Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Ambrus Zoltán
22 tétel
1997. május 14.
"Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság bányászati-kohászati szakosztálya máj. 14-én Parajdon tartotta alakuló ülését. Megválasztották a szakosztály vezetőségét, az elnök Lukács Ferenc, a dési sóbánya igazgatója lett, a titkár pedig Ambrus Zoltán, a parajdi sóbánya főmérnöke. A szakosztály székhelye Parajdon lesz. Aláírták az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesülettel való együttműködési megállapodást, melynek elnöke, dr. Fazekas János biztosította az erdélyieket, hogy számítógéppel fogják segíteni őket. /Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 22./"
1999. június 25.
Csíkszeredában jún. 24-én leleplezték Mailáth Gusztáv Károly püspök mellszobrát a Márton Áron Gimnázium előtt. Az egykori csíksomlyói gimnázium Csíkszeredába költöztetésének gondolata a néhai püspöktől származik. A szobor Bodó Levente szentegyházi képzőművész alkotása, és az Ausztriában élő Ambrus Zoltán és felesége adományából készült. /Szobor az Alma Maternak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./
2000. november 10.
A Gheorghe Sincai Megyei Könyvtár /Nagyvárad/ névadójának tiszteletére szervezett ünnepségek keretében az intézmény munkatársai a magyarországi Békés megye könyvtárosait látták vendégül. A békéscsabai és a nagyváradi könyvtár négyéves gyümölcsöző kapcsolatra tekinthet vissza. A mostani találkozón a magyarországi könyvtárrendszer struktúráját szeretnék megismerni, s a megszerzett ismereteket Nagyváradon is kamatoztatni. Ebben jelentős segítségre számítanak dr. Ambrus Zoltántól, a békéscsabai könyvtár igazgatójától, aki a Könyvtárosok Magyarországi Szövetségének elnöke is. /Pásztai András: Kapcsolatépítés a könyvtárünnepen. = Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 10./
2000. december 30.
Megjelent A századforduló magyar elbeszélői /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2000, Remekírók Diákkönyvtára/ című kötet Balázs Imre József szerkesztésében. Olyan írók elbeszélései sorakoznak a könyvben, akik - néhány kivétellel - lassan kihulltak a köztudatból. Szükség volt erre a kiadásra, mert Erdélyben 1967 óta nem készült válogatás a századforduló novellistáinak munkáiból. Gozsdu Elek, Petelei István, Iványi Ödön, Ambrus Zoltán, Papp Dániel, Cholnoky Viktor és Cholnoky László (a földrajztudós Cholnoky Jenő testvérei) szerepelnek - többek között - a könyvben. /Szabó Csaba: Ködlovagtermi kistükör Új válogatás - korhoz igazodó szemmel. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./
2001. február 22.
"Dr. Ambrus Zoltán állatorvos, Gyergyószárhegy polgármestere elmondta, mit sikerült az eltelt fél évben megvalósítania terveiből. A siralmas állapotban levő középületek - így a Színi Lajos Emlékház és az iskolák - javítását elvégezték. Útjavításokat is végezték. Gyergyószárhegyen birtokba helyezték az egyik közbirtokosságot. Javítják a közvilágítást, megkezdődik az ivóvíz bevezetése. /Gál Éva Emese: "A szárhegyi területeket Maroshévíz érvényesítette" = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 22./"
2001. április 2.
"Emlékünnepélyt rendeznek Horváth Imre tiszteletére ápr. 11-én, a magyar költészet napján Nagyváradon, a Bihar megyei magyar költők, Nagyvárad Polgármesteri Hivatala és Helyi Tanácsa, a Megyei Könyvtár, az Ady kör és a Kiss Stúdió. A Rulikowski temetőben ünnepélyesen leleplezik a költő síremlékét; megemlékező beszédet mond Kapy István nagyváradi alpolgármester, Tempfli József római katolikus megyés püspök és Gheorghe Nemes lelkész, városi tanácsos. A Kiss Stúdióban a költő életművéről lesz kerekasztal-beszélgetés. A moderátor Tavaszi Hajnal könyvtáros, a rendezvény vendége dr. Ambrus Zoltán, a Békés Megyei Könyvtár igazgatója, a Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke. Az előadók: dr. Indig Ottó irodalomtörténész (Nagyvárad), dr. Constantin Malinas egyetemi tanár, a Megyei Könyvtár igazgatója (Nagyvárad), dr. Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője (Kolozsvár) és Jakobovits Miklós képzőművész (Nagyvárad). A Megyei Könyvtár kiállítást nyit és megjelentet egy retrospektív bibliográfiai kiadványt Horváth Imre munkásságáról. /Nagy Tibor: Horváth Imrére emlékeznek. = Bihari Napló (Nagyvárad), ápr. 2./"
2001. április 17.
