"Dec. 30-án a Komédiaszínház című előadás végén került sor a Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Bánffy Miklós Vándordíj átadására. A díjat a színház Művészeti Tanácsa ítéli oda a lezárult évad legjobb művészi teljesítményéért. A díjat idén Dimény Áron színművész vehette át kiemelkedő alakításaiért - Unoka (S. Mrozek: Károly), Manus (Brian Friel: Fordítások), Kobak (Schönthan-Kellér: A szabin nők elrablása), A Halál táncosa (Éjszakák az Ezeregyből), Chanán (Anski nyomán: Fehér tűz, fekete tűz) valamint Ádám (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban). /Bánffy Miklós Vándordíj Dimény Áronnak. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 31./"

Új élményekkel gazdagodva tért haza a Kolozsvári Magyar Állami Színház társulata a gdanski XIII. Shakespeare Fesztiválról. A társulat augusztus 8-án mutatta be a Tompa Gábor rendezte III. Richárdot. /Sipos M. Zoltán: A III. Richárd Gdanskban. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 12./

Szőcs Géza: Búcsú egy bajtárstól
Karácsonykor, nagyjából akkor, mint Havel elnököt, Borbély Ernőt is eltemették. A 20 fokos csíkszeredai hidegben a sír körül álló barátai és tisztelői tudták, hogy akit végtisztességben részesítenek, az erdélyi magyar ellenállás – divatos jelzővel élve – emblematikus alakjától búcsúznak. Borbély Ernő sorsléptéke nem a Havelé volt, de – ha szabad cinikus keserűséggel fogalmaznunk – lényegesen szerényebb politikai életművéért lényegesen többet szenvedett (és lényegesen kevesebb jóvátételben részesült), mint a csehszlovák, majd cseh államelnökké emelkedett prágai kolléga.
Igen, a nyolcvanas években kollégáknak számítottak, ők alkották Kelet-Európa morális felsőházát, a gdanski hegesztőtől a csíkszeredai filozófia-tanáron át addig a bukaresti mérnökig, aki teleröpcézte a román fóvárost Ceauşescu-ellenes kiáltványaival. Ez utóbbit történetesen Radu Filipescunak hívták, és ma ugyanolyan keveset emlegetjük, mint Borbély Ernőt. Kettejüknek egyébként volt alkalma közelről megismerkedniük és barátságot kötniük a nagyenyedi börtönben – nemcsak egymással, hanem a román ellenállók közül igen sokakkal. Ott a börtönben eltöprenghettek azon, vajon ha megtalálták volna egymást még odakint, szabadlábon, akkor eredményesebb lett volna-e a nyolcvanas évek körülményei közt valószínűtlen bátorságuk és kockázatvállalásuk, ha összeadódtak volna ezek az imponálóan elszánt, de egymástól elszigetelt rendszerkritikus akciók. Ha össze tudott volna adódni mindaz, amit (felforgatás, hazaárulás, államellenes összeesküvés, szubverzív tevékenység vádjával megbélyegezve) oly kegyetlenül megtorolt a diktátor titkosrendőrsége, amely lényegében román igazságszolgáltatásként is működött, hiszen lényegét tekintve azonos volt vele. A helyzet ugyanolyan abszurd volt, mint amilyen képtelen a szóhasználat – "igazság"szolgáltatás – hogy micsoda? Méghogy igazság?! Még ma is felforr az ember vére és ökölbe szorul a keze, miközben magában így mormog: ez már tényleg cseh szatirikusok tollára való. Borbély Ernő a nagyenyedi földalatti politikai főiskolán osztatlan megbecsülést szerzett magának is, az erdélyi magyar közösségnek is és általában a magyar névnek. A fordulat után az RMDSZ-en belüli konzekvens jogvédő érdekképviseleti vonulat egyik alapembere volt a parlamentben ugyanúgy, mint a helyi önkormányzati testületekben. Önkormányzatot írok, ahogyan Magyarországon nevezik a városi vagy megyei tanácsot. Írhatnék mondjuk kollektív öntanácsot is vagy tanácskormányzatot. Borbély Ernő onnan is kiszorult, mint az áldemokrácia minden bohózati megjelenési alakzatából, s mire nekifogott – már semminek a semmijeként, csak ugyanolyan magányos farkasként, amilyen mindig is volt – megírni élete nagy művét a Ceauşescu-kor börtönvalóságáról és annak főszereplőiről, akkor hónapok alatt sírba vitte egy elképesztően agresszív kór (ugyanaz, amely nemrégen sors- és börtöntársát, Buzás Lászlót is). Súlyos betegen, már a halálos ágyán még átvehetett egy magas kormánykitüntetést, amelyre a magyar külügyminisztérium terjesztette fel – majd munkája befejezését özvegyére bízva, visszaszállt a csíki földbe, amelyből vétetett. Csak kevesek tudták róla, hogy komor tekintete és önpusztító életmódja egy hibátlan moralitású, megvásárolhatatlan és megtörhetetlen jellemet takart. Nehéz idők nagy tanúját veszítettük el személyében. 
És akkor még meg sem kérdeztük: ki fogja előkeresni a nagyszerű fotókat, amelyeket Borbély Ernő készített – s hogy vajon utólag megmutatkozik-e rajtuk a balvégzet, amely ennek a kiváló embernek az életére folyamatos árnyékot vetett. 
Nyugati Jelen (Arad)

Választ az erdélyi magyarság
Politikusok és kisebbségkutatók részvételével igyekezett körüljárni az április 6-i magyarországi választásokkal kapcsolatos tudnivalókat A nemzet választ című vitafórum, amelyet szerkesztőségünkkel közösen szervezett Kolozsváron a Járosi Andor Keresztyén Műhely.
Választ a nemzet – ezt a kimeríthetetlen témát igyekezett körüljárni Hídvéghi Balázs országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, a Fidesz külhoni magyarokért felelős vezetője, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke és Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke a házigazda, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök és az est moderátora, Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője társaságában. A külhoni magyar állampolgárok szavazati joga köré épített kerekasztal-beszélgetés igyekezett minél több szempontból szembenézni a realitásokkal. Az erdélyi résztvevők által felvetett aggályokra – a távszavazás bürokratikus megszervezése, a „szűkkeblű” pártlistás szavazás, vagy a határon túli szavazók legitimációs kérdése – a Fidesz politikusa megpróbált részletes és kimerítő választ adni. Hídvéghi Balázs fontos üzenetet fogalmazott meg: a Fidesznek egyformán partnere valamennyi határon túli politikai és civil szervezet éstörténelmi magyar egyház, amely segíteni tud a magyar országgyűlési választások előtti erdélyi mozgósításban és lebonyolításában. A választási folyamattal kapcsolatos tájékoztatás ügyében a Fidesz nemcsak a néppárttal alakított ki partneri viszonyt, hanem az RMDSZ-szel és a Magyar Polgári Párttal is. „Nem az az érdekünk, hogy a Fidesz mellett kampányoljunk, hanem hogy minél több határon túli magyar éljen szavazati jogával” – fogalmazott a politikus.
Százharmincezer regisztráló
Az előkészületekről szólva Hídvéghi elmondta: a határon túli magyarság ügye iránti érdeklődés nem a választások előtt kezdődött el a Fideszben. A jogi szabályozás körüli megbeszélések visszanyúlnak 2010-re, amikor az új alaptörvény megszövegezése, a választási és az állampolgársági jogszabály módosítása mérföldkövet jelentett a nemzetpolitikában. „Ez a magyar nemzet, a magyar nemzeti identitás újraértékeléséről szól” – fogalmazott. Kiemelkedő eredménynek nevezte mintegy 130 ezer határon túli magyar eddigi regisztrációját, ami a félmillió új magyar állampolgár választóképes részének legalább az egynegyede, a becsült adatok szerint ebből 80 ezer erdélyi magyar. Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tavaly nyári szociológiai felmérés alapján arról beszélt, hogy az általuk végzett közvélemény-kutatás szerint mintegy százezer erdélyi magyar jelezte szavazási hajlandóságát a 2014-es magyarországi választásokon. A szakember szerint nyitott kérdés marad: ebből a tömegből valójában hányan élnek szavazati jogukkal?
Európai példák
Az európai joggyakorlatot ismertetve Székely István politológus kijelentette: a magyarországi jogszabály mindenben megfelel a nemzetközi normáknak, ugyanakkor más országok kínálatához képest kissé szűkkeblűen bánik új állampolgáraival. Külföldi szavazókörzetek létrehozása helyett – francia és román példa – a külhoni magyarok csak pártlistákra szavazhatnak, így csak egy-két mandátum jövőjéről dönthetnek. Székely szerint egyértelmű: nem a mandátumszerzés volt a fő cél. A kolozsvári szakember az európai példákat ismertetve elmondta: az egykori nagy gyarmatbirodalmak csoportja – Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország és Portugália – több tízmilliós tömegnek adott kettős állampolgárságot. A 20. század eleji nagy emigránskibocsátó országok – Írország és Olaszország – szintén állampolgársággal kötötték szorosabbra viszonyukat a diaszpórával. A szakirodalomban történelmi trauma címen emlegetett harmadik kategóriaként a kelet-európai országok – Horvátország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország – esetét ismertette.
A „szűkkeblűségre” reagálva, Hídvéghi úgy fogalmazott: a Fideszben is voltak viták a külhoni választókerületekről, a mai realitások azonban ezt felülírták, és maradt a pártlistás szavazás lehetősége. Ha valós igény lesz rá, a választási törvény a későbbiekben módosítható – jelezte. A levélben történő szavazásról elmondta: sok országban elterjedt, tavaly Németországban több millió állampolgár szavazott így. A magyar állampolgárok számára még abszolút újdonság, első ránézésre akár bonyolultnak is tűnhet, de megfelelő tájékoztatással sikerrel vehető az akadály.
Erdélyi legitimitás
Élénk vita alakult ki a baloldali pártok által tematizált felvetésről, hogy lehetőleg csak az szavazzon, aki viseli szavazásának következményeit. Székely felvetette: ha csak az adófizető polgárok szavazhatnának Magyarországon, mi lenne a munkanélküliekkel, az egyetemi hallgatókkal vagy éppen a háztartási alkalmazottakkal? Horváth István szerint a politikusok megnyugtató szónoklatai ellenére a magyarországi lakosságot igenis megosztja a határon túliak szavazási joga. Egész Európában érezhető a feszültség a transznacionális szavazással kapcsolatban, Magyarországon meg végképp. „Mi lesz, ha éppen a határon túliak szavazata dönt majd egy esetleges kormánytöbbség megalakulásáról, ez mennyire befolyásolja a velünk kapcsolatban kialakult képet?” – tette fel a kérdést a szociológus. Székely István erre úgy reagált: bár Traian Băsescu román államfő legutóbb a külföldön élő románok szavazatainak köszönhetően lett államelnök, mandátumának legitimitását mégsem kérdőjelezi meg senki Romániában.
Hídvéghi erre úgy reagált, hogy a határon túli szavazók legitimációjának kérdésén változatlanul a magyarországi baloldal lovagol. Elvtelen támadásaik ellenére ők is aláírták a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) azon zárónyilatkozatát, amely kimondja Magyarország és a határon túli magyarság összetartozását. A vitafórum során egyetértés alakult ki abban, hogy erről beszélni kell és észérveket kell felsorakoztatni az ügy mellett. Hídvéghi szerint a kételyekre adandó legjobb válasz, ha az erdélyi magyarság minél nagyobb számban él szavazati jogával. Ez nem csak budapesti kívánalom, hanem erdélyi is.
Levélben szavazunk
A magyar országgyűlési választások dátuma 2014. április 6., a regisztráció legkésőbbi időpontja március 22. A határon túli szavazók postán vagy a konzulátusokon keresztül juthatnak hozzá a szavazólaphoz. A szavazólapon X-szel kell megjelölni a kiválasztott pártot, a lapot a levélcsomagban kapott kis borítékban kell lezárni. A csomagban érkező nagyobb válaszborítékba kerül a szavazatot tartalmazó lezárt kis boríték, illetve a szavazó adatairól szóló, kitöltött azonosító lap. A megcímzett válaszborítékot el lehet juttatni postán a Nemzeti Választási Iroda címére, vagy be lehet vinni, küldeni a konzulátusra. Aki szavazni szeretne, annak levélben legkésőbb március 5-ig, interneten pedig március 15-ig kell eljuttatni regisztrációs kérelmét, hogy szavazólapja idejében megérkezzen. A postán küldött borítékoknak április 5-én éjfélig kell eljutniuk Budapestre, ezért a megérkezett szavazólapot gyakorlatilag azonnal vissza kell küldeni. A szavazás napján, azaz április 6-án is kizárólag a konzulátusokon lehet leadni a szavazatot
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Kétnyelvű könyv a bányavidék fénykoráról
A Zsil völgye a XX. század elején
A Zsil völgye mondhatni a kőszénbányászat szülöttje, az azelőtt gyér pásztorlakosságú vidék a „fekete arany” révén népesedett be, neki köszönheti fejlődését.
A huszadik század elején már jelentős és virágzó vidék volt, Magyarország egyik legjelentősebb ipari központja. Olyannyira, hogy 1903 szeptemberében Petrozsényban tartották meg a Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület közgyűlését, amelyen a bányavállalatok vezetői 4 részletes tanulmányt mutattak be a Zsil völgye és bányászata akkori helyzetéről. Ezen tanulmányok megjelentek a „Bányászati és kohászati lapok” című tekintélyes kiadványban, s ezek alapján született meg Mircea Baron, Wersánski Eduárd és András József professzor gondozásában a kétnyelvű könyv. Melyek címe egyszerűen Zsil völgye a XX. század elején.
Magyar kapcsolatok
A könyv ötlete Mircea Barontól származik, Wersánski Eduárd, a petrozsényi RMDSZ jelenlegi elnöke a 4 magyar nyelvű tanulmány fordítását vállalta, András József professzor, a petrozsényi RMDSZ korábbi elnöke pedig a műszaki leírások ellenőrzését végezte. Utóbbi nem volt kimondottan könnyű feladat, hiszen nemcsak a magyar–román szakmai nyelvezetre kellett figyelni, hanem arra is, hogy 110 év alatt a magyar szakmai terminológia is változott, ismertette a helyzetet András professzor. A könyv megjelenése mögött az előbbi két szerző 3 éves munkája húzódik meg, András professzor csupán az utolsó évben kapcsolódott be.
A korabeli fényképeket a miskolci egyetem segítségével dolgozták fel, dr. Patkó Gyula rektor szívélyes együttműködése réven. 1918 után Miskolcra került az 1735-ben alapított híres felvidéki Selmecbánya (manapság Banska Štiavnica) bányászati akadémiájának archívuma, amely Trianon előtt Magyarország legjelentősebb szakegyeteme volt, ott tanult a Zsil-völgyi bányák szinte valamennyi vezetője, ismertette a helyzetet András József. Végül is a Monarchia idején a legjelentősebb bányatársaság a Salgótarjáni kőszénbánya-részvénytársaság volt, az üzemeltette a legtöbb Zsil-völgyi bányát.
Világszintű bányászat
A huszadik század elején a Zsil völgye adta Magyarország kőszéntermelésének közel 20%-t, a magyar királyi államkincstár bányáit pedig a már említett Salgótarjáni részvénytársaság mellett az Urikány–Zsilvölgyi magyar kőszénbánya részvénytársaság, illetve a Felső-Zsilvölgyi kőszénbánya társulat üzemeltette. A magyar állam támogatása már akkor is jelentős volt, már a bányászat 1860–70-es évekbeli kezdete is gróf Lónyai Menyhért, Magyarország miniszterelnöke támogatását élvezte, az ő tiszteletére nevezték el a Petrilla melletti települést Lónyai-telepnek, manapság egyszerűen Lónya (románul Lonea). A bányákat mégis a 3 részvénytársaság magántőkéje működtette, világszínvonalú technológiával: szöges ellentétben a mai helyzettel, 1918 előtt a Zsil-völgyi bányákban használt technológia a világ legkorszerűbbje volt, szemléltette András professzor. Az is hozzátartozik a történelmi igazsághoz, hogy a nyereségorientált részvénytársaságok csak annyi munkaerőt alkalmaztak, amennyi gazdaságilag indokolt volt, mesterségesen felfújt személyzetről szó sem lehetett, a szociális érzékenység pedig abban öltött testet, hogy a bányavállalatok külön kórházakat és egészségügyi biztosítókat működtettek alkalmazottaik számára.
Miniatűr Osztrák–Magyar Monarchia
Éppen az eredeti tanulmányok magyar nyelve, illetve a Zsil völgye többnemzetiségű mivolta iránti tiszteletből döntöttek kétnyelvű könyv megjelenése mellett: a petrozsényi önkormányzat által 3500 lejjel támogatott könyvben az oldal egyik felén románul, a másik felén magyarul olvasható a szöveg. A bányavidék mindig is többnemzetiségű vidék volt, ahol a történelem nem 1918-ban kezdődött el, hangsúlyozta a kétnyelvű könyv bemutatóján Tiberiu Iacob-Ridzi, Petrozsény polgármestere.
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a virágzó Zsil völgye összlakossága 50 015 fő volt (kb. harmada a mainak), közülük 22 378-an (44,74%) románok, 20 994-en (41,94%) magyarok, 3309-en (6,61%) németek, 703-an (1,40%) szlovákok, 518-an (1,03%) ukránok, 2113-an (4,2%), pedig egyéb Monarchia-béli nemzetiség (cseh, lengyel, horvát, olasz, szerb stb.). Felekezeti szinten hasonló sokszínűség volt jellemző: 15 155 római katolikus mellett 11 185 görög katolikus, 13 073 ortodox, 5819 református, 1509 lutheránus, 1090 unitárius és 2189 izraelita lakosa volt a bányavidéknek.
Maguk az 1903-as tanulmányokat elkészítő bányaigazgatók is a vidék többnemzetiségű jellegét erősítik meg. Kantner János, a Felső Zsilvölgyi Bányatársaság vezető bányamérnöke valószínűleg német volt, Blaschek Aladár (salgótarjáni részvénytársaság) magyar, Andreics János (szintén salgótarjáni részvénytársaság) a mai Vajdaság területén született, Krizko Bohus (Urikány–Zsilvölgyi részvénytársaság), pedig szlovák volt. 1914-ben utóbbi volt Hunyad vármegye legnagyobb jövedelemadó-fizetője, 1918-ban pedig visszatért felvidéki szülőföldjére, ahol Bohuslav Križko néven a szlovák bányászat szervezője és a szlovák szaknyelvezet kialakítójaként írta be nevét a szaktörténelembe. Mind a négy szerző a selmecbányai főiskolán szerezte bányamérnöki oklevelét. Krizko ezenkívül a berlini egyetemen villamosmérnöki diplomát is szerzett.
Végül is Tiberiu Iacob-Ridzi nem tévedett, amikor megjegyezte, hogy „a Zsil völgye már akkor európai vidék volt, jóval az Európai Unió megjelenése előtt”.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad),

Színházláz Sepsiszentgyörgyön
Véglegesítették a sepsiszentgyörgyi Reflex 3 Nemzetközi Színházi Fesztivál programját, a szervezők a teljes műsort nyilvánosságra hozták a Reflexfest.ro honlapon, ahol az előadások részletes ismertetője mellett a kísérőrendezvényeket is bemutatják.
A korábban beharangozott programhoz képest egyetlen változásra hívják fel a figyelmet: a varsói Új Színház Nancy interjú című produkciója helyett a szintén lengyel, a gdanski kortárs táncszínház, a Dada von Bzdülöw Színház Invisible Duets című előadása vesz részt a fesztiválon. A kilenc meghívott előadás mellett ezúttal ismertetik a képzőművészeti, zenei kísérőrendezvényeket és a sepsiszentgyörgyi fellépőket is.
A fesztivál idén is egy rangos kvartett koncertjével kezdődik, a bécsi radio.string.quartet a klasszikus zenét a dzsessz-, a rock- és a popzene elemeivel vegyíti. A helyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér szintén a fesztivál nyitónapjára időzítette a Példák nem univerzális székre című csoportos kiállítását.
A huszadik század egyik legjelentősebb színházreformere, Tadeusz Kantor születésének 100. évfordulóját a Lengyel Kulturális Intézettel és a Lengyel Televízióval ünnepelik a szervezők. A Kantor munkásságát bemutató kültéri fotókiállítás mellett levetítik három reprezentatív színházi előadását, majd az egykori krakkói Cricot2 színház művészeivel, Teresa és Andrzej Wełminskivel találkozhatnak az érdeklődők a Lábas Házban.
Március 20-án, a gyermek- és ifjúsági színházak világnapján a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Kire ütött ez a gyerek című, Janikovszky Éva szövegeiből felépített előadását mutatja be, majd a március 21-ei bábvilágnapon a Kányádi Sándor írásaiból összeállított Verstől versig hajt a csordás című maszkos játékot. Az Osonó Színházműhely marokkói fiatalokkal létrehozott mask@face.now című produkcióját tekintheti meg a Reflex3 közönsége március 19-én.
A Háromszék Táncegyüttes Könczei Árpád koreográfus rendezésében A banda című előadását mutatja be a Reflexen március 29-én. Az M Studio a fesztivál utolsó előtti napján a Fehér Ferenc által rendezett és koreografált Kampf című produkciót viszi színre. Ugyancsak a fesztivál utolsó előtti estjén a Berlin leghangulatosabb zenekarának is nevezhető RotFront – Emigrantski Raggamuffin Kollektiv koncertezik.
Esténként az előadások utáni közönségtalálkozók a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben zajlanak, a Játéktér című folyóirat szerkesztői is itt mutatják be a tavaszi számot. A március 18–31. között zajló Reflex 3 Nemzetközi Színházi Fesztiválra a jegyeket a rendezvény előtt tíz nappal kezdik árusítani.
Bíró Blanka |
Székelyhon.ro

Először ment neki a Ponta-kormánynak Johannis
Első ízben bírálta nyilvánosan Klaus Johannis, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt éléről novemberben megválasztott államfő Victor Ponta szociáldemokrata kormányát pénteken.
A gdanski győzelem napi ünnepségekről hazatérő Johannis repülőtéri sajtótájékoztatóján, riporteri kérdésekre válaszolva botrányosnak nevezte azt, ahogyan a kormány megszervezte az elektronikus egészségügyi kártyákra való áttérést.
Rosszallóan beszélt arról is, hogy Ponta „saját szakállára” anélkül tett körutat a Perzsa-öböl országaiban, hogy vele előzőleg konzultált volna. A román alkotmány szerint a külpolitikában az államfőnek van meghatározó szerepe.
Az államfő a büntetőeljárás kormánypárti politikusok által kezdeményezett módosítását is bírálta, amely nehezítené a gyanúsítottak előzetes letartóztatásba helyezését. Leszögezte, hogy nagyon rossz véleménye van minden olyan módosításról, amely fékezi a korrupció elleni harcot.
Johannis szerint ő továbbra is „intézményes” viszonyt ápol a kormányfővel, amelynek vannak „jó oldalai” is, de „zavaroktól” sem mentes. Elismerte, hogy már nem találkozik heti rendszerességgel Pontával, csak ha valamilyen konkrét ügyben egyeztetniük kell.
A decemberben hivatalba lépett Johannis eddig tartózkodott attól, hogy bírálja egykori riválisát, de – mandátuma elején adott interjúiban – nem titkolta, hogy szívesebben dolgozna együtt egy olyan kormánnyal, amelyet saját pártja alakít.
A Traian Băsescu korábbi államfővel folyamatosan csatázó Ponta taktikát váltott: együttműködésre és kompromisszumra kész magatartást tanúsít az elnöki hivatal új lakójával szemben, és minden gesztusával feledtetni próbálja, hogy valójában nem szövetségese, hanem politikai ellenfele a rendkívül népszerű Johannisnak.
A szociáldemokrata politikusnak sikerült leszerelnie a választási kudarc miatt elégedetlen párton belüli bírálóit, a szocdemek népszerűsége pedig kilábalni látszik a hullámvölgyből, mióta a Ponta-kormány adócsökkentéseket jelentett be.
A román hírtelevíziókban megszólaltatott politikai elemzők szerint Johannis hangnemváltása az ellenzéki liberálisoknak nyújtott politikai támaszként is értelmezhető. Jövőre parlamenti választások lesznek, és bár Johannis megválasztása pártját is népszerűbbé tette, a legutolsó felmérések szerint gyorsan apad a liberálisok előnye Ponta szociáldemokratáival szemben.
MTI |
Erdély.ma

Magyarnak lenni Romániában
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro