Túlélő klisék, politikai manipuláció (Konferencia a román–magyar együttélésről)
Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Brassó után a hétvégén Kolozsváron is megszervezte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület az immár hagyományosnak számító román–magyar szakmai konferenciát. A Nemzeti jelképek vs. nemzetbiztonság? Perek, jelentések és civil mozgalmak a román–magyar kapcsolatok tükrében című eseményen neves meghívottak (újságírók, egyetemi tanárok, jogászok és politikusok) beszéltek a román–magyar együttélés lehetőségeiről.
Tőkés László, az EMNT elnöke, fideszes európai parlamenti képviselő köszöntőbeszédében elmondta: a román–magyar viszonyt a reprezentatív román és magyar tényezők párbeszéde útján kell rendezni, nem pedig titkos paktumok által. Kijelentette: számos kényes kérdés vár tisztázásra, ilyen például a marosvásárhelyi fekete március is, melynek kapcsán szorgalmazta a titkosított dokumentumok mihamarabbi közzétételét. Köszöntője végén Tőkés elmondta: olyan román–magyar párbeszédre van szükség, mely túlmutat a pártdialóguson.
A kolozsvári konferenciába Bukarestből az interneten keresztül bekapcsolódó Lucian Mîndruţă televíziós személyiség sajnálattal állapította meg, hogy míg a románok és a magyarok azon vitatkoznak, ki volt hamarabb Erdélyben, a demográfiai helyzet alapján száz év múlva az lehet a vita tárgya, ki volt az utolsó Erdélyben. Mîndruţă hangsúlyozta: mesterségesen keltett gyűlölet van a romániai magyarság és románság között, s a két közösség politikai manipuláció áldozatává vált. Bakk Miklós politológus az erdélyiség kudarcaként beszélt a nagyszebeni szász Klaus Iohannis román államfői mandátumáról. Úgy vélte, Iohannis azt mulasztotta el, hogy a nemzetek közös kormányzásának erdélyi örökségét tegye Románia értékévé.
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke Erdélyért mozgalmak a virtuális térben címmel tartott előadást. A politikus kijelentette: a transzilvanista mozgalmak nem egy elveszett aranykor rehabilitációjáért dolgoznak, hanem az Erdélyben élő különböző nemzetek együttműködéséért, mely a mai helyzetben megmaradásuk záloga lehet. Fancsali szerint egy erős transzilvanista párt létrejöttéhez hosszan tartó, alulról induló építkezésre van szükség, nem megengedve, hogy ismert korrupt politikusok csatlakozzanak.
Dan Maşca, a Szabad Emberek Pártjának elnöke rámutatott: Romániában általános érdektelenség tapasztalható számos fontos közéleti kérdéssel szemben. „Erdélyt számos különböző közösség összessége alkotja. Ha ezeket a közösségeket sikerül összefognunk, Erdély gazdag, fejlődő régió lehet” – mondta a pártelnök. Maşca hangsúlyozta: ideje lenne az akadémiai diskurzus részévé tenni az Erdélyről és transzilvanizmusról folytatott párbeszédet, valamint konkrét cselekvési tervekre lenne szükség. Szikszai László, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) jogásza folyamatban levő kisebbségvédelmi pereket ismertetett. Az előadó röviden ismertette a mozgalom tevékenységét és célkitűzéseit, majd elmondta: három stratégiai pert is kezdeményeztek (Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Szatmárnémetiben), melyeknek célja a magyar nyelvhasználatra vonatkozó létező jogszabályok betartatása. Szikszai beszámolójából kiderült: a CEMO 2016-ban hét peres eljárást is indított, valamint közel negyven panaszt nyújtottak be az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz. Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár kijelentette: Romániában 27 évvel a rendszerváltozás után is a titkosszolgálatok akadályozzák a román–magyar párbeszédet. Úgy vélte: a kommunista politikai rendőrség által kialakított magyarellenes klisék intézményesen továbbéltek a román titkosszolgálat egykori és mai tagjainak köszönhetően, „és még a székelyföldi terrorkísérletként bemutatott ügy vádiratában is visszaköszönnek”.
Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke sajnálattal állapította meg, hogy Románia az utóbbi években „az etnocentrizmus és az ortodoxizmus” irányába, Magyarország pedig az „illiberális demokrácia” irányába mozdult el, és az államközi párbeszéd teljesen megszűnt. Az emberi jogi harcos úgy vélte: olyan erdélyiségre lenne szükség, amelyik mind a bukaresti etnokráciának, mind a budapesti illiberalizmusnak ellenáll.
A hozzászólások rendjén Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke elmondta: a transzilvanizmus az erdélyi identitás összetettségén alapszik, Erdély jövője pedig az ott élő románokon és magyarokon múlik. „Számunkra a transzilvanizmus a kultúrák együttéléséről szól. Ha ezek a kultúrák eltűnnek, Erdély tűnik el. Közösségeinket intézményeink tartják fenn, ha viszont ezek biztonsága kerül veszélybe, teljes közösségünk kerül veszélybe. Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőiként ezért támogatjuk az autonómiát” – jelentette ki Szilágyi.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Koinónia Kiadó könyvajánlója Van-e élet az autonómia után?
A Székelyföldi autonómiáról már sokszor olvashattunk, de talán mindig csak egy-két megvilágításból. A Van-e élet az autonómia után? című interjúkötet kulcskérdése: milyen változásokat hozhat Székelyföld területi, valamint kulturális autonómiája a mindennapokra nézve. A szerző, Borbély Tamás tizenegy szakembert – közgazdászt, szociológust, antropológust, történészt, politológust, színházi rendezőt – kérdez a romániai magyarság autonómiájáról. A megkérdezettek román és magyar, pártfüggetlen közéleti személyiségek: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Biró A. Zoltán. A közéletben, de főként a választási kampányok idején gyakran felbukkanó – már-már varázsszóként működő – fogalom az autonómia, a társadalmi önszerveződés folyamata. A kötetben felszólalók – akik valamilyen formában érintettek a témában – saját szakterületük szemszögéből tárgyalják e politikai cél gazdasági életképességét, hatásait, veszélyeit. Az izgalmas beszélgetésekből összeálló kötet célja tisztázni, alaposan körbejárni az autonómia fogalmát olyan szakvélemények által, melyek nem tartoznak semmilyen politikai retorikához. A megkérdezettek olyan kérdésekre keresik a választ, mint például a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó tervek megalapozottsága, a régió önfenntartása jövedelemadókból, hatalommegosztás a román közösséggel, az autonómia esélyei a gazdasági válságban, vagy Székelyföld területi autonómiájának következménye a kultúrára nézve. A rendszerváltás után az előző mintegy huszonhárom esztendőben romániai magyar értelmiségiek kezdeményezésére több autonómiatervezet is született Romániában, ezek közül nem egy feledésbe merült. Bár a politikusok gyakran hivatkoznak egy-egy külföldi autonómiamodellre, egyelőre még elég homályos, hogy az autonómia fogalma mögött milyen tartalom áll. Az interjúkban történelmi példákkal, autonómiatervek forrásaival is találkozunk. A Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Van-e élet az autonómia után? című könyv könyv megtalálható Marosvásárhelyen a Kobak és a Gutenberg könyvesboltban, vagy kedvezményesen megrendelhető a konyvter.ro honlapon.
Sajó Enikő
Népújság (Marosvásárhely)

Constantinescu: furcsa, hogy a történelmet az ügyészség írja
Emil Constantinescu volt államfő azt nyilatkozta szerda este, hogy abban a meglehetősen furcsa helyzetben vagyunk, hogy az 1990. júniusi események történelmét az ügyészség írja meg, jóllehet ez a hazai vezető értelmiség feladata lenne.
„Abban a meglehetősen furcsa helyzetben vagyunk, hogy az 1990. júniusi események történelmét az ügyészség fogja megírni. De nem azért, mert ezt az ügyészségnek szándéka lett volna - mondjuk ki ezt tisztán. Mi több, az elmúlt 30 évben ők tettek a legtöbbet azért, hogy ne derüljön ki az igazság” – mondta Constantinescu a Club A által, a bányászjárás kapcsán szervezett vitaesten. Bevallotta, hogy mindig „szívszorongva várja”, amikor a bányászjárás kapcsán olyanokat mondanak, hogy „nem tudjuk, hogy mi történt”. Véleménye szeritn tudjuk, hogy mi történt, csak nem merjük kimondani és felvállalni, és az mutatja az t az erkölcsi válságot, amiben a román nép él.
Az államfő szerint a szellemi elit feladata lenne, hogy megírják a 'valós' történelmet. Szerinte doktori téziseket is lehetne ebből a témából írni, hisz „minden dokumentum meg van, igaz, sajnos, ezek az ügyészségen vannak”. „Az a szó, hogy bányászjárás, tulajdonképpen egy állami akciót takar, amit az akkor Măgureanu által vezetett Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és a 'negyed hármas' egység szervezett, amely korábban a bukaresti Securitate volt. A bányászokat, a maguk primitív voltukban manipulálták, de az eseményeket mások szervezték' - mondta a volt államfő. Constantinescu sajnálattal állapította meg, hogy „képtelenek vagyunk a múltat tisztázni”.
A tanácskozáson számos kiemelkedő román értelmiségi vett részt, mint például Ion Bogdan Lefter, Mircea Dumitru, Paul Cornea, Silviu Angelescu, Gabriel Andreescu, Lazăr Vlăsceanu, Wiliam Totoc és Teodor Mărieş. maszol.ro

Az erdélyi kérdés magyar szempontból
A Magyar Kisebbség nevű nemzetpolitikai szakfolyóirat 1995-ös újraindulásától kezdve egy-egy téma köré építi lapszámait. 1998-ban az első lapszám az erdélyi kérdéssel foglalkozott, a vitaindítót Molnár Gusztáv írta. Erre reflektált Borbély Imre alább olvasható, sok ponton ma is aktuális szövege.
A fontos az, hogy tudjuk, mi liberálisok és nem liberálisok: ameddig az erdélyi kérdés az ott élő népek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugtatóan nem rendeződik, a magyar állam igen, de a magyar nemzet nem tekintheti és főként nem érezheti magát szuverénnek.
(Molnár Gusztáv: „Nemzeti liberalizmus”. Limes 1. évf. 1. szám)
A Magyar Kisebbség olvasói számára Erdély kérdése két okból is fontos lehet. Az egyik az univerzalista szempont. Érdekes végiggondolni, merre halad a világ és Európa. E szempontból Erdély sorsa, mint történelmileg kialakult kulturális és gazdasági entitásé ugyanannyira fontos, mint Padániáé, Skóciáé, Walesé vagy éppenséggel Korzikáé vagy Bretagne-é.
