Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Antal Előd
2 tétel
2008. november 14.
Saját kényelme jobban foglalkoztatja, mint a sepsiszentgyörgyiek jóléte, vádolta Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert a Dan Suciu, Demokrata-Liberális Párt egyik Kovászna megyei jelöltje. A városi költségvetésből 42 ezer lejt költöttek a helyiség korszerűsítésére, holott Antal elődje, Albert Álmos két esztendővel ezelőtt már felújíttatta azt. A román politikus kifejtette, az RMDSZ eredménytelen politizálásának köszönhető, hogy a lakosok szegények. Antal Árpád elmondta, nem a saját kényelméért, hanem az intézmény pozitív megítéléséért újíttatta fel az irodát. /Bíró Blanka: Sokat költött az irodára. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./
2015. december 28.
Bukaresti küldetés ’89 decemberében
Feladat volt, amit nem utasíthattunk vissza, Bukarestbe kellett mennünk ’89. december 24-én. Kevesen tudnak erről a háttérmisszióról, pedig egy elég érdekes adalék az akkori történésekhez – idézi fel emlékeit Péter László 26 év teltén, amikor a Román Televízió székhelyére kellett juttatniuk az új idők szellemében megjelent újságokat, felvételeket.
„December 23-án üzent értem Pataki úr (Pataki Imre jogász, a megye ideiglenes vezetőségének tagja, később elnöke), hogy menjek be a megyeházára, beszéljek a fiatalsághoz, mert szerettek engem, nem voltam kompromittálva. Újságíróként akkor a Hargitánál dolgoztam. Visszaüzentem, hogy engem ezek a dolgok nem érdekelnek, addig sem léptem be a pártba, és maradok újságírónak. 24-én délelőtt újra üzent értem, hogy menjek be, mert valami nagyon fontosat akar. Azt mondta, János Pali bácsival, a megyei múzeum nyugdíjba vonult igazgatójával beküldenek Bukarestbe, be kell vinnünk az újonnan megjelent lapokat, és az itt történtek felvételeit, hogy a tévébe mutassák be, és ez már nem kérés, hanem feladat. Megjegyzem, én dolgoztam a tévénél már azelőtt is több alkalommal” – kezd bele a történtek elmesélésébe Péter László.
Feladat, így menni kell
13 órakor indulniuk kellett, ez épp december 24-én történt, karácsonykor. Amint jött ki Pataki irodájából, találkozott Antal Előddel, volt osztálytársával, aki jelezte, tudja, hová készülnek, és Láday Karcsival együtt velük tartanak testőrként. Utóbbinak volt egy 1300-as Daciája, kiderült, azzal be is tudnak menni. „Mindenki hazament azzal, hogy 1 órakor találkozunk a megyeházán, és indulunk. Elmondtam otthon, hogy mi a helyzet, kezdődött a sírás-rívás, mert Bukarestben akkor lőttek, ezt később meg is tapasztaltuk. Mondtam, hogy ez feladat, el kell menni” – idézi fel.
Szembesülés a valósággal
„Senki nem járt az utakon, ahogy haladtunk Bukarest felé, akkor zajlottak ott a legnagyobb harcok. Brassóban a bemenetkor belekerültünk egy lövöldözésbe, megálltunk. Később kiderült, hogy két hölgy lövöldözött az ablakból, akiknek a férjük szekus, rendőr volt. Három napja ott hagyták őket töltött fegyverekkel, kiborultak, lövöldözni kezdtek, aztán összeszedték őket, így mentünk tovább. Predeal körül szembejött velünk egy harckocsi. Addig még viccelődtünk, hisz mind ismertük egymást, de erre nagy csend lett. Elcsörömpölt mellettünk, nem foglalkozott velünk, viszont szembesített azzal, hogy mi is történik körülöttünk. Este 9 körül érkeztünk Bukarestbe, addig harminchárom ellenőrző ponton haladtunk át. Volt, hogy lefektettek, más helyen csak a kezünket kellett feltartsuk, megmotoztak, de mindenhol továbbengedtek. Adtak nekünk egy-egy hosszú ficujkát – sokáig megvolt otthon –, három sor volt rágépelve, hogy mi a Nemzeti Megmentési Front küldöttei vagyunk, se fénykép, se semmi más nem került rá. Megmutatni sem mertük sok helyen, mert nem tudtuk, kik azok, akik állítanak géppisztollyal, botokkal felszerelkezve” – emlékezik.
