Erdély 1003-tól a Magyar Királyság része volt
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete Középkori Osztályának vezetője, Dr. Zsoldos Attila Erdély a középkori Magyar Királyságban címmel tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémián. E több mint fél évezredet átfogó korszak néhány fontos történéséről kérdezte a medievisztika jeles kutatóját Szilágyi Aladár.
Fel tudjuk-e már vázolni viszonylag pontosan, hogy a honfoglalás után milyen fázisokban történt az Erdélybe település folyamata?
Valójában kétféle elképzelés él a magyar történettudományban ezzel kapcsolatban. Az egyik azt a nézetet vallja, hogy az erdélyi medencét elfoglalták ugyan a honfoglaló magyarok 895-896 táján, amikor a Kárpát-medencének a Duna vonaláig terjedő részét az uralmuk alá hajtották, csakhogy Erdélyt elhagyták, az Alföldre vonultak, és ott éltek. Erdélyben pedig csak szórványos határőrtelepeket hagyhattak hátra, azért, hogy a besenyőkkel szemben a védelmet biztosítsák. Erdély újbóli, immár végleges elfoglalására csak a 10. század utolsó harmadában került sor. A magam részéről nem osztom ezt az álláspontot. Szerintem Erdély kezdettől fogva szervesen beilleszkedett a magyarság új, immár Kárpát-medencei területébe. Egyszerűen képtelennek tartom azt az elgondolást, hogy a honfoglaló magyarok gazdálkodásához nem illettek Erdély természeti viszonyai, viszont 970 után egy csapásra illettek volna. Tehát Erdélyt kezdettől a magyarság Kárpát-medencei településterületéhez sorolhatjuk, annak szerves része volt. Ez nem változtat azon, hogy a Karoling-Pannóniának, tehát a mai Dunántúlnak az elfoglalására 900 után került sor.
Ez azt jelenti, hogy az Erdélyben élő néptöredékek, akiket itt találtak, nem fejtettek ki nagyobb ellenállást?
Nagyobb ellenállást nem fejtettek ki. Akikről bizonyosan tudjuk, hogy itt éltek Erdélyben már ebben az időpontban, azok a szlávok voltak, esetleg némi gepida töredékek is előfordulhattak.
És az avarok maradványai?
Itt két vitatott kérdés merül fel, egyrészt a székelyeké, akik valóban szóba jöhettek avar maradékként, másrészt a románoké. Köztudott, hogy ők úgy vélik, Erdély őslakos népessége a mai románság elődje volt, azonban a történettudomány eszközeivel nem tudjuk ezt az álláspontot megerősíteni. Éppen azért, mert minden olyan ismeretünk, ami a korai Erdélyre vonatkozik, gyakorlatilag kizárja ezt. Másrészt pontosan lehet tudni, hogy hol tartózkodtak a románok elődei akkor, amikor a magyar honfoglalás történt: a Balkán félszigeten, a Dunától délre. Bizánci források segítségével nyomon követhető, hogy a román bevándorlás hogyan, mikor történt. Tehát a románok ittlétét a magam részéről kereken kizárnám. A székelyekről viszont elképzelhető, hogy egy részük a honfoglaláskor már Erdélyben élt. Viszont épp Biharban, a Temesközben, a Dráva mellett, Nyugat-Magyarországon egy széles sávban, az Őrségtől Pozsony és Nyitra megye vidékéig jól kimutatható a székelyeknek a jelenléte. Az ő betelepítésük történhetett meg több fázisban. És azt pontosan ki lehet mutatni, hogy ahol a késő Árpád-korban jelentős szász települések keletkeztek Dél-Erdélyben, ott korábban székelyek éltek. A székelyek a későbbi Szászföldön lévő, elszászosodott helyneveiket vitték magukkal, és azok mint magyar, illetve székely helynevek tűnnek fel a Székelyföld déli részén.
Több forrás alapján István Gyula feletti győzelmét követően 1003-tól keltezhető, hogy Erdély a magyar királyság része lett. Mennyire helytálló ez a megállapítás?
Annyiban helytálló, hogy az a magyar állam, aminek az élén az Árpádok álltak, valóban 1003-ban terjesztette ki a fennhatóságát Erdélyre. De a teljes igazsághoz hozzátartozik az, hogy az Árpádok vezette magyar államkezdemény, amelynek a mai Dunántúl keleti felén volt a súlypontja, csak az egyik olyan államkezdemény volt, amelyik a 10. században fejlődésnek indult. A másik éppen Erdélyben, a Gyula néven emlegetett törzsfőknek az uralma alatt bontakozott ki, a harmadik a Maros, a Tisza, a Duna és az erdélyi hegyek közötti hatalmas területen. Erről a háromról biztosan tudunk. Ezen a három területen, egymástól függetlenül, hasonló események történtek a 10. század második felében. A velük szomszédos nagy birodalommal fölveszik a kapcsolatot, útjára indul a keresztény térítés, valamiféle szervezettebb, már nem személyeken, hanem intézményeken felépülő államszervezet kezd kibontakozni. És ezek az ily módon fejlődő államcsírák kerülnek egymással szembe. Közülük az Istváné bizonyult a legagresszívabbnak, a legsikeresebbnek. Ez gyűrte maga alá a többit. Így egyfelől sikerült a Kárpát-medence politikai egységét megteremteni, másfelől eldőlt, hogy a magyar állam az egy lesz, nem következik be egy horvát–szerb típusú fejlődés, ahol azonos vagy egymáshoz nagyon közel álló népek közül az egyik a nyugati kereszténységet, a másik a keletit veszi fel, az egyik Rómához, a másik Bizánchoz, az egyik a németes-itáliai kultúrához, a másik az ortodox-görög világhoz kapcsolódik.
Az ezredforduló után a vármegyerendszer kiépítése megkezdődött, ahogy az első püspökségek kialakulása is, ugyanakkor Erdély szinte végig megőrizte a maga sajátos státusát, pontosabban – ha jól fogalmazok – az elején Erdély is két, egymástól különböző státushoz jutott, a Marostól délre és északra fekvő részeken. Ezek miben különböztek egymástól?
Valóban megfigyelhető egy ilyen sajátosság, hogy Észak-Erdély és Dél-Erdély több jellegzetes ponton jelentősen eltérő képet mutat. Az ősinek tekinthető erdélyi birtokoscsaládok inkább az észak-erdélyi részen figyelhetők meg, Dél-Erdélyben pedig nincsenek jelen. Ugyanígy a különböző magyar törzsekre utaló helyneveknek az eloszlása, az erdélyi egyháznak, a püspökség birtokainak az eloszlása és még néhány más dolog arra utal, hogy valóban, Észak- és Dél-Erdély különbözött egymástól. Amikor Erdély már valóban a királyság része, tehát 1003 után, akkor is megfigyelhető, hogy Erdély déli részén egyetlen hatalmas vármegye jön létre, Fehér vármegye, míg az északi részen átlagos nagyságú megyék jelennek meg. Kolozs-Torda, Doboka és így tovább. Erdély legészakibb sávján Szolnok megye, az megint egy sajátos képet mutat.
Térjünk rá a románságra. Még a tatárjárás előtt, 1222-ben megjelenik II. András egyik oklevelében egy ilyen elem, hogy „terra blachorum”. Beszélgessünk erről az Erdély históriáját a továbbiakban jelentős mértékben befolyásoló folyamatról…
Ez az adat a legkorábbi, ami úgy értelmezhető, hogy románok élnek Erdélyben, Erdély legdélebbi részén. Ez beleilleszkedik azokba az adatainkba, amelyek azt mutatják, hogy a románság fokozatosan húzódik észak felé a Balkán belsejéből. Lehet tudni, hogy mikor lépik át a Dunát, mikor érik el Havasalföldet, és így tovább. A románság egy állattartó, vándorló népesség volt, és mint ilyenek, jó katonák. Kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy Erdélynek azokat a részeit hasznosítsák a juhtartással, amelyek a már évszázadok óta letelepedett életmódot folytató földműves magyarság számára kevésbé voltak hasznosíthatók. Tökéletesen nyomon tudjuk követni azt, hogy Dél-Erdélyből kiindulva hogyan terjed észak felé a román megtelepedés, és hogyan éri el a 14. század hatvanas éveiben Észak-Erdélyt. De jellemző módon 1293-ban III. Andrást az a gondolat foglalkoztatta, hogy egyetlen erdélyi uradalmába telepítse össze valamennyi erdélyi románt. Ez annyira lehetséges volt, egy másik adatból tudjuk, hogy ebben az időszakban, III. András idején, külön királyi privilégium kellett ahhoz, hogy valamely földesúr a maga birtokaira a királytól kapott engedély alapján telepítsen be román pásztorokat. E két adat azt mutatja, hogy még az 1290-es évek közepe táján sem lehetett olyan nagy az erdélyi románság létszáma. Nyilván azoké, akik állandóan a Kárpát-medencében laktak, mert voltak, akik Havasalföldről följöttek az erdélyi hegyekbe, és a havasi legelőket élték, aztán visszamentek. Éppen Bihar megye hegyvidéki területeinek a példájával mutatta be a közelmúltban elhunyt Jakó Zsigmond professzor, hogy miként terjedt a középkor kései századaiban a román megtelepülés a Bihari-hegység völgyeiben, hogyan húzódtak lejjebb, s végül kiértek az Alföldre.
Kezdetben huzamos ideig sajátos státusuk volt, kenézek vezették őket, az adózásuk is különbözött a magyar, illetve a szász lakosságétól. Hallhatnánk valamit erről a külön intézményrendszerről?
A középkori magyar királyságban magától értetődőnek számított, hogy aki román, az románul beszél, aki horvát, horvát szokások szerint él, a kun pedig kun viseletben jár. Ezek maguktól értetődő igazságok voltak a sötétnek nevezett középkorban, és csak nagyon kiélezett politikai szituációban támadt a különbözőségből probléma. Tehát az, hogy ha már élnek itt románok, akkor ők másfajta jog szerint élnek, mint a magyarok, a szászok vagy a székelyek, de nyilvánvaló, nekik is adózniuk kell a királynak. De a románokra nem lehet kivetni gabonaadót, mert ők nem termesztenek gabonát, csak juhötvenedet, ami az ő speciális, etnikai jellegű adófajtájuk volt. A románság is szervezett társadalmat alkotott, az ő előkelőik voltak ezek a kenézek. Egy részük beolvadt a magyar nemességbe, más részük sajátos, partikuláris nemesi csoportot alkotott. Ez a partikularitás kettős értelmű, részint azt jelezte, hogy az országnak csak bizonyos részein élnek, másrészt a magyar nemesség jogállásának a teljessége nem terjedt ki rájuk, annál valamivel kevésbé jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ez egy sajátos színfoltja az erdélyi társadalomnak.
A 13. század közepén történt egy egész országra kiható tragédia, a tatárok betörése. Erdélybe két irányból hatoltak be, gondolom, a nagyobb román telepítések viszont a tatárvész elmúltával következtek be. Elhihetjük Rogerius mesternek, hogy menekülés közben háromnapi járóföldre nem talált élő embert?
Könnyen elképzelhető. Az, hogy a tatárjárás országosan mekkora emberveszteséget okozott, vitatott. Országos átlagban 50 százaléktól 15-20 százalékig terjednek a becslések, de hatalmas regionális különbségek voltak, s az országos átlag éppen ezt fedi el. Erdély, valamint az Alföld közel egy évre tatár megszállás alá került. És ez a megszállás bővelkedett időnként olyan demonstratív tömegmészárlásokban, mint amilyen Váradot is érte. S valóban van egy nyilvánvaló összefüggés aközött, hogy a tatárjárás után jelentős betelepítések történtek az országba. Erdélyben a románság jöhetett a leginkább szóba, a Felvidéken a Sziléziától Halicsig terjedő különböző szláv csoportok betelepülése járult döntően ahhoz, hogy a korai időkben teljesen magyar jellegű Felvidéken a 15. században már egy masszív szláv többség alakult ki. Az Alföldnek, így Várad környékének is, a településszerkezete a tatárjárás pusztításai miatt alakul át rendkívüli mértékben. Míg korábban aprófalvas, sűrű településhálózat volt jellemző, a tatárjárás után viszonylag nagyobb falvak, egymástól jelentős távolságra, nagy határral bíró települések jönnek létre.
