Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Ambrus Lajos
73 tétel
2016. január 19.
A magyar kultúra napját ünneplik
Formabontó képzőművészeti kiállítást nyitottak meg kedd délután a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A magyar kultúra napja alkalmából számos eseményt szerveznek Hargita megyében.
Számos érdeklődő tekintette meg kedden a székelyudvarhelyi fiatal alkotók grUnd nevű tárlatát. Berze Imre, a tárlat kurátora érdeklődésünkre elmondta, hogy a kiállításba választott darabok többsége ősszel a budapesti Vármegye Galériában volt kiállítva. A most megnyitott tárlaton hasonló gondolkozású, udvarhelyi képző- és iparművészek spontán csoportosulása fedezhető fel, akiket a város köt össze. A kiállítás címe, valamint a nagy U is Udvarhelyre utal. A kurátor szerint a hasonló gondolkodás és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában szerzett tapasztalat visszacseng az alkotásokban, de ugyanakkor a különböző egyetemek jellegzetességei is érezhetőek.
Nyitottak a székelyudvarhelyiek a kortárs művészetre – véli a kiállítás kurátora, szerinte jobban kellene vezetni őket erre a rendezvényekkel. A kiállításmegnyitón Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója elmondta, a képzőművészet terén is a helyi értékeket fogják előtérbe helyezni. A grUnd kiállítást a következő négy hét alatt tekinthetik meg az érdeklődők.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én, annak az emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Ez alkalomból szemléztünk a székelyudvarhelyi, csíkszeredai és gyergyószentmiklósi magyar kultúra napi programkínálatból.
Székelyudvarhely
Ambrus Lajos A sünkirályfi című mesés könyvét mutatja be szerdán este héttől P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A mesékből részleteket olvas fel Sarkadi Zoltán színművész, az est házigazdája Gálovits Rózsa könyvtáros. A Forró Ágnes rajzaival illusztrált vaskos könyvben a mesék mellett sok vidéki történet is helyet kapott. Utóbbiak közül több a szerző szülőhelyén, Korondon és környékén esett meg.
Múzeum plusz címmel tartanak előadást szerdán a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A 17 órakor kezdődő eseményen  Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. 19 órától a Hargita Megyei Tanács által támogatott dokumentumfilmeket vetítik le a Városi Könyvtárban. Bemutatják Bocskor-Salló Lilla szerkesztő „Orczád verítékével” – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője című filmjét. Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha címmel a szerkesztő-rendező és operatőr Szabó Károly filmje az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálja. A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalácssütés folyamatát örökítette meg. Este kilenctől pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban.
A vasárnapig tartó rendezvénysorozat ideje alatt a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyének előtérben a Népi hagyományok Hargita megyében című fotókiállítást lehet megtekinteni. Az intézmény fotográfusa, Balázs Ödön által készített néprajzi tárgyú felvételeket láthatnak az érdeklődők, az alkotó válogatásában.
Csíkszereda
A Csíki Székely Múzeum északnyugati bástyatermében szerdán délután 18 órától mutatják be A székelység története című kiadvány második, javított kiadását. A Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtökön 17 órától kerül sor Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetének bemutatására, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat ismerteti. Szintén 17 órától (csütörtökön) tartják a Székelyföld kulturális folyóirat januári lapszámának bemutatóját a Székelyföld Galériában. Az eseményen Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, etnográfus tart előadást az oktatás mai helyzetéről.
Csütörtökön a nagyszebeni Orth István grafikusművész alkotásaiból nyílik kiállítás 18 órától a Lázár-ház dísztermében (Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa). A tárlatot Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja. Pénteken délelőtt 11 órától a Hargita Megyei Kulturális Központban tartanak nyílt napot, hogy a központ ez évi tevékenységét, programjait ismertessék az érdeklődőkkel. A részvételi szándékot a 0266-372044-es telefonszámon vagy a kultura@ccenter.ro e-mail címen lehet jelezni.
Egy éve indult az Olvasókör a Kájoni János Megyei Könyvtárban, az idei év első találkozóján nem csak az egyéves születésnapot ünneplik a kör tagjai, hanem a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek. A pénteken 16 óra 30 perctől kezdődő találkozó programjában szerepel a múlt év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is.
A csíkszeredai F'10 fotóklub által 2015-ben meghirdetett IV. „Best 100” –  A legjobb száz fotó nemzetközi fotóművészeti pályázat kiállítását csütörtökön 18 órától a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum aulájában (Szabadság tér 18 sz.) Bács Béla János nyitja meg, közreműködik a Sunshine mandolin együttes.
Gyergyószentmiklós
A Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárban január 22-én, pénteken 17 órától könyvbemutatóra várják az érdeklődőket. A gyergyóditrói Gergely Géza nyugdíjas magyartanár Nevetni jó! című könyvét Zöld János mutatja be. A kötetet Biró Zsuzsa képzőművész illusztrálta, a grafikákból kisebb tárlatot is megtekinthetnek az érdeklődők.