Molnár Gusztáv nagyívű tanulmánya (Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4) tetszetős módon helyezi el az erdélyi kérdést a római és bizánci kultúrkör feszültségterébe, és helyes következtetésekre jut, amikor a devolúciót jelöli meg az Erdély-kérdésre adott válaszként. A másik ok, amiért „az erdélyi kérdés” fontos lehet a Magyar Kisebbség olvasói számára, az a közvetlen érintettség, hiszen az olvasótábor jelentős hányada erdélyi és/vagy magyar. Az olvasóknak ez utóbbi minősége talán bír akkora súllyal, hogy érdemes e kérdéskomplexumot ebből a specifikusan etnikai nézőpontból is végiggondolni.
Erdély ősidőktől fogva lakott terület, melyet az utóbbi két évezredben sorra különböző kultúrájú népesség lakott, rövidebb-hosszabb ideig. Egyesek jelenléte a mai napig meghatározó, mások nem hagytak maguk után nyomot.
Valószínűleg a kelta vándorlásokat követő időszakban állandósult itt és a környező régiókban a trák jelenlét. Ezeknek a Dunától északra letelepült törzseit dákoknak nevezték. A dákokat Erdély területéről a római invázió és 160 éves uralom, valamint a rá következő harcos barbár hódítások nyomtalanul elseperték. A fegyverrel hódító és általuk tovaűzött törzsek mellett egy csendes szláv betelepedés is végbement, melynek emlékét számos földrajzi elnevezés mai napig őrzi.
A magyarok bejövetelét megelőzően Erdély avar, frank, majd bolgár fennhatóság alatt állt. A magyar hódítást követően létrejött egy, az egész Kárpát-medencét politikailag egyesítő apostoli királyság. A 12. században magyar királyok szászokat telepítettek Erdélybe. A tatárjárást követően, az elnéptelenedett királyságban, így Erdélyben is, az újabb germán telepítésekkel párhuzamban megjelenik a román etnosz is. A románok etnogenezise vitatott. Létrejöttük kulturális gyökereivel kapcsolatosan a kizárólag római és a kizárólag dák eredet között számtalan hipotézis van. Hasonló a helyzet az etnogenezis helyével kapcsolatosan is, amelyet egyesek a Dunától északra, mások a Dunától délre helyeznek, a kompromisszumos hipotézis szerint a Dunától délre és északra fekvő területek egyszerre is szóba jöhetnek. Az érvek elfogulatlan elemzése a roesleri tézisekhez közeli következtetésre vezetnek.[1] Ezek szerint a románság az i.e. 140-ben kezdődő, Thesszáliát és Macedóniát célzó több évszázadon át folytatott római betelepítések és a helyi lakosság latinizálódásának a terméke, amely magán hordozza a hosszas illír (mai albán) és szláv kohabitáció nyelvi jegyeit. A 12. században még a Dunától délre alakítottak a bolgárokkal együtt közös carátust, de lassú északra vándorlásuk a 13. században elérte Erdélyt.
A románság bevándorlása a következő évszázadokban folyamatos volt. E beszüremlés legfőképpen gazdasági motivációjú lehetett, a bevándorlók zömmel nincstelenekből állottak. Így az Erdélyben feldúsult románság csak nagyon gyér elittel rendelkezett, amely éppen kis számánál fogva, folyamatosan asszimilálódott a magyar vagy szász elithez. Ez a magyarázata annak, hogy nem létezett román elit, amely a később létrejött nemesi nemzetek uniójában részt vehetett volna. Le kell szögezni azt a tényt is, hogy a magyar, székely és szász elem nem pusztán a politikai elitet (nációt) adta, hanem döntően ők határozták meg az erdélyi civilizáció arculatát, mely ennél fogva szerves része maradt a nyugati (katolikus és protestáns) civilizációnak azután is, hogy a 18. és 19. században az ortodox románság az országban számbeli többséget ért el. A román nemzetmitológia alapját, a tényeken alapuló, imént vázolt történelmi úttal szemben, Románia mai területére vonatkoztatott, abszolút autochtónia és töretlen kontinuitás hite képezi.
A trianoni, majd párizsi békediktátumok Erdélyt és Magyarország keleti részeit az óromán királysághoz csatolta. 102 000 négyzetkilométernyi terület és csaknem kétmilliónyi magyar került a mondvacsinált történelmi jog ürügyén délromán fennhatóság alá. A békefeltételeket diktáló nagyhatalmak sok esetben figyelmen kívül hagytak saját fennen hirdetett elveik szempontjából felettébb releváns tényeket, például azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezési jog alapján 1918 decemberében a kolozsvári népgyűlésen kinyilvánította azon követelését, hogy Magyarországhoz csatoltassék. Figyelmen kívül maradt az etnikai proporcionalitás elve is.
A történelem kevés olyan szerencsés fordulatot ismer, mint amilyennel az elmaradott Ó-Romániából Nagy-Románia lett. A 80%-os analfabetizmussal, akkut korrupcióval és archaikus mezőgazdasággal küszködő balkáni országocska a területtel együtt nyugati civilizációt is nyert, olyan szász, magyar és (a 19. század második felében létrejött) erdélyi román teljesítmény-eliteket (Leistungseliten) és szakembergárdát, amelyek a világszínvonalat képviselték. A szinte hihetetlen méretű nem remélt szerencseélmény talán a mélyebb indoka annak, hogy a román politikai elitben az önfegyelmező viselkedésformák vékony rétege alatt a mai napig ott lappang az olykor hisztériába torkolló magyarellenesség. Racionális okát ennek kár is keresni, minden jel arra utal, hogy Lucian Boiának van igaza, aki a következőket írja a történelmi félelmekből fakadó s a történelmet átrajzolni igyekvő román nemzetideológiákról:
„Amennyiben nem az erő – amely mindig talál magyarázatot, beleértve a történelmieket –, hanem a jog hivatott arra, hogy döntsön, annyiban a múlt szerepének hátrálnia kell a jelen tényeivel és a választás szabad kinyilvánításával szemben. Erdélyben a román jogokat csak látszólag támasztják alá a dákok vagy a dáko-rómaiak. Viszont ténylegesen alátámasztja ezeket az a helyzet, hogy a lakosság döntő többsége román és akármikor, ha szükség lenne rá, a régió legtöbb lakosa határozottan kinyilvánítaná a Romániához való tartozás igényét. Ha Erdélyben megtörtént volna egy etnikai számaránycsere – egy olyan jelenség, amely a világ különböző részein megtörtént –, akkor a dolgok másképp állnának. Kinek lehet az az igénye, hogy több száz évvel ezelőtti határokhoz és etnikai arányokhoz térjünk vissza? Kosovo esete tanulságos: itt a szerb ősiség és kontinuitás ténye ma abba a sokkal meggyőzőbb érvbe ütközik, hogy itt egy hatalmas albán többség él. Ebből a szempontból Erdély kérdése le van tárgyalva. A magyar vagy román mitológiai gyakorlatok semmit sem változtatnak: Erdély kétségkívül román, mint ahogy megkérdőjelezhetetlen az is, hogy itt él egy magyar kisebbség, amelynek az őt illető specifikus jogait illik elismerni. Sem a kontinuitás, sem a bevándorlás nem változtathat egy fikarcnyit a probléma adatain!”[2]
Boia téziseit az igazság kedvéért azért annyiból árnyalni kell, hogy az Izrael felének megfelelő erdélyi és partiumi tömbmagyar területekre ugyanaz vonatkoztatható, mint Koszovóra. Le kell szögezni, hogy a román politikai teljesítmény- és szellemi elitek történelmi tudata, világképe (Weltanschaung) éppen azoktól a mítoszoktól van áthatva, amelyeket Boia leleplez. Az erdélyi kérdés megértéséhez éppen ezért a történelmi háttér, annak elferdült tudata a román társadalmon belül és ennek politikai-lélektani ismerete elengedhetetlenül fontos. Lucian Boia „Történelem és mítosz a román tudatban” című könyve eddig az egyedüli komoly, pártatlan, valóban tudományos munka, melynek célja a román történetírás demitizálása, nyugati alapokra helyezése. Míg Patapievici a román mitológiával itt-ott szembeszálló és azzal a szerelem-gyűlölet hangján polemizáló könyvét intenzív médiabotrány kísérte, addig Boiát agyonhallgatják.[16]
Boia felnőtt álláspontjához képest sajnos a Helsinki Bizottság bukaresti elnökének, Gabriel Andreescunak Molnár Gusztáv által idézett ajánlása az erdélyi magyarság számára nem nevezhető annak. Szerinte: „Ha az erdélyi magyarság az önrendelkezés és a különböző autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyezné a hangsúlyt, mozgásba lendíthetné Erdély egészének polgári öntudatát. Óriási fényűzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetben a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig őrző csodálatos tartomány előnyeit. Erdély ily módon modernizációs lokomotív-szerephez jutna.”
Ez sajnos felelősségáthárítás, melyet semmiféleképpen sem lehet felnőtt magatartásnak tekinteni. Milyen versenyszellemre helyezze a magyarság a hangsúlyt? (Netán a román–magyar versenyére?) A román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítését hogyan szorgalmazza a magyarság anélkül, hogy szecessziós iszonyt ébresszen a románságban? (például a szatmári magyar tömb esetében) és milyen eszközökkel? Amikor 7 évi posztkommunista és egyévi demokratikus román liberalizálás még a tömbmagyar területeken is (tehát ott, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 75%-ot), a privatizált vagyon mindössze 15–18%-át juttatta magyar vállalkozók kezébe? Mit ért Andreescu multikulturalizmuson? Netán a magyar kultúra megőrzését, minthogy egyik hordozója a „régi Mitteleuropa civilizatórikus erejének”? Az RMDSZ egész autonómiaprogramjának nincs is más célja, sem értelme, mint éppen ez. Az autonómia az egyetlen megvalósítható, non-konfrontatív, toleráns, kompromisszumos, liberális és demokratikus, a modern integrálódó Európa paradigmájából egyenesen következtethető eszköze annak a kultúramegőrzésnek, melyből e multikulturalizmus felépülhet. Akkor miért helyezi Andreescu (s vele együtt Molnár Gusztáv) szembe az eszközt a céllal? Hogyan igényelhet az elnök a Helsinki Bizottság liberális pódiumáról egy egész közösség részéről altruizmust?! Altruizmust igényelni egyenértékű a másik eszközzé tételének szándékával, és ezért mélységesen antiliberális. A romániai politikai realitások vajon milyen magyar szerepet tesznek lehetővé a modernizációs erdélyi lokomotívon? A mozdonyvezetőét, a fűtőét, netán a fűtőanyagét?!
