Marossárpataki huszárbál – nyolcadszorra
I. Apafi Mihály mellszobrával bővült a marossárpataki szoborpark
Tizennyolc fejedelem mellszobra fogadja immár a marossárpataki szoborparkba látogatókat. Miholcsa József legújabb alkotását, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem mellszobrát szombaton avatták fel, az eseményt huszárbál követte.
A szemerkélő esőben gyülekeztek szombat délután Marossárpatakon, az erdélyi fejedelmeket ábrázoló szoborpark előtt a huszárok. Az idei bál szervezői, a Göndör Rezső kapitány vezette 15. Mátyás-huszárok mellett Csontos János hadnagy vezetésével képviseltette magát a debreceni 2-es huszárezred, a Szász Dénes hadnagy vezette székelyudvarhelyi huszárezred, András Zoltán kapitány Gyergyóból, de ott voltak a havadi és szovátai huszárok, a sáromberki lovasok, a Turulmadár Hagyományőrző Csoport. A lovasfelonulást követően avatták fel Miholcsa József szobrászművész legújabb alkotását: I. Apafi Mihály, Erdély fejedelmének mellszobrát. Az erdélyi fejedelmeket ábrázoló emlékparkban ez a tizennyolcadik mellszobor, a művész pedig érdeklődésünkre elárulta, jövőre elkészül II. Apafi Mihály és Székely Mózes, "az egyedüli székely fejedelem" szobraival is. "Igyekeztem a kerek évfordulókra elkészíteni a szobrokat, ezért választottam idén az 1632-ben született I. Apafi Mihályt. Mintegy tíz évvel ezelőtt képzeltem el, hogy 20 választott erdélyi fejedelem szobrát elkészítem, ebből immár 18 megvan, jövőre be is fejezem a parkot. A tervezettől kissé eltértek, hiányosságnak tartom, hogy a hét kiemelt, fontosabb fejelem félkörében üres maradt a tér, úgyhogy amint belépünk a park kapuján, a fejedelmek háttal állnak, ezért oda még kíván valamit a szemem... Először egy nagy, nyers sziklára gondoltam, hogy jelképezné a sziklaként porló maroknyi székelyt, utána egy haranglábat. Ha már idén nyáron elkészítettem Szent László szobrát, aki Erdély védőszentje, akkor meg kellene a Boldogasszonyt is mintáznom, aki a Kárpát-medence és a magyarság védőszentje. A parkra tekintve megnyugtató érzésem támad: nem éltem hiába" – mondta a művész.
Az ünnepségen Kovachich Horváth Ignác huszárezredesre és a 164 éve lezajlott marossárpataki csatára emlékeztek, I. Apafi Mihály fejedelemről Farkas Ernő történelemtanár beszélt. "Huszonkilenc évig volt a török és a Habsburg-ház között manőverező kis állam fejedelme. Erdélyi sors: sem itt, sem ott... 1661-ben Ali pasa ültette fejedelmi székbe, ami sokáig és sokak számára negatív képet festett a fejedelemről. A valóság összetettebb, bonyolultabb. Apafi okosan, diplomatikusan kezdett politizálni, építkezni. A magyar főurakat egyesítette, és nem vált a törökök bábjává. 1661-ben hozzákezdett a felégetett Gyulafehérvár újjáépítéséhez, és ha már építkezésről van szó, akkor érdemes megnézni a romosan is szép erzsébetvárosi palotát, a felújított fogarasi illetve balázsfalvi palotát, vagy akár a radnótit. Sokat köszönhetnek Apafinak az erdélyi örmények, mert 1685-ben Erzsébetvárosban letepedhettek, és ők is gyönyörű épületeket hagytak az utókorra. A sóbányászat fellendítése, a görgényszemtimrei papírmalom újraindítása, a posztógyártás fellendítése fűződik a nevéhez, iskolapolitikája is jelentős: a karteziánus szellemben nevelt fejedelem a gyulafehérvári iskolát Enyedre telepítette 1662-ben, nyomdáról, anyagi háttérről gondoskodott, támogatta a fogarasi román iskolát – toleranciának nevezik ezt a magatartást. Misztótfalusi Kis Miklóst is támogatta a kolozsvári nyomda felállításában. A XVII. századi európai politikai események behatárolták a fejedelem mozgásterét, a törökök térvesztése az osztrák hatalom felerősödését hozta, Erdély államisága veszélybe került, Buda visszavétele és a pozsonyi Országgyűlés a császári erőknek kedvezett. 1688-ben elhunyt felesége, a fejedelem fizikailag, lelkileg nehezen viselte a többoldalú megpróbáltatásokat. 1690-ben halt meg, Erdély elvesztésének tudatában. Tragikus személyiség volt, nem élt hiába" – mondotta róla Farkas Ernő. A szobrot Stupár Károly lelkipásztor és Pál atya áldották meg, koszorút helyezett el az önkormányzat és a Marossárpatakért Egyesület nevében Berekméri Edmond valamint Módi Attila.
A szoboravatást huszárbál követte, a megfelelő hangulatot a vajdaszentiványi zenészek biztosították. Az ünnepség keretében vetített könyvbemutatóra, a marokkói nemzetközi lovasnapokról való beszámolóra is sor került, a program szerint éjfélkor bálkirálynő- választást tartottak, majd tánc, zene és nótázás volt – hajnalig.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Várad török kézre kerül (1660. augusztus 27.)
1660. augusztus 27-én foglalta el Szejdi Ahmed és Ali pasa egyesült serege a Partium legfontosabb erősségét, Váradot. A korábban erdélyi kézen lévő erődítmény 44 napos ostrom után adta meg magát a törököknek, elestével a fejedelemséghez egykoron hozzákapcsolt Részek közvetlen török uralom alá kerültek.
II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 1648–1660) 1657 januárjában bekapcsolódott a két évvel korábban kirobbant északi háborúba, hogy – a svédek szövetségeseként – megszerezze magának az anarchiába hullott Lengyelország trónját. A másik oldalon harcoló Habsburgok hamarosan elérték, hogy a Porta visszahívja a fejedelmet, Rákóczi azonban a biztos győzelem tudatában nem engedelmeskedett a szultánnak. Ennek súlyos következményei lettek, ugyanis 1657 nyarán az erdélyi uralkodó magára maradt, és kénytelen volt – vesztesként – hazatérni, a kilátásba helyezett török–tatár büntetőhadjárat pedig megsemmisüléssel fenyegette a Portának hűbéres fejedelemséget. A IV. Mehmed (ur. 1648–1687) bosszújától rettegő erdélyi rendek – a támadás elkerülése érdekében – hamarosan Rhédey Ferencet (ur. 1657–1658) választották meg fejedelmüknek, ő azonban hamarosan lemondott, és ismét Rákóczi került hatalomra.
A fejleményeket látva az oszmánok megindították az első büntető hadjáratot, mely során Szejdi Ahmed pasa elfoglalta Lippa és Jenő várát; a megfélemlített rendek így újabb fejedelmet választottak Barcsay Ákos (ur. 1658–1660) személyében, aki busás váltságdíj fejében elérte, hogy a Porta békét kössön Erdéllyel. A további katasztrofális események fő felelőse már Rákóczi György, aki előