"A Ceausescut kiszolgáló, 1989 után pedig az új rezsimet szolgáló Hajdu Győző saját lapjában, a kétnyelvű Együtt /román változata: Impreuna/ folyóiratában megemlékezik arról, hogy öt éve, 1991. ápr. 25-én alakult meg Bukarestben az Együtt-Impreuna Művelődési és Baráti Társaság. Ez a "társaság" adja ki az Együtt lapot. Természetesen a kormány fizeti a folyóiratot, ezt az impresszumban is feltüntetik: "Lapunk a Kultúrminisztérium anyagi támogatásával jelenik meg. Hajdu Győző lapja dühödten támad minden magyar kezdeményezést és kiáll a szélsőséges, xenofób, kisebbségellenes Adrian Paunescu és gyűlölködő lapjai, a Vremea, a Totusi iubirea mellett. Ízelítőül idézet Hajdu Győz folyóiratából: a Romániai Magyar Szó és az Orient Expressz "a hazai magyar extremizmus két főfészke" aljas rágalmakat terjeszt Adrian Paunescuról és róla /Hajdu Győzőről/, azonban ő nem reagál a mocskolódásokra. Õt nem érdekli, írja, "e lapok RMDSZ-láncon tartott skriblereinek a habzószájú ugatása, undorító magyar szájhősködése." Hajdu Győző - akárcsak a román kormánylap és más lapok - néhány gyűlölettől elvakult RMDSZ vezérről, ezek uszító propagandájáról beszél. Szerinte Paunescu "Európa-szerte ismert és megbecsült költő, kiemelkedő politikai személyiség. - Végig lehetne idézni, hogy támadja az RMDSZ-t, támadja Markó Bélát és - hasonlóan a kisebbségellenes román lapokhoz - azt írja, hogy egyre többen kiábrándulnak az RMDSZ-ből, szembefordulnak az RMDSZ "Románia területi integritása szétzúzására törő akcióival és diverzióival"... /Együtt (Bukarest), ápr. - VI. évf., 4. szám. Főszerkesztő: Hajdu Győző, szerkesztőségi főtitkár: Antal András, rovatvezető: Várdai Ferenc. / "

"Gyimesfelsőlokon 1990 óta működik a bár-galéria. A tulajdonosok Antal András (Antal Imre festőművész fia) és felesége, Erika. Az 1999. október 3-án rendezték az első kiállítást. Az elsőt, Nagy Pál Zoltán Csíkszeredában élő fotóművészét számos tárlat követte. Ez a bár-galéria nem követi a galériák szokványos programját, 2000 tavaszán bemutatták megrendezett kiállítás, a bákói testi fogyatékosok rajzkörének anyagából. Bemutatta a fiatal képzőművészeket, voltak könyvbemutatóval egybekötött író-olvasó találkozók, így a Székelyföld szerkesztőségével, Ferenczes István főszerkesztővel, vendég volt Tankó Gyula néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató is, jelenleg Márkos András, Németországban élő festőművész alkotásai tekinthetők meg. /Kiállítások a gyimesfelsőloki bár-galériában. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 11./"

Magyarigazolványt igényelt Gyimesbükkön a 104 éves Antal András. Ő az 551. személy, aki magyarigazolványt kért a romániai Bákó megyéhez tartozó faluban. Azért váltja ki magyar igazolványát, mert "magyar világban" született, magyarnak tartja magát és az igazolvány kiváltásával hivatalosan is vállalni akarja magyarságát. Gyimesbükk 1968 óta tartozik közigazgatásilag a moldvai megyéhez. /Magyarigazolvány. 104 éves igénylő. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 22./

""Tizenkilencre jött a negyvennégy, / jelentve ártatlanok vesztét, / Kupacba halomba lövette / Egyformán aggastyán és gyermek." - olvasható Zsiskú János versében. Az 1996-os Őrtornyaink című kiadványban írtak arról, hogy 1919-ban és 1944-ben Belényes vidékén többszáz magyar férfi esett a nemzeti gyűlölet áldozatául, a felbőszült románság lemészárolta őket. Eleinte csak suttogva emlékeztek a falvak, ma már nyíltan kimondják: Magyarremetén 43, Kisnyégerfalván 17, Kőröstárkányban 87, Gyantán pedig 40 magyar embert végeztek ki. Aug. 17-én erre emlékeztek Belényesben, a régió központjában, három kopjafát állítottak a református templom udvarán a Communitas Alapítvány, a belényesi RMDSZ és a református egyház közös támogatásával. Boros István református lelkész a kopjafák felavatását megelőző ünnepségen arra kérte az egybegyűlteket: megbékélve tekintsenek vissza 19-es és 44-es eseményekre. Az emlékjelhagyást kezdeményező Miklós János belényesi képzőművész kifejtette, hogy az 1830-as években iparművészek tették hagyománnyá a kopjafaállítást. A képzőművész elmondta, hogy Zsiskú János lelkész-költővel már 1996-ban, közös könyvük, az Őrtornyaink megjelenésekor szövögetni kezdték a most megvalósult tervet. A kötegyáni Ungvári Mihály, Szőke Sándor, ifj. Ungvári Mihály, Belényesből pedig Miklós János és Antal András fafaragó művészek egy hetes alkotótáborban láttak munkához, hogy kifaragják az emlékjeleket. Lakatos Péter Bihar megyei RMDSZ-elnök véleménye szerint a Belényes-vidéki vérengzésben nem csak azok voltak a hibásak, akik meghúzták a ravaszt, hanem azok a politikai vezetők is, akik cinkos magatartással és hangulatkeltéssel előidézték, s büntetlenül hagyták ezt. "Marosvásárhely fekete márciusa intő jel azoknak, akik úgy gondolják, hogy megengedhetjük magunknak érdekvédelmi szervezetünk szétdarabolását"- fejtette ki az elnök. Az ünnepségen elszavalták Zsiskú János alkalmi versét: "...Belényes úgy, mint vidékközpont / kopjafák alól igent mond / sürgetve azt a régi elképzelt / nagy, történelmi jóvátételt, hogy legyen egyszer ez a két nép / kopjafák alatt összebékélt." /(Balla Tünde): Kopjafaállítás emlékjelhagyással. Tisztelgés a Belényes-vidéki vérengzés áldozatai előtt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 20./"