A Tarisznyás Márton Múzeumban január 22-én 18 órától nyitják meg a Márton Árpád festőművész jubileumi kiállítását. A tárlatot megnyitja Bajna György újságíró és Ferencz-Mátéfi Kriszta  művészettörténész-muzeológus, ezt követően Márton Árpád festőművész rendkívüli tárlatvezetést tart. A rendezvény házigazdája Csergő Tibor András múzeumigazgató. A megnyitón lehetőség lesz az igényes kiállítási katalógus megvásárlására is.
A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ a magyar kultúra napján Cseh Tamásra emlékezik, a zeneszerző 73. születésnapján. Az emlékestre 19 órától a Bocsárdi Angi Gabriella Stúdióteremben kerül sor. Az eseményen  György László gitározik és Korpos Szabolcs zongorázik.
Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro
2016. január 20.
Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napján
Megszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.
Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon.
Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát.
A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet.
Együtt szaval a nemzet
Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással.
Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti.
Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara.
Életműdíj Egyed Ákosnak
Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át.
A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz.
Egy hét kultúra Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig.
Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban.
Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán.
Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja.
Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan.
Évfordulós olvasókör Csíkban
A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit.
Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről.
A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára.
A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ.
Magyar kultúra Bukarestben
A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták.
Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről.
„A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében.
Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 23.
A zádokfakürt híradása
Mit jelent a zádokfa? Ott áll a kötet szójegyzékében: zádokfa (szádok, száldok, szódok): hárs. A háncsából készített kürttel egymásnak adtak jelt, hírt veszedelem, baj esetén a hegyek pásztorai. Jó esetben viszont akár egy könyv is betöltheti a jeladó kürt szerepét.
Egy esős, borús szerda délután, 2016. február 3. Szépszámban érkeznek, gyülekezeti tagok és a bemutatóra sereglő irodalomkedvelő érdeklődők a Marosvásárhely-Felsővárosi Református Templomba, ahol a bibliaóra keretében, Kántor Attila lelkész, házigazda szolgálata után Donáth László lelkész-író Zádokfakürt című novelláskötetét ismerteti.
A Kriterion Könyvkiadónál tavaly megjelent könyv a 2013-as, A pap tehene című válogatást követi.
A szöveget gondozó Bölöni Domokos rövid méltatásával indul a bemutató,  ezáltal nyerünk rövid bepillantást a szerző írói világába, aki „későn érkezett utasként”, az irodalom perifériájára kényszerülve, a kiadóknál afféle írogató falusi papként elkönyvelve rótta elbeszéléseit, történeteit, többnyire az asztalfióknak, de rendíthetetlenül...
Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony, bizony, kökényt szüreteltem”, majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik.Valaki tán feljegyzi, ami még hátra van?”
Az író unokája, a Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin meghatódva köszönte meg a Kriterion Kiadó igazgatójának, H.Szabó Gyulának a lehetőséget, a kiadásban nyújtott segítséget, valamint Bölöni Domokosnak a válogatás és szöveggondozás munkáját. Elmondta, hogy a könyvvásárok alkalmával, látogatóként hallotta, amint egyik-másik író, költő könyvbemutatójára hívják a résztvevőket. Eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer a hangosbemondó  Donáth László kötetének bemutatóját hirdetné? Innentől kezdve küzdelmes, de egyenes út vezetett a 2013-as és 2015-ös bemutatókig. Családja segítségével és áldozatos munkájával, az álom valóra vált. A nagyapa kézirataiból előbb kézzel másolta át a szövegeket, majd számítógépre kerültek.  „Vannak még a kökénybokron leszedegetni való kökényszemek” – mondta befejezésképpen Nagy Donáth Katalin, jelezve hogy talán egy harmadik könyvre való anyag is összeáll majd. 
Ifjabb Nagy Donáth Katalin, a dédunoka felolvasta a kötetből A székely s a jókedvű úr című történetet. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója méltatta Donáth László rokonszenves írói világát, gazdag és humoros, de a tragédiát sem kerülgető szemléletét, népi gyökerű elbeszélői stílusát. Példaértékűnek tartja Nagy Donáth Katalin konok kitartását a nagyapa munkásságának feltárásában, művei kiadásában. Jelzés ez az olyan utódoknak, akik kevésbé felelősen kezelik a hagyatékokat, pusztulni hagyják felmenőik munkáját, rosszul sáfárkodnak az ölükbe hullott tálentumokkal. Az igazgató nem érkezett üres kézzel, három másik kötetet is hozott magával, friss termést, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Dienes András: Négy nap című regényeit, valamint Ambrus Lajosnak A sünkirályfi című mesekötetét.
Az estet beszivárványozta a Vártemplom Musica Humana  női kamarakórusa, amely Csíky Csaba karnagy vezetésével magas színvonalú műsorral foglalta kezdési-zárási keretbe az együttlétet (Bartók Béla: Bolyongás; Levél az otthoniakhoz, Kerényi György: Hej, tulipán, Csíky Boldizsár: Forgós-ropogós; Szól a nóta, Kodály Zoltán: Esti dal). Csíky Csaba karnagy érdekes adalékként jegyezte meg: az 1999-ben készült Erdélyi magyar novellafüzér című hármas tévéfilm zenéjét, melynek egyike éppen egy Donáth László-novellából készült, ő írta.
„Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – mondotta H.Szabó Gyula az első kötet megjelenésekor; és lám, immáron másodszorra is sikerült. 
A szűkebb pátria képviseletében megtisztelték jelenlétükkel a találkozást Gilyén Levente etédi, Gilyénné Bódi Katalin kőrispataki református lelkészek és Nagy Endre etédi önkormányzati tanácsos. Remélhetőleg A zádokfakürt, A pap tehene című kötethez hasonlóan, bemutatásra kerül majd az év folyamán az író szülőfalujában, Etéden is. 
Doszlop Imre, Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 
2016. február 27.
Líra kettős csendben
Rendhagyó könyv*, posztumusz kötet, apa és fia közös jelentkezése, fiatalon elhunyt költő versei és balesetben életét vesztett képzőművész édesapja szénrajzai. Kusztos Sz. Endre 33 évesen halt meg 1992-ben. A szíve vitte el. Biológus volt, és nem mellesleg a költészet elkötelezettje. Verseiből annak idején lapunk olvasói is megismerhettek néhányat. A korondi Firtos Művelődési Egylet a Hazanéző Könyvek sorozatában 37-et jelentetett meg az emberiség létkérdéseit és önmaga sorsát faggató lírikus verseiből. A kiadvány szerkesztője, Ambrus Lajos így ajánlja be a válogatást a kötet fülszövegében: "A ránk maradt, többnyire kéziratos, rövid, megvallottan szürrealista és neoavantgárd jegyeket is viselő lírai vallomásaiban – a szabad versre jellemzően – a gondolatok akadály nélkül áradnak. S ha tömörít, mert még »versprózában« is szembetűnően filmkockaként regisztrálja megfigyeléseit, azt a művészi hatás fokozásáért teszi. Korai távozása nemcsak a Sóvidék, hanem az egész erdélyi magyar irodalom vesztesége."
A kipárnázott csendben című verseskönyvet február 15-én mutatták be a költő szülővárosában, Szovátán, apja, a 90. életévében halálos autóbaleset áldozataként távozott Kusztos Endre elhunytának első évfordulóján. A versgyűjteményt a grafikus fekete-fehér "sorsmetaforái" illusztrálják. A 12 grafikai lap és a lírai megnyilatkozások szervesen egybefonódnak, egymást felerősítve ragadják meg a közönséget, és hagynak mély nyomot benne. Valahogy úgy, ahogy a szerkesztő A. L. is reméli: "Tűnhetnek itt túl komornak a versek és a rajzok, de együtt egy Áprily- féle márciusi diákkedv kitöréseként egy ős evoét egyszer majd csak a fénybe kiáltanak értünk ezeken a zenélő erdélyi tájakon".
*Kusztos Sz. Endre: A kipárnázott csendben. Versek. Szerkesztette Ambrus Lajos. Könyvterv és tipográfia: Siklódi Zsolt, Korond, 2016
(nk) Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 2.
Egy kötetben a Kercsó Attila Irodalmi Kör tagjainak alkotásai
A gyergyószentmiklósi Kercsó Attila Irodalmi Kör antológiáját, a Találkozások IV. című kötetet pénteken délután a városi könyvtárban népes közönség előtt mutatták be.
Bajna György újságíró, a kör tagja köszöntötte alkotótársait, társait illetve a magyar irodalom, a gyergyói tollforgatók iránt érdeklődőket. A több mint félszáz éves kör elhunyt tagjaira egy perces néma csenddel emlékeztek a jelenlévők.
Az 54 évet megért irodalmi kört befogadó városi könyvtár megbízott vezetője ismertette röviden a több mint félévszázad alatt a kör életében tisztséget viselő gyergyói alkotókat illetve a megjelent antológiákat. „Bízom benne hogy a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár még sokáig vendégül láthatja a Kercsó Attila Irodalmi Kört” – biztosította a további együttműködésről, a frissen megbízott, igazgatói teendőket ellátó Poráczki Judit.
„Az irodalmi kör tevékenységét figyelő nagyon is tisztában van azzal, hogy bizony akadozik a kör szekere. Főleg az utóbbi években, a Találkozások harmadik kötetének megjelenése után alig-alig mozdult előre. Ezért e kötettel serkenteni próbáljuk a szunnyadó igyekezetet. (…) Vegyék hát e a kötetet úgy, mint egy haldokló számára kapaszkodást segítő szalmaszálat. Nem tudjuk, hogy lesz-e 55 éves évforduló-ünneplés, ahogy azt sem, hogy ki lehetne az a bátor és tettre kész, aki fiatalos lendülettel olyan sikeressé tenné a kört, mint amilyen főleg a hetvenes években volt. Örömmel közlöm, hogy többen jelezték, köztük fiatalok is, szívesen vennének részt a köri tevékenységekben. Rajtunk, öreg zsoldosokon – itt elsősorban Bíró Lászlóra, Burján Emilre és magamra utalok – nem fog múlni a segítőkészség hiánya. De tény, fiatalítani kell, főleg azért, mert van akivel! Hogy milyen elképzelések alapján működik majd a kör, valóban nem a mi dolgunk eldönteni. Szabad a pálya!” – mondta Bajna György a kötet bemutatóján utalva arra is, hogy jövőben illő lenne egy minden gyergyói, illetve itt is élt alkotó munkáiból válogatni egy terjedelmesebb kötetet. Hozzátette: „Több olyan tollforgató is van köztük, akit magasabb irodalmi szinten is nyilván tartanak. Félszáz körüli lenne az alkotók száma, ami jogos büszkeséggel tölthetne el minden gyergyóit”.