Nem világos, hogy Molnár Gusztáv ezt a „figyelmeztetést” miért tartja jól időzítettnek. Talán azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy igenis lehetne szerepünk az erdélyi kérdés megoldásában? Ez esetben még kevésbé értelmezhető a vitaindító politológus azon megállapítása, hogy „Erdély kérdése nem magyar, hanem román kérdés.” Vajon hogyan és mennyire? Olyan mértékben, amint a többségi hatalomhoz viszonyítva nagyságrenddel kisebb Csecsenföld kérdése nem csecsenkérdés, hanem orosz, vagy amennyire Kosovo nem albán-, hanem szerbkérdés? E retorikus kérdésekre adott empirikus válasz a látszat ellenére is Molnár Gusztávnak ad igazat, hiszen Erdély kérdésében és azon belül az erdélyi magyarság kérdésében ‘89 előtt és után, az erdélyi politikai elit öngáncsoltsága és az anyaország beteg, autoimmun reflexei miatt mind a mai napig valóban csak a román nemzetstratégia érvényesült.
De a vitaindító tanulmány érvelése, felépítése és következtetései nem empirikusak, hanem elvi alapúak. Az egyik elvi premissza a Romániát átszelő kultúrhatár devolúciós ereje. Nehéz lenne elvileg vagy empirikusan ezt az erőt tagadni.
Románia északnyugati fele valóban hordozza mindazon kultúrértékeket, melyekről Andreescu vagy (az ugyancsak említett) Hurezeanu beszél. Max Weber (akit egyébként szemellenzős doktrinerek vagy kultúrvaksággal vert elrugaszkodottak éppen úgy támadnak, mint Huntingtont1) már a század elején meggyőző érvrendszerrel bizonyította, hogy a modern nyugati civilizáció előfeltétele, kovásza a protestáns etika létrejötte volt [3]. A protestáns és katolikus magyarok eleve nyugati mentalitásúak. Az erdélyi románság, habár manapság, a kommunista diktatúra erőszakos valláspolitikája következtében, zömében ortodox, valóban nyugatiasabb gondolkodású a regátinál; ez nemcsak a politikai opciókban testesül meg, hanem a munkamorálban is és olyan fontos „apróságokban”, mint az adott szó súlya, a pontosság vagy az igazmondás. A mentalitás eme építőkockái, ha nem is akkorák, mint a protestáns etikára jellemzőek, de ugyanolyan "formájúak" és ugyanúgy épülnek egymásra. Dél-Romániában más formájúak és mást eredményeznek [4, 5, 6]. Így hát a transzszilvanizmus nem pusztán a modernizáció, hanem a nyugatosítás hajtóerejévé válhat.2
Erdély pozitív szerepe viszont feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy a civilizációs mozdony elinduljon, először létre kell jönnie. Erdélynek el kell jutni az öndefiniálódáshoz és önrendelkezéshez. Ezt Molnár pontosan le is írja, de a megoldást – „mert Erdély román kérdés” – Romániától várja. Romániának nyújtja az alternatív jövőképet: devolúció, illetve föderáció – és akkor majd az Erdély-mozdony kihúzza az egész ország-szerelvényt a balkáni megfeneklettségéből és Nyugat felé vontatja. Vagy pedig a centralista etatizmus folytatódik, minek következtében az egész ország lecsúszik a Montenegrótól Kamcsatkáig húzódó válságövezetbe.
Nem világos Molnár Gusztáv elképzelése a devolúciós vagy föderatív modell „felajánlásáról”. Elsősorban ki az, aki a devolúció „felajánlását” megteheti? A román nép egésze? Hogyan? Plebiszcitum által? Ha félre is tennénk az ez irányú népszavazás kiírásának jogi (sőt alkotmányjogi) buktatóit – vajon eljuthatunk a kollektív bölcsesség ama fokára, hogy a horizontális transzfer (kizsákmányolás) dél- és keletromán haszonélvező tömegei a kényelmes forrásról önként lemondjanak, hogy majd a gazdaságilag önállósuló provinciák konkurenciaharcában kevesebbért többet kelljen dolgozniuk?
Ha Mancur Olson [7] fejtegetései a kollektív cselekvést illetően igazak (és annak látszanak), nem várható el, hogy a közvetlen önérdekkel szemben magasabb szintű, méghozzá hipotetikus jövőbeli haszon reményében a regáti többség "történelmileg helyesen" a devolúcióra szavazzon.
Sajnos nem tapasztalható az elsődlegesen érdekelt erdélyi románságon belül sem devolúciós tömegnyomás.
A gondolat itt-ott felbukkan, sokan helyeslik, de nem nyíltan. Vadim Tudort viszont mind többen követik, teljes nyíltsággal. Lehet, hogy a devolúciós paradigma csak egy unionista paroxizmus törvényszerű bukása után nyer majd kontúrt és tömegbázist Erdélyben.
De a tömegbázis magában nem elég. Curzio Malaparte [9] többek között az 1920-as varsói eseményeket elemezvén bizonyítja, hogy világos céllal és a megvalósítás koncepciójával felvértezett elit híján még az akut forradalmi helyzet (tehát a tömegek maximális tettrekészsége esetén) sem vezet politikai cselekedethez. 3
Erdély devolúciója tehát elsődlegesen az autochton, a decentralizációban és annak devolúciós hatalmi (államstrukturális) biztosításában érdekelt, érdekét felismerő, vállaló és önreflexióra képes elit akaratához van kötve. Sajnos e sorok írója az egyetlen erdélyi politikus, aki (parlamenti képviselőként) nyíltan síkra szállt Románia föderalizálása mellett. [11] A Parlament folyosóin folytatott magánbeszélgetések alkalmával nem egy erdélyi román képviselő jelezte egyetértését. Ezzel viszont ki is merült föderációtámogató potenciálja. Ennek a passzivitásnak nincs racionális magyarázata. Forrása a történelmileg kialakult, zsigerekben hordozott félelmekben, előítéletekben és ellenérzésekben keresendő, amelyeket a románságban az önazonosságához ragaszkodó erdélyi magyarság ébreszt.
Vilfredo Pareto [10] a történelmet kétféle politikai elit – oroszlánok és rókák – hatalmi körforgásával (cirkulációjával) magyarázza. Az oroszlánok a civilizáció értékrendjét hordozzák magukban (reziduumként), és annak megfelelően akarják a társadalmat és berendezkedéseít módosítani. Autoritásuk morális radikalizmusuknak köszönhető, és nem utolsósorban hajlamuknak az erőszak alkalmazására. Tevékenységük rendközpontú, tehát fellépnek a korrupció, spekuláció, csalás és anarchia (libertinizmus) ellen. A rókáknak nincsenek a közjóval kapcsolatos törekvéseik, igyekezetük a hatalom birtoklására és öncélú kihasználására korlátozódik. Hatalmukat éppen az oroszlánok által megvetett és üldözött módszerek bevetésére alapozzák (korrupció, libertinizmus, hedonizmus, spekuláció, csalás stb.).
Molnár is jelzi, hogy a Maniu-intermezzótól eltekintve, Nagy-Romániában a kezdetektől máig délromán érdekeltségű (és többnyire eredetű) politikai elit uralkodik. Ez az elit viszont, az első számú haszonélvezője az erős központosításnak, hiszen ez garantálja a „saját zsebre menő” újraelosztást. A kommunista hatalomgyakorlás (az ellentétes szlogenek dacára) mindenütt kontraszelekciós mechanizmusokat indított be. Ceaușescu Romániájában még inkább, mint máshol. 1989 után, Kelet-Németország és Csehország kivételével, az összes rendszerváltó országban a korábbi politikai elit átmentette hatalmát. Romániában eredményesebben, mint máshol. Ennek köszönhetően a romániai (román és magyar) politikai elitben túlsúlyba kerültek a rókák, és immáron ők diktálják az iramot. Egy olyan délromán Atatürk színrelépése, aki (a török szekularizáció kardcsapásához hasonló módon) átvágja a centralista, etatista érdekcsomót, az ország szubszidiáris, föderális alapokra helyezésével, egyelőre még várat magára.
Ha munkahipotézisként elfogadjuk Molnár Gusztáv vitaindítóban képviselt premisszáját, hogy Erdély kérdése román kérdés, akkor erre a kérdésre a következő válaszok lehetségesek:
– Erdély szecessziója
– Románia föderalizálása
– benne Erdély külön politikai entitás [11]
– Erdély feldarabolása más provinciák között
– Devolució – Erdély területére vonatkoztatott külön státus
– Egységes központosított nemzetállam
Erdély és a történelmi Magyarország egyéb Romániához csatolt területén viszont nagyszámú magyar nemzeti közösség él.4Így hát Erdély kérdése nem pusztán román kérdés – legfennebb a délromán uralkodó politikai elitet terhelő felelősség. De még e felelősség sem kizárólagos, hiszen a születő romániai demokrácia valós felelősséget ró az érintett magyar közösség politikai elitjére is (a magyarországi politikai elitnek pedig e felelősség jegyében való cselekvés egyenesen alkotmányos kötelessége).
Az Erdély körüli román–magyar disputára elvileg a következő megoldások kínálkoznak:
– a vitatott terület etnikumarányos felosztása (lakosságcserével stb.) a két ország között;
– a szecessziós megoldás (független Erdély létrejötte és a Partium visszacsatolása az anyaországhoz, ami a visszakerült területeken élő magyarság problémáját megoldaná, tehát magyar szempontból megoldást jelentene);
– a magyar nemzeti közösségek strukturális (szubszidiáris) beemelése a magyar „politikai nemzetbe”, határmódosítás nélkül (egy határokon átnyúló magyar „konföderáció” az integrált Európa paradigmáján belül);
– a magyar nemzeti közösség önkormányzatát szavatoló autonómiaformák életbeléptetése (ezen belül tömbmagyar területek devolúciós különstátusa);
– egész Erdély területére vonatkoztatott különstátus és azon belül a tömbmagyar területek önigazgatása (dél-tiroli modell);
– lassú elrománosítás, a valós megoldásokat lebegtető román politikum halogató taktikájával párhuzamban a tömbmagyar területek etnikai adottságainak mesterséges megváltoztatása és a szórvány lassú elcsángósítása (ez a megoldás van most folyamatban);
– az anyaországi magyarság fogyásával lépést tartó szervezett áttelepítés;
– a magyarok elűzése és/vagy kiirtása (az ethnic cleansing délszláv mintájára).
Ezen megoldások közül a szubszidiaritás elvén alapulók (föderáció, devolúció – a magyar közösség önkormányzatának életbeléptetésével) azok, amelyek mind magyar, mind román szempontból racionálisak és kielégítőek.5
Modernizációs szempontból (életszínvonal-növekedés) a devolúciós megoldás mind az erdélyi román, mind pedig a magyar közösség számára tagadhatatlan előnyt jelentene, hiszen az Andreescu által is jelzett kultúrértékek szabadon kibontakozhatnának és gazdasági szempontból gyümölcsözhetnének. Ennek áttételesen az óromán rész is haszonélvezője lehetne (mozdonyszerep).
Ó-Románia rövid távon a horizontális transzfer megszűntének gazdaságilag kellemetlen következményeit lenne kénytelen viselni. Közép- és hosszútávon viszont know-how átáramlás és a gazdasági kényszer hatására ott is erőteljesebbé válna a modernizáció. Következtetésképpen leszögezhető, hogy hosszútávon valamely szubszidiáris megoldás egész Románia számára előnyös: belpolitikailag gazdasági következményei folytán, külpolitikai szinten pedig az ország integrációs esélyeinek megnövelésével.
Az, hogy az erdélyi magyar kérdés megoldása a román devolúciós folyamat puszta körülménye marad-e vagy pedig egy, a magyarság számára kielégítő megoldás e devolúció feltételévé válik – már nem a román, hanem a magyar politikai elit akaratától függ.
A tranzíció éveiben meghozott döntések hosszú évtizedekre nézve meghatározóak lehetnek. A magyarság most olyan európai paradigmának megfelelő megoldást kell, hogy találjon specifikus problémájára, amely a határmódosítás kikerülésével a szubszidiaritás elvén nyugszik.
„Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élő magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállam, sem a környező nemzetállamok politikai rendszerébe”[12] – írja Molnár Gusztáv. Egyértelmű, hogy az ez irányú politikai cselekvés nem román, hanem magyar feladat. A nemzet sorsa iránt felelősséget érző bármilyen politikai irányzat követői számára is megszívlelendő Molnár Gusztáv nemzeti liberálisoknak szánt intelme: „Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni. Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásunk helyreállítása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges győzelméről beszélhessünk. Ehhez ugyanis a teljes magyar nemzet önrendelkezési jogának maradéktalanul érvényesülnie kell.”[13]
„A nemzet […] nem lehet szabad emberek közössége, nem lehet civil társadalom, ha nem szuverén. Ez a szuverenitás nem ruházható át senkire és semmire. Ha egy állam betársul valamilyen konföderációba, vagy más államokkal együtt létrehoz egy konföderációt, a kölcsönösség és önkéntesség elve alapján lemondhat szuverenitása bizonyos ismérveiről. A nemzetre ez nem vonatkozik, a nemzet ezt semmilyen körülmények között nem teheti meg, éppen úgy, ahogy az emberi személy sem mondhat le feltétlenségéről és a civil társadalom sem a maga autonómiájáról. Ahogy a személy nem rendelhető alá semmilyen külső instanciának, és a társadalom sem a kormányzatnak, éppen úgy a nemzet sem rendelhető alá egy másik nemzetnek. Ez a nemzetek önrendelkezési jogának mélyebb – liberális – értelme.”[14]
„A liberális értelemben, tehát szabad emberek közösségeként felfogott magyar nemzet szempontjából másodlagos kérdés, hogy a nemzettestet alkotó egyes részek milyen államkeretben élnek önrendelkezési jogukkal, de életbevágó, hogy élhessenek vele, hogy az egyes nemzetrészek ne legyenek kiszolgáltatva más nemzeteknek.” [15]
Molnár Gusztávnak e régebbi okfejtéseivel maradéktalanul egyetérthetünk. Meggyőzően bizonyítják, hogy az itt élő magyarság ragaszkodása önazonosságához, valamint ősi szülőföldjéhez Erdély kérdését kiemeli az egyéb román kérdések közül és nemzetközivé teszi azt.
Az integrálódó Európa paradigmájának megfelelő választ e kérdés csak a szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonatkozásban, hanem etnikaiban is.
Könyvészet
[1] Robert Roesler: Romanische Studien, Untersuchungen zur elteren Geschichte Romaniens. Verlag von Duncker & Humbolt Leipzig 1871.
[2] Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997.
[3] Max Weber: Etica protestantã si spiritul capitalismului. Humanitas, Bucuresti 1993.
[4] Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Az RMDSZ II. Kongresszusán (1991. május) szétosztott anyag, megjelent a Hitel 1991/13, 14-es számában.
[5] Gelu Pãteanu: Amit Romániáról tudni kell. Világszövetség I/1–2, 1992. aug. 15.
[6] Kozma Szilárd: Kultúrzóna. Beszélgetés Borbély Imrével, az RMDSZ elnökségi tagjával, Hitel 1992/8.
[7] Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997.
[8] Fernand Braudel: Gramatica civilizatiilor. Meridiane, Bucuresti 1994.
[9] Curzio Malaparte: Tehnica loviturii de stat. Nemira, Bucuresti 1996.
[10] Vilfredo Pareto: Traité de sociologie generale. 1933.
[11] Horia Alexandrescu: Scopul final al minorității maghiare din România este dobândirea statului de natiune-partener – în viziunea radicalului Borbély Imre, candidat la presedentia Uniunii. Cronica românã 1995. május 12.
Az interjú föderációs vonatkozású része:
– Ebben az értelemben támogatta ön Románia föderalizálásának ötletét Bruxelles-ben?
– Én elválasztanám a föderalizálás ötletét a társnemzetétől, mivel Romániában a magyar diaszpóra nagy területeken él. Csak Székelyföldön és Biharban élnek tömbben. Egy etnikai alapú föderáció csak ez utóbbiakat érintené. Én nem hiszem, hogy a föderalizáció egyik módozata lenne az etnikai problémák megközelítésének.
– És mégis beszélt a föderalizációról; milyen értelemben?
– Olyan értelemben, hogy én azt hiszem, hogy a föderalizáció megoldás lehetne a romániai románoknak. Különben az a véleményem, hogy mindannyiunknak jobb lenne a román országok föderizációjában élni.
– Miért ?
– Bebizonyosodott, hogy a szubszidiaritás elve nagyon jó hatással van.
– Hol?
- Mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a megoldásokat azon a szinten kell megtalálni, ahol a probléma megjelenik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a problémák megjelenhetnek helyi szinten, gazdasági, földrajzi, történelmi régiókban, a mentalitások szintjén és országos szinten. A föderáció, úgy, ahogyan az Ausztriában, Németországban létezik, és ahogyan Spanyolországban körvonalazódik, pontosan megfelel ezeknek a szinteknek. Én azt hiszem, hogy a bánsági jelleg például nagyon jól kialakult a történelem folyamatában, eljutva az autochton mentalitás szintjére. Ugyanez a helyzet a munténiaiakkal, olténiaiakkal, moldovaiakkal is. Egyidejűleg ezek a régiók gazdasági entitások is. És a problémákat, amelyekkel szembesülnek, meg lehetne oldani helyi szinten. Egy ilyen felosztásnak feszültségoldó hatása lenne, továbbá felszabadítana bizonyos helyi energiákat, amelyek máskülönben nem érvényesülhetnek, mivel szisztematikusan vannak elhelyezve. Mindezek mellett a régiók fejlesztése a helyi sajátosságok jegyében történne.
– És, hogyan látja ön ennek a tervnek a megvalósulását?
– Romániában én a népművészetből indulnék ki e régiók körvonalazásában.
– Tehát térjünk vissza Munténiához, Moldovához…
– …Olténia, Bánság, Crisana, Belső-Erdély, Bukovina. Ha a zene a lélek tükre, akkor a helyi népművészet, amely nagyon jól elhatárolódik, egy nagyon jó vezető volna. Ez támogatná a helyiek politikai preferenciáit is. A bánsági parlament teljesen más struktúrájú lehetne, mint mondjuk a moldovai.
– Azaz minden vidék a saját parlamentjével!
– Igen, úgy, mint Németországban vagy Ausztriában. Ezeknek a parlamenteknek nem kell méretben megegyezniük a bukarestivel.
– De Németországban létezik a Bundestag is.
– Természetesen, itt is létezne egy kapcsolat. Én azonban szigorúan csak a helyi törvényhozásra és végrehajtásra gondoltam, amely csak helyi problémákkal foglalkozna.
– Igen, de kinek tartoznának ezek elszámolni?
– A helységek a régiónak vagy a tartománynak számolnának el. Például Lugos Temesvárnak számolna el, és Temesvár Bukarestnek. A szövetségi törvényeket Bukarestben hoznák. A tanügyről, honvédelemről, egészségügyről stb. van szó, amelyek általános jelleggel bírnak. A gazdasági jellegű problémákkal viszont az úgynevezett landok foglalkoznának, ahol az adókat is be lehetne szedni, melyeknek 1/3-a az illető landnál maradna, egy-egy jutna a helységeknek és a szövetségnek.
– És ha a régiót külső támadás éri, akkor ki biztosítja a védelmét?
– Hadsereg csak egy van, mint ahogy csak egy szövetségi rendőrség és egy szövetségi polgárőrség van.
– Tehát ön azt állítja, hogy ha egy vállalat sztrájkba lépne, az már nem a központban reklamálna, hanem helyi szinten.
– Igen.
– És milyen hatalmuk legyen a helyi vezetőknek? Vannak régiók és régiók?
– Leszűkítve a problémákat egy történelmileg és gazdaságilag egységes régióra könnyebben lehet megoldásokat találni. Látja, létezik két szemléletmód: liberális és egalitarista szocialista. Egyes régiók választhatnák az utóbbit anélkül, hogy ezzel más régiók fejlődését gátolnák.
– Mi történne a moldvai csángókkal? Mit csinálnának ők, mint kisebbség?
– Azt csinálnának, amit akarnak. Alávetnék magukat a helyi hatalomnak.
– Mint az erdélyi románok, nem? Már azokra a vidékekre gondolok, ahol kisebbségben vannak.
– Ott spontán módon területi autonómiák jönnének létre Erdély belsejében. Ez az én feltételezésem. A Mócok országa pl. egy egészében román entitás a maga jellegzetességeivel. Ugyanígy a Tara Momarlanilor és a Fogaras. Én azt hiszem, hogy ezen az úton logikusan eljuthatunk a múlt újraelevenítéséhez.
[12] Molnár Gusztáv: Miért kell a konfederáció? Limes 1992/7–8. 57.
[13] Molnár Gusztáv: Az igen és nem határán – a liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén. Limes 1991/nov.–dec. 3.
[14] Molnár Gusztáv: Nemzeti liberalizmus., Limes 1991/okt. 20.
[15] Uo. 22.
[16] H.R. Patapievici: Cine suntem. = Politice. Humanitas, Buc. 1996.
—————————————
1 Samuel P. Huntington az Eatoni Egyetem Kormányzástudományi Karának professzora és a Harvard Egyetem John M. Olin Stratégiai Kutatási Intézetének igazgatója, az ominózus „Clash of civilizations?” című tanulmányát az általa vezetett intézet „A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdek” elnevezésű projektje keretében dolgozta ki, és a Foreign Affairs 1993 nyarán megjelent számában publikálta. A tanulmány születési körülményei már jelzik, hogy célja a valóság megközelítése, nem pedig a rózsaszínű univerzalista-liberális mainstream-konformitás támogatása volt.
2 Au faux de mieu átveszem a vitaindító terminológiáját, habár tulajdonképpen a nyugati civilizáció két síkjáról, az anyagiról („modernitás”) és szellemiről („nyugatosodás”) van szó Fernand Braudel jól megalapozott civilizációfelfogásában [8].
3 A politikai elit nélkülözhetetlenségére már korábban Vilfredo Pareto [10] is rámutatott.
4 Az 1991-es népszámlálás szerint 1,67 millió – ez a szám viszont, ha a történelmi helyzet úgy alakul, hogy egzisztenciális előnyt jelent magyarnak lenni, nagy valószínűséggel drasztikusan növekedne. Példa erre a lengyelországi és oroszországi németek számának a természetes szaporulatot nagyságrendekkel meghaladó gyarapodási üteme, amióta megnyílt számukra a németországi letelepedés lehetősége.
5 Magyar értékkonzervatív (önazonosság-őrző) szempontból a devolúciós megoldás csak az etnikai önkormányzat kíséretében nyújt hasznot, hiszen egy föderációban a liberális demokrácia és jogállamiság keretein belül is lehet "eredményesen" nemzeti asszimilációs politikát folytatni. Ez ellen csak strukturális és szubszidiáris (szuverenitástranszferrel járó) megoldások nyújtanak megnyugtató garanciát.
Megjelent a Magyar Kisebbség 1998/1-es számában. borbelyimre.blogspot.hu

Sokan siratják a Securitate utolsó parancsnokát: nemzeti hős vagy véreskezű hóhér?
Megosztotta a román közvéleményt a Securitate utolsó parancsnokának halála. Iulian Vladot most sokan hősként tisztelik, aki megakadályozta a vérontást az 1989-es decemberi események idején, mások viszont a hírhedt román politikai rendőrség vaskezű vezetőjét látják benne, aki szolgalelkűen teljesítette Nicolae Ceauseșcu parancsait.
A Külső Hírszerző Szolgálat Tartalékos és Visszavonuló Katonai Kádereinek Egyesületét vezető Petru Neghiu tartalékos tábornok úgy véli, hogy Iulian Vlad mentette meg az országot, nélküle a mai Románia nem létezne, ezért nemzeti hőssé kellene nyilvánítani, legalább halála után. Cosmin Gusă politikai elemző szerint Iulian Vlad a kevesek között volt, akik tettek valamit Romániáért 1989 után – sajnos azonban „a románellenes erők győztek akkor”.
Az újságíró Dan Andronic kikelt a Iulian Vladot „becsmérlő újságírók” ellen. Azt elismerte, hogy Iulian Vlad „nem a világ legszelídebb titkosszolgálatát vezette”, ám fontosnak tartotta, hogy mérlegre tegyék az általa elkövetett rosszat és jót. Utóbbi pedig – Dan Andronic szerint – nagyobb súllyal esik a mérlegbe.
Iulian Vlad utasítására ugyanis a Securitate nem lépett fel a lázadókkal szemben, jóllehet Ceaușescu kivégzéssel fenyegette meg a parancs megtagadásáért. Iulian Vladot a szovjet és az izraeli titkosszolgálatok emberei tartóztatták le, vagy pedig a magyar titkosszolgálatnak dolgozó volt román honvédelmi miniszter, Victor Stănculescu, de mindebben szerepe volt a szovjet befolyás alatt álló Ion Iliescunak is – állítja az Evenimentul többségi tulajdonosa.
A volt kormányfő, Adrian Năstase meggyőződése, hogy Iulian Vlad mindvégig a román állam érdekeit védte, a kommunizmus évei alatt is. Lehet, hogy hibázott, de aki dolgozik, az hibázik is – fejtette ki blogján a volt miniszterelnök.
„Rossz családból” származott
Iulian Vlad már fiatal korában kezdve hithű kommunistaként, pártaktivistaként kezdte politikai pályafutását: 16 éves korában már különféle pártfunkciókat töltött be a belügyminisztériumban.
Buzgalmára nagy szüksége volt, hiszen „rossz családból” származott: apja templomi kántor volt. Iulian Vlad akkoriban számos beadványt intézett a munkáspárthoz, amelyben azt magyarázta, miként beszélte lebeszélni apját arról, hogy egyáltalán templomba járjon, és azzal érvelt, hogy már 14 éves kora óta a párt nevelte őt. Az Ifjúmunkás Szervezet Központi Bizottsága úgy értékelte, hogy Iulian Vlad „fokozott munkát fejtett ki már 1946-ban – azaz 15 évesen – a földbirtokosok kisajátításának, az 1946-os választások megszervezésének, az 1948-as államosítás előkészítésének érdekében és tevékenyen részt vett „a földesurak malmainak államosításában”.
A bukaresti pedagógiai líceumot jó eredménnyel végezte el, rövid ideig egy elemi iskolában volt tanító, 1952. május elsejétől azonban a belügyminisztérium tisztje lett, alhadnagyi rangban.
Ettől kezdve a kommunista hatalom megbízható embereként, hűséges kiszolgálójaként tartották számon. A romániai kommunizmus utolsó évtizedében, az 1980-as években mindvégig jelen volt a Securitate vetetőségében. 1983-tól belügyminiszter-helyettesi tisztséget töltött be, a Securitatéban pedig a „belbiztonsággal” foglalkozott, végül pedig a Securitate parancsnoka lett.
Attól a pillanattól kezdve, hogy vezetőségi tisztségeket töltött be a Securitatéban, a kommunista rendszer megtorló intézménye visszatért az ötvenes évek megtorló módszereihez. Így meggyilkolták a disszidenseket (Gheorghe Ursu esete), a zsilvölgyi bányászok 1977-es megmozdulását könyörtelenül leverték, a megtorló akciókat éppen Iulian Vlad tervezte meg. A temesvári ellenállók „autóbusz akció” néven ismert, 1981-es megmozdulásának résztvevőit rögtönzött konstrukciós perek során ítélték el, lemészárolták, az 1989-s temesvári forradalom hangadóit…
Az a tény, hogy Iulian Vlad helyet kapott a Mihai Pacepa szökését kivizsgáló bizottságban, jól jelzi, hogy mennyire megbízható embere volt Nicolae Ceaușescunak. Ebben nem kis szerepet kapott az is, hogy a belügyminisztérium államtitkárként a kémelhárításáért is felelt.
A Román Hírszerző Szolgálat is „felvállalta”
Mindennek ellenére a kétezres évektől kezdve a közvélemény jó része megfeledkezett Iulian Vlad szekus múltjáról, és hősként kezdte tisztelni a tábornokot, részben azért, mert 1989 decemberében parancsot adott a Securitaténak a visszavonulásra, másrészt pedig azért, mert megvédte Romániát a külföldi (főleg a magyar) kémektől.
A Securitate helyét átvevő Román Hírszerző Szolgálat csakhamar „felvállalta” Iulian Vladot. 2014-ben meghívást kapott az Antiterrorista Harcos Napjára, amelyet Románia legfontosabb hírszerző szolgálatának központi székházában rendeztek meg. Ezen az eseményen egyébként arról is megemlékeztek, hogy 40 évvel korábban jött létre Romániában az első terrorelhárító struktúra.
A Román Hírszerző Szolgálat igazgatója, George Maior és operatív vezetője, Florian Coldea, a Securitate volt vezetőjével közösen megemlékeztek „a terrorfenyegetés ellen harcoló valamennyi névtelen román harcosról”, és levetítettek egy filmet is, amely a terror elleni fellépéséért magasztalta fel a Securitatét. Holott a Securitate terrorellenes struktúrája, az USLA fontos szerepet töltött be az 1989-es események elfojtására irányuló kísérletekben.
A helyzet sajátos bája az, hogy éppen ezekben a napokban tisztelegtek Temesváron, Klaus Johannis részvételével az 1989-es forradalom ártatlan áldozatai előtt. A bukaresti Bookfest nemzetközi könyvkiállításon bemutatták a Román Hírszerző Szolgálat 25 éves tevékenységéről beszámoló monográfiát – amelyre meghívták Iulian Vladot is, jóllehet a kötetben szó sem esett a Securitatéról.
Megfejtetlen rejtélyek maradtak utána
Iulian Vlad már nyomban az 1989-es események után kidolgozta saját változatát a Securitate és saját szerepéről Romániában. A megtorlásokért elődjét, akiből a kommunista rendszer belügyminisztere lett, Tudor Postelnicut okolta, aki a diktátor szolgálatába állította a Securitátét.
Jómaga viszont – állította – sokat tett a romániai disszidensek védelméért, és itt például Doina Corneát, Radu Filipescut és Gabriel Andreescut említette. Mindketten azonban egészen másként emlékeznek meg Iulian Vlad szerepéről, és minderről másként ír a Securitate 1989-as egyik belső jelentése is, miszerint Doina Cornea és Radu Filipescu ellen a Securitate a szocialista rendszer elleni propaganda miatt indított vizsgálatot.
Iulian Vladról gyakran emlékezik meg a romániai kommunista diktatúrát elemző és Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentése, amely például megállapítja, hogy 1989 után csupán az 1989-es forradalom elfojtására tett próbálkozásban való részvétele miatt ítélték el, holott fő bűne éppen az volt, hogy az emberi jogokat nyíltan sárba taposó intézményt, a Securitatét vezette.
„A nagy hóhérokat továbbra is kitüntetik, magas nyugdíjakban részesítik, az áldozatokat pedig továbbra is becsmérlik, vagy pedig egyszerűen elfelejtik” – hangzik a jelentés, amely így folytatja: Mivel a kommunista párt 1989 decemberében „gyakorlatilag megbénult, a pártfőtitkár csakis a Securitatétól remélhetett segítséget, amely Iulian Vlad vezetése alatt teljesítette Ceaușescu drákói utasításait is”.
Iulian Vladot végül is huszonöt év börtönre ítélték. Ebből négy évet töltött le – Ion Iliescu kegyelemben részesítette. A rettegett Securitate főnöke ezt követően hallgatásba burkolózott. Politikai megfigyelők szerint szabadságának feltétele éppen a hallgatás volt.
Iulian Vlad halálával viszont az 1989-as decemberi eseményekkel kapcsolatos sok rejtély marad megfejtetlen, és sok titkot vitt magával a Securitate „sajátos módszereiről” is. Bogdán Tibor / maszol.ro

A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek egy nagyváradi konferencia előadói
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének a küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román-magyar kapcsolatokban.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke nyitóbeszédében a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, hogy jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. „Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László. Úgy vélte: olyan reprezentatív román-magyar párbeszédre lenne szükség, amelyben a magyar oldalon a teljes erdélyi magyar társadalom képviselői ott ülnek, és nem a román állam választja ki a magyar tárgyalópartnereket.
Florin Birta, Nagyvárad liberális alpolgármestere köszöntőjében elmondta, hogy a határ menti város száz beruházással kívánja ünnepelni az Erdély és Románia egyesülése óta eltelt száz évet. Hidakat, utakat akar építeni, amelyek mind a magyaroknak, mind a románoknak hasznára lesznek.
Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy rosszul indult a centenárium előkészítése, hiszen 2017 elején a Román Akadémia 84 tagja nemzetféltő, magyarellenes felhívást tett közzé. A politológus szerint a szimbolikus jelentőségű román intézményeket, amilyen az akadémia is, még mindig a Ceaușescu-diktatúra idején kialakult nemzeti kommunista ideológia hatja át. Hozzátette: bizonyítható, hogy az akadémikusok nyilatkozatának az értelmi szerzői a Securitate ügynökei voltak.
Dan Masca, a marosvásárhelyi Szabad Emberek Pártja (POL) alapítója úgy vélte: ha az erdélyiek nem veszik kezükbe a sorsuk irányítását, a régió mindig Bukarest és Budapest „manőverezési területe” lesz. „Ha nem tesszük lehetővé, hogy minden közösség magát irányítsa, a gyermekeink más országot fognak választani” – jelentette ki a vállalkozó.
Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman televíziós újságíró, a korábbi „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint az erdélyi magyarság éppen az autonómiaköveteléssel bizonyítja a legjobban a román állam iránti lojalitását. Megjegyezte: a többkultúrájú régiók akkor teljesíthetnek jól, ha a kultúrák nem harcolnak egymás ellen. Ezért a románok és magyarok egymás iránti bizalmát kell erősíteni. Hozzátette: a tabumentes párbeszéd a bizalom újraépítését segítheti elő.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista arra figyelmeztetett, hogy félre kell tenni az első világháború, és Európa azt követő átrendeződésének az etnocentrista szemléletét, hiszen a háború is és az azt lezáró béke is a földrész gazdasági szempontok szerinti újraelosztásáról szólt.
Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács elnöke Románia és Magyarország egymásrautaltságára hozott fel példákat. Megjegyezte: földrajzi helyzete folytán Románia csak Magyarországon keresztül kapcsolódhat Nyugat-Európához, Magyarország viszont az erdélyi magyarok iránt viselt felelőssége miatt nem Nyugat-Európa felé, hanem a román határ felé építi az autópályákat, amelyek Románia kapcsolódását is szolgálják.
A konferencia második részében a magyar nyelvnek az üzleti életben betöltött szerepéről hangzottak el előadások. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

Közös erdélyi dialektust a román és magyar monológok helyett – konferencia Nagyváradon
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói, a közelgő centenáriumi eseményekben rejlő veszélyeket és lehetőségeket is elemezve.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői elsősorban arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének a küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román-magyar kapcsolatokban. Megnyitóbeszédében Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. Szerinte a mesterségesen gerjesztett romániai magyarellenességgel szemben a megbékélést és a párbeszéd lehetőségét kell keresni, s e célokat szolgálja a jelenlegi konferencia is.
„Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László, aki bemutatta a magyar és angol nyelven már korábban is megjelent, idéntől románul is elérhető, Erdély – Európa tündérkertje című kiadványt. A Bálványosi Intézet gondozásában megjelent ismeretterjesztő könyv bemutatja Erdély rövid történetét, valamint gazdagon illusztrálva ismerteti a térség történelmi régióit és ezek kulturális sokszínűségét.
„Kiadványunkra a romániai modernizáció egyfajta előtanulmányként is tekinthetünk. E modernizáció lényege, hogy az európai regionalizmus szellemében, Románia közigazgatási felosztását a történelmi régióknak megfelelően kellene újragondolni, ennek részeként pedig elkerülhetetlen, hogy a székelyföldi és a partiumi autonómiatörekvésekről is beszéljünk. Mindez nem lehet tabutéma többé, erre hívja fel figyelmet mai találkozónk is, s aki mégis elzárkózik az ez irányú párbeszédtől, az nem tesz mást, mint szőnyeg alá söpör egy kétségtelenül létező problémát” – hangoztatta Tőkés. Tőkés László: a két népnek – múltjáról beszélve – a jelenre és a jövőre koncentrálnia
Lucian Boia történész gondolatait idézve az EMNT elnöke kijelentette: míg a románság a december 1-jei egyesülést ünnepli, addig az erdélyi magyarság szomorúan emlékezik a történelmi múltra. E meglévő ellentét egyedüli feloldása az lehet, ha a két nép – múltjáról beszélve – a jelenre és a jövőre koncentrál. „Megértésre, toleranciára és empátiára van szükségünk. A centenáriumhoz közeledve nem szabad provokálnunk a románságot, hanem a jövőépítés útjára kell lépnünk” – zárta beszédét Tőkés.
Köszöntötte a megjelenteket Florin Birta, Nagyvárad alpolgármestere is, aki elmondta: a jövő évi centenáriumi eseményeket Nagyváradon 100 új beruházási projekttel kívánják megünnepelni, melyek közül 20-at a nagyváradi lakosok jelölhetnek ki. „Hidak, utak és közintézmények felújítását tervezzük, mely beruházásokat az itt élő románok és magyarok egyaránt fontosnak érezhetnek. A város vezetőiként hisszük, hogy a centenáriumi események Nagyváradon nem konfliktusforrásként, hanem az együttműködés példáiként lesznek jelen életünkben” – jelentette ki Florin Birta.
Gabriel Andreescu politológus, egyetemi tanár felszólalásában elmondta: nincs olyan érdek, mely egymás ellen kívánná fordítani az erdélyi románokat és magyarokat, a meglevő dialógus pedig minden további nélkül fenntartható, ha a határok és a kisebbségi jogok stabilak.
„A kisebbségi jogok európai követelmények, és úgy kell őket betartani, ahogyan azt a kisebbségben élő népek megfogalmazzák. Én úgy hiszem, hogy amit a székely kisebbség kér, az alapvető joggá kellene váljon. A román társadalom veszélyként kezeli az autonómiatörekvéseket, noha e megközelítés teljességgel irracionális. Ideje lebontanunk a történelmi kliséket, és egy valódi demokráciában kell élnünk” – jelentette ki Gabriel Andreescu.
Dan Mașca, a Szabad Emberek Pártjának (POL) elnöke elmondta: az erdélyi románok és magyarok csak akkor lehetnek sikeresek, ha együtt, összefogva dolgoznak közös szülőföldjük felemelkedéséért. „Az év minden napján egymásra vagyunk utalva. Épp ezért nem a centenáriumban rejlő veszélyekről kell beszélnünk, hanem sokkal inkább arról a lehetőségről, hogy közösen írjuk történelmünket” – mondta a pártelnök, majd hozzátette: bár napjainkban kevés lehetőség adódik a valódi párbeszédre, a legfontosabb mégis az, hogy románok, magyarok és szászok szabadon élhessenek együtt, s úgy alakítsák sorsukat, hogy arra az elkövetkező generációk is büszkék lehessenek.
„Erdély Románia Svájca lehetett volna, most mégis utolsók vagyunk az oktatás, a gazdasági fejlődés, vagy épp az egészségügy tekintetében. Ennek legfőbb oka, hogy nincs kellő szabadságunk ahhoz, hogy a megfelelő képviselőket a megfelelő tisztségekhez juttassuk" – jelentette ki Dan Mașca. Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman kolozsvári televíziós újságíró, az „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke felhívta a figyelmet: míg a romániai magyar diákok átfogóan tanulmányozzák a román nyelvet, kultúrát és történelmet, a román nemzetiségű diákoknak nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerkedjenek a magyar nyelvvel és kultúrával, noha ez jelentősen hozzájárulna a magyarsággal szembeni tolerancia kialakulásához.
„Nyugodtan kijelenthetjük: 100 évvel a román egyesülés után mi, magyarok nem érezzük biztonságban magunkat Romániában. Az erdélyi német kisebbség eltűnése is azt bizonyítja, hogy kultúránk folyamatos veszélynek van kitéve.
Azon kell dolgoznunk – románok és magyarok közösen –, hogy országunkat egy biztonságos és mindenki számára élhető hellyé tegyük. Az Erdély és Bukarest közötti viszony soha nem volt problémamentes, a túlzott központosítás és a költségvetési pénzek elosztásának módja pedig arra enged következtetni, hogy a román főváros gyarmatként kezel minket" – jelentette ki a néppárt elnöke, aki szerint egy román—magyar—német együttműködés a teljes közösség felemelkedését eredményezheti.
Szilágyi szerint a románságnak tiszteletben kell tartania, hogy a magyarok nem tudnak ünnepelni a centenáriumi megemlékezések közben, de képesek tiszteletben tartani a románság ünnepét. Krónika (Kolozsvár)

Surján László Aradon: a román centenáriumon el kell viselni a másik örömét és el kell viseli a másik bánatát
Surján László szerint Erdély és Románia egyesülése centenáriumán magyaroknak és románoknak el kell viselniük a másik örömét és el kell viselniük a másik bánatát.
Az Európai Parlament volt alelnöke az aradi városházán beszélt erről szombaton az általa alapított Charta XXI megbékélési mozgalom szombati konferenciájának megnyitása előtti sajtótájékoztatón. Surján László úgy vélte: lehetetlen küldetésként lehetne címkézni a román és magyar értelmiségiek megbékélési kezdeményezését, de a történelem megtanította a két népet a lehetetlen helyzetek megoldására. Úgy vélte: azt kell megértetni, hogy ami az egyik nemzetnek öröm, az a másiknak bánat.