A 15. századra nagy társadalmi átalakulások történtek, a román kenézek magyar nemesekké váltak, ugyanakkor a román alsóbb rétegek eljobbágyosodtak. Mire kitört a bábolnai felkelés, abban a magyarok mellett jelentős arányban románok is részt vettek. Létrejött ellenük a magyar nemesek, szászok, székelyek alkotta „unio trium nationum” intézménye, ami nem annyira nemzeti, inkább rendi képződményt jelentett. A szegényebb románságot pedig ugyanaz a jobbágysors sújtotta, mint a magyarságot…
Az is az erdélyi románság későbbi megjelenése mellett szól, hogy az ő javukra már nem alakult ki ilyen etnikai jellegű különállás, amilyen a székely és a szász volt. Ez jellegzetesen Árpád-kori „találmány”, az etnikai kiváltságolása a nem magyar népcsoportoknak. Mert ha már lettek volna jelentősebb számban románok Erdélyben, nem látom semmi okát annak, miért ne kaptak volna ők is egy ilyen külön státust, egy etnikai önkormányzatot, mint a szászok. A késő középkorban már nem volt szokás ilyet kialakítani, a köznép jobbággyá vált, ugyanabban a sorsban osztozott, mint a magyar jobbágyok, a vezető rétegük pedig vagy a magyar nemességbe olvadt be, vagy ezt a sajátos helyzetű román nemességet alkotta, ily módon részesültek az általános erdélyi társadalomfejlődésben. A bábolnai felkelés mindenben olyan, mint amilyenek a késő középkori parasztfelkelések lehettek, lokális jellegű volt, csak Erdélyre terjedt ki. Inkább az az érdekessége, hogy a magyar, a székely és a szász nemzeteknek az uniója voltaképpen egy alig néhány hétig tartó, aktuális politikai üggyel kapcsolatosan jött létre. Aztán később évszázadokra meghatározta az erdélyi politikai gondolkodás kereteit. Az unió a sajátos erdélyi rendiségnek egyfajta alapdokumentuma. Az Árpád-kori etnikai kiváltságokból nőtt ki, jóllehet az Árpád-korban a rendiség mint olyan még nem létezett, nem csak Magyarországon, Nyugat-Európában sem nagyon.
Szinte gyermek volt még Mátyás király, amikor trónra került, kezdetben inkább a mögötte tevékenykedő nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal gyűlt meg az erdélyiek baja, magával a királlyal később. Mi vezetett a Mátyás elleni 1467-es felkeléshez?
Mátyás az adóbevételeit kívánta növelni, mivel a korábban általánosan szedett királyi adó alól már túl sok erdélyi nemesnek volt felmentése. Azt találta megoldásnak, hogy ezt megszüntette, de ugyanilyen mértékben egy másikfajta adót szedett be. Végül ebből a felkelésből nem adódott nagyobb probléma, volt egy kis csetepaté, néhány fej legurult, mások kegyelmet kaptak, ahogy a középkorban ez lenni szokott. A késő középkorban, amikor már nem annyira „középkorias módon” uralkodnak a királyok, amikor az újkor hajnalán már szakképzett tisztviselőgárda intézi a király ügyeit, akkor az erős akaratú, központosításra törő uralkodó és nemessége között rendre összecsapások vannak, így volt ez Ausztriában, Németországban, Franciaországban is. Ez általános jelenség volt, semmi köze a „turáni átokhoz”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Könyvbemutató és ismeretterjesztő előadás a Szent Koronáról a Jelen Házban
Nincs még egy nép, amely olyannyira tisztelné nemzeti jelképeit, mint a magyar a Szent Koronát. Birtoklásáért trónviszályok dúltak, sokszor árulások és összeesküvések össztüzébe került. Volt, amikor titkon őrizték, vagy csak egyszerűen ellopták.
Egy alkalommal hazaszállítása közben vesztették el, de megkerült. Többször hurcolták ki az országból, elásva rejtegették, és megtörtént, hogy zálog tárgyát képezte, visszavásárolták, sőt egyszer szinte el is árverezték. A Magyar Szent Korona a Belső-Ázsiában használatos, beavató koronák egyetlen európai képviselője. Ezt az uralkodó csak egyszer, koronázásakor viselheti. Koronázások között koronaőrök vigyáznak rá, rajtuk kívül csak a nádorispán és a koronázó érsek érintheti.
A Szent Korona a magyar történelem legbecsesebb emléktárgya, és a legrégebben használt épségben megmaradt királyi fejék Európában. Csaknem ezer esztendeje elszakíthatatlan, szerves része az egész Kárpát-medence történelmének.
Ezer év alatt 55 magyar királyt koronáztak meg vele. A koronázás eredeti, csak tisztán egyházi jellegű szertartása 1205-től fontos alkotmányjogi intézménnyé válik, amikor III. András koronázásakor esküt tesz, hogy „országa jogait és a korona méltóságát" sértetlenül fenn fogja tartani.
Csak két magyar király fejére nem került a Szent Korona: II. János Zsigmondéra, az „ellenkirályéra”, aki csak névleg uralkodott, valamint II. József fejére, a „kalapos királyéra”, aki elutasította a megkoronázást, mivel jogilag nem akarta alávetni magát a Szent Korona szellemiségének.
Egyesek a korona származási idejét a IX–XIII. század közé, helyét pedig Bizánctól, Észak Európáig és más egyéb helyre tették. Akadtak, akik nem ismerve a Szent Korona analógiáit, külön kezelték a felső és alsó részét, mintha azt úgy külön készítgették volna, és majd valamikor, a késő-középkorban összebarkácsolták volna. Miután 1978 januárjában a korona végre hazakerült az USA-ból, egy mérnökökből és aranyművesekből álló kutatócsoport bebizonyította, hogy egységesen tervezett és kivitelezett ötvösmű. Ékszerkészlete belső-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetű, kaukázusi technikák felhasználásával, feltehetően egy kaukázusi ötvösműhelyben készülhetett.
Két szerkezeti egység alkotja a koronát: az abroncs és a pántok. A Szent Korona két részének összetartozó eszmei tartalma van: a felső rész Isten mennyei birodalmának a szimbóluma, az alsó rész pedig földi országát jelképezi. A pántok csúcsán az Ég és a makrokozmosz uraként trónol a Teremtő Atyaisten. Az alsó részen, az abroncson, Isten földi birodalmának ura, Krisztus székel Mihály és Gábriel arkangyalok társaságában.
A Szent Korona élete maga a magyar történelem. A tárgy és a hozzáfűződő eszme nem azonos, de nem is válik el sorsuk, s mi több: nem érthető egyik, a másik nélkül. A Szent Korona nemcsak királyi ékszer, hanem a magyar államhatalom jelképe is.
Szent István Intelmei szerint a Magyar Szent Korona jelképezi az országot, mint területet, az országot, mint egy uralom alá tartozó népességet, a közigazgatási intézményrendszert, az apostoli keresztény hitet, az uralkodó személyét, az igazságos ítélkezést és a jogi intézményrendszert, a társadalmi türelmet. Az ország és az országban lakó, és a vendégként befogadott idegen népek igaz védelmezője. Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsőségüket a Szent Koronától kérték, és kapták, neki tulajdonították az “üdvös és hasznos törvények” kibocsátását. A Koronát a “törvények, törvényének” tekintették, neki fizettek adót és váltságdíjat, neki tettek ünnepélyes esküt, neki hagytak és ígértek egyházi és világi örökségeket, neki adták vissza minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melyből minden ered.
A Szent Koronának misztériuma van. 1526. dec. 16-án, I. Ferdinánd koronázásakor, a németek feljegyzik, hogy: „A magyarok azt hiszik (a Szent Koronáról), hogy az égből szállt alá Szent Istvánra”.
Csete István jezsuita prédikátor írja 1701-ben: „A Magyar Korona elsőben Apostoli, másodszor Angyali ajándék, harmadszor Szűz Mária kezében és szabados hatalmában áll annak adni, akinek tetszik…Szent István is, mikor fia meghal, Máriának ajánlja fel az országot és koronát, megakarván mutatni, hogy ahhoz a mennyei ajándékhoz nem volna testnek és vérnek állandó jussa, sem erőszakkal ahhoz nem juthatni, hanem aki mennyei hivatalnak erejével választtatik és akinek adatik Boldogságos Szűz kezéből”.
A korona tisztelete nemcsak ésszerű megfontolásokat tükröz. Tisztelete egyfelől vallási, másfelől világi, a magas műveltségbe is beépülő népmesék, népi vallásosság körébe tartozó elemekből tevődik össze, és akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bűnös, hanem az istenség ellen is vétkezik.
A Szent Korona misztériumának legalább két vetülete van. Az egyik maga a Szent Korona, mint tárgy, a másik pedig a Regnum Marianum eszme és jogrendszer. A XVII. századra tehető Regnum Marianum eszmerendszer szerint a magyar királyok és az ország az Istenanya (Patrona Hungariae) különös védelmét élvezik. Tehát a magyarok koronája az államiság jelképe, ebből alakult ki a világon egyedülálló szemlélet, a Szentkorona Tan
A határokon kívüli magyarság tudatában az anyaországiakénál sokkal erősebben él az a tudat, mely szerint a Kárpát-medence egész területe hozzátartozik a Szent Koronához. A Kárpát-medence a Szent Korona tulajdona, tehát a Kárpát-medence minden polgára, aki a Szent Korona uralma alatt került be a Kárpát-medencébe, egyúttal a Szent Korona polgára is. Ez a jogi helyzet azért áll fenn, mert 1038. Nagyboldogasszony napján Szent István az országot a Szent Korona képében Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez az Ég és a Föld között kötött szerződés a Kárpát-medencét Szűz Mária országává tette. István király ezzel a koronát önmaga és az ország fölé helyezte, jogi biztosítékot adva ezzel a kiváltságok megtartására és a király leválthatóságára.
A Regnum Marianum jogi alapelvei szerint a magyar király csak katolikus lehet, a főurak tanácsa segítségével uralkodik, köteles az ország szabadságát megőrizni, hosszú időre nem hagyhatja el az országot, és esküt kell tennie az alkotmányra.
Magyarország új alkotmánya, az Alaptörvény preambulumában – a Nemzeti Hitvallásban – kimondja:
„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”
***
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete 2013. november 19-én 17 órakor a Jelen Ház nagytermében mutatja be Kocsis István: Magyarország Szent Koronája című könyvét, amelyet a Szent Korona misztériuma és tana című videovetítéses előadás követ. Meghívott előadó: Kocsis István író, történész, az est moderátora Szekernyés János műkritikus, temesvári helytörténész.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Összeállította Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Károly Róbert, 1316. augusztus 19. és Kolozsvár
I.
Az Árpád-ház kihalása után, a XIV. század legnagyobb részében Anjou-házi uralkodók ültek a magyar trónon. Vér szerint azonban az Árpád-ház folytatói voltak. Károly Róbert nagyanyja, Mária, V. István leánya, 1269-ben Sánta Károly Anjou herceghez (a későbbi II. Károly nápolyi királyhoz) ment feleségül. Kun László halála után, 1290-ben Mária bejelentette igényét a magyar trónra, de utóbb elsőszülött fia, Martell Károly javára lemondott igényéről és őt koronáztatta magyar királlyá. Martell Károly 1295-ben bekövetkezett halála után hozzálátott, hogy unokáját, Károly Róbertet (1288–1342, 1307 és 1342 között Magyarország királya) magyar királynak nevelje.
A tizenkét éves ifjú vagy inkább gyermek, még az utolsó Árpád-házi, III. Endre életében, Dalmáciában, a délvidéki urak királyjelöltjeként magyar földre lépett. De csak nehezen, hét évi kitartó küzdelem után sikerült elnyernie a trónt. Ezután szívós harcot folytatott a tartományurak, az ún. kiskirályok, az Amadéfiak (másképp Omodefiak), a Henrikfiak, Kán László, Csák Máté ellen. Már az Amadéfiak és Csák Máté elleni, 1312. évi sikeres rozgonyi csatában nyilvánvalóvá vált, hogy az országot szétforgácsoló helyi urak ellenében a központi hatalmat kiépítő király legodaadóbb hívei a városok.
Ezek után, és természetesen a fejlettebb nyugati viszonyok – virágzó városok, a hozzájuk kapcsolódó kézműipar, kereskedelem – ismeretében, Károly Róbert támogatta a városiasodó településeket, a városokat, a mezővárosokat, s városi jellegű kiváltságokat adott a jelentősebb, fejlődési lehetőségekkel rendelkező településeknek.
A város születésnapja
Ilyen körülmények között került sor 1316. augusztus 19-én arra, hogy Benedek kolozsvári plébánosnak, gyulafehérvári kanonoknak és Stark ispánnak, kolozsvári bírónak a település valamennyi lakója nevében benyújtott kérésére a királyi kancellária kiváltságlevelet bocsátott ki, melyben Károly Róbert az addigiakhoz viszonyítva jóval előnyösebb, városi rangot biztosított a Kis-Szamos jobb partján fekvő településnek. Ez azonban nem csupán királyi kegyként értelmezendő, hanem úgy is, mint a nem egyszerű faluszerű település helyzetének az elismerése, hiszen Kolozsvárnak akkor bírója, ispánja, gyulafehérvári kanonok címmel rendelkező plébánosa volt, a település kőfallal kerített várral rendelkezett, melyben és amely körül iparosok, kereskedők, katonák, földművesek telepedtek le.