A kötet bemutatóján mintegy ízelítőül a jelenlévő tagok olvastak fel alkotásaikból. A Találkozások IV. kötetében Albert-Lőrincz Márton, András Szabolcs, Bajna György, Balázs Gáspár Emil, Bíró József, Bíró László, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Czirják Edit, Csata Ambrus, Csata Ernő, Csergő Lajos, Csuszner Ferenc, Farkas Szabolcs, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Kamenitzky Antal, Kercsó Attila, id. Nyisztor Miklós, Panigay Róbert, Rafi Lajos, T. Szabó Edit, Ambus Lajos, Füzesi Magda és László Péter-Sándor alkotásai olvashatók.
A bemutatót a Szent Miklós Kamarazenekar játéka tette ünnepélyesebbé.
A Kercsó Attila Irodalmi Kör legközelebbi ülésén, április 12-én Csergő Lajos második verseskötetének bemutatóját tervezi, továbbá májusban Csata Ambrus legújabb regényét a Csillaghullást mutatják be, ahol tervezik vendégül látni dr. Garda Dezső történészt is.
Baricz Tamás Imola |
Székelyhon.ro
2016. május 28.
Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 9.
Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. szeptember 20.
Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 6.
Születésnapi beszélgetés Ambrus Lajossal – Évelődöm a világ bajain
Ambrus Lajos tanár, író, irodalomszervező november 2-án töltötte a 75 évet. Korondon született és ott is töltötte életének java részét. Kérdéseimre e-mail-en válaszolt.
– Bár rendszerint igyekszem időben megkeresni születésnapos interjúalanyaimat, néha egy-egy ünnep, jeles nap közbeszól. Így történt ez most is, amikor a halottak napja „akadályozta”, hogy idejében felvegyem Önnel a kapcsolatot. És a halottak napja éppen az Ön születésnapja… Mennyire befolyásolta ez a születési dátum a születésnapjainak megünneplését, hangulatát?
– Az atyhai asszony azt mondta, hogy ki amilyennek született, olyannak marad, csak egy kicsit nő. Hogy a halottak napi születésűekre áll-e ez a furcsa determinizmus, sose foglalkoztatott. Az ismeretlen költővel vallom, hogy ilyenkor nálunkfelé „összeborulnak a nyerges hegek, s lábuk előtt kigyúl a vérvörös szikony, mert senki se születhet, el se tűnhet nyomtalanul”. És igaza van a már a csillagok közül, az ég tornácáról ránk figyelő barátnak, hogy – ha megírtad a magad (huszonöt!) könyvét – mint a „szép hegyünk, a Firtos, vesszőzéshez lassan felveheted a fehér inget”. Különben – ha az évek során egy-egy születésnapozás összejött – a szóban forgó egybeesés nem befolyásolta a hangulatot.
– Foglalkozásánál rengeteg szakma, hivatás szerepel: író, költő, szerkesztő, irodalomszervező, tanár, könyvkiadó. Melyiket érzi a legközelebbállónak, a legkedvesebbnek sokrétű tevékenységéből?
– A foglalkozásom sora gyanúsan hosszú és hangzatos. De én – annyi év után is – mondom, mint akit még nem vertek szájon, hogy aki Székelyföldön magyartanár lesz, a felsorolt szerepekből bizony fel kell vállalnia. Ma talán még inkább! Igen, mert itt nem kell senkit magyarra megtanítanunk. Arra kell közösen rájönnünk, hogy a mi anyanyelvünk is szép. Igaz, nekem szerencsém volt. A barátaimnak köszönhetően több mint két évtizedig a korondi középiskola nevelési aligazgatója lehettem. Különben már a változások után egy csoporttal Székelyudvarhelyre mentünk. Az értekezlet előtt beültünk egy kávézóba. A fejesünk, aki elment rendelni, azzal tért vissza, hogy egy fiatal lány a személyzet közül mint szenzációt közölte a társaival, hogy az egyik asztalnál az ő egykori tanára jelent meg…
– Hogyan lett a nyelv, az írás szerelmese? Emlékszik a könyvekkel való találkozására? Van meghatározó élménye, amely miatt a magyartanári pályát választotta?
– Már a szovátai Ady Endre Középiskolába az írás bűvöletével érkeztem otthonról. Volt időszak, amikor csábított a színpad, de az irodalmi érdeklődésem mindvégig megmaradt. Bizony egyes tanórákon is, ha csak tehettem, a könyvtári könyveket olvastam. Fiatal tanáraim elvették, ha rajtacsíptek, de nekem – különösen miután egy színjátékomat be is mutattuk a szovátai színpadon – a megérdemelt korholások közepette az elkobzott bűnjeleket visszaadták. Így – ha nem is ment simán – a magyartanári pálya borítékolható volt. Érettségi után a korondi unitárius tiszteletes figyelmeztetett, hogy a papság ugyan nem nagy uraság, de még mindig meg lehet belőle élni, de én – ha nem is válaszoltam akkor még Weöres Sándorral, hogy: „Valamikor én is úr akartam lenni, / hej, ha jó szolga lehetnék! / De szolga csak egy van, az Isten, / úrral tele a végtelenség.” – mégiscsak az írás és a tanári pálya mellett maradtam.
– Korondon született, és majdnem egész életét Korondon, illetve a Sóvidéken élte le. Azt olvastam, hogy először egy szerkesztője bízta meg azzal, hogy a faluról írjon. Valóban így volt? Hogyan is kezdődött tulajdonképpen szépirodalmi munkássága? Könnyen vagy nehezen?
– Se könnyen, se nehezen. Biztathattak ösztönzően már a kezdetekkor Kolozsvárról és Bukarestből, hogy a „költő ne járjon az őszben, hanem nézzen szét mai szemmel”, mind verset, mind szépprózát, sőt publicisztikát is – elsősorban a Hargitának, a Napsugárnak, a Jóbarátnak, az Ifjúmunkásnak és a Magyar Szó elődjének, az Előrének köszönhetően – rendszeresen csak a hetvenes évekkel kezdődően közöltem. Össze is állt hamarosan, és a Ion Creangă Kiadónál meg is jelent A korondi nézőedény című elbeszéléskötetem. Ezt követően kaptam az üzenetet, hogy ha Kolozsváron járok, keressem fel Varró Jánost. Mint kiderült, a jeles író arra biztatott („mert van mesélőkedve” – mondta), hogy írjak egy Korondról szóló faluregényt. Megígértem. De a regénnyel adós maradtam. Hanem egy nagy székely közösség szellemi életének értékeit vizsgálva, beleértve szokás- és hiedelemvilágát is, megszülettek egymás után mese- és mondáskönyveim, néprajzi kiadványaim, természetesen a verskötetek mellett. Különben egy olyan faluban születni és élni, amelyből Kriza János szerint az isteni küldött, a fodorfehér bárány Júlia szép leányt fölvitte a szent szüzek közé, miközben éltében hallhatta, hogy miként siratja el őt holtában az édesanyja, egy írónak különlegesen ritka adomány. Különösen, ha ott élt Páll Lajos is, aki egy kicsit a mérce volt. Ide tartott haza többek közt Molnos Lajos, Benczédi Sándor, Szálassy Ferenc, Ráduly János, Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Bölöni Domokos, Majla Sándor, Bíró Á. Zoltán, K. Kovács András, Molnos Ferenc és az atyhai Vinczeffy László Simó Mártonnal.
– Huszonhat éve már, hogy 1990 elején megalapította a Firtos Közművelődési Egyletet és szinte azonnal a Hazanéző folyóiratot is. Mit tart a legfontosabbnak ebből a 26 évből? Mi volt több, az elégtétel vagy a csalódás? Egész mozgalom szerveződött a tevékenysége köré (gondolok itt táborokra, szoborra stb.). Mennyire kapcsolódnak be a korondiak ezekbe a tevékenységekbe? Mennyire érzik magukénak az Anyanyelv szobrát?
– Igen, egy emberöltőnyi idő, hogy szerényen, sorsunkra várva pedagógusokul a hozzánk csatlakozó más értelmiségiekkel és kézművesekkel együtt, Bölöni Domokos bábáskodásával, megalapítottuk a Firtos Művelődési Egyletet. Én – mert tudták korábbról rólam, hogy vallom: „Mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van”– a független civil szerveződés vezetője lettem. S hogy az otthon, az igaz, tiszta beszéd legyen a varázseszközünk, amellyel mindig hazatalálunk, létrehívtunk folyóiratot, közéleti újságot, könyvsorozatot, hangoskönyvet, hanglemezeket, könyvtárat, képgyűjteményt, szobrot, emlékkopjafákat, irodalmi és képzőművészeti táborokat, miközben a közösségeink szellemi, kulturális életét egyre gazdagabbá próbáltuk tenni, természetesen a ránk figyelő szervek, szervezetek és tiszteletre méltó személyek áldásos támogatásával. S mert egynek még örülni is szaporátlan, köszönet mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattunk.
– Milyennek látja a mai Korondot?
– Mint a világot. Minden rohamosan változik. Akár egy tehetséges nagy kamasz. Csak a fejlődési zavarok és a káros, idegen kinövések elkerüljék. Ha nem? Marad a Tófalvi Zoltán szép megfogalmazása, hogy a Hazanéző prózaantológiája huszonhét szerzője közül egyet se lehet úgy megsérteni, hogy erről a „szívdobbanásnyi” földről rosszat írjon. Jó, hogy hallgattam a kezdő szerzőnkre s a címe maradt: Szülőföld, szerelem. Különben ez vonatkozik azokra is, akik nem kedvelik, nem érzik magukénak esetleg az Anyanyelv szobrát. Mert a harag nem, csak a szeretet lehet gyógyír.
– Mivel tölti napjait? Gyerekek, unokák? Nekik írta a meséket? Min dolgozik? Melyek a legközelebbi tervei?
– Olvasással. És évelődöm a világ bajain. A meséket meg mindenkinek írtam. Most egy szép és okos szerkesztőnőnek – mert aki tőlünk kér írást, csak olyan lehet – egy olyan angyalról kellene írnom, aki nem a jó, hanem a rossz gyermeknek visz angyalfiát, mert az szorul segítségre. Jövőben előbb egy gyűjteményes novellakötettel, majd a publicisztikai írásaimmal szeretnék Isten segedelmével a könyvpiacon jelentkezni.
– Mindig ilyen szűkszavú és lényegretörő?
– Lehet, ha nem is mindig és nem minden esetben. Pedig valamikor arra figyelmeztettek, hogy a sok beszéd szegénység.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. január 14.
Az emlékezet aranyszéke
Az Őrhegy aljában fekszik a Székelyföld egyik kicsi faluja. Lengyel-bérce, dombsor öleli, s lakói hosszú időn át, ha szép ünnepre virradtak, színes nyakkendőt kötöttek. De lemondtak az árulkodó, díszes nyakravalóról, hogy azzal tisztára gúnyból a környékbeliek ne nyuvasztgassák őket; s avval a nagy karimájú kalapot is a kamrában örökre szegre akasztották. Hanem a takaros kis település első telepesei – egy óriás-kőhajításnyira a nagy hun király testvére és uralkodótársa várától, Budvártól – lehettek valamikor éppen lengyelek, de ha a temetőjükben évente a néma sírok, mint égő fájdalom, kigyúlnak, jelzik, hogy Lengyelfalva, az emlékezet aranyszéke, ahol a legnagyobb székely is meglátta a napvilágot, él.
Lehet, igazság, amit mondanak, hogy tejből van abban a kicsi faluban minden, mert világéletükben mindig jó marhatartó gazdák voltak, de az, hogy ott, a sükői cseresznyék hazája alatt két markodban elfér a falu ártatlan lelke, mit a világ elé vihetsz, rágalom. Hová rejtőzködhetett volna el ellenségei elől biztonságosabb helyre Nagymajtény és Szatmár után a nagyságos fejedelem, mint a kicsi székely falvak dimbes-dombos világába? Kincseit a menekülni kényszerült II. Rákóczi Ferenc Lengyelfalva hatá-rába el is ásatta. Őrzi azt a népkegyelet ma is. Az öreg lengyelfalvi cserefák meg kegyesen évente vörös lepellel gondosan újra betakarják. Ők hiszik, hogy ott járt a nagyságos fejedelem, s hogy ebek harmincadjára ne kerüljenek, hát alájuk ásták el a kincseit. 
A fecsegő Rétpatak völgyén vezet az út a Szejkétől az emlékezet aranyszékére. Nem csoda, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet annak a kicsi székely falunak a védszentje. Szépen beszélnek a lengyelfalviak ma is a védszentjükről, aki a második honalapítónknak, IV. Béla magyar királynak édestestvére volt. Ő is, mint Margit, az unokahúga, aki a Nyulak szigete lakója volt, Istennek tetszően a népéért élt. A fényes palotából kötényében vitte ki a kenyereket az éhezőknek. 
– Mi van a kötényben? – szólt rá egyszer Henrik, a sógora, a palota hatalmas ura.
A szent özvegy megijedt, hogy megtiltják neki, ha rajta csípik, az Istennek tetsző, jó szolgálatot.
– Rózsa – válaszolta szemlesütve.
Az Isten nem engedte, hogy a szent életű özvegyet hazugságon fogják: Árpád-házi Szent Erzsébet kötényében a kenyerek valóságos rózsákká váltak.
S mintha tornyával az egekbe szúrták volna, Lengyel-bérce ölelésében is egy templom uralja a teret. Bár orgonáján nem hangzik fel Liszt múltat idéző, gyönyörű oratóriuma, de oltárképén rózsák közt Árpád-házi Szent Erzsébet jóságos mosolya fogadja az oda betérőket. Ott kapta nevét a keresztségben gróf Orbán Balázs, a legnagyobb székely, akit a Teremtő nem áldott meg családdal, így törvényes örökösének az egész nemzetét fogadta. 
– Ha a régmúlt dicsfénye után kutatunk, nem önfitogtatásból tesszük, hanem azért, mert a múlt a jelen irányítótűje – mondta a tudós Orbán Balázs, és vállán a félelmetes ördögkelepcével otthonról vágott neki a nagy férfiú az igazi nagy útnak: hadd lássa meg a kerek világ, a Székelyföld Árkádia szépségeivel, népe pedig a spártaiak erejével van felruházva.
Hanem áldott egy hely a szülőfalu, az emlékezet aranyszéke! Lehetett a legszófukarabb Lengyelfalvával a Székelyföld leírásában a falu szülötte, visszavárta az a nagy fiát, a tudós Orbán Balázst a szülőház, az öreg kúriaasztalához, hogy ott, a melegen pislákoló mécses fényében írhasson előszót a nagy művéhez ezernyolcszázhatvannyolcban.
– Lengyelfalva – mondhatta méltán a jeles pusztakamarási utód, ott fent, a székely dimbek-dombok közt, ötszáznyolcvankét méterrel a tengerszint felett – az emlékezet aranyszéke.
Mondhatta, mert magának Sütő Andrásnak, a nagy mezőségi írónak a fülébe súgták először a szelekkel ajnározó öreg lengyelfalvi cserefák, hogy aztán tőle mindenki tudomásul vegye.
Ambrus Lajos
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 14.
Történetek otthoni tájakon
Újabb kisprózakötettel jelentkezett a Sóvidék korondi alkotója, Ambrus Lajos (Sírtánc. Páll Lajos rajzaival. Kiadja a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016). Az alkotó érdeklődési körét és elbeszélői tematikáját mintegy dióhéjban bemutató, huszonkét írást tartalmazó válogatás a szerző és az irodalmárokat, képzőművészeket tömörítő székesfehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott napvilágot. Az előszót jegyző Bobory Zoltán, a társaság elnöke szerint „Az egyes írások nagyon szigorú, szikár keretek között, de tömörségükben, jellegzetes szerkezeti megoldások bravúrjaitól szinte varázslatosan mesélnek – hát persze, hogy Korondról – a korondi emberekről, a Sóvidék misztériumairól – és bár nyilván nem írói szándék – Ambrus Lajos belső világáról. Amit a gyökerek nedve, az ősök konok ereje és élni akarása, a kitartással megszerzett tudás és az a szeretet teremtett meg, amivel ő elhalmozza, boldogítja, neveli, élteti szűkebb és tágabb értelemben vett közösségének tagjait. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő életet. Nemcsak emlékeztető, megtartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy szavakat –, népe jövőjéért cselekvő, szolgáló életet.”
Ambrus Lajos korábbi, Ősz és hatalom című, harmincöt kisprózát tartalmazó 2013-as könyvéről szóló kisesszéjében az író „műszerkezeteinek titkát” fejtegető Burján-Gál Emil szerint Ambrus „az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk, a detektívtörténetek vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget”. Tömör filmszerűség jellemzi, mellőzi az üresjáratokat, az olvasó teljes figyelmét követeli, „kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés. Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel”. 
„Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonságaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek. Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetből” – zárja eszmefuttatását Burján-Gál Emil. (Ambrus Lajos nyitányai, Gyergyószentmiklós, 2014.)
Beszédes nevű írások (A föld szerelme, A pala-bocsok, A székely szombatosok átka, A megszépült Nyírő Réka, Revolver és Biblia, A mecénás szobra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) váltakoznak „hétköznapi” címűekkel (A lóden, A vodkásüveg, A kapitány lova, A malac, A muskátli, A toronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánlatos semmiféle érdeklődési vagy értékrendet állítani, bár a „haza-csalogatókra” (mint A sóvidéki harangszó) hamarabb csap le a szem. Az emberi helytállás szép példái, a jogtalanságban is egyenes gerinccel élő székelyek esetei, mesés és/vagy keservesen fájó történések mutatják az írói mező tágasságát. 
Ennek a prózának, csakúgy, mint az Ambrus Lajos verseinek is, különös hangulata, íze-zamata van; az olvasó hozzáállása akként alakulhat, hogy számára mennyire ismerős, otthonos, mennyire sajátos vagy éppen egzotikus a szövegekben megjelenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környezetben, akinek nem idegen a tájnyelv, a balladásnak ható szűkszavúság, a narráció szaggatottsága, az már eligazodhat, szinte bennfentesnek érezheti magát. A „bennszülött” sóvidéki olvasónak aztán ennél valamivel többről is regél a helyszín, a mese, többet mondanak a nevek, a leírás, a karakterek. A helytörténeti és történelmi tudás vélt vagy valós birtokában akár kulcsszövegként is felfoghatja az olvasottakat; megtörténhet, hogy egyik-másik novella kapcsán ide-oda csapong a fantáziája, esetleg vitába is száll a mesélővel („nemúgyvolt-szindróma”). Aki viszont merő „irodalomként” olvassa Ambrus szövegeit, annak bizony szüksége lesz helyismereti-történeti, nyelvi fogódzókra. Bizonyára nem kevesen veszik a fáradságot beásni magukat ebbe a sokarcú világba, amelyben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anyanyelvünk hajnalozó formájában, amely azokon a tájakon ma is élő-eleven, egyébként pedig igen közeli rokonságot mutat a Tamási Áronéval például. 
BÖLÖNI DOMOKOS
Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 8.
Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)
2017. július 25.
Mégis végrendelet
„A nép, amelyből vétettem, bizonnyal megél…” (Magyari Lajos)
Zágon felől, hol a bércek fejét gyakran díszíti hókorona, a Kőrösi-domb és a Tölgyes-havas szorításából kibuggyan egy szomjas patak. Ő a híres kovásznai szita- és kalapkötőkért a Köztetőről indulva a kárpáti homokkőbe mélyül, s hogy Kőrös-pataknak mondhassa a világ, alászekerezik; abban mossa lábát – ki tudja, mióta – a vidék dísze, a Hegyláb.
Hanem egy pompás völgynyakban, a Zágon felé vezető út mellett, ahol ha az ember nem ügyelt, egy szentre, szitát köttek a hátára, vagy forgácskalapot nyomtak a fejetetejére, ezerötszázkilencvenegytől nemcsak a pataknak, a szita- és a kalappiacáról ismert kis falunak is tisztán csak Kőrös volt a neve.
S bizony, ahogyan a mai napig békésen elnyeli Kovászna a Kőrös-patakot, a csinos, székely falu neve sem változik meg, ha nem ott mosolyog először Csoma Sándorra a Keleten ébredő nap.
– Nálunk, az Orbai járásban a fiára, aki már fiatalon elhatározta, hogy felkutatja népe őshazáját, az úton a Nagyenyedi Kollégium felé két magyar forintot költött az édesapa; soha egy petákot se azután – suttogják a felszegi, öreg Csoma-diófák. Suttoghatják. Igaz volt.
A szülőház Kőrösön, a Felszegen elenyészett. A nagy szülött, a világhírűvé lett keletkutató Kőrösi Csoma Sándor meg, aki húsz nyelven írt és olvasott, s akit állomáshelyein a művelt világ küldöttei csodálatuk és tiszteletük jeléül gyakran felkerestek, valahol hazájától nagyon messze, a kelet-indiai Dardzsilingben a lámák süket fülébe egy sose hallott, de veretes hangzásával a régmúltat idéző nyelven annakidején végrendelkezett: Én mindenemet otthon őrzöm… – magyarázta elszáradt lehelettel a furcsa idegen, és gyilkos lázálmában is a Nagyút végcélja teljesítésére készült.
Kár, hogy ezernyolcszáznegyvenkettőben a szomorú hírrel egész Háromszéken végig sepert a Nemere: – A halál nagy úr! – vihogta Kelet kóbor szelleme a felszegi, öreg Csoma-diófák fülébe is Kőrösön.
A nagyutas a Nagyhegyen át Lhaszába akart átjutni, de ő, aki bölcsőhelyét kereste a magyarnak, összeroskadt fáradalmai alatt. A locsogó Muhananda egészségtelen, lápos völgyében maláriát kapott, és örökálmát ott alussza a Himalája harmadik legmagasabb csúcsa, a hatalmas Kancsendzönga árnyékában.
De Zágon alól, amerre Mikes óta mutat egy halovány csillag, nem látszik, hogy a Nagyhegyek tövében mindenszentekre gyúlnak-e pislákoló, apró gyertyafények, s hogy ne lehessen még a halálnál nagyobb úr a feledés, bár távol, a vad idegenben emlékoszlop jelzi, hogy ott pihenhet a nagy európai, a kicsi székely-magyar falu felvette maga is a híres szülöttje nevét. Kegyeletből Csomakőrös lett a szülőfalu – mondják –, már több mint egy bő évszázada.
Úgy volt. Három kilométerre Kovásznától indult el Csoma András és Getse Krisztina nagyobbik fia, hogy fülében Orbán Sigmond oskolamester meleg szavaival a Nagyvilág összes veszélyei és akadályai ellenére Ő, a székely-magyar Erdélyből bámulatos nyelvtudósként a tibetológia megalapítója legyen.
– A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél… – vallják is egész Székelyföldön a Csoma-diófák ma is, és ott is, ahol meg se lebben soha Kelet szelleme, a Nemere.
A Sóvidéken, pont a Kebeled mellett, ahová likas, nagy követ ejtettek le az ördögök, hogy a lyukon át a csillagképből lássák, mikor fordul szigorúan téliesre az esztendő, egy halandó, aki jó szolga akart lenni, mert elhízott s a még rideg, újabb urakkal tele s teli a végtelenség, az egykori iskolája elé igaz őrnek magát Kőrösi Csoma Sándort állíttatta.
– Magyar vagyok, de európai, s lehetetlen, hogy kincseim sorsa ne gyötörjön! – vallhatta Magyari Lajos szerint az a halhatatlan nyelvőr már százhetvenöt esztendővel ezelőtt a Kis-Küküllő felé igyekvő Korond-patakától messze, Bokharában.
Ezért – akár szomjasan, de vigyázhat még századokon át a csomakőrösi nagy tudós műkőszobra egy jelképes, magyar íróparlamentre – szép reménnyel susogják ma a Sóvidéken is az alszegi, öreg diófák.
Ambrus Lajos / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)