„Innen most az az üzenet megy Bukarestbe és Budapestre egyaránt, hogy van lehetőség arra, hogy egymást kölcsönösen tiszteljük” – fogalmazott a mozgalom elindítója. Megjegyezte: az Európai Unió nem arról szól, hogy románok és magyarok egymást marcangolják. Olyan idők járnak, amikor a két nép egymásra szorul.
„Szeretnénk megmutatni, hogy románok és magyarok akár a legkényesebb témákról is tudnak egymással úgy beszélni, hogy abból nem harag, hanem legalábbis megértés, ha nem is egyetértés jön ki” – fogalmazott Surján László.
A sajtótájékoztatón a házigazda szerepet betöltő Gheorghe Falca, Arad nemzeti liberális polgármestere kijelentette: városa garanciát vállal az üzenet képviseletére. Hozzátette: ha az aradi megbékélés parkjából – ahol egymással szemben helyezkedik el az aradi vértanúkra emlékeztető Szabadság szoborcsoport és az 1848-as román forradalom diadalíve – megmutatják azokat az értékeket, amelyekben hisznek, 2018 szép év lesz mind a románok, mind a magyarok számára, és arról gondolkodhatnak, hogy milyen közös tennivalóik vannak a következő száz évben mind Romániában, mind pedig az EU-ban.
A sajtótájékoztatón Gabriel Andreescu bukaresti emberi jogi aktivista fogalmazta meg, hogy nemcsak a román-magyar, hanem a román-román megbékélésre is szükség van. Amint elmagyarázta: a román társadalom is megosztott Erdély és Románia egyesülése 1918-as kinyilvánításának a centenáriuma előtt, mert vannak, akik magyarellenes kampány gerjesztésére használnák ki a centenáriumot.
Andreescu úgy vélte: a Román Akadémia tagjainak a februári magyarellenes, xenofób felhívása „kipukkant” ugyan, ennek ellenére 2018 veszélyekkel teli év lesz, mert a román ünneplés a beteljesedés érzése helyett magyarokkal szembeni ellenséges hangulatot alakíthat ki Romániában.
A Közös múlt, európai jövő című konferencia programjában román és magyar értelmiségiek előadásai szerepelnek a román-magyar viszonyról. (MTI)

Megtalálni a közös hangot (Román–magyar párbeszéd)
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a Nagyvárad Polgármesteri Hivatalának dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román–magyar kapcsolatokban.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke nyitóbeszédében a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, hogy jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. „Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László. Úgy vélte: olyan reprezentatív román–magyar párbeszédre lenne szükség, amelyben a magyar oldalon a teljes erdélyi magyar társadalom képviselői ott ülnek, és nem a román állam választja ki a magyar tárgyalópartnereket.
Florin Birta, Nagyvárad liberális alpolgármestere köszöntőjében elmondta, hogy a határ menti város száz beruházással kívánja ünnepelni az Erdély és Románia egyesülése óta eltelt száz évet. Hidakat, utakat akar építeni, amelyek mind a magyaroknak, mind a románoknak hasznára lesznek. Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy rosszul indult a centenárium előkészítése, hiszen 2017 elején a Román Akadémia 84 tagja nemzetféltő, magyarellenes felhívást tett közzé. A politológus szerint a szimbolikus jelentőségű román intézményeket, amilyen az akadémia is, még mindig a Ceauşescu-diktatúra idején kialakult nemzeti kommunista ideológia hatja át. Hozzátette: bizonyítható, hogy az akadémikusok nyilatkozatának az értelmi szerzői a Securitate ügynökei voltak. Dan Masca, a marosvásárhelyi Szabad Emberek Pártja (POL) alapítója úgy vélte: ha az erdélyiek nem veszik kezükbe sorsuk irányítását, a régió mindig Bukarest és Budapest manőverezési területe lesz. „Ha nem tesszük lehetővé, hogy minden közösség magát irányítsa, a gyermekeink más országot fognak választani” – jelentette ki a vállalkozó. Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman televíziós újságíró, a korábbi „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint az erdélyi magyarság éppen az autonómiaköveteléssel bizonyítja a legjobban a román állam iránti lojalitását. Megjegyezte: a többkultúrájú régiók akkor teljesíthetnek jól, ha a kultúrák nem harcolnak egymás ellen. Ezért a románok és magyarok egymás iránti bizalmát kell erősíteni. Hozzátette: a tabumentes párbeszéd a bizalom újraépítését segítheti elő.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista arra figyelmeztetett, hogy félre kell tenni az első világháború és Európa azt követő átrendeződésének etnocentrista szemléletét, hiszen a háború is és az azt lezáró béke is a földrész gazdasági szempontok szerinti újraelosztásáról szólt. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács elnöke Románia és Magyarország egymásrautaltságára hozott fel példákat. Megjegyezte: földrajzi helyzete folytán Románia csak Magyarországon keresztül kapcsolódhat Nyugat-Európához, Magyarország viszont az erdélyi magyarok iránt viselt felelőssége miatt nem Nyugat-Európa felé, hanem a román határ felé építi az autópályákat, amelyek Románia kapcsolódását is szolgálják. A konferencia második részében a magyar nyelvnek az üzleti életben betöltött szerepéről hangzottak el előadások. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aradról küldik tovább a tolerancia szellemét Bukarest és Budapest felé
Van lehetőség arra, hogy egymást kölcsönösen tiszteljük!”
Aggodalommal töltik el az embert azok a hírek, melyek 1918. december elsejével kapcsolatosak, nyilatkozta szombaton, az aradi Városházán dr. Surján László kereszténydemokrata politikus, a Charta XXI Megbékélési Mozgalom vezetője. Az Európai Parlament volt alelnöke a Közös múlt – európai jövő című konferencián a román egyesülés jövő évi centenáriumának kapcsán igyekezett megfogalmazni néhány gondolatot abban a reményben, hogy a 2018-as év ne az ellenségeskedés jegyében teljen el a románok és magyarok számára. „Az Európai Unió, a román nemzet és a magyar nemzet érdeke nem erről szól. Olyan időket élünk, amikor egymásra szorulunk. Az általam képviselt megbékélés mozgalma azt szeretné, hogy ne bízzuk ezt a megbékélést a politikusokra, hanem a magánemberek szintjén építsük. Szeretnénk megmutatni, hogy a románok és a magyarok akár a legkényesebb témákban is tudnak egymással beszélni, hogy abból nem harag, hanem legalábbis megértés, ha egyetértés nem is jön ki” – nyilatkozta a politikus.
A konferencián Gabriel Andreescu, az Emberi Jogok Új Folyóirata (NRDO) c. kiadvány igazgatója a román–magyar párbeszéd híveként azt mondta: a 2017-es évben tapasztalt visszhangok alapján meggyőződése, hogy a centenáriumot bizonyos politikai és érdekcsoportok egy magyarellenes kampánnyá fogják alacsonyítani. Utalt itt a Román Tudományos Akadémia tagjaira, akiknek az utóbbi időben több kisebbségellenes kirohanásai is voltak – például, amikor azt nyilatkozták, hogy a március 15. hivatalos ünneppé nyilvánítása megsemmisítené a román egyesülés centenáriumának a megünneplését. Andreescu hozzátette: szerencsére nem mindenki értett egyet a „xenofób” megnyilvánulásokkal, több román történész is kiállt a normalitás mellett, így a kedélyek kissé lecsillapodtak. „Barátaimmal együtt úgy érezzük, hogy a 2018-as év egy érzékeny év lesz. Félő, hogy az ünneplés sokkal inkább a magyarokkal szembeni ellenségeskedés irányába fog eltolódni. A mai találkozónak éppen ez a célja, hogy érzékeltesse a román társadalommal, hogy nemcsak a magyarok és románok, hanem a románok és románok között is szükség van a megbékélésre” – nyilatkozta az emberjogi aktivista.
Surján László „lehetetlen küldetésnek” nevezte a megbékélésre vonatkozó törekvéseket, hiszen „az, ami egyik nemzetnek ünnep, a másik nemzetnek bánat”. Mégis úgy véli, van megoldás, mert van lehetőség arra, hogy egymást kölcsönösen tiszteljük. A kölcsönös tolerancia eszméjét innen Aradról szeretnék Bukarest és Budapest felé irányítani, nyomatékosította, megköszönve az aradi polgármesternek, hogy lehetőséget biztosított eme eszmefuttatások lebonyolítására.
Gheorghe Falcă aradi polgármester azt nyilatkozta, Arad egy különleges város, mondhatni a népek közötti békés együttélés szimbóluma. Erre ezután is garanciát vállalnak, a centenárium jó alkalom lesz arra, hogy közösen elgondolkodjunk, mit fogunk csinálni együtt a következő 100 évben mind Romániában, mind az Európai Unióban. „Szeretnék boldog lenni a barátommal és a szomszédommal, ott szeretnék lenni az ő ünnepléseiken, ugyanakkor azt is szeretném, ha ők is részt vennének az én ünnepeimen is” – mondta, hozzátéve: Aradnak meg kell tartania kapcsolatainak magas mércéjét és megmutatnia, melyek azok az értékek, amelyekben mindannyian hiszünk.
A Városháza Ferdinánd Termében tartott konferencián részt vett a Charta XXI Egyesület több tagja, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történész, MTA doktor, Szokoly Elek, a Pro Európa Liga ügyvezető igazgatója, történészek, újságírók, civilszervezetek képviselői stb. Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Esély a párbeszédre?
Két konferenciát is szerveztek a hétvégén, egyiket Aradon, másikat Nagyváradon, mindkettőnek a magyar–román párbeszéd volt a témája, és mindkét helyszínen igen fontos gondolatok hangzottak el a többség–kisebbség kapcsolatáról, a közelgő centenáriumi év jelentette kihívásokról.
Az aradi rendezvényt Surján László volt EP-képviselő, a nagyváradit a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezte, szervezte, s bár első ránézésre furcsának tűnhet, hogy szinte egy időben zajlik két nagyjából azonos célokat felvállaló rendezvény, az mégiscsak örömmel tölthet el, hogy több ilyen fórumot is le lehet bonyolítani. Mintha-mintha a román résztvevők száma is gyarapodna lassacskán: a hasonló eseményekre évek, évtizedek óta előszeretettel visszajáró Smaranda Enachén, Gabriel Andreescun, Sabin Ghermanon kívül a felszólalók között fiatalabbakat vagy újakat is találunk: ide sorolhatjuk Hans Hedrich civil aktivistát vagy Dan Maşcát, a Szabad Emberek Pártjának vezetőjét. Persze, ez még mindig nem elegendő, jó lenne, ha olyan sokan lennének, hogy fel sem tudnánk sorolni őket, jó lenne, ha a hasonló rendezvényeket nem a magyar fél kezdeményezné. És az is szép lenne, ha ezeken a konferenciákon nem arról szólnának az előadók, mit kellene tenni, hogy az előítéletek falait leromboljuk, s hogy valódi párbeszéd alakuljon ki az Erdélyben élő magyarok és románok között, hanem például számvetést lehetne végezni arról, hogy az elmúlt időszakban hány közös programot tudtunk megvalósítani, együttes fellépésünk révén milyen problémákat tudtunk megoldani. Csakhogy ettől egyelőre távol állunk, s vélhetően nem is kerülünk közelebb, míg az erdélyi románság többsége továbbra is Bukaresttől várja a megoldást problémáira, s míg az erdélyi magyarság legerősebb szervezete, az RMDSZ nem fektet nagyobb hangsúlyt a regionális szövetségesek felkutatására, annál is inkább, mert Bukarestben lassan sem a kormánypártokkal, sem az ellenzéki alakulatokkal nem lehet már szót érteni. Kelemen Hunor és más RMDSZ-es vezetők az elmúlt időszakban szóltak a magyar–román párbeszéd eme parlamenten kívüli formájának szükségességéről – ha e kijelentéseket tettek is követik, minden bizonnyal tágulhat azok köre, akik megértéssel, empátiával viszonyulnak kéréseinkhez, és partnerként, nem veszélyforrásként tekintenek ránk. És akkor talán nem kellene ismét amiatt aggódnunk, hogy december elsején újra Sepsiszentgyörgyre látogat az Új Jobboldal, mert az erdélyi románságban olyan erős lenne a szélsőséges magyarellenesség elutasítása, hogy maguk állítanák le az újabb provokációt. Addig is azonban nekünk kell minden lehetséges fórumon tiltakoznunk a készülő újabb magyarellenes akció ellen. Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzeti kisebbségek jogai az Európai Unióban
Az 1989-es politikai rendszerváltás óta eltelt 28 év alatt a román társadalom jelentős lépéseket tett a demokrácia, a jogállam megvalósításának irányába, azonban számos probléma még mindig megoldásra vár. Ezek között kiemelt helyen áll a nemzeti kisebbségek együttélése a többségi társadalommal.
A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány több mint másfél évtizede évente megszervezi kisebbségi szemináriumát.
Az előző évi szemináriumsorozat fő célja konstruktív kommunikációs felület biztosítása volt a többségi és a kisebbségi társadalom képviselői számára a múlt eseményeinek kiértékelésére és egy közös jövőkép megalkotására. Ennek folytatásaként az idei szeminárium fő témája A NEMZETI KISEBBSÉGEK JOGAI AZ EURÓPAI UNIÓBAN.
A beszélgetések során az Európai Unió kisebbségpolitikáját kívánjuk elemezni, különös tekintettel az európai nemzeti kisebbségekre, nemzeti, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk kifejezési lehetőségeire, az ezek fennmaradását biztosító keretek megteremtésére. A rendezvényen részt vesznek a romániai nemzeti kisebbségek képviselői, valamint a politikai, civil és akadémiai szféra olyan képviselői, mint Johan Häggman, a Finnországban élő svéd anyanyelvű közösség MAGMA központjának képviselője, Gabriel Andreescu egyetemi tanár, Amet Aledin államtitkár-helyettes – Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Vasile Dâncu, az IRES elnöke, Frunda György, az RMDSZ volt szenátora, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Borbély László, az alapítvány elnöke.
A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által november 23-24-re szervezett, a marosvásárhelyi Bernády Házban sorra kerülő esemény 23-án, csütörtökön 10 órakor kezdődik. A rendezvény teljes időtartamára szeretettel várjuk a sajtó képviselőit is. További információk: Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Horea utca 6. szám (Marosvásárhely), telefonszám: 0758-339-220 (Bálint Hajnal).
Borbély László
kuratóriumi elnök Népújság (Marosvásárhely)

A hírszerzés mint mély állami aktor – Bakk Miklós politológus a mély és párhuzamos állam fogalmáról
A mély állam fogalma abból eredhet, hogy alapvető ellentmondás van a szervezett, professzionális és konszolidált államhatalom és a demokrácia működése között – állapította meg a Krónikának nyilatkozva Bakk Miklós politológus, lapunk korábbi főszerkesztője. Mint kifejtette, bár a PSD elsősorban saját hatalma kiterjesztése érdekében használja a párhuzamos állam fogalmát, vannak olyan intézmények – például a hírszerzés – amely mély állami struktúrának minősülhet.
– Az utóbbi hetekben, hónapokban egyre gyakrabban halljuk a kormány fő erejét adó Szociáldemokrata Párt (PSD) politikusaitól – akikhez egy ideje az RMDSZ is csatlakozott –, miszerint Romániában eluralkodott a mély állam, illetve a párhuzamos állam. Olyannyira beleálltak ebbe a kommunikációs csapásirányba, hogy már tüntetést is hirdettek ellene. De mi is valójában ez a mély állam? És a párhuzamos állam?
– A párhuzamos állam fogalma inkább publicisztikai fogalom –, amiről tudományosabb módon értekezni szoktak, az a „deep state” fogalma, amelyet magyarul mély államként szoktak fordítani, bár az eredeti angol kifejezés is meg-megjelenik magyar szövegekben. A román párhuzamos állam, a „stat paralel” – úgy vélem – a mély állam sajátos fordítása. A szó szerinti fordításnak ugyanis nincs jó hangzása románul, de ami a lényeg: a párhuzamos állam kifejezés hangoztatása sokkal inkább megfelel kigondolói érdekeinek.
A PSD politikusai ugyanis nem vádolhatják az államszerkezet bizonyos „mély” részeit, hiszen ők mindenütt ott vannak – ennek előzményei még a rendszerváltásig, az Iliescu-rezsim hatalmáig vezethetők vissza –, viszont szükségük van arra, hogy kifogásolhassanak olyan állami intézményeket, amelyeknek működése az elevenükbe vág. Itt a titkosszolgálatokról és a DNA-ról, a korrupcióellenes ügyészségről van szó. Az előbbi az államfő felügyelete alatt van, az utóbbi viszont az Európai Unió befolyására született, és elszabadult hajóágyúként kezdett működni, a befogására – domesztikálására – történő kísérletek pedig a lehető legrosszabbat ígérik. A DNA titkosszolgálati behálózottsága ugyanis tény, holott inkább az igazságszolgáltatás rendszerébe történő jobb integrálása lenne a megoldás. Összegezve: vannak olyan intézményei az államhatalomnak, amelyet a PSD alulról és belülről, az általa meghonosított és kiépített bürokratikus kultúrán keresztül nem ellenőriz, és amelyek folyamatosan delegitimálni tudják e pártot a politikai küzdelemben, ezért egy megfelelő fogalom örve alatt indítottak támadást ezen helyzet ellen. A párhuzamos állam kifejezéssel azt próbálják sugallni, hogy az államnak vannak olyan „részei”, amelyek nincsenek a demokratikusan megválasztott kormány kontrollja alatt, azzal „párhuzamosan”, okkultan működnek, és ennek véget kell vetni.
– Van-e olyan ország, ahol már bizonyíthatóan kimutatták a létezését, és ahol egyértelműen felülírta a választott intézmények, a parlament és a kormányzat akaratát?
– Nos, a deep state-nek van némi irodalma is, bár ez sem rigorózusan tudományos. Elsősorban Törökországgal kapcsolatosan használták, mondhatni a török állami működés volt a „prototípus” a fogalom kialakításában. Azt jelentette, hogy vannak bizonyos állami szervek, „szektorok”, mint például a titkosszolgálatok, a hadsereg, az igazságszolgáltatás, a kormányzati bürokrácia egy része, amelyek sikeresen kivonták magukat a törvényi kontroll alól, és önálló politikai aktorokként kezdtek viselkedni. Viszont eléggé általános az, hogy ahol komplex bürokráciák vannak, azoknak a működése átláthatatlan, és ez teret nyit konspiracionista értelmezéseknek is. Az Egyesült Államokban 2010 után több szerző is írt az amerikai deep state működéséről, és ebbe két állami intézményi ágat szoktak említeni: a titkosszolgálatokat és a katonai-gazdasági lobbikomplexumot. Persze, átfogó bírálatok is jelentek meg arról, hogy mindez mítosz. A Wikipédián ez a kérdés mostanság „állam az államban” (state within a state) címszó alatt jelenik meg, a példák, esettanulmányok többsége viszont diktatúrákra, illetve autoriter rendszerekre vonatkozik, amelyek esetében nagyon könnyű tételezni a mély állam működését.
– Mennyire nevezhető szükségszerűnek bármilyen mély állam megjelenése? – Nehéz azt állítani, hogy szükségszerű a mély állam megjelenése. Azonban az amerikai példa jól rávilágít arra, hogy a mély állam percepciójának vagy mítoszának a megjelenése szinte törvényszerű a fejlett demokráciákban is. Ugyanis alapvető ellentmondás van a szervezett, professzionális és konszolidált államhatalom és a demokrácia működése között. Az előbbi a folytonosságot, a problémák szakmai intézkedésekké való átalakítását, a törvényhozás szakmai irányítását képviseli, az utóbbi a változó, az intézmények formatív működését kevésbé ismerő „népakaratot” képviseli. A kettő ütközéséből születik az a gyanakvás, amely a mély állam percepcióját kialakítja. A kérdés viszont, hogy létezik-e tényleges és rejtett, autonóm működése az államhatalomnak, mindenképpen valós.
– Románia kapcsán elmondható, hogy létezhet ilyen mély állam?
– Ezt megragadni nehéz, hiszen bizonyos esetekben lehetséges, hogy egyes intézményi aktorok nem nyilvános kormánypolitikát valósítanak meg (például szerintem az ügyészség, a DIICOT vagy a SRI magyarellenes politikája ilyen). Máskor viszont az is lehetséges, hogy az alkotmányosan biztosított szabadságfokával egy-egy intézményi szereplő visszaél, és saját intézményi kultúráját önálló politikaként viszi tovább. Nemrégiben egy konferencián Gabriel Andreescu kifejtette, hogy a SRI nacionalizmusa tulajdonképpen egy olyan intézményi kultúra, amelynek gyökerei a Ceauşescu-korszakba vezetnek vissza. De bárhogyan vegyük is, a SRI mindenképp mély állami aktornak tűnik. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)