Veszélyes út a tévéig
Útközben felvettek valakit, akinek a barátját azelőtt nem sokkal lőtték le mellette, és a zokogástól alig tudta elmesélni, mi történt. Ki kellett kerülniük Otopeni-t, mivel ott is éppen lövöldözés volt, Buftea felől jutottak be Bukarestbe. „Megérkeztünk a Scânteia ház környékére. A katonaság megállított, hogy onnan nem lehet továbbmenni, erre mi mutattuk a papírokat, hogy nekünk a tévéhez el kell jutnunk. A tiszt mondta, hogy kapcsoljuk le a lámpákat, és teljes sebességgel menjünk előre a saját felelősségünkre. Teljes sötétségben végigrobogtunk egy fás rész mellett, már amennyire lehetett a Daciával, végig lőttek ránk, szerencsére nem találtak el. Elértünk az Aviatorilor környékére. Ott viszont két tank állta el az utat, és azt mondta a tiszt, innen már csak gyalog lehet továbbmenni, a kocsit beparkoltatta egy busz mellé, hogy onnan majd visszafelé elvehetjük. Kérdeztük, hogy lehet eljutni a tévéhez, erre adott mellénk egy 12-13 éves körüli gyereket, aki ismerte az utat. El is indultunk. Egy háznál azt mondta a fiú, ebből lőnek, itt feküdjünk hasra, és kússzunk át előtte. Mi abból a lendületből így is tettünk, túl felálltunk. Pali bácsi háborgott, hogy őt még soha senki le nem fektette, és ez a suhanc hülyéskedik velünk, amikor ezt kimondta, hatalmas lövöldözés hallatszott, beszaladtunk a metrólejárathoz. Mikor elcsitult, kióvatoskodtunk, mellettünk 2-3 méterre egy fiatalember is. Egyszerre egy éles hang hallatszott, és a fiatalembert homlokon találta egy golyó, holtan esett össze. Abból a házból lőttek, amit mondott a gyerek. Aztán eljutottunk valahogy a tévéhez metróval, gyalog. Ott az egyik kapunál átvették tőlünk az anyagokat, amiket vittünk, amelyek már az új idők szellemében készültek. Minket nem engedtek be, ott végeztünk is” – vázolja a történteket.
Meg nem ismétlődő hangulat
Elhatározták, hogy már nem indulnak éjjel haza, elmennek az akkori Augusztus 23 sportkomplexumba, ott kérnek szállást, mivel voltak ott ismerőseik, lévén, hogy korábban jégkorongoztak. „Elmentünk metróval a Muncii megállóig. A metró is tele volt fiatalokkal, 12 évestől húszévesig, állítom, ők csinálták az egész forradalmat, napokig nem aludva. Udvariasan, de felfegyverezve mindenkit megnéztek, többszörös ellenőrző pontokon kellett átmenni. Vendéglőkből hoztak szendvicseket, az az utcagyerek, aki azelőtt a zsebedből a zsebkendőt kilopta, elvett egy szendvicset, és azt mondta, köszönöm, maradjon másnak is. Egy ilyen hangulat volt, ami soha meg nem ismétlődik, legalábbis itt a környéken” – legyint lemondóan Péter, majd folytatja a történtek elmesélését. „A megállótól gyalog indultunk a sportkomplexum felé. Azon a környéken nem lövöldöztek, a központban viszont igen. Húsz-harminc métert tehettünk meg, amikor megállt mellettünk egy szemeteskocsi, kiugrott belőle három magas cigány férfi, kérdezve, hová megyünk. Elmondtuk, honnan jövünk, mit csináltunk, erre megöleltek, csókolgattak, hogy magyar testvérek, ti csináltátok a forradalmat, hova mentek, elviszünk. Mondtuk, hogy a közelbe megyünk, de szinte erőszakkal beültettek a szemeteskocsiba, elvittek a sportkomplexumba, ahol még ragadtak ott sportolók, mert mindig edzőtáborok zajlottak. Ismertük az ott dolgozókat, ennünk adtak, és ott aludhattunk.”
Domokos Gézánál jártak
Másnap reggel metróval tértek vissza az autóhoz. „Gyönyörű idő volt, csak épp egy kis hó. Ahogy értünk a kocsihoz, láttuk, hogy a busz, amelyik mellé beparkoltunk, szét van lőve teljesen. Karcsi megjegyezte – sokszor eszünkbe jut –, a feleségem engem otthon megöl, megmondta, hogy ne jöjjek el autóval. Mikor odaértünk, kiderült, hogy az autó teljesen ép, csak az oldalán, ahol van egy szegély, megkarcolta egy golyó. Beültünk a kocsiba, és a Scânteia háznál Pali bácsi jött az ötlettel, hogy menjünk fel Domokos Géza irodájába. (Domokos Géza meg is említi az egyik könyvében futólagosan Pali bácsit.) Még nem volt beérve az irodájába, de mondták, hogy várják, az egyik irodában többen össze voltak gyűlve. Mikor megérkezett, beinvitáltak minket is, és gyakorlatilag mi négyen részt vettünk, teljesen véletlenül, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség, tehát az RMDSZ első ülésén. Tudtommal azóta sem lett egyikünk sem az RMDSZ tagja, de jelen voltunk a megalakuló ülésén. Ott fogalmazódott meg a kiáltvány, el is hoztuk egy példányát.”
Megköszönték, hogy elmehettek
Hazafelé a megyehatárig szintén sok ellenőrző ponton kellett áthaladniuk, de annyira már nem állították, mint menet, viszont ami feltűnt nekik, Tusnádtól látszólag senki nem ellenőrizte az utakat „Amikor hazaértünk, mondtuk is ezt Pataki úrnak, aki azt válaszolta, mi ezzel ne törődjünk, ők tudják, mi a helyzet. A történet csattanója, hogy megköszönte úgy-ahogy, amiért elmentünk, de ezt olyan természetesnek vette. Mikor jöttünk volna ki az ajtón, Láday megszólította: Pataki úr, ne haragudjon, mi az én kocsimmal mentünk, legyen szíves, adjon egy húszas benzinbont, mert ugye, akkoriban csak azzal lehetett tankolni, meg volt szabva, havonta mennyit tankolhatsz a saját pénzedre. Erre Pataki leordibálta, amiért ilyen forradalmi időben benzinjegyeket kér. Akkor mi szépen megköszöntük, hogy elmehettünk” – zárja a háttérmissziós visszaemlékezését Péter László.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro