Csak csillogó szemeket és kíváncsi tekinteteket vár
Az alkotás olyan, mint az éhség
André Csongor szobrász-keramikus Csíkszeredában született, jelenleg Csernátonban él, Kézdivásárhelyen oktat. Művészi tehetségére általános iskolai rajztanárnője figyelt fel, szülei az ő ösztönzésére íratták át már hetedikes korában a képzőművészeti iskolába, majd tehetségét a nagyváradi állami egyetem képzőművészeti karán, szobrászati szakon kamatoztatta.
– Családjában volt olyan, aki példaképként szolgált? Vannak-e olyan művészek, akiket mentorként tart számon?
– Családon belül talán nagybátyám az, aki munkásságával ösztönzött, hogy kitartsak a képzőművészet mellett. A művészek közül Salvador Dalit említeném, ő tudta és tudja alám adni a lovat, amivel képzeletem szárnyalhat.
– Mikor döntött-e el, hogy a képzőművészet lesz a hivatása?
– Erre még most sem nyilvánvaló a válasz. Az ember küzd a megélhetésért, ezért minden olyan munkát kipróbál, ami esetlegesen a „szakmájához” köthető. Igazából még most is keresem erre a kérdésre a választ.
– Milyen alkotói utat tud maga mögött?
– A líceumi évek alatt sikerült a csoporttársaimmal néhány komolyabb munkát kivitelezni: méltányosabb iskolai dekoráció, az iskola névadójának mellszobra, köztéri szobor… Mindezt a szaktanárunk inasaként tettük le az asztalra. Ezeknek köszönhetően olyan tudásra tettünk szert, amit a hagyományos tananyag nem adott volna meg. Ezenkívül az egyetemi évek alatt évente volt két–három csoportos és egyéni vizsgakiállításunk, valamint közvetlenül az egyetem után alkalmam nyílt egy nagyobb méretű, ,,scrap metal” (ócskavas) projektet lebonyolítani, ami talán még most is ki van állítva egy németországi múzeumban. Ezt egy színházi kitérő követte, ahol gyártásvezetőként tevékenykedtem, mellette kellékek, szobrászati elemek készítésével hódoltam szenvedélyemnek. Aztán kisvállalkozóként tevékenykedtem, fa-, vas-, kőimitációkat készítettem, épületdíszítő-elemeket gyártottam, restauráltam, amit egy jó barátom mellett tanultam el, de megmaradt a kellékkészítés, díszlettervezés is. Kis szünet után most próbálok több időt szánni a művészetre, alkotásra.
– Mivel foglalkozik jelenleg?
– Szabadúszóként próbálok létezni, és az alkotás segít… Olyan, mintha felemelkednék a földtől három méterre, és nincs más, csak én és a munkám. Az alkotás olyan, mint az éhség. Ha megéhezem, eszem. Nagyrészt valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot érzek valahol legbelül, amit hétköznapi tettekkel nem tudok beazonosítani, ilyenkor nekiülök egy darab agyagnak, fának, réznek…
– Nemrég a kézdivásárhelyi Csiszár Dénes Tanműhelyben kerámiaszakkört indított be gyerekeknek és felnőtteknek. Honnan az ötlet?
– Azt tartom, nem csak mondani kell, hogy a gyermekekben van a jövő, hanem tenni is kell azért, hogy értékes fiatalokat fedezzünk fel, és segítsük őket a fejlődésükben. Innen jött a kerámiaszakkör ötlete. Mindazok, akik figyelemmel kísérik a tanműhely tevékenységét, tudhatják, hogy Vetró András évek óta tart szobrászati foglalkozásokat gyerekeknek. Így hát ezt a lehetőséget kizártam, így kezdtem el újra hódolni a kerámiának. Legfőbb vágyam, hogy legyen olyan nagy az érdeklődés, hogy a gyerek és felnőtt csoportoknak külön lehessen szakkört tartani. Amúgy nem első alkalom, hogy gyerekekkel foglalkozom, az évek folyamán több tíz olyan táborban és rendezvényen vettem részt, ami kifejezetten nekik szólt.
– Mit kell tudniuk a kezdő tanoncoknak? Mit biztosít a számukra?
– Bízom, hogy hosszas lesz az együttműködés a tanműhellyel, és tényleg eljutunk még a legkisebb tanonccal is arra a szintre, hogy egy gyönyörű kerámiával lepje meg a szeretett személyt. Szeretném mind a gyermekek, mind a felnőttek számára megtanítani azon technikák sorozatát, ami által ők is képesek lesznek otthonra, akár eladásra is szánt, minőségi kerámiát készíteni. Egyedüli dolog, amire szüksége van a tanoncoknak, hogy csillogó szemmel és kíváncsian érkezzenek be a tanműhely kapuján!
– Akik nem ismerik ezt a szakkört, azokat mivel csábítaná a műhelybe?
– Úgy gondolom, minden, ami elszakít néhány órára a telefon, laptop, internet „csodálatos” világától, az igen is fontos az embernek!
– Mi fontosabb számára: az önkifejezés vagy egy üzenet közvetítése a közönségnek?
– Ha ránézünk a kortárs megnyilvánulásokra, azt mondhatni, tele van önkifejezéssel. Két doboz festék vászonra való felfröcskölése a monotonból, rutinból való kiszakadás üzenetének kifejezésére nagyon sekély személyiségre vall a szememben. Ha üzenni akarunk, ne azt várjuk, hogy majd a néző eldönti, hanem adjunk nekik egyenes, kimunkált üzenetet! Én inkább üzenek a világnak, mintsem legmélyebb, sötét gondolataim megtestesülését nevezzem alkotásnak. A marosvásárhelyi rádió műsorának címben megfogalmazott gyönyörű gondolata („A kortársból lesz a jó klasszikus!”) vezéreljen alkotói munkánk során, ne csak polgárpukkasztás legyen a célunk.
– Milyen tervei vannak a közeljövőre nézve?
– Szeretnék újra közel kerülni a színház világához, de vezérszálam a tehetségek esetleges felfedezése. A Csiszár Dénes Tanműhely által nyújtott lehetőség lobbantotta lángra ezt a szikrát, és szeretnék értékes időt eltölteni a műhelyben. Párhuzamosan dolgozunk egy – a csernátoni Haszmann Pál Múzeum berkein belül – olyan állandó foglalkozás indításával, ami úgyszintén gyerek- és felnőttfoglalkozásokat kínál majd. Úgy, ahogy annak idején engem is „felfedezett” a rajztanárnőm, szeretnék én is beállni azok sorába, akikről ezt elmondhatják. Szeretnék segíteni a felszínre törni azoknak, akik tehetségesek, de nem is tudnak róla. Hodor Enikő / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)