség másodlagos jelentőségű, hiszen nem a politikai tőke kinyerhetőségének jelentőségét vizsgálom, hanem egyszerűen azt szeretném megtudni, hogy létezik-e egyáltalán egy valameddig is kiterjedő identitás, és az miféle? Létezik-e egyáltalán irányítható, kezelhető, valamilyen eszköztárral manipulálható identitás, amely alkalmassá teszi a közösséget egy bizonyos cél megvalósítására? Létezik-e a kohéziónak ez a formája, amely társadalmi stratégiák megvalósítására is alkalmassá tesz egy közösséget? A probléma annál is izgalmasabb mint azt előzetesen gondolnánk, mert minden feltevés ellentéte is igaz. Tehát, ha léteznek olyan stratégiák, amelyek képesek megölni, elpusztítani, valamint kiüresíteni a közös cselekvésekre késztető, tartalmilag is megragadható identitásokat, akkor politikai értelemben a közösségek bomlaszthatóak, bármikor a megfelelő eszközökkel irányíthatóak – tehát hatalmi igényeknek megfelelően manipulálhatóak.
Mindazon tapasztalatok, amelyek az általunk vizsgált politikai-kulturális térségben realizálódtak különleges gyakorlatot és lehetőséget biztosítottak a kísérletező gondolatok számára. Hiszen nyílt és alig leplezett szándék jelenik meg a román asszimilációs törekvés irányából, másrészt közvetlenül jelen van az egzisztenciális érvényesülés lehetőségének az identitást alapvetően befolyásoló következményrendszere, valamint az is tényszerűnek mondható, hogy a globalizációs folyamat minden helyi kulturális értéket folyamatosan kilúgozó hatása egyre jobban érvényesül. Mi történt? Mi történik? Valamint mi várható a felcsíki székelység illetve a gyimesi csángók identitástudatának metamorfózisában.
A tanulmány rövid és mitavételszerű gondolatmenetében egy, a történelmi-társadalmi, valamint kulturális viszonyok aspektusában kíván rámutatni egy érdekes és első megközelítésben érthetetlen jelenségre. Ez a jelenség a következő: a csíki székelyek és a gyimesi csángók alapvetően leértékelik egymást, de ugyanekkor mindkét népesség identitástudata sajátosan, szorosan kötődik a magyarsághoz és saját kötődését értékesebbnek, magasabb szintűnek tartja a másikénál, valamint alapvetően igazabbnak, autentikusabbnak a moldvai magyarság nemzethez történő viszonyulásához képest.
Tanulmányomban ezeket a kérdéseket próbálom körbejárni mind korábbi empirikus, mind pedig elméleti kutatási eredmények alapján. A dolgozat központi kategóriája természetesen az identitástudat, és e kategória további szűkítésének megfelelően elsősorban a kollektív identitástudat. A regionalitás és a regionális egységek kialakítása, a politikai befolyás szerepe bár tárgyunk vonatkozásában talán nagyobb jelentőséget is kaphatna, mégis szükségesnek és fontosnak tartottam azt a prioritást követni, amely a szervesen létező és a továbbiakban is működő identitás feltérképezését tartotta a legfontosabb kérdésnek. A politikai mechanizmusok befolyásoló szerepét ebben a gondolatmenetben csupán mint rásegítő vagy a szerves folyamatokat ismerő és azokból információt használó, alkalmazni tudó megoldásként vesszük figyelembe. Az etnoregionalizmus problémakörének, tágabb értelemben vett elemzéséhez ez a viszonylag egyszerű és speciálisnak mondható mintavételezési és kutatási tapasztalat csupán adalékul, vagy kiindulási támpontként szolgálhat, ennek ellenére bizonyára igazolható létjogosultsága és fontossága. A kérdésfeltevés és a kutatási irány választásának végső érveként azt a meggyőződésemet kívánom megfogalmazni, hogy bármilyen nagypolitikai, vagy helyi politikai stratégia, illetve program nem tekinthet el a realitások, a létező és működő társadalmi jelenségek és állapotok tárgyilagos megismerésétől, valamint minden olyan politikai kezdeményezés, kigondolt, kitervelt, művi, strukturális változtatás, amely nem veszi figyelembe a valóságos állapotokat, a társadalom hatékony működése, a közjó érvényesülése tekintetében rendkívül káros következményekkel jár. A politika ilyetén hozadéka ellenőrizhetetlen és társadalmi értelemben veszteséges. Álláspontom szerint akár a politikai, akár a gazdasági folyamatok racionalizálási szándékában, irányításában szerepet kapott döntéselőkésztők és döntéshozók messzemenően figyelemmel kellene, hogy kísérjék a társadalomkutatás során feltárt és visszajelzett tudományos ismereteket. A kormányzásban, a helyi politikában mindinkább szükséges lenne bevonni, illetve alkalmazni a kulturálisantropológiai kutatások nyomán mára már egyre inkább kikristályosodott tudástartalmakat.
Antal György
magyardiplo.hu
Erdély.ma

A földi határokat túlszárnyaló zene
Az egyébként külön-külön tevékenykedő csíkdelnei és csíkpálfalvi egyházi kórusok a kórustalálkozókon és a templombúcsúk alkalmával együtt énekelnek. Mindkét énekkar esetében az az elsődleges cél, hogy a kórustagok szeressék az Isten dicsőségére történő szolgálatot.