Dr. Pap Istvánra, a Mezőgazdasági Főiskola (a mostani Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetem) néhai tanárára, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjára emlékeztek halálának 10. évfordulóján a Házsongárdi temetőben. A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Kolozs megyei szervezetének visszaemlékezésén részt vettek a Pap család tagjai, a professzor egykori munkatársai, tanítványai és tisztelői. Az emlékülésre Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) dísztermében került sor. Az összejövetelt Egyed Ákos történész, az EME elnöke nyitotta meg. Dr. Cseke Péter szerkesztő, majd dr. Csetri Elek akadémikus, az egykori pályatárs emlékezett Pap István agrártudós életútjára, tudományos munkásságára és tudománynépszerűsítő szakírói tevékenységére. Az egykori jeles tanárhoz fűződő emlékeiről szólt Farkas Zoltán, dr. T. Veress Éva, Veress István, dr. Tamás Lajos, dr. Jakab Samu, Antal András és mások. /Z. A.: A jeles agrártudósra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./

Fennállásának 160. évfordulóját ünnepelte a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) május 15-én Kolozsváron. A jubileumi küldöttülésen a szervezet mintegy 300 képviselője emlékezett az érdekképviseleti szervezet jogelődjének, az Erdélyi Gazdák Egyesületének létrehozására. Az esemény meghívottjaként jelen volt Markó Béla RMDSZ-elnök és Szabó Árpád unitárius püspök. Az ünnepi ülést Sebestyén Csaba, a szervezet elnöke és Csávossy György tiszteletbeli elnök nyitotta meg. Erdély 12 megyéjéből érkeztek résztvevők. A szervezet múltjáról Egyed Ákos, Somai József, Antal András, Gúzs Ferenc és Veress Zoltán tartott előadást. Medgyessy Péter miniszterelnök üdvözletét Benedek Fülöp államtitkár tolmácsolta. /Barazsuly Emil: 160 éves az RMGE. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./

A csíkszeredai Öt Kutya kisvendéglőben Antal Imre képzőművész és fia, Antal Cs. András munkáiból nyílt kiállítás. Antal Imre Gyimes nagy festője, képzőművészeti táborok állandó meghívottja. Fia a maga külön útját járja. Jó pár csoportos kiállításon szerepeltek pasztelljei. /Kristó Tibor: Antal Imre és fia az Öt Kutyában. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 17./

A Hargita Megyei Törvényszék visszaküldte a nyomozati szakaszba a halált okozó testi sértéssel vádolt Ioan Barsan dossziéját. A Suba Jánosként ismert gyimesbükki vállalkozónak esélye nyílik arra, hogy börtönbüntetés nélkül megússza a gyimesközéploki Paradis diszkó lemezlovasának halálra verését. A diszkóverekedés áldozatának, Szentes Szilárdnak az édesanyja elmondta, az ügyvéd felvetette, hogy lépjenek vissza, mert lehetetlen egy egész rendszerrel szemben pert nyerni. A Krónika tavaly januárban tényfeltáró riportban fedte fel a Gyimesek völgyét rettegésben tartó Suba-klán féléves botránykrónikáját. 2003. június 4-én Suba Viorel (Viorel Barsan) fényes nappal a nyílt utcán tépte ki autójából, és verte el a csíkszeredai Albert Ernőt úgy, hogy az áldozat koponyatörést szenvedett. Bő két héttel később Hajnal Andrást, az ügy szemtanúját hívta ki a diszkóból volt osztálytársa, Suba Bokor (Bucur Barsan), hogy a folyosón leüssék. A Subák három héttel később Antal Andrást gázolták el, és hagyták magatehetetlenül az út szélén. Augusztus 3-án az egyik Suba unokatestvér, Petru Neagu a sorkatonai szolgálatból hazalátogató Ráduly József fején tört szét egy üveget. A fiatalembert a marosvásárhelyi idegsebészeten elvégzett két agyműtét között hónapokig nem tudott megszólalni. Egy szeptember 28-i lakodalmon a vőlegény öccsét késelték meg, karácsony második napján pedig Főcze Lászlónak törtek szét üveget a fején. A felsorolt ügyek egyike miatt sem vonták felelősségre a tetteseket. A diszkóverekedés áldozata belehalt a sérüléseibe. Suba Jánost csak március derekán vették őrizetbe. Az alapfokon eljáró Hargita Megyei Törvényszéknek másfél év sem volt elég hogy pontot tegyen az ügy végére. Az eltelt idő alatt pedig Suba aratta győzelmeit. Ez év júniusában Bukarestben a legmagasabb szintű törvényszéki orvosi tanács enyhítő körülményeket fogalmazott meg. Megerősítette ugyan, hogy a halál erőszakos volt, és ok-okozati viszony áll fenn az áldozat sérülései és a halál között, de arra a következtetésre jutott, hogy ehhez nagyobb mértékben járult hozzá a fiatalember súlyos cukorbetegsége. Június közepén a Hargita Megyei Törvényszék elmulasztotta az előzetes letartóztatás meghosszabbítását kérni, ezért az üzletembert a marosvásárhelyi táblabíróság szabadlábra helyezte. /Gazda Árpád: Subát szolgálja a hatóság? = Krónika (Kolozsvár), nov. 10./