"Közel nyolc évvel a költő halála után a magyar költészet napján, ápr. 11-én ünnepélyesen leleplezik Nagyváradon, a Rulikowski temetőben Horváth Imre síremlékét. A sírnál beszédet mond Kapy István alpolgármester, Tempfli József római katolikus megyés püspök, valamint Gheorghe Nemes ortodox lelkész, városi tanácsos. Délután a költő életművének irodalomtörténeti és művészi jelentőségéről tartanak kerekasztal-beszélgetést a Kiss Stúdió termében. A találkozón moderátora Tavaszi Hajnal könyvtáros, meghívott előadóként jelen lesz dr. Indig Ottó irodalomtörténész, dr. Constantin Malinas, a Megyei Könyvtár igazgatója, dr. Kántor Lajos irodalomtörténész, a Korunk főszerkesztője, Jakobovits Miklós képzőművész, dr. Ambrus Zoltán, a Békés megyei könyvtár igazgatója, továbbá Horváth Imre egykori barátai és ismerősei. /Jelt kap Horváth Imre nyughelye. = Bihari Napló (Nagyvárad), ápr. 11./ A nagyváradi költő sírkövének ünnepélyes leleplezése és felavatása után a Kiss Stúdióban találkoztak Horváth Imre barátai és tisztelői. Tavaszi Hajnal könyvtáros leszögezte: felgyorsult világunkban nem szabad feledésbe merülniük kulturális értékeinknek. Dr. Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész a Korunk új kezdeményezéséről szólt: a folyóirat irodalmi játékot indít, amelyben az általuk kiválasztott tíz legszebb 20. századi magyar verset kell megnevezniük a kérdezetteknek. - A saját válogatásomban biztosan benne lesz Horváth Imre A sárga ház című költeménye is - jelentette ki. Tavaszi Hajnal elkészíti Horváth Imre részletes bibliográfiáját, melynek kiadására 5 millió lejt hagyott jóvá a Helyi Tanács. /Baráti hangulatú emlékezés Horváth Imrére. = Bihari Napló (Nagyvárad), ápr. 13./ A sírkő végül inkább jellegtelenre sikerült, ráadásul "multikulturálisan" kétnyelvű felirat került rá. Maga az avatás is afféle hivatalos állami rendezvénnyé lépett elő, amelynek azt kellett demonstrálnia, hogy a költségvetésből kiutalt pénzt a célnak megfelelően költötték el a sírkőállítók - ugyanis efölött bizonyos kétségek merültek fel a helyi értelmiségi körökben. A vele kortárs, őt túlélő váradi írók, költők zöme távolmaradásával fejezte ki véleményét az efféle penzum-aktivizmusról. /Síremlék Horváth Imrének. Multikulturális irodalomtörténet. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 17./"
2001. augusztus 9.
"Aug. 10-én lovas felvonulással kezdődnek Gyergyószárhegyen a Szárhegyi Napok. A közös szervezésében lesz versmondó-délután, Ki mit tud?, fellép a mátraderecskei tánccsoport és a népszerű énekes, Koós János. Dr. Ambrus Zoltán polgármester arról is tájékoztatott, hogy Dombóvár, Jászszentlászló, Mátraderecske, Nagybajom, Öcsény testvértelepülések küldöttei is bejelentették részvételüket a falunapokon. Aug. 11-én Matei László és Török Ferenc fotókiállítását nyitják meg, a helyi színjátszó csoport is bemutatkozik. Aug. 12-én a fúvószenekar előadásával párhuzamosan, Márk Attila verses-zenés előadására kerül sor a plébániatemplomban. Játszóház, Kiss László fényképkiállítása, bábszínház, íjászbemutató, Oláh Gyárfás és Kristó Róbert ruha- és fotókiállítása, továbbá az Amarillys együttes előadása teszi még színesebbé a rendezvényeket. /Bajna György: Szárhegyi Napok. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 9./"
2001. szeptember 25.
"Szeptember 26-án Székelyudvarhelyen a Városi Könyvtár konferenciát és szakmai konzultációt tart A szolgáltató könyvtár és a nemzeti értékek védelme címmel. A könyvtáros szakmának magyarországi neves szakemberei, irányítói jönnek el a találkozóra. A meghívott előadók között szerepel dr. Ecsedy István, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára, Ambrus Zoltán, a Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke és más neves szakemberek. Az előadások után lehetőség nyílik, hogy a résztvevők, különböző könyvtárak erdélyi képviselői közvetlen formában is kapcsolatba tudjanak kerülni a meghívottakkal és a kérdéseikre választ kapjanak, gondjaikra megoldást találjanak. /Nagyálmos: Konzultáció a Városi Könyvtárban. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 25./"
2002. április 9.
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság immár negyedik alkalommal szervezte meg a Bányászati-Kohászati-Földtani Konferenciát. Az eseményre ápr. 5?7. között került sor Menyházán, a Park Szállóban. A közel százfőnyi résztvevő között nagyszámú egyetemi hallgató is jelen volt határainkon innen és túlról. Három szekcióban ? kohászat, bányászat és földtan ? tartottak előadásokat. Vasárnap a szakmai kirándulások napja volt. Az Ambrus Zoltán, Varga Béla és Wanek Ferenc vezette tudományos szervezőbizottság és a fiatal kisegítőgárda alapos munkát végzett. /Péterszabó Ilona: Mente et maleo. Tudományos konferencia Menyházán. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 9./
2004. február 18.
A sok jeles írástudó esztelneki ferences atya közül egyik legjelesebb volt dr. Benedek Simon, rendi nevén Pater Benedek Fidél (Kézdiszentlélek, 1907 okt. 3.- Esztelnek, 1979 máj. 25.). Történész, egyháztörténeti író és genealógus volt. 1945-ben doktorált történettudományból Kolozsváron. Tanulmányt írt a tatárok 1661-es csíki betöréséről (1945), a kolozsvári ferences templomról (1946). Munkássága, egyháztörténeti tudományos-kutatói tevékenysége és hagyatéka feldolgozatlan. Nevét – mint jeles székelyföldi egyháztörténészét – márvány emléktábla jelöli a csíksomlyói kegytemplomban. Az esztelneki rendháznak most csak három lakója van: a házfőnök Nagy István alias Pater Tarziciusz, Balázs Jenő alias P. Balázs Aba, vagyis a mindenki által ismert Aba atya, és egy még be nem öltözött jelölt, a nagyon fiatal Ambrus Zoltán. Fidél atya példájának hű követőjeként, a 82. életévébe lépő Aba atya évek óta beható egyháztörténeti kutatómunkát végez, eredményeit dolgozataiban, tanulmányaiban rögzíti. P. Balázs Aba 1998-ban fejezte be Az esztelneki hármas egyházközség kápolnái a XVI. századtól napjainkig című tanulmányát. P. Balázs Aba Gyergyóremetén született. Kényszerlakhelynek először Máriaradnát jelölték ki számára, majd Dézsen jelölték ki a kényszerlakhelyet, amely 17 évet tartott. Végül 1974-ben került Esztelnekre. /(kisgyörgy z.): Egyszemélyes műhely az esztelneki rendházban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 18./
2004. március 26.
A szomszédos országok magyar könyvtárait ma már nem elsősorban folyóiratokkal és könyvekkel kell segíteni, hanem technikai ismeretekkel, amelyek révén korszerűsíthetik szolgáltatásaikat – jelentette ki Ambrus Zoltán, a Békés Megyei Könyvtár igazgatója. Békéscsabán márc. 25-én rendezték meg a Határok nélküli kapcsolatok, a könyvtárak az Európai Unió bővítése után című konferenciát, amelyen a magyar könyvtárosok tájékoztatták az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai kollégáikat, hogy miként sikerült a magyar könyvtárakat az uniós normáknak megfelelően korszerűsíteni. Ambrus Zoltán közölte: a határokon túli magyar könyvtárak komoly forráshoz juthatnak, ha a magyarországi könyvtárakkal közösen pályáznak az uniós alapokra. /Szakmai segítség a határokon túli magyar könyvtáraknak. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 26./
2007. szeptember 22.
Rendhagyó kötet jelent meg a térségben élő vagy innen elszármazott magyarok augusztusi világtalálkozójára időzítve: Bakk Miklós, Kovács József-Szilamér és Sylvester Zoltán: Háromszéki kutatók doktori disszertációi. Egyedi vállalkozás, mert a tudományos munkával foglalkozó értelmiségiek téziseit foglalja össze, ez a kiadvány rávillant arra a szellemi erőforrásra, amely a világ különböző pontjairól irányítható (lenne) Székelyföldre. A társadalom- és természettudományok, illetve a mérnöki szférában tevékenykedő huszonnégy szerző doktori dolgozataikat európai vagy amerikai egyetemeken védték meg. A társadalomtudományok terén publikáló tizenöt szerző: Bakk Miklós, Bodó Barna, Borcsa János, Flóra Gábor, Kerekes László, Kolumbán Vilmos József, Kovács Gergely, Márton Albert, Nagy Attila, Pál Judit, Pozsony Ferenc, Salat-Zakariás Erzsébet, Székely Zsolt, Tóth Zsombor, Zsigmond Győző. A természet- és mérnöki tudományok fejezetében kilenc szakmunka olvasható Ambrus Zoltán, Balázsi Gábor, Bende Attila, Csiki Zoltán, Jancsó Árpád, Kovács József-Szilamér, Sylvester Zoltán, Szőcs Géza és Urák István. Előbbiek között egyaránt vannak Erdélyben vagy Bukarestben dolgozók és külföldön élők. Ennek a könyvnek az ötletgazdája, mindenese Kovács József-Szilamér, jelenleg Medgyesen élő, ott dolgozó geológus, aki szerint a kiadvány egy nagyszabású elképzelés első, kezdeti lépése, egy tégla az egyelőre nem létező székelyföldi egyetem falában. /Mózes László: Kutatói erőforrások térképe. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 22./
2008. június 24.
A Sapientia Egyetem Társadalomtudományi Intézete könyvsorozatának harmadik köteteként jelent meg dr. Ambrus Zoltán tanszékvezető új könyve A deviancia szociológiája /Státus Kiadó, Csíkszereda/ címmel. A sorozat korábbi kötetei: dr. Kósa István: Szociológiaelmélet, Státus Kiadó 2007, dr. Bodó Julianna: A terep, ahol élünk. Antropológiai elemzések. Státus Kiadó 2007./Új könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 24./
2008. október 21.
Megjelent Sapientia Egyetem Csíkszeredán működő Társadalomtudományi Tanszék vezetője, dr. Ambrus Zoltán docens legújabb könyve /Szociálpszichológia. Alapismeretek, feladatok, gyakorlatok, Scientia Kiadó/. Kiváló tankönyvként szolgál majd a társadalomtudományi szakokon tanuló hallgatóknak. Megjelent az Antropológiai Műhely 2007/2008-as száma, a kötetet dr. Bodó Julianna docens, a Társadalomtudományi Tanszék oktatója szerkesztette. Ebben tizenhárom végzett hallgató közölt tanulmányt, térségi migráció és kommunikáció témakörben. /Sapientia-hírsarok. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./
2008. november 27.
Egy éve heti rendszerességgel szerveznek a múzeum munkatársai honismereti előadásokat a nagykárolyi Szent László Közösségi Házban, a közönség díjmentesen hallgathatja az előadásokat. Az előadásokra mind kevesebben kíváncsiak, mondta el Hágó Nándor régész, a városi múzeum helytörténésze. „Történelemtől régészetig, botanikától szépirodalomig számos témakörben tartottunk előadásokat” Az előadók között egyetemi tanárok, hazai és külföldi szakértők vannak, részletezte Hágó Nándor. Az emberek nem érdeklődnek. A szervező a diákok és tanáraik távolmaradását is fájlalja. Végh Balázs Béla is tartott előadást, témája: a százéves Nyugat folyóirat öt nagykárolyi kötődésű munkatársa: Ady, Kaffka Margit, Kabos Ede, Ambrus Zoltán és Szép Ernő munkássága, nagykárolyi kötődése. /A diákság is távol marad. = Krónika (Kolozsvár), nov. 27./
2014. január 7.
Új ferences szerzetesek Esztelneken
A betegeskedése és idős kora miatt Csíksomlyóra áthelyezett 85 esztendős páter Tarziciusz helyére a provinciális atya előterjesztésére november 16-tól fráter Szilveszter és Sebestyén testvér, valamint Zoltán terciárius került az esztelneki ferences kolostorba. Szilveszter testvért, a kolostor elöljáróját a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség templomigazgatói tisztségbe is kinevezte. Esztelneken vele beszélgettünk.
A ferences barát elmondta: Kakucs Bélaként született Marosvásárhelyen 1961-ben, Nyárádremetén nőtt fel, ahol az első tíz osztályt is végezte. A tizenegy-tizenkettediket a gyulafehérvári kántoriskolában fejezte be. Rövid katonai szolgálat után 1981–87 között a Hittudományi Főiskola növendéke volt. Kérdésünkre, hogy miként lett Szilveszter testvér, elmesélte: régen a ferences rendben sokan voltak, és meg kellett különböztetniük egymástól a rend tagjait. A rendszerváltás után, amikor feltámadt a rend, már nem volt kötelező új nevet választani, a keresztnevet is megtarthatták szerzetesnévként. Kakucs Bélának a bérmaneve Szilveszter volt, ezért esett a választása erre, amikor belépett a ferences rendbe. Teológiai tanulmányai befejezése után Gyulafehérváron szentelte pappá 1987. június 21-én Jakab Antal püspök, majd kilenc évig egyházmegyés papként teljesített szolgálatot. Első állomáshelye Zetelaka volt, majd Sepsiszentgyörgy és Szászmedgyes következett. Itt kérte felvételét az érsekségtől a szerzetesrendbe 1994-ben. Az érsek kérésére két évig még egyházmegyés papként szolgált, majd 1996. szeptember 1-jén lépett a rendbe.
Szilveszter testvért már a teológiai évek alatt foglalkoztatta a szerzetesi élet, de abban az időben a rend nem működhetett. Elsőéves volt a teológián, a mostani segédpüspök, Tamás József volt a lelki vezetője, aki egyszer azt a kérdést intézte a papnövendékekhez, hogy mit tennének, ha a lottón megnyernék a főnyereményt. Ő válaszában azt írta, építtetne egy kolostort, és kérné felvételét oda. Miután egyik egyházmegyés paptársával, János atyával belépett a ferences rendbe, egy hónapig Szászvárosban volt, akkor ott tartózkodott a rend tartományfőnöke, majd a noviciátust Magyarországon, Szécsényben folytatták. 1997-ben tette le egyszerű fogadalmát, ami a rendi életben való elkötelezettséget jelenti, de nem véglegeset. Ezt a fajta fogadalomtételt háromszor kell megismételni, a kifutási idő kilenc év. Ennyi idő áll rendelkezésre, hogy valaki eldöntse, örökre el akarja-e kötelezni magát.
Szécsény után Szegeden töltött két évet, onnan ismét Erdélybe került, előbb Désen, majd Marosvásárhelyen, Vajdahunyadon, Kolozsváron és Brassóban szolgált. Brassóból négy évig a szatmári egyházmegyébe, Kaplonyba került, ahol 2008-ban kapták vissza kolostorukat a ferencesek. Mielőtt november 16-án Esztelnekre került, Csíksomlyón szolgált Sebestyén testvérrel és hat másik rendtársával együtt. Idehelyezése előtt már járt Esztelneken, 2000-ben, a jubileumi esztendőben tartott itt missziót. 2001-ben három hetet töltött az esztelneki kolostorban. A szerzetes templomban november 17-én celebrálta első szentmiséjét, s aznap mindkét szentmisén meglepően sokan voltak – válaszolta arra a kérdésünkre, hogy miként fogadták a hívek. Azóta túlzottan nem esett vissza a templomba járók száma, és tudomása szerint többen járnak, mint régebb. Terveit illetően Szilveszter testvér arról számolt be, hogy a kolostort szeretné tataroztatni, a munkálat el is kezdődött. A 21. század követelményeinek megfelelő körülményeket szándékszik biztosítani korszerű illemhelyek kialakításával, majd a villanyhálózat felújítása következik. Már pályáztak a megyei önkormányzatnál a cserepek átforgatására. Hosszú távon a teljes kolostor felújítását tervezi. Jelmondatát újmisés korában választotta, amit szerzetesként is megőrzött – Szent János evangélistától származik, és így hangzik: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.” (17, 19).
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. január 31.
Dr. Mátyus András: a kórház egy ékszerdoboz
Az idősebbek mondják, a városi kórházat tégláról téglára ő építette fel. Meglepte, hogy most róla akarják elnevezni.
Még az autója rendszámára is emlékszem, piros Daciája volt (HR 7444), de ez akkoriban nem jelentett semmit, más akkori igazgatók már rég nem Daciával, pláne nem régivel, furikáztak.
Gyerek- majd tinédzserkoromban igen sokszor voltam páciense, sűrűn jártam hozzá ellenőrzésre. Kitörölhetetlen emlék a sok várakozás a poliklinika folyosóján, a szorongás a kórház előtti parkban.
Ő volt a kórház igazgatója, az idős, falusi emberek a háta mögött arra figyelmeztettek felemelt ujjal, hogy „kicsi fiam, úgy nézz réja a doktor bácsidra, hogy az új kórházat biza ő építette fel!"
Dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos ma nyolcvanhárom éves – Iskola utcai otthonában fogad, háza közvetlenül a Varga-patak mellett áll. Szobájában papírok, kéziratok katonás rendben – több mint egy évtizede ugyanis az udvarhelyszéki egészségügy történetét kutatja, ami hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
- Mennyire befolyásolta az orvosi hivatás választásában, hogy az egyik őse Kibédi Mátyus István volt?
- Már gyermekkoromban hallottam Kibédi Mátyus István munkásságáról és a faluhoz való kötődéséről. Az maradt meg bennem a szájhagyomány alapján, hogy a faluból kiszakadt, tehetséges ember volt és az ő korában kimagasló dolgokat hozott létre.
Létrehozta az első polgári alapítványt, aminek alapján négy kibédi gyermek tanulhatott volna a marosvásárhelyi református kollégiumban. Kibédre nem jutott el ez az alapítványi dolog, ez ösztökélt arra, hogy kiderítsem, ez hogyan és miként történhetett.
- Földművesek gyerekeként született Kibéden, Marosvásárhelyre járt középiskolába, ott is érettségizett. Az orvosi pályára konkrétan mi indította el?
- Valóban Marosvásárhelyhez kötődik a középiskolás időszakom, 1943-tól 1951-ig voltam a kollégium tanulója. Rendkívüli időszak volt, de megengedték, hogy magyar nyelven tanulhassunk, az iskola is tartotta magát hosszú ideig, amíg nem államosították.
Én akkor még nem készültem orvosi egyetemre. Hazamentem Kibédre, és megbeszéltük a szüleimmel. Ők azt tanácsolták, hogy olyan helyre menjek, ahonnan, ha megéhezem, gyalog is haza tudok jönni. Igazuk volt.
Egy jó barátommal összebeszéltünk, és mindketten sikerrel felvételiztünk az orvosi egyetemre.
Aztán igaza lett apámnak: kulákok lettünk, és én végig kellett reszkessem a hat esztendőt, hogy mikor dobnak ki, s a szüleimet mikor viszik el.
Mert az ötvenes években olyan volt a világ, hogy a fekete autók jártak. Idegességükben, félelmükben a szülők sem nem nagyon tudtak segíteni.
Aztán Sztálin halála 1953-ban annyit segített, hogy Vásárhelyen is kezdett lazulni az osztályharc az egyetemen. Annyival megúsztam, hogy kitettek az Ifjúmunkás Szövetségből, vártam, hogy kitesznek az egyetemről is, de az szerencsére nem következett be.
Az egyetemet sikerült elvégeznem évről évre, csak mindig hatalmas "lepedőt" kellet kitölteni arról, hogy milyen társadalmi eredeztetésem van.
- Hogyan szakosodott fül-orr-gégésznek?
Az egyetem elvégzése után a sors úgy hozta, hogy idekerültem Udvarhelyre, itt dr. Szilasi András volt az igazgató. Piculafeldobással döntöttünk, kérdezte, hogy a sebészetre akarsz menni vagy a fertőzőre? Az írás és a korona úgy döntött, hogy a sebészetre kerültem dr. Bódi András főorvoshoz 1957. október elsejétől.
Jól mentek a dolgok. Dr. Ambrus Zoltán rajoni főorvos szólt, hogy el kellene menni szakorvosi vizsgára. Igen ám, de mint „kulákfióka", a legalacsonyabb társadalmi jegyet kaptam volna. Ahhoz, hogy elérhessem a kívánt jegyet, vállaltam, hogy kimegyek Varságra körorvosnak. Én voltam az első körorvos ott. Rendelővel, szülőotthonnal, fektetővel rendelkezett a kör, csak nem volt orvos.
Beindítottam a dolgokat, aztán jelentkeztem a fül-orr-gégészeti szakvizsgára, illetve alorvosi vizsgára. 1960-ban letettem az alorvosi vizsgát, utána a marosvásárhelyi fül- orr-gége klinikán készítettek fel egy évig. Az egészségügy akkor már rendeződött egy bizonyos szintig, azután kerültem haza.
- Akkoriban milyen állapotok voltak itt a régi kórházban? A maiak hogy képzeljék el, milyen épületekből állt?
- A kórház körzete elég nagy volt, akkoriban még rajoni rendszer működött. Barót és Parajd környéke már nem ide tartozott. Maradt tizennégy egészségügyi kör, ami a kórház ellátási területéhez tartozott, de kezdetben csak a Rajoni Főorvosi Hivatal foglalkozott velük.
Aztán amikor kórházigazgató lettem, a tizennégy egészségügyi kör irányítása is rám hárult, az újra megyésítés miatt akkorra már nem volt Rajoni Hivatal.
Ami a helyi kórházat illeti, akkor csak a régi főépület volt meg, mögötte a másik pavilon, ahol a fertőzőosztály van most (akkor az volt a belgyógyászat) és leghátul volt a Tábor utca melletti fertőző.
Abban az időben lett a szemészeti osztály, ez egy rendkívül mozgalmas időszak volt. A három osztályon kívül 1950-ben a rajoni egyesített kórház létrejöttével három osztályt sikerült elindítani: a sebészetet, a belgyógyászatot és a fertőzőt.
A többi azután alakult ki, ráadásul részben különböző helyeken. A fül-orr-gégészet a régi főépület földszintjén volt, tizenöt ággyal, a szemészet hasonlóképpen, a műtőnk közös volt.
Akkor indult a gyerekgyógyászat, az is az alsó soron volt, felül a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat tizenöt ággyal a volt Imreh Domokos-féle szanatóriumban, a vár melletti utcában.
Akkoriban nem építettek, az államosított épületekbe tették a kórházi osztályokat, így lett az Imreh-kórházból szülészet, a Haberstumpf-villából tüdőgyógyászat.
1966-ban jött az abortusztilalomról szóló dekrétum, kellett a nagyobb szülészeti osztály, a tüdőszűrő munka miatt pedig egyre csökkent a tbc-sek száma – ezért került a szülészet a tüdőosztály helyére, az Imreh-féle kórházba pedig a fül-orr-gégészet és a szemészet, alul pedig a tbc-rendelő és röntgen.
- 1965-ben kinevezték az Egészségügyi Iskola igazgatójának, 1974-ben aztán a városi kórház igazgatója lett. Akkor már arról beszéltek, hogy Székelyudvarhelyen új kórház fog épülni.
- Kőműves elsőtitkár behívatott. Meg voltam ijedve, hogy kidobnak, nem hagynak dolgozni. „Mátyus elvtárs, be kell állni a pártba!" – mondta. Mellbevágott, mert akkoriban szűnt meg a kulákság.
Mondom, nem lehet, én kulákivadék vagyok. Nem számított az sem. Akkoriban Ubornyi Mihály volt a polgármester, aki 1974-ben szinte erőszakkal nevezett ki a kórházhoz igazgatónak. Annyira ösztökélt Ubornyi, hogy el kellett vállaljam. Megmagyarázta, hogy ennek a kórháznak meg kell születnie, szerinte ezt más nem tudja megcsinálni, csak én.
- Akkor már folyamatban volt a kórház tervezése, legalábbis szóban.
- Igen, az akkori nagygyűléseken, a pártbizottságnál. Ezeken a gyűléseken ott voltak a munkásemberek is, a mostani Szent István-terem mindig tele volt, és az embereknek volt szavuk, beleszólhattak.
Állandóan kérték a kórház megépítését, pláne azután, hogy Csíkszeredában megépült az új nagy kórház. „Bezzeg, ott van!" – hallottuk sokszor, s ilyenkor én is mindig „szavaltam". Így sikerült, hogy nyélbe ütődött a valósi kórház szervezése. De húzódott az idő.
Óriási szerencsénk volt egy jól sikerült itteni Ceaușescu-medvevadászattal is 1976-ban. De Fazakas Lajosnak, a Megyei Végrehajtó Bizottság titkárának is köszönhető, ez elvitathatatlan, hiszen ezt a kórház-ügyet ő dobta be az államelnöknek.
- A medvevadászatnak konkrétan milyen köze volt ehhez?
- Az, hogy jól sikerült, jó hangulatban volt aznap Ceaușescu, és ezt ki lehetett használni.
Látszólag, szóban egyetértett azzal, hogy Udvarhelyen épüljön kórház, ekkor indult meg a dolog, a konkrét szervezés. Megbízták az Egészségügyi Minisztériumépítő részlegét, az ottani szakemberek készítették el nagyon gyorsan a terveket.
- Úgy tudom, hogy eredetileg nagyobbra tervezték a kórházat, de akkor indultak a lakásépítések is, emiatt a költségekből vissza kellett venni.
- Így van, a folyosók ma nagyobbak lennének, s talán a kórtermek is tágasabbak. Az építkezés megkezdése után egy évvel jött egy nagy Ceaușescu-beszéd arról, hogy minden talpalatnyi földet be kell építeni lakásokkal, és konzerválni kell a megépített szociális-társadalmi létesítményeket, így ebbe a „játékba" az épülő kórház is beleesett.
Emiatt kellett kisebbíteni, a költségvetés 51 millió akkori lejről leredukálódott 31 millió lejre. Emellett 1977-ben volt a földrengés, az újjáépítésre is sok pénz kellett, akkor a tervezett ágyszámot is csökkenteni akarták. Olyan megoldást kellett találni, hogy a kecske is jóllakjon s a káposzta is megmaradjon.
- 1982-ben kezdett működni az új kórház. Mekkora volt a bővülés?
- A régi kórház ágylétszáma 350 körül volt, az új kórházban 430 ágy lett, így megközelítette a 900 ágyas kórházat, ami már az Egészségügyi Világszövetség követelményeinek is megfelelt.
Az építkezéskor már beindult a szakorvosképzés, toboroztuk az új kollégákat. Valahogy úgy, hogy te elmész röntgenesnek, te intenzívesnek, mire visszajössz, kész lesz a kórház. Volt akkor ötven orvosunk, de a létszám tizennyolccal még emelkedett.
Akkoriban az ország talán legmodernebb kórházának számított, szinte a klinikák színvonalával vetekedett.
Sikerült felépítenünk ilyen szinten, de rengeteg ellenőrzést kaptunk párt- és szakmai vonalon. Ezek nem azért jöttek, hogy bennünket megdicsérjenek, hanem azért, hogy piszkáljanak.
De el kellett ismerjék, hogy ez a kórház egy ékszerdoboz, legalábbis ezt írták akkoriban a Muncitorul Sanitarban róla – mind a formája, mind pedig a szakmai ellátás szempontjából. Egyik akkori ellenőrző kollégának, aki kérdezte, hogyan tudtuk ezt elérni, válaszoltam, hogy „Féltünk tőletek, s dolgoztunk."
A kórházon és a poliklinikán kívül befejeztük a kányádi orvosi rendelő felépítését és hét udvarhelyszéki községben orvosi rendelőt építettünk orvosi lakással együtt.
Bölcsődéket, fogorvosi poliklinikát, a szejkei mofettát, üzemi rendelőket, iskolai fogászatokat és rendelőket is csináltunk párhuzamosan.
- Mindezek közben megmaradt szakorvosnak is, rendszeresen rendelt, műtött. Körülbelül hány műtétet végzett el a több mint negyven éves orvosi pályafutása alatt?
- Negyven-ötvenezret biztosan. Volt olyan nap, hogy harmincat is, de olyan időszak is volt, hogy Keresztúrra, Szentkeresztbányára és Szovátára is mentem műteni, csak akkor nem voltak olyan körülmények, mint most.
Egymást érték az esetek, meg kellett oldani őket. Ha nem volt muszáj, én nem küldtem beteget a vásárhelyi klinikára.
- A kilencvenes években már nem volt igazgató, de sokkal tapasztaltabb orvos lett.
- 1990. február elsejétől már nem én voltam az igazgató. Ez egy olyan időszak volt, ami számomra lelki traumát is okozott. Nem az, hogy nem vagyok már igazgató, hanem az, hogy a rendszerváltáskor ez a világ megfosztott engem attól az érzéstől, amit az egész ország népe érzett, amikor megdőlt a diktatúra.
- Most, hogy szóba került, az ön nevét viselhetné a városi kórház,ez egyfajta kompenzáció is lehet?
- Nem gondoltam rá, mert most sem hiszek a gondolat őszinte hátterében. Engem meglepett. Azért lepett meg, mert számunkra a Municípiumi Kórház elnevezés rangot, felsőbbrendűséget, elismerést jelentett. Nemcsak helyben, a megyében, hanem az országban is.
És ezt nem Ceaușescu találta ki.
Már 1900-ban Damokos Andor alispán kijelentette a vármegyei nagygyűlésen, hogy a municípiumok már Szent István korában léteztek. Habár akkor nem nagyon írták municípiumnak, Udvarhely is részt vett a társadalmi, jogi, katonai, kulturális életben.
Törvényt hozott a vármegye keretében is – szegény, de mindig harcias vármegye volt.
- Nyugdíjas éveiben az udvarhelyszéki egészségügy történetének kutatásával kezdett foglalkozni. Ez a kutatás most milyen fázisban van? Milyen formában jut hozzá a nagyközönség?
- Ezzel kész vagyok. Nem kerítettem még nyomdát, ami ki tudta volna adni. Még kell egy félévnyi idő a stilizálásra, rendezgetésre. De úgy néz ki, hogy két lehetőség is van a kiadásra.
Csak az a baj, hogy nagy, terjedelmes a szöveg, körülbelül ezerötszáz oldalnyi plusz a képek. Egész Udvarhelyszék kórháztörténete benne van, jó tízéves munka volt.
Közben egy másik vonalon, a Kibédi Mátyus Istvánról szóló kutatásaimon is sokat dolgoztam, azt díjazták is.
Most bajban vagyok, mert hirtelen kell döntenem, a válaszreakcióm megnyúlt, mert idős vagyok, ezt nem tagadhatom.
Nem mindig vagyok jól, decemberben például szinte semmit nem tudtam dolgozni. Most januárban jobban vagyok, többet haladtam. De nyilvános helyeken már nem tudok megjelenni. Volt egy jó gyógyszer a régi időkben, ami hatott, de közben kivonták forgalomból.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely),
2014. május 19.
Emlékműállítás és teljesítménytúra Erőss Zsolt emlékére
„Az ember arra van teremtve, úgy van megalkotva, hogy szereti a kihívásokat, ezzel tud teljes életet élni” – olvasható Erőss Zsolt hitvallása a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium előtt állított emlékművön. Május 16-18. között emlékműállítással és teljesítménytúrával tisztelegtek a tavaly elhunyt székely hegymászó emléke előtt.
Innen indult Erőss Zsolt – olvasható a mészkőtömbre helyezett márványlapon. Alatta két évszám: 1968-2013. A Kancsendzöngán eltűnt hegymászó egykori iskolája előtt immár örök emlék áll. Az avatóünnepségen a számos koszorú mellett e sziklatömb dísze volt Erőss Zsolt első expedíciós hegymászó sisakja, mely immár a gyergyói EKE által őrzött ereklye. Lukács Lehel, a Dancurás Hegyimentő Egyesület elnöke és Mezei János polgármester leplezte le pénteken az emlékművet. A felszólalók többször idéztek a közkedvelt hegymászó szavaiból, felelevenítették a baráttal, a mászótárssal, a város díszpolgárával közös élményeket.
Az első teljesítménytúra
Erőss Zsolt portréja köszönt vissza az emlékműről, őt és mászótársát, Kiss Pétert idézték a bannerek, és szintén Zsolt arcképe volt látható a szervezők piros pólóján. Ferenc Zoltán szárhegyi grafikus mesterműve nagy elismerésnek örvendett, sokan vásároltak pólót emlékként, ajándékként is. A szervezők, az Erdélyi Kárpát-Egyesület Gyergyói Osztálya és a Dancurás Hegyimentő Egyesület ma már elmondhatják: sikeres volt az első Erőss Zsolt Teljesítménytúra. Közel százan biztosították a résztvevőknek a lehető legjobb feltételeket, így szombaton reggel 325-en startolhattak a gimnázium elől, hogy a Gyergyói-havasokat és a Hagymás-hegység egy részét átszelve megérkezzenek a célba, a gyilkostói Szent Kristóf-kápolna haranglábához. Dezső László, az országos EKE elnöke Erőss Zsoltot idézve engedte útjára a teljesítménytúrázókat: „Ha néha úgy érezzük, hogy erőnkből kifogytunk, és leginkább feladnánk a túrát, vagy visszafordulnánk, gondoljunk arra, hogy Zsolt sem adta fel soha könnyen, tartsuk szem előtt a célt, mert Zsolt szerint a legnagyobb veszély az emberre nézve a céltalanság”.
Nem hétköznapi teljesítmény
A három különböző távon indulók megszívlelhették az üzenetet, hisz a 20 kilométeresen 120, a harmincason 121, az 50 kilométeresen pedig 84 személy állt rajthoz és érkezett célba. A pontőrök, hegyimentők és vöröskeresztesek egyaránt arról számoltak be, hogy problémamentes volt a túra, legfeljebb a lábbeli okozta vízhólyagokra panaszkodtak néhányan.
A teljesítménytúra felelőse, András Zsolt is negatívummentes jelzővel illette az eseményt, bár tény, volt rá példa, hogy be nem tervezett akadályt kellett elhárítani. Egy héttel a verseny előtt ugyanis széldöntés, majd fakitermelés volt a Nyerges-Likas között, így a résztvevők, ha nem akartak átmászkálni a rönkökön, le kellett térjenek a korábban kijelölt útról.
A nemzetközi teljesítménytúra elfogadott szabályzatának ugyan nem része a rangsorolás és díjazás, de meg kell említenünk a három távot leghamarabb teljesítőket. Húsz kilométeren a leggyorsabb volt Simon István, 2 óra 38 perc alatt érve célba. A harmincasok közül első befutó lett Ambrus Zoltán 4 óra 52 perc alatt. A legjobb teljesítménnyel Kovács Zsolt büszkélkedhet, ő az ötven kilométert 4 óra 47 perc alatt tudta maga mögött.
Teljesítménytúra: emlék Kiss Péternek is
Ötven kilométeres távon indult, és sikeresen teljesítette azt Kiss Péter öccse, Attila. Édesapja, Péter, és édesanyja, Erika a húsz kilométeres gyaloglást választotta. Ők először jártak Székelyföldön, hogy megismerjék Erőss Zsolt kedvenc sziklamászó helyeit, azt az életteret, ami fiukat is elvarázsolta. Portálunknak elmondták: minden olyan rendezvényen részt vesznek, amely fiukról is szól, örvendenek, hogy sokan őrzik gyerekük emlékét. Azt sem tartják kizártnak, hogy a jövőben Zsoltnak és Péternek közös emléktúrát szervezzenek mind Magyarországon, mind Erdélyben.
Testi-lelki táplálék
A Gyilkostó vendéglőből fuvaroztak félezer tányérnyi krumpligulyást, hogy a megfáradt résztvevőket kiszolgálhassák. A frissítők és éhségcsillapítók után késő este került sor a szentmisére, amelyet a túrán is részt vett Lóri pap celebrált. Az útról beszélt, a vonalról, mely távokat, embereket, lelkeket köt össze. 1968–2013 és 1986–2013 – hangzott el a négy dátum, Zsolt és Péter születésének, halálának évszáma. A köztük lévő út tartalommal való megtöltésére biztatta Szent Kristóf-kápolnában összegyűlteket, hogy egy vonal sose legyen mínuszjel, ne legyenek mínuszos emberek. „Legyünk nagyon apró, de összekötő kapcsok egymással, és azzal, aki felírta az első évszámot. És merjük rábízni a második évszám felírását is. Csak rá!” – hangzott el a prédikációban.
Sikeres kezdet, eredményes út
A szentmise után Kollár Lajos és Szendrő Szabolcs, Zsolt egykori bajtársai vetítették le a Kancsendzöngán készült képsorokat, Erőss Zsolt utolsó expedíciójának filmkockáit. Aztán nyugovóra tért a több mint négyszáz ember, hogy vasárnap levezető túrán vegyenek részt a Hagymás-hegységben. Jövőre ugyanitt – hangzott el búcsúzáskor.
Balázs Katalin. Székelyhon.ro
2015. január 7.
Esztelneken vallásos turizmusra pályáznak
Egy év alatt igyekeztek gazdaságossá tenni az esztelneki kolostor földjeit, hogy ebből megélhessenek, talpon maradhassanak és jövedelmük is legyen belőle – nyilatkozta lapunknak Szilveszter testvér – világi nevén Kakucs Béla –, a ferences kolostor elöljárója.
Szilveszter testvér 2013. november 16-a óta él Esztelneken, ahová annak idején fráter Sebestyénnel és Ambrus Zoltán terciáriusszal érkezett. Sebestyén testvér húsvét után visszakerült Csíksomlyóra, a kolostorban jelenleg két szerzetes él. Szilveszter testvér elmondta: 2014-ben egyrészt papi feladatokat teljesített a felsőesztelneki templomban, másrészt a birtok ügyeit intézte. Fontos tennivalónak bizonyult a kolostor villanyhálózatának felújítása, amit nyolcvan százalékban sikerült kicserélni, felszámolták az életveszélyes vezetékeket. Rendbe tették a kolostor melletti temetőt, adományokból új bejárati kaput szereltek.
Szilveszter barát idei nagy terve az esztelneki kolostor bekapcsolása a vallásos turizmusba, ami a Szent Mihály-hegyi templomtól indulna és több „szentföldi” települést érintene. Ezt az elképzelést európai uniós támogatással, pályázati úton valósítanák meg, felújítanák és látogathatóvá tennék az útszakaszon található egyházi épületeket. Egyik kiemelkedő vonzerő az esztelneki ferences kolostor lenne, elkészítették a felméréseket és előtanulmányokat, hogy pályázni tudjanak a gyulafehérvári központi fejlesztési régiónál. A pályázatot az esztelneki önkormányzat nyújtaná be több felső-háromszéki önkormányzattal és a megyei tanáccsal társulva.
A 2015-ös esztendőt a Szentatya a szerzetesek, illetve a megszentelt élet éveként hirdette meg, ezért szerzetesként jobban fel szeretnék hívni magukra a figyelmet. Szilveszter barát azt is tervezi, hogy április 24-én a környékbeli papság jelenlétében felelevenítik a Szent György-búcsút, ugyanis a kolostor melletti templom védőszentje Szent György vértanú.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 6.
Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt
„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője”
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában.
– Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
– Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
– 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből?
– Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
– Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
- Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad?
- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
– Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba.
– Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
– Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
– Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
– Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
– Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
– Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
– Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
–Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
- Min dolgozol most? Mik a terveid?
- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách
Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
Józsa István egyetemi oktató
Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 31.
Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)