Csíkdelne és Csíkpálfalva kórusát 1970-ben alakította meg Antal György, a két közösség akkori kántora. Az énekkarok 1995-ig külön-külön tevékenykedtek, az év április 22-én viszont egyesített kórusként léptek fel a Felcsíki Egyházi Kórustalálkozón. Azóta is közös kórussal mutatják meg tudásukat az évente szervezett találkozókon, illetve a két falu templomának búcsúünnepén is közösen énekelnek, minden más ünnepi alkalomkor viszont külön-külön zengik a megtanult kórusműveket – számolt be a kezdetekről Antal Ildikó kántor, aki édesapjától vette át a stafétát, és vállalta el az egyházközségben a kántori feladatokat. Családias a hangulat Jelenleg a delnei énekkarban harminchatan, a pálfalvi kórusban pedig tizennégyen énekelnek. Mint azt a kórusvezető elmondta, valamikor hasonló létszámmal indult a két énekkar, az utóbbi időben viszont a pálfalvi idősebb énekesek kiálltak. Helyüket részben fiatalabbak vették át, de mindenképp szeretnének további tagokat toborozni. A delnei kórusban egy középkorú generáció énekel, akiknek már gyermekeik is csatlakoztak a csapathoz. Az sem ritka eset, hogy a nagyszülők után az unokák is beállnak a kórusba – ha azok szülei nem is tették meg. „Ezért is nagyon jó a közösségünk, mert családias – együtt vannak szülök, gyermekek, házaspárok, keresztszülők, akik mind szeretnek énekelni” – jegyezte meg mosolyogva a karvezető. Ünnepek előtt gyakorolnak Évente hat-tíz kórusművet tanul meg a két énekkar, az ünnepi alkalmak előtt heti egy-két próbát tartanak – részletezte a kántor. Elmondta azt is, mivel a tagok iskolai, illetve munkaprogramja jelentősen különbözik, csak ritkán fordul elő, hogy mindenki jelen legyen a próbákon. De amikor élesben való éneklésre kerül a sor, akkor nagyon fegyelmezettek és figyelmesek a kórustagok. Arra törekednek, hogy a lehető legjobban teljesítsenek, és teljes lélekkel bekapcsolódjanak a közös éneklésbe Isten dicsőségére és mások javára. Nemcsak a próbákon vannak együtt a tagok, hiszen rendszerint közös kirándulásokat is szerveznek, ezeket az énekesek kezdeményezik és szervezik a helyi plébános támogatásával.
Örömmel szolgálni
Az énektanár meglátása szerint az egyházi zene túlszárnyalja a földi határokat, elmélyíti a bűnbánatot, alázatosságra lelkesít és szelíddé tesz. Emiatt is törekednek úgy énekelni a műveket, hogy az mindenkinek szóljon, örömmel töltse el a lelkeket. Azt is megtudtuk, hogy nincs nagy szigorúság a felkészülések során sem, mivel az az elsődleges szempont, hogy a kórustagok szeressék az Isten dicsőségére történő szolgálatot, szeressék kórustársait és szeressenek énekelni. Kérdésünkre, hogy mi motiválja a kóristákat kifejtette, elsősorban a hitük, hiszen mindannyian templomba járó személyek, illetve a közösségbe való tartozás. Nagy segítségük a plébános A kórusok legfontosabb támogatója Csintalan László plébános, aki mind anyagilag, mind lelkileg segíti az énekkarok munkáját. Egyrészt ő biztosítja a próbákhoz a hittantermet, másrészt mivel a lelkipásztor is kántori családból származik, szükség esetén zenei tanácsokkal is ellátja a kóristákat. Emellett a delnei közbirtokosság támogatására is számíthatnak. Az általuk 2011-ben szervezett kórustalálkozón léptek fel először népviseletben a kórustagok, azelőtt fehér ingben, fekete nadrágban vagy szoknyában énekeltek az ünnepek alkalmával. Hat éve határozták el, hogy azt követően is székely ruhát öltenek ezekre az alkalmakra, más fellépő ruhán egyelőre nem is gondolkodnak – ismertette Antal Ildikó. Megjegyezte, a megfelelő felkészüléshez és a fellépésekhez is minden feltétel adott számukra.
Hasznos találkozók
Elsősorban a helyi egyházi ünnepeket teszik szebbé énekükkel, emellett pedig rendszeres résztvevőik a Felcsíki Egyházi Kórustalálkozónak. A liturgiában elsősorban a zsoltárokat, gregorián introitusokat, communiókat, miseénekeket szólaltatja meg a kar. A kántor szerint a találkozó több szempontból is fontos, egyrészt az együtt éneklés öröméért, illetve más kórusok meghallgatásáért, a tanulásért. Jó látnia, hogy most már régi ismerősökként üdvözlik egymást a különböző települések énekkarainak tagjai, illetve megtisztelik egymást azzal, hogy figyelnek a többiek éneklésére, nemcsak a saját fellépésükért vannak jelen.
Kömény Kamilla / Székelyhon.ro