Maros megyében három párt is igényt tart az elhunyt Victor Suciu tanácsosi helyére. Az RMDSZ a választási törvényre hivatkozik, a Konzervatív Párt (PC) a PUNR tavalyelőtti bekebelezésére, míg a Szociáldemokrata Párt (PSD) arra, hogy az egységpárt marosvásárhelyi tagjainak nagy része az ő csoportosulásokhoz csatlakozott. A Maros megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke szerint a megüresedett hely a választási törvény értelmében csakis az RMDSZ-t illetheti meg. A jogszabály ugyanis kimondja, hogy amennyiben egy időközben feloszlatott politikai alakulat listájáról bekerült tisztségviselő helye ürül meg, azt a legtöbb szavazatot szerző párt kapja meg. Az RMDSZ listáján a soron következő jelölt az ákosfalvi iskola igazgatója, Antal András. A 35 létszámos önkormányzatban az RMDSZ jelenleg 15 tanácsossal rendelkezik, így a gyarapodás minimális előnnyel járna. /Szucher Ervin: Ki ülhet a bársonyszékbe? = Krónika (Kolozsvár), jan. 29./

Kitüntették a Krónikát a felsőoktatás kiépítésének szorgalmazásáért
Noha hosszú út vezet a teljes értékű, az autonómia szellemében megszervezendő romániai magyar egyetemi hálózat kiépítéséhez, az erdélyi magyar közösség nem adhatja alább ennél az igénynél – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tegnap Kolozsváron a Báthory-díjak átadása alkalmából rendezett ünnepségen.
Az elismerést a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára az EMNT oktatási szakbizottsága 2005-től adományozza olyan személyiségnek vagy szervezetnek, akik az adott évben vagy a megelőző időszakban a legtöbbet tették a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás érdekében.
A korábbi évekhez hasonlóan idén is tizenhat Báthory-díjat osztottak ki: kitüntették Antal András nyugalmazott agronómus professzort, Ádám Valériánt, a Marosvásárhelyi Orvosképzésért Alapítvány ügyvivőjét, Deák Ernőt, a Nyugat-európai Magyar Szervezetek Szövetségének elnökét, a Duna Televíziót, az erdely.ma hírportált, Koszorús Ferencet, az American Hungarian Federation elnökét, a Kossuth Rádió Határok nélkül műsorát, a Krónikát, az MTV Kárpát Expressz műsorát, Smaranda Enachét, a Pro Europa Liga elnökét, Székely Leventét, a Genfi Magyar Misszió első beosztottját, Szilágyi Zsolt egykori RMDSZ-es parlamenti képviselőt, Szőcs Géza költőt, Vincze László újságírót, Wanek Ferencet, a Bolyai Társaság egykori elnökét és Zsembery Ferenc mérnök-vállalkozót.
Tőkés László felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotmánybíróság által megakasztott, a kisebbségi oktatás számára számos kedvező előírást tartalmazó román oktatási törvény ellen bukaresti politikusok, sőt Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora hisztérikus támadást indított, az EP alelnöke ugyanakkor olcsó engedménynek, porhintésnek nevezte, hogy a BBTE főépületében nemrég elhelyezték a Bolyai Egyetem öt egykori magyar rektorának arcmását, miközben a Ferencz József Tudományegyetem professzorainak, rektorainak domborművei hiányoznak a gyűjteményből.
Hantz Péter, a BKB alelnöke – akit egykor a magyar táblák elhelyezése miatt távolítottak el a BBTE-ről – „bizalombitorlóknak” nevezte az erdélyi magyar politika és akadémiai élet ama képviselőit, akik szerinte a „tanult tehetetlenség” állapotában mellőzik a magyar felsőoktatás ügyének előmozdítását. Szőcs Géza költő a díjátadáson felidézte, hogy a román állambiztonsági szervek által üldözött Ellenpontok című szamizdat kiadványban már 1984-ben felvetette a magyar egyetem ügyét, 1985-ben írt emlékiratában pedig szembesítette az anyanyelvű oktatáshoz való jogot papíron biztosító akkori román alkotmányt az ezzel ellentétes valósággal.
Közölte, az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkáraként kiemelt céljának tekinti bevinni a köztudatba Kolozsvár jelentős szellemi értékeit, például megjelölni a kincses város nagyjainak elfeledett szülőhelyét. Szőcs Géza konkrét ígéretet tett arra, hogy 2012-ben szobrot emelnek a kincses városban Végh Sándor hegedűművésznek, karnagynak, a 20. század egyik legnagyobb, 1997-ben elhunyt zenei előadóművészének, akinek tiszteletére nemzetközi vonósnégyesversenyt is tervez. Krónika (Kolozsvár)

Könyv és gyertya – ünnepi gála
Könyv és gyertya címmel ünnepi gálával folytatódott a Kultúrpalota nagytermében az RMDSZ március 15-i rendezvénysorozata, amelyen olyan Maros megyei személyeket tüntettek ki, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget. A kitüntetést az 1990. február 10-i, a kisebbségi jogok védelméért meghirdetett könyves-gyertyás néma tüntetés emléke előtti tisztelgésnek szánták.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke üdvözlő szavaiban kijelentette: – Meggyőződéssel hiszem, hogy az erdélyi magyarság erejét a kitartás acélozza. Kitartó ragaszkodásunk nemzeti jogainkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, népi hagyományainkhoz és szülőföldünkhöz.
A jogainkért folytatott küzdelem egyik legfontosabb mozzanatának az 1990. február 10-i könyves-gyertyás néma tüntetést tartja, "amelyen több mint százezren vettünk részt, méltóságteljesen kinyilvánítva, hogy szülőföldünkön, itthon akarunk élni, és nem tűrjük, hogy másodrendű polgárokként kezeljen minket a politikai hatalom". Állította, hogy ez a nagyszabású kulturált megnyilvánulás mérföldkőnek számít az erdélyi magyarság modern kori történelmében.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, a könyves-gyertyás menetelés egyik szervezője felidézte az akkori, az azt megelőző, illetve az 1990 márciusában bekövetkezett marosvásárhelyi eseményeket, figyelmeztetve, hogy emlékezni kell, beszélni kell róluk, hogy azok soha többé ne ismétlődhessenek meg.
A díjátadást követően a magyar szabadságharc ihlette költemények hangzottak el Györffy András, Kilyén Ilka, Sebestyén Aba marosvásárhelyi színművészek előadásában. Fellépett Buta Árpád Attila énekes. A gálát a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes fellépése zárta, amely a Duna televízió Fölszállott a páva tehetségkutató műsorában bejutott az elődöntőbe.
Könyv és gyertya díjban részesültek
Antal András nyugalmazott tanár, az Ákosfalva 500 éve falumonográfia szerzője, a Pro Ákosfalva Egyesület alapító tagja, a Pro Honoris Causa Egyesület alapító tagja.
Böjte Lídia magyartanár, a szászrégeni Kemény János Irodalmi Kör vezetője.
Domokos Anikó Erzsébet nyugalmazott magyar–román szakos tanár, aki nagy szerepet vállalt és vállal jelenleg is a segesvári közművelődés terén.
Farkas Ernő magyartanár, aki a kortárs civilizáció jó ismerőjeként hívja fel figyelmünket a nemzeti közösség, a szellemi örökség, a hagyomány és a nemzedékek folytonosságának megtartó erejére.
Fülöp Lajos, a maroskeresztúri RMDSZ oszlopos tagja, aki mindig lelkiismeretesen, kitartással végezte az elvállalt munkát. Mindenkinek példát mutatott megfontoltságával és jó meglátásaival. Tanácsosként is mindig kiállt és helytállt a magyarság ügyéért.
Gálfalvy László nyugdíjas pedagógus, aki meghatározó szerepet vállalt a gyulakuti RMDSZ alapításában és további tevékenységében.
Gálfi Tibor nyugalmazott tanító, 2011-ben többéves kutatómunka eredményeként Berekméri Edmond helyi pedagógussal megjelentették Marossárpatak első falumonográfiáját Marossárpatak – Egy hagyományőrző település múltja és jelene címmel. Munkásságát, életét áthatja a közösségért vállalt felelősség és a magyarság összefogása.
Gönczi Béla, a marosvásárhelyi RMDSZ alapító tagja, a 2000-es évek közepétől a koronkai helyi RMDSZ-szervezet elnöke, majd kerületi elnöke volt. Közösségépítő tevékenysége során kiemelt figyelmet szentelt a magyar kultúrának, a közösségi jogok tiszteletben tartásának.
Hajdó Károly nyugalmazott zenetanár, karnagy. 50 éve a marosszentgyörgyi közösség meghatározó egyénisége. Az ő nevéhez fűződik a Tavaszi kórusfesztivál, a karácsonyi dalok koncertje.
Jakab István nyugdíjas tanító, alapító tagja volt a búzásbesenyői RMDSZ-nek, személyét megbecsülés, tisztelet és szeretet övezi.
Kerezsi János nyugalmazott református lelkész, alapító tagja a mezőbándi és megyei RMDSZ-nek, 1990 januárjában a megyei elnökség tagjai közé választották. Több éven át az ügyvezető elnökségben a kultúráért és egyházakért felelős alelnökként tevékenykedett.
Kilyén Domokos 1972-ig a jobbágyfalvi téglagyárnál dolgozott mint technikus, és 1972- től váltotta fel édesapját, Kilyén Lajost, a község addigi polgármesterét. 2000-ig – kisebb megszakítással – a község polgármestere, nyugdíjba vonulásáig. Minden kulturális és minden olyan tevékenységben részt vesz, ami a község javát szolgálja. Nyugdíjasként a népművészetnek él: székely kapukat farag, citerákat készít, amelyeket kiállításokon is bemutatnak.
Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács volt elnöke, illetve alelnöke mindvégig példásan végezte feladatát, legyen szó kultúráról – Maros Megyei Könyvtár, Maros Megyei Múzeum, Kultúrpalota, Maros Művészegyüttes, Bábszínház, Állami Filharmónia, Látó és Vatra folyóiratok –, a gazdaságról (repülőtér, ipari park), infrastrukturális beruházásokról, turizmusról, szociális ellátásról. Lokodi Edit Emőke 25 éven keresztül szolgálta a Maros megyei közösséget, példát mutatva mindannyiunknak.