A tatárjárás után létrejött falunak (villa Cluswar [kluzsuár]) városi rangot (civitas Kuluswar [kuluzsuár]) nyújtó kiváltságlevél rendkívüli jelentőségű volt a település életében. Az elpusztított lakosság pótlására V. István által 1270-ben idetelepített, az Óvárt építő szászok és vendégek 1316 előtt is városi jogokkal rendelkeztek. Ekkor azonban Károly Róbert kiváltságlevele az addig falusi joggal élő, Óváron kívüli települést is kiemelte a fejlődését évtizedekig fékező gyulafehérvári püspök joghatósága alól, és visszaadott egykori előjogai mellett újabbat, önkormányzatot is biztosított. Méghozzá az addig két, külön jogállású település egésze számára.
Károly Róbert 1313-ban még megerősítette a püspököt a falusi jogállású Kolozsvár birtokában, de nem sokkal később visszavette azt. Tulajdonképpen nem a település egy része volt falusi jogállású, hanem a település lakóinak egy része. Míg a másik, a városi jogállás, az 1270-ben betelepített vendégekre, hospesekre vonatkozott. Így érthetőbbé válik az, hogy a település egyszer város, miután a király a püspöknek adományozza, falu, majd ismét város lett. A püspöki fennhatóság ugyan valamelyest szűkítette a lakosok jogait, de nem túlzottan, mert a jogfosztás a püspöknek sem volt érdeke.
Jogok
1316-ban, a Majos fia Majos ellen vívott topai vagy bonchidai csatában Debreceni Dózsa seregében a király igénybe vette a kolozsvári polgárok haderejét. Ezután döntő fordulat következett a helység életében. Augusztus 19-én Károly Róbert, Benedek plébános és Stark bíró kérésére, a város lakóit – „akik a szabadság útjáról lealacsonyíttattak” – visszahelyezte az V. István által adott szabadságokba:
1. Minden ekével rendelkező telepes (hospites […] aratra habentes) évente, Szentmihálykor, 1 királyi súlyú fertót, minden ekével nem rendelkező háztulajdonos telepes 3 pondust (nehezéket), minden zsellér (inquillinus) 1½ pondust tartozik földbérként (terragium) fizetni;
2. Minden 60 háznép (mansio) 1 jól felszerelt katonát tartozik adni a király seregébe;
3. Bírót (villicus) maguk közül szabadon választanak, aki minden ügyben ítélkezik, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és sebesítést, amikor a király bírája (királybíró, a város második embere, a főbíró társbírója; bár a XVI. századtól már nem a király bírója, címét és szerepét megőrizve, a városi tanács 12 tagú esküdtpolgárának első embere) a városbíróval (bíró, főbíró, a város első embere) együtt ítél;
4. A bírság kétharmadát a királybíró, egyharmadát a városbíró kapja;
5. Erdély határain belül áruikkal együtt vámmentességet élveznek;
6. Szabadon választanak papot, illetőleg plébánost (sacerdotem et plebanum);
7. Továbbra is szabadon, háborítatlanul birtokolják Kolozsvár körüli földjeiket.
Ekkor, amikor a vendégek és a szászok városi jogokat kaptak, Kolozsvár már nem volt egyházi tulajdonban. Ez már korábban megtörtént, de hogy mikor, nem tudjuk.
Károly Róbert 1331-ben a város jogi kiváltságait kibővítette: a városi bíró illetékességébe kerültek a súlyos bűnügyek, köztük a nemesek által elkövetettek is. 1336-ban, a világi és az egyházi nemesség minden tiltakozása ellenére, a város kikerült a vajda joghatósága alól, s ezt a kiváltságot 1349-ben, 1353-ban, 1364-ben és 1365-ben a király – ezúttal Károly Róbert fia, Nagy Lajos – ismételten megerősítette.
Asztalos Lajos
Krónika (Kolozsvár)

Korábbi lehet Marosvásárhely első írásos említése
Az eddig ismertnél korábbra tehető Marosvásárhely első írásos említése Hegyi Géza történész kutatásai szerint, amelyeket a nagyközönséggel is ismertetett.
Marosvásárhely első írott említése címmel tartott előadást Marosvásárhelyen Hegyi Géza történész, tudományos kutató, az Erdélyi Múzeum Egyesület munkatársa.
A történész kifejtette, hogy egy település első írott említése alatt nem azt kell értenünk, hogy akkor keletkezett a helység. Marosvásárhely (Székelyvásárhely) településsé alakulása a régészeti leletek fényében a 11. századra tehető, de eddig ismert első írott említése 1323-ból származik. Orbán Balázs 1861-ben a város első említését 1332-re datálta, amikor a pápai tizedjegyzékekben a város neve, mint önálló plébániával rendelkező helység merül fel, amelynek papja, Romanus dézsmát fizetett. Boros Fortunát ferences rendi tartományfőnök, történész ezt az évszámot 1316-ra teszi, míg Dankanits Ádám művelődéstörténész egy 1300 körüli évszámról tesz említést. A történészek azonban eddig a Benkő Elek által 1997-ben említett 1323-as évszámot tekintették az első biztos adatnak, amely Novum Forum Siculorumként említi a várost.
Hegyi Géza történész a Dankanits által említett okirat adatait kezdte el boncolgatni, amelyből érdekes következtetéseket vont le. A dokumentum egy ún. emlékeztető okirat (Damus pro memoria), amely ma a budapesti Magyar Országos Levéltárban található, és amelynek kiadási helyeként a „forum siculorum”-ot tüntetik fel. Ilyen okiratokat a kutatások szerint 1270 és 1310 között adtak ki. A középkori Erdély történetét kutató történész megállapította, hogy az okiratban szereplők Aba Amádé magyar országbíró, nádor familiárisai voltak, akik urukat követve, a király kíséretében járhattak Erdélyben és a székelyek vásárhelyén (In forum siculorum). A középkori történetírásból ismeretes, hogy III. András magyar király 1291-ben járt Erdélyben, és arról is tanúskodik egy okirat, hogy ebben az évben Aba Amádé és kísérete is itt tartózkodott. Hegyi Géza szerint Maros (Székely) Vásárhely első írásos említése – a kutatásai fényében – 1291-ből származik.
A keddi előadáson részt vevő Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a hozzászólások során kifejtette: „Az előadó nagyon otthon van a középkori kutatások terén, ami elérhető volt ezen a téren, mindent felkutatott. Én elfogadom az érvelését. Ezután a Marosvásárhely történetével foglalkozó történészek meg kell említsék ezt az adatot is” – mondta az akadémikus.
Nemes Gyula |
Székelyhon.ro

A temesvári példa
Aki követte lapjainkban az erdélyi, partiumi, bánáti magyarság művelődési életét, kulturális tevékenységéről szóló híradásokat, meglepetten olvasta a közelmúltban, hogy a Bánsági Magyar Napokon a temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezésére a hős mártír város központi parkjában felavatták Károly Róbert magyar király mellszobrát, a temesvári személyiségek sétányán álló huszonkét mellszobor egyikét.
Az utóbbi évtizedek Romániájában példa nélküli, hogy egy román többségű város közterén közpénzből magyar királynak állítottak szobrot!
A magyar történelemben jártasabb olvasóink tudnak arról, hogy kis földrészünk eddigi történetében a legtöbb uralkodó, herceg, király, császár – eleddig 28-an – viselte a Károly nevet. A magyarok I. Károlya, Károly Róbert volt az Anjou-dinasztia magyar ágának megalapítója (ur. 1308–1342), és a májusi szoboravatásra azért kerülhetett sor, mert kereken hétszáz éve, 1315-ben Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát (Forrás: Bertényi Iván – Nagy Lajos király – 1989). Leányágon I. Nagy Lajos és András herceg apja. Alkalmi koronával már 1301-ben, III. András halála után megkoronázták. A pesti országgyűlés, a cseh Vencel, majd a bajor Ottó távozása után, 1308-ban választotta királlyá. 1311 és 1323 között leverte az ellene lázadó tartományurakat. Új alapokra helyezte az ország pénzügyeit, fellendítette az aranybányászatot. Megszilárdította az ország déli határait, elsimította a cseh–lengyel ellentétet, a visegrádi találkozón (1335. nov.) tető alá hozta a három ország szövetségét.
Bízvást mondhatjuk, hogy amikor 1342. július 16-án Károly Róbert örökre lehunyta szemét, a magyar külpolitika fő vonalai adottak voltak. Nagy Lajos trónra lépte után lényegében az édesapja által kijelölt úton haladt tovább. A politika maradt, mindössze a végrehajtó személyében következett be változás...
Ferenczy l. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kádár Gyula: Mire /nem/ alkalmas a történelem?
A románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú, nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek.
Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román államot csak 1878-ban ismerik el. A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása 1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához szolgált történelmi érvekkel. Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2 százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet.
Balkáni gyökerek
A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek – a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Štefan Milutin szerb király 1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528 méter magas hegycsúcsot.
A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát (Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet).
A románok Erdélyben
A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83 százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757 névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű. Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon.
Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek, településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár) melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség 1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a máramarosi magyar királyi birtokra.
A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik. Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról, hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja, hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és egy báránnyal adóznak.
A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi (Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb érsekségtől független erdélyi érsekség. Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az 1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a lakosság fele elpusztul.
Ki volt itt hamarabb?
Megállapítható, hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva – jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok jogos követeléseit. Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel, közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén – lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik, hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok. Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat.
A szerző utolsó írása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Károly Róbert – Kolozsvár – hétszáz év
Az a javaslat született a helyi önkormányzatban, hogy a város fennállásának 700. évfordulója alkalmából nevezzék el a Kajántói út mentén található Szentháromság, jelenleg a Karl Liebknecht nevét viselő teret Károly Róbert Anjou-házi magyar királyról, akitől Kolozsvár 1316. augusztus 19-én a városi rangot kapta. A kezdeményező Adrian Mureşanu, a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) városi tanácsosa. A város önkormányzatának valóban figyelembe kellene vennie: a Kolozsvárt városi rangra emelő egykori uralkodót, Károly Róbertet megilleti, hogy egy, az annak idején létezett településen, a mai belvárosban, méltó helyen, utca vagy tér viselje a nevét. Erre a legmegfelelőbb a Főtér vagy a Deák Ferenc utca (Hősök útja) lenne. Semmiképp egy külvárosi sikátor. Ezzel egyidejűleg szobrot is kellene állítani a tiszteletére. Amint azt tavaly a temesváriak már megtették. Annak emlékére, hogy városuk évekig Károly Róbert székhelye volt.
Károly Róbert, helyesen I. Károly néven magyar király, Anjou Martell Károly magyar trónkövetelő és Habsburg Rudolf császár leányának, Klemenciának a fiaként, V. István magyar király dédunokájaként 1288-ban született Nápolyban. 1300 augusztusában hajója a dalmáciai Spalatóban kötött ki, amikor még III. András ült a trónon. A délvidéki tartományok urai – Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csák Ugrin –, valamint Bicskei Gergely esztergomi érsek, Mihály zágrábi, János nyitrai püspök és a nemesek kisebb csoportja támogatta, külföldről VIII. Bonifác pápa és a Habsburg hercegek.
András király 1301 januárjában váratlanul meghalt. A támogatói által Esztergomba vitt Károlyt, Bicskei Gergely május 13-a előtt – egy alkalmi koronával – megkoronázta. Károly ez időtől számította uralkodását. A pápa 1301. május 13-án Boccasini Miklóst Károly Róbert támogatására Magyarországra küldte.
A többségi ellenpárt azonban az ország szabadságának vélt sérelme miatt a koronázást nem tekintette érvényesnek. Helyette előbb II. Vencel, Cseh- és Lengyelország királyának – IV. Béla dédunokájának – azonos nevű, 12 éves fiát (1301–1305), III. András leányának, Erzsébetnek a jegyesét –, majd utána a bajor Ottót (1305–1307) ismerte el Magyarország királyának. Vencel behívásának előkészítéseként 1301 augusztusában Kőszegi (Németújvári) Iván megtámadta Esztergomot, ahonnan Károly és Bicskei Gergely menekülni kényszerült. Vencelt 1301. augusztus 27-én Fehérvárt a Szent Koronával János kalocsai érsek koronázta királlyá. Az illetéktelen koronázás miatt a pápa az érseket a Szentszék elé idézte, aki azonban elhalálozott.
Károly 1302-i, Buda elleni ostroma sikertelen maradt. Nem változtatott az erőviszonyokon az sem, hogy VIII. Bonifác pápa 1303. május 31-én Károlyt nyilvánította királynak. De Esztergom 1306., majd Buda 1307. évi elfoglalása és Gentilis bíboros, pápai legátus működése lehetővé tette, hogy 1307. október 10-én a rákosi országgyűlés királynak ismerje el. 1309. január 16-án Budán újból megkoronázták, majd ugyancsak Gentilis közreműködésével 1310. augusztus 20-án Fehérvárt, végre a Kán László erdélyi vajda által visszaszolgáltatott Szent Koronával koronázták meg.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal történészek tanácskoztak Nagyváradon
Kétnyelvű előadásokkal kezdték lebontani a magyar és román történetírás közti falat.
Hagyományteremtő szándékkal szervezték meg Nagyváradon 2016. április 28-29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferenciát. Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem Történelem tanszékével közösen szervezte.
Párbeszéd kialakítása a cél
A magyar és román nyelvű konferenciát a Nagyváradi Egyetem Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében nyitották meg. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, doktorandusz (ELTE), a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat azzal, hogy két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyülteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén találkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A történelem a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetében vagy az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölelték mind az államot és egyházat, mind az urbanizációt, térszerkezetet, építészettörténetet, népesedési folyamatokat, mint a társadalmat, eliteket vagy éppen a hadászatot.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja, dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Demjén Andrea, a Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézet Doktori Iskola ( Kolozsvár) doktorandusza és egyben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum munkatársa a történetírás egyik elhanyagolt területét, az erdélyi vesztegintézeteket mutatta be. Részletesebben a Gyergyószentmiklóshoz közeli, Moldva felé vezető úton elhelyezkedő pricskei intézet adatait rekonstruálta bevonva a georadaros felméréseket, a régészeti kutatásokat (2009-2013, 2015), az archeozoológiai vizsgálatokat, az írott forrásokat, grafikai megjelenítéseket. Mint kiderült, a 18. század második felében virágzó pricskei vesztegintézet fontos adatokkal szolgál a Habsburg-kori Kelet-Erdély anyagi kultúrájának megismeréséhez, valamint a kevéssé népszerű újkori régészet fontosságára is felhívja a figyelmet.
Cristian Culiciu, a Nagyváradi Egyetem történész doktorandusza a sajtó hírközléseire alapozva a nagyváradi felsőoktatás 1963-1989 közötti helyzetét vázolta fel. Az 1780-1934 közt működő váradi Jogi Akadémia mellett a helyi Tanítóképzőről (1963-1974) és technikai (mérnöki, mechanikai) képzésről (1974-1989) is szó esett, felvillantva a diákok melléktevékenységeit (kulturális és sportélet, irodalmi körök, újságírás).
Bartha Zoltán, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Ökumené Doktori Iskola (Református Hitoktatói Kar) hallgatója a 18. századi erdélyi nemesség felekezetváltási okait vizsgálta meg, kiemelve a rang, hivatal könnyebb megszerzése, vallási meggyőződés helyett a szerelmet indító tényezőket. Példaként a korabeli botrányhős, Macskási Krisztina esetét hozta fel, aki válóperbe kezdett első férjével, Bethlen Istvánnal, mert beleszeretett Váradi Istvánba. Bethlen halála után hozzá is ment Váradihoz, de ez a házasság se tartott sokáig. A protestáns Macskási Bécsben áttért a katolikus vallásra, így házasságát érvénytelenítették és hozzá mehetett harmadik és egyben utolsó férjéhez, Dósa Mihályhoz. Macskási Krisztina lánya, Julianna lemásolta anyja hibáit.
Ladó Ágota, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa az 1876-os megyerendezés okán falusias jellegét leküzdő Csíkszereda két főutcájának – az egykori és mai Kossuth –, illetve az egykori Vár–, majd Apafi–, mai Petőfi utcának – a századfordulón történt átalakulását igyekezte körvonalazni 1916–ig, esettanulmányként kiemelve dr. Fejér Antal ügyvéd Vár utcai házának építését.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatási programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte, 1918 után pedig mind a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindult vagy folytatódott a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyar történetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése.
A plenáris előadások után a szekciók kerültek sorra. Kajtár Gyöngyvér, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója 1600/1601 telének kolozsvári koldusválságát ismertette a hallgatósággal. A 15 éves háború, a rossz időjárás rengeteg menekültet szabadított Kolozsvárra. A város szegénygondozó politikáját ebben az időszakban már nem az egyház, hanem a százférfiak tanácsa és az egyházi vagyon adminisztrátorai (egyházfiak) irányították (koldusokról való lista készítése, ispotályok működtetése, adománygyűjtés és -osztás, temetés), emellett a reformáció is átalakította a szegénységgondozás kérdéséről való elképzeléseket.
Markaly Aranka, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és egyben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum , az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkatársa, doktorandusz előadásában rámutatott arra, hogy az egyes mikroközösségek termékenységtörténete egyre népszerűbb kutatási téma. Ezúttal a borsa-völgyi Kide református közösségének házas termékenységét vizsgálta meg a 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Szabó Csongor, az ELTE doktorandusza a magyarság a két világháború közötti (1919–1939) romániai választásokon történt szerepléséről értekezett. Szó esett a választási rendszerekről (egyéni kerületi, „prémiumos”, korporatív választási rendszerről), választási törvényekről, kampányokról, választási visszaélésekről, eredményekről, szavazóbázisokról.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója az impériumváltás folyamatát mutatta be-munkatársa a 17. századi csíkszéki nemességről nyújtott átfogó képet, kiindulva az 1562-es segesvári országgyűlés határozataitól, eljutva 1685-ig. Értelmezte a primor (főnép) fogalmát, családi/rokoni kapcsolatokat, hatalmaskodásokat, az erdélyi fejedelmek székely nemességgel szembeni politikáját, a kor anyagi kultúráját.
Koloh Gábor 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Háromszéken, kitérve a Magyar Nemzeti Tanács háromszéki tagozatára, a román katonai megszállásra, a román Kormányzótanács háromszéki működésére, a helyi elit és közigazgatási apparátus átalakítására, a város arculatának átfestésére, iskolákat és egyházakat érintő intézkedésekre, a Magyar Szövetség háromszéki szervezetének megalakulására.
Balogh Zsuzsánna, az ELTE doktorandusz hallgatója Bornemissza Kata, egy 17. századi nemesasszony életét mutatta be (elsősorban leveleinek tartalmára támaszkodva), akit a történetírás háttérbe szorított testvére, a fejedelemasszony Bornemissza Anna, valamint második férje, Bánffy Dénes és fia, a későbbi gubernátor, Bánffy György alakja miatt. Bornemissza Kata kétszer házasodott, első férje Bethlen Mihály, második férje Bánffy Dénes. A politikai kérdésekben meglehetősen jól informált volt, gazdaságát hozzáértéssel irányította, sokat utazgatott birtokain, második férjéhez mindvégig hű maradt.
Bélfenyéri Tamás-János, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója I. Imre, az utolsó Árpád-házi váradi püspök (1297–1317) életútját vizsgálta meg. Útja (származás, egyetemjárás, papi pálya) a püspöki székig csak feltételezésekbe bocsátkozva rajzolható meg. Püspökként előbb III. Andrást, majd a cseh Vencelt, végül I. Károlyt támogatta. Hozzá köthető a káptalan vásárvámjogának megvédése, a belényesi aranybányák 1/3 jövedelmének a káptalannak juttatása, Várad város lakóinak terményadó csökkentése, a püspöktársak megvédelmezése (Csák Máté hatalmaskodásával szemben, fellép Máramaros vármegye erdélyi püspökséghez tartozása érdekében), tanúskodás az erdélyi káptalan és a plébánosok, szász dékánok közti 1308-as peren, a debreceni Szent András templom felszentelése és építtetése (?).
Nagy Andor, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézet tudományos segédmunkatársa a 17. századi brassói szász családok, különösen az elit történetének rekonstruálása érdekében a Joseph Trausch (1795–1871) brassói irodalomtörténész által összegyűjtött alkalmi szövegek gyűjteményét elemezte, amely jelenleg a brassói Fekete-templom Levéltárában (Evangelische Kirche Augsburgischen Bekenntnisses (A.B.) Kronstadt - Archiv der Honterusgemeinde) található. Az alkalmi nyomtatványokat az emberi élet különféle eseményei kapcsán készítették (peregrináció, házasság, haláleset, stb.) és maguk a kortársak (hozzátartozók, barátok) írták.
Izsák Anikó-Borbála, az ELTE BTK MA-s hallgatója rámutatott arra, hogy a történetírásban a romániai katolikus egyházról folyó diskurzust eddig az egyházi vagyon és a hitvallásos iskolák ellen intézett támadások uralták. Előadásában sematizmusok, naptárak, repertóriumok, egyházi lapok, jegyzőkönyvek segítségével az 1930-as évek katolikus egyházi elitjének, az egyház világi önkormányzatának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak (1932-től Egyházmegyei Tanács), Erdélyi Katolikus Akadémiának, Erdélyi Egyházmegyei Cenzúrahivatal, Erdélyi Tudósító vizsgálatára vállalkozott a pápai tanítások bevonásával is.
Hámori Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos kutatója Észak-Erdély 1940-1942 közötti gazdasági helyzetét járta körül előadásában. A visszacsatolásnál felmerülő pénzügyi, jogi, a tulajdonosi és felügyeleti köri problémákra; a részvénytárságok kérdésére, és mindenekelőtt a nyersanyag-ellátás és a termelés ügyeire tért ki oral history kutatásait felhasználva.
Ladó Árpád-Gellért, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója a XIV. századi (Anjou-kori) magyar katonai felszereléseket (sisak, páncél, kard, tőr stb.) mutatta be, különös tekintettel az e században lezajló nagy, páncélzatfejlődési folyamatra, többek között a Szent László legenda fennmaradt freskói és a Képes Krónika miniatúrái alapján. Írott forrásokat, régészeti leleteket, művészettörténeti értelmezéseket, európai tárgyi analógiákat egyaránt felhasznált kutatásában. Megállapította, hogy a XIV. századi magyar sereg legütőképesebb eleme, a nehézlovasság, felszerelésében szinkronban volt az európai fejlődési trendekkel, a könnyűlovasság pedig egyedi vonásaival tűnt ki.
Folytatást is terveznek
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megújult történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde, a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi, miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik. A konferenciát jövőre is meg kívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját, illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak. A rendezvényt Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Szakkollégium támogatta.
Bélfenyéri Tamás
Transindex.ro

Szent László kultusza (II.)
dvari tiszteletét jelzi, hogy Lászlóról nevezték el Könyves Kálmán fiatalon meghalt fiát, Vak Béla másodszülöttjét, II.Géza egyik oklevelében pedig „Kegyes Király”-nak nevezte Lászlót. E dinasztikus tisztelet III. Béla idején teljesedett ki, aki a szentté avatását is kezdeményezte.
A Váradi Regstrumban a 13. század folyamán László sírjára és ereklyéire vonatkozó feljegyzések találjuk, mivel Várad, mint hiteleshely, istenítéletek helyszíne volt, s a perbe fogottak a szent király ereklyéire tettek esküt.
A 13. század végétől, IV. László uralkodásától vált királyaink szokásává, hogy koronázásuk után elzarándokoltak az ország patrónusa, Szent László sírjához.
1301-ben III. Andrással kihalt az Árpád-házi királyok nemzetsége, de ez nem okozott törést Szent László tiszteletében, ugyanis a 14. század Anjou-udvarában a kultikus tradíciókat továbbfejlesztették, s ennek a szentkultusznak határozott politikai funkciói is voltak, mert minden kínálkozó lehetőséget megragadtak, hogy ország-világ előtt reprezentáljanak a magyar „szent királyok” sorával. Ekkor terjed el a három szent király: az öreg bölcs István, a harcias lovag László, és a szűzies ifjú Imre együttes tisztelete, mely templomi freskókon, oltárképeken is megjelenik.
Az Anjouk idején a királyi udvar mellett Várad lett a Szent László-kultusz másik központja.Az Árpád-házi uralkodók közül ide temetkezett II. István (a közeli váradhegyfoki monostorba), II. András (földi maradványait csak később vitték át az egresi ciszterci egyházba) és a közeli Biharszegen meggyilkolt IV. László is. Károly Róbert második feleségét, Zsigmond királyt és első feleségét Anjou Máriát is ide temették.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében, a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként a Szent László-emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)