Major István 1992 és 2004 között marosludasi városi tanácsos. Három közbirtokosságot alapított, amelyek ügyintézését bejegyzésükig vállalta, és őt dicséri az 1995–1996-ban létrehozott, a marosludasi RMDSZ- székházban lévő könyvtár is.
Nagy Margit történelem-magyar szakos tanárként tevékenykedett 1964 és 1995 között a marosszentkirályi általános iskolában. 15 évig volt a helyi RMDSZ elnöke. Önzetlen odaadással dolgozott a hagyományok ápolásáért. Tudását igyekezett a fiatal generációknak átadni és hagyományőrző hozáállásra nevelni őket. Horváth Jánossal közösen megalapította a Vadrózsa néptánccsoportot.
Ráduly János nyugalmazott tanár. Első kötete 1975-ben jelent meg. 37 éves írói munkássága eredménye: 81 kiadott kötet. 48 néprajzi és népköltészeti kiadványt jelentetett meg. Zömében népmese, mondakötetek és népi tréfák gyűjteménye. Tizenegy művet közölt a székely rovásírásról, amelyekben többek közt a közelmúltban felfedezett rovásemlékeket mutatja be. Huszonkét szépirodalmi kötete van, ezekből tizenhárom verseskönyv és fordításkötet.
Szabó József esztergályos és minőségi ellenőr. Tizenhét évig volt a református egyház gondnoka Mezőcsáváson. 1990- ben helyi szinten aktívan részt vett az RMDSZ megalakításában. 1990–1994 között Mezőcsávás alpolgármestere. Ma is aktívan részt vesz a helyi közösségi életben.
Szász Erzsébet nyugdíjas tanítónő, a marosszentannai RMDSZ-szervezet egyik alapító tagja. Udvarfalván a szervezet tevékenységének a szervezője, irányítója, nyilvántartója. A falu és a község kulturális életének meghatározó személyisége. Éveken keresztül szervezője a március 15-i helyi ünnepségnek. Az ifjúság oktatása- nevelése mellett a felnőttek szakmai-mezőgazdasági képzésében is aktívan részt vállalt.
Szász Lajos az RMDSZ megalakulásakor az elsők között lépett be a szervezetbe. Számos kampány és más rendezvény szervezője és társszervezője. A megyei RMDSZ státusirodájának alkalmazottja 2002–2011 között.
Szepessy László egyik főszervezője volt az 1990. februári gyertyás tüntetésnek. Az első szabad március 15-ét 1990-ben ő szervezte. Marosvásárhely magyarsága hosszú idő után először ünnepelt a Székely Vértanúk emlékművénél, ezzel hagyományt teremtve. 1990 márciusában, a marosvásárhelyi pogrom idején Sütő Andrással együtt az RMDSZ-székház padlásán volt, és 20-án is részt vett az eseményekben. Politikai fórumokat, jótékonysági rendezvényeket szervezett, egyik kezdeményezője és kivitelezője volt a Bernády György Alapítványnak.
Szlovácsek Ida, magyar szakos nyugdíjas tanárnő több mint 25 éve vesz részt a Dicsőszentmárton városi, illetve kerületi magyar szórványközösség művelődési életének szervezésében. Prioritásként a magyar identitástudat megőrzését tűzte ki céljául: az anyanyelv, illetve a néptánc és népdaléneklés, a magyar népi szokások megőrzését, ápolását. Szavalóversenyeket és népdaléneklő versenyeket szervezett a magyar diákoknak. A Kis-Küküllő Alapítvány keretében Sárga Rózsa néven a város és a vidék idősebb nőtársadalmának szervezett és szervez heti rendszerességgel programot.
Tófalvi Zoltán újságíró, riporter. A kilencvenes évek elejétől megszállottan kutatja az 1956-os forradalom utáni időszak romániai eseményeinek, erdélyi elítéltjeinek történetét. Több tanulmányt közölt a magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent konferenciakötetekben, folyóiratok emlékszámaiban. Forrásfeltáró munkájának kiemelkedő teljesítménye az a sorozat, amelyben közzétette az 1956 utáni legnagyobb erdélyi politikai koncepciós perek iratait.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Traktorok és mezőgépek szakértője
Évtizedeken át minden Romániában gyártott mezőgépet kipróbált és véleményezett. Nem akart részt venni a kényszer-szövetkezetesítésben, de megmaradhatott egyetemi oktatónak. A mezőgépészeti tudományok erdélyi szaktekintélyével, a 87 éves Antal András nyugalmazott egyetemi előadótanárral és szakíróval kolozsvári otthonában beszélgettünk.
Könyvtáramban egy tucat olyan szakkönyv van, amely a Mezőgazdasági és Erdészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében született, közülük többnek ön a társszerzője. Egyetemi oktatóként rendszeresen írt szakkönyveket?
– Magyar nyelvű szakkönyveim zömében társszerzésben jelentek meg. Az ötvenes-hatvanas években sokat írtam és sok román nyelvű szakirodalmat fordítottam magyarra. Az 1948 őszén indult kolozsvári Mezőgazdasági Tudományintézet magyar tagozatával egy időben létesült Kolozsváron a bukaresti mezőgazdasági kiadó magyar szerkesztősége. Szerzőgárdája magyar mezőgazdasági oktatókból verbuválódott. Magam is állandó szerkesztőbizottsági tag és mezőgépészeti szerző lettem, ez akkoriban együtt járt oktatói munkánkkal. Szívesen írtunk, hiszen diáknak és gyakorló agrárszakembernek egyaránt szüksége volt a magyar nyelvű szakkönyvekre.
– Harmadéves egyetemistaként lett egyetemi oktató: miközben kurzusokra járt, „másodállásban” diáktársait oktatta. Hogyan fért meg egymás mellett ez a két életforma?
– Szovjet minta alapján a kommunista párt már 1951-ben készült a szövetkezetesítésre, de ehhez hiányoztak a mezőgazdasági szakemberek. Ekkor született döntés arról, hogy felduzzasztják a mezőgazdasági főiskolák új évfolyamait. A kolozsvári agronómia magyar fakultásának első évfolyamán 150 helyet hirdettek meg, román szakon 250-et, viszont nem volt elég oktató. A minisztérium a legjobb képességű harmad- és negyedéves diákokat nevezte ki gyakornokoknak. Abban az évben hat magyar diákkal kötöttek oktatói szerződést, köztük velem. Nagy kihívás volt, de a tanszékvezető tanárom, Lám Béla és a gyakorlati oktatást irányító Papp István sokat segített. Utóbbi felügyelete mellett a mezőgépészeti tanszéken a gyakorlati oktatást bízták rám, az 1988-as nyugdíjazásomig ez maradt a szakterületem.
– Milyen volt az 1959-es beolvasztásig tartó, mintegy tízévnyi „magyar idő” a kolozsvári agronómián?
– Ez volt a kolozsvári agráregyetem egyik legeredményesebb periódusa a második világháború után. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, az EMGE harmincas-negyvenes évekbeli kiváló agronómusgárdája – akik gazdakörök százait szervezték meg és felügyelték – bekerült oktatónak a magyar fakultásra. Ha nem is jó szívvel, de a rendszer kompromisszumot kötött velük, mivel kellett a magyar előadó. Szövérdi Ferenc, Nagy Miklós, Szász István, Antal Dániel, Veres István, Lám Béla és még sokan mások a korabeli magyar nyelvterület elismert agrárszakemberei, szakírói voltak. Olyan színvonalat honosítottak meg az erdélyi mezőgazdasági felsőoktatásban, hogy országszerte keresték a magyar végzősöket. Mégsem volt békés, nyugodt időszak ez a tíz év.
– Rossz szemmel nézték a magyar tagozatot?
– Bukarestben szemet szúrt a magyar fakultás népszerűsége: 1955-ben egyszerűen „kifelejtették” a beiskolázási tervből a magyar tagozatot. Telefonálgattunk, érdeklődtünk, de senki nem tudott érdemi választ adni. Azt mondták, véletlen volt, de jövőre minden rendbe jön. 1956 nyarán a felvételizni akaró magyar diákok megint az utolsó pillanatban tudták meg, hogy nem indul magyar évfolyam. El voltunk keseredve: senki nem tudta, mi fog történni a magyar mezőgazdasági felsőoktatással. ősszel Budapesten elkezdett fújdogálni a forradalom szele. Október 21-én a helyi magyar lapban váratlanul megjelent egy írás arról, hogy a román pártvezetés felülbírálta a szakminisztérium bürokratikus döntéseit, amelyek nincsenek összhangban az RKP nemzetiségi politikájával. Aznap közölték: meghirdethetjük a felvételit az első évre, a hiányzó második évfolyam diákjait pedig a Bolyai Egyetem rokon szakjairól kell összetoborozni. Senki nem sejtette, hogy ez tulajdonképpen a magyar tagozat felszámolásának előszele, ami 1959 februárjában be is következett. Az agronómián egyik napról a másikra megszüntettek minden magyar nyelvű tantárgyat.
– Mi történt az addig magyarul oktató tanári karral?
– Egyetlen tollvonással átkerült a román tanszékekre. A helyi román oktatókkal nem volt nézeteltérésünk, ők tisztában voltak vele, hogy ez önkényes bukaresti döntés. Valamennyi magyar oktató megőrizhette az állását, de román nyelven kellett előadnia. Később kiderült, az önkényes beolvasztás mást is jelent: magyar gyakornokot, tanársegédet többé nem alkalmaztak, így a magyar oktatók nyugdíjba vonulásával a tanári kar – néhány kivételtől eltekintve – román lett. Nekem is be kellett olvadnom a rendszerbe: elfogadtak, megbecsültek, de a múltról nem beszélhettünk. Csak így lehetett béke.
– Soha nem kívánkozott el erről a mesterséges „béke szigetéről”?
– Akkoriban nem volt sok választási lehetőség. Elevenen élt bennem egy ’52-es történet, amikor a főiskola küldötteként a bukaresti mezőgazdasági kiállításon megkerestek az RKP Központi Bizottságának mezőgazdasági osztályáról. Se szó, se beszéd, kezembe nyomtak egy kinevezést, hogy holnaptól itt fogok dolgozni: beválasztottak abba az országos bizottságba, amely a szövetkezetesítést készítette elő. Moldvába, Iași környékére delegáltak, ahol pártpropagandisták mellett agronómusként kellett jelentést készítenem arról, hol lehetne elkezdeni a kollektivizálást. Háromszéki származású falusi fiatalemberként ez a fordulat annyira megviselt, hogy stressz okozta gyomorvérzéssel szállítottak a bukaresti Elias kórházba. Amikor lábra álltam, a pártbizottság mezőgazdasági felelősét arra kértem, engedjen vissza Kolozsvárra, mert képtelen vagyok ezt a munkát végezni. Szerencsémre megértő volt, visszatérhettem az agronómiára. Ez a tapasztalat végigkísért: sokkal rosszabbul is alakulhatott volna az életem...
– Mennyire volt szerencsés a szocialista mezőgazdaságban dolgozni, ahol a hozamokat túllicitálták, túlhazudták?
– Nem a propagandistáknak, hanem az agrárszakembereknek köszönhetően Romániában negyven év alatt azért mégis létrejött egy modern mezőgazdaság. Az ötvenes-hatvanas években még orosz minta alapján gyártott traktorokkal és mezőgépekkel dolgoztunk, de a rendszerváltást megelőző húsz esztendőben amerikai licensz alapján gyártott korszerű hazai mezőgépekkel látták el a nagyüzemeket. A pneumatikus vetőgépek nemzedékének megjelenése már világszínvonalat hozott a román mezőgazdaságba. Ahol engedték, hogy az agronómus legjobb tudása szerint dolgozzon, ott jó hozamok születtek. Amelyik szakember adott a munkájára, sikerélménye is volt. Tanári pályafutásom alatt nem akadt olyan hazai gyártmányú mezőgép, amit ne próbáltam volna ki. A bukaresti Mezőgépészeti Kísérleti Intézet kiemelt partnereként a Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen kipróbáltuk és véleményeztük az országban gyártott valamennyi mezőgépet.
– A napi oktatás mellett miként jutott idő erre is?
– Egy mai egyetemi oktató számára nehezen hihető az az iram, amit akkor diktáltak a mezőgazdaságban. Óráinkat úgy csoportosítottuk, hogy az egyetemen felváltva hetente három munkanapot töltsünk. A többi napokon egy-egy mezőgazdasági nagyüzem gépesítését kellett felügyelni, irányítani, vagy az egyetem kísérleti parcelláin üzemeltettük be az új gépeket. A heteken át kipróbált mezőgépekről részletes jelentést készítettünk: a sorozatgyártás beindulásakor a gyártó rendszerint ezt vette figyelembe.
– Úgy lett mezőgépészetet előadó tanár, hogy agronómusnak tanult, holott később a mezőgépészetet a műszaki egyetemen önálló szakként oktatták. Ki értett jobban a gépészethez: az agronómus vagy a mezőgépész mérnök?
– Az agrártudományi egyetemen az agronómusokat, a kertészmérnököket és az állattenyésztőket oktattuk mezőgépészetre. A mi előnyünk az volt, hogy az agrárszakember ismerte a teljes technológiát, amiben a mezőgépészet egy-egy láncszem volt. Gyakorlati szempontból az agronómusok jobban értettek a mezőgépészethez, mint a műszaki egyetem végzettjei. A nyolcvanas évek elejéig a mezőgépészet nem volt külön szak: a mindenkori agrárszakember és a gazda szakterületének számított. A gépekkel jómagam is gyerekkoromban barátkoztam meg a háromszéki Nyújtódon.
– Szüleitől örökölte a gépek iránti elkötelezettségét?
– Gyerekkori szerelem ez. Jól emlékszem a virágzó nyújtódi gazdakörre. Ma talán sokan csodálkoznak ezen, de a harmincas években a szülőfalumban senki nem vetett kézzel, vetőgépeink voltak. A gazdakör oszlopos tagjaként édesapám a falu gabonavető gépét gondozta, és ha nem volt otthon, engem kértek meg a falubeliek, hogy vetés előtt állítsam be a gépet. De volt a mi portánkon minden egyéb felszerelés is: a kor viszonyaihoz képest nálunk és sok más erdélyi faluban létezett már modern gazdálkodás.
– Mit sikerült ebből újraéleszteni 1990 után, Nyújtódon?
– A történet ugyanaz, mint szerte Erdélyben: a kollektív gazdaságok felbomlásával nem csak a földeket, a mezőgépeket is szétosztották, szétszórták. A rendszerváltás után mindenhol megpróbáltam segíteni az új rend kialakulását, ahol erre igény mutatkozott. A két világháború közötti gazdaköri mozgalom emberi bizalmon, együttműködési szándékon alapult, ebből viszont keveset sikerült újjáéleszteni ’90 után. A termelőszövetkezet széthullását követően, bátyám – aki húsz éven át volt tsz-elnök – megalakította a rövid életűnek bizonyuló társulást, de az emberek úgy látták, jobb külön-külön boldogulni. Talán ma már nem így gondolnák.
– Milyen jövője van az erdélyi mezőgazdaságnak?
– Nagy múltja, de nagy jövője is van. Van itt hagyomány, amire lehet alapozni. Csak meg kéne szívlelni a szakemberek tanácsát: kisparcellákon nem lehet gépesített és hatékony mezőgazdaságot fenntartani. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt erdélyi falvainkban működött a tagosítás, nem kell tehát újra felfedezni a spanyolviaszt.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Felújított csíksomlyói szakrális hely
Eredeti formáját megtartva hétmillió forintból újították fel a csíksomlyói Hármashalom-oltárt. A pünkösdi búcsú ünnepi szentmiséjének helyszínén, az oltárszínpadnál, pénteken délben további támogatás lehetőségéről is szó esett.
„Ferences közösségünk hálás az emberi segítéségért és a közreműködésért. Köszönjük a magyarországi egyházi államtitkárságnak és Soltész Miklós államtitkár úrnak a nagylelkű, ötmillió forintos támogatásért. Láthatjuk, hogy a vállalkozónknak, Antal Andrásnak sikerült idejében befejeznie a munkát, nekünk nem is volt kétségünk efelől. Nagyon szép munkát végeztek” – mondott köszönetet a Hármashalom-oltár előtt Böjte Mihály, a csíksomlyói kolostor házfőnöke.
Mint kifejtette, nagyon sokan nyújtottak segítséget, beleértve a konyhásokat is, akik főztek a munkásoknak. „Nagyon hálásak vagyunk a névtelen adakozóknak is, mert a perselyadományokból pótoltuk ki azt a kétmillió forintnyi összeget, ami még szükséges volt a munkálatok befejezéséhez.”
Soltész: össznemzeti ügy
„A pünkösdi búcsú a magyarság nagy ünnepe ebben a csodálatos környezetben, ennél a gyönyörű oltárnál. Annak ellenére, hogy katolikus szertartású szentmisénk lesz pünkösd szombatján, azt kell mondanom, hogy ez az összmagyarság ünnepe, mert nagyon sokan utaznak ide más tájakról. Ehhez az ünnephez járult hozzá a magyar kormány egy kis segítséggel. Köszönöm szépen a ferences atyáknak azt az áldozatvállalását, amit itt végeznek Csíksomlyón, hiszen ez össznemzeti ügy. Ötmillió forinttal tudtuk támogatni az oltár felújítását” – fejtette ki Soltész Miklós egyházügyi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár.
Egyébként nem csak Csíksomlyóra jutott a kormánytámogatásból: csak ebben az évben székelyföldi templomokra, illetve közösségi programokra és közösségi célú létesítmények felújítására több mint 140 millió forinttal támogatta a magyar kormány az egyházakat.
További támogatásra számíthatnak
Látva az oltár előtti falépcső cserére szoruló elemeit, portálunk kérdésére Soltész kifejtette: amennyiben a ferences atyák részéről megalapozott kérés érkezik további munkálatok támogatására a magyar kormány fele, biztos, hogy a következő évben támogatják a felújítás folytatását.
„Jövőben is folytatjuk az együttműködést. Nagyságrendet még nem mondok, mivel fel kell mérni az oltár környékén még elmaradt munkálatokat, de biztosan bekerül abba a támogatási rendszerbe, amit a magyar kormány évek óta elindított a második Orbán-kormány kezdete óta itt Székelyföldön is.”
Tizenötmillió forint Lezárult az idei csíksomlyói támogatás első, a Hármashalom-oltár felújítására vonatkozó része, a második szakasza további 15 millió forintot tartalmaz, ez az összeg a héten meg is érkezett a Ferenc-rendiek számlájára: ebből kétmillió forintot a kegytemplom toronysisakjának lefestésére költenek, ugyanakkor tervben van a z
Kozán István
Székelyhon.ro

Nemzetközi tánctábor Középlokon
Huszadik alkalommal szervezik meg a Nemzetközi Gyimesi Tánctábort, amelyet július 24–31. között tartanak Gyimesközéplokon.
„Nemes szórakozást, tartalmas nyári időtöltést kínál a saját gyökerei, hagyományai iránt érdeklődő fiataloknak a gyimesi tánctábor. Lenyűgöző tájak, archaikus falusi életforma, ősi tánc-, zene- és népdalhagyományok, viseletek és szokások várják a Gyimesközéplokra érkezőket. Napi öt óra tánc- és népdaltanulás, négy óra esti táncház, egy óra előadás és sok színes alternatív program, amit nektek kínálunk. Az előző táborok megszervezésének tapasztalatai, több évtized gyűjtő- és feldolgozómunka szakmai minősége biztosítja táborunk színvonalát” – ajánlják a szervezők.
A résztvevők gyimesi és felcsíki táncokat tanulhatnak kezdő vagy haladó szinten Gábos Endrétől és Simon Katalintól, Péter Lászlótól, Szalay Zoltántól és György Piroskától, Fehér Leventétől és Szalay Lillától (szünetekben népdalokat tanítanak: Simon Katalin, András Orsolya és Erőss Jutka). Gyermekek külön csoportban tanulhatnak táncot délelőttönként Galaczi Hajnallal. Népdalok tanulhatók haladó szinten Erőss Jutkától és adatközlő énekesektől.
Sinkó Andrea hegedűt és hegedű-kontrát, Timár (Trifán) Viktor és Pál Csilla hegedűt, Földi Lehel, Melkuhn Robert, Tankó (Fintu) Dezső, Ségercz Ferenc és Kovács Krisztián pásztorfurulyát, Kelemen István és Csibi Szabolcs kobozt, Timár (Trifán) János gardont tanít kezdő vagy haladó szinten. Besegít Antal András. A résztvevőket kérik, vigyenek magukkal hangszert.
A talpalávalót Trifán (Tímár) Viktor és János, Görbe Gyopár és Gizi néni (Ambrus Gizella), Pál Csilla és Sándor, Fintu Dezső (Tankó Dezső) Gyimesközéplokról, Rozi néni (Duduj Rozália) Csíkszentdomokosról, valamint táncházzenészek húzzák.
Esténként táncház lesz adatközlők fellépésével, minden táncház gyermektánccal kezdődik. Napközben állandó kézműves műhelyeket tartanak: bundahímzés, csipkehorgolás, nemezelés, fonáján varrottas, tojásírás, karmantyúfán szövés, kötélfonás, rovás, ostorfonás, bútorfestés. Neves szakemberek tartanak néprajzi és a magyarság történetével kapcsolatos előadásokat, de részt lehet venni helyismereti túrán vagy szekeres kiránduláson is.
Jelentkezési határidő július 23. A táborról bővebb információ a 0752-855.308 telefonszámon igényelhető, vagy a www.gyimesitabor.nextra.ro oldalon található.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csík­sze­re­dá­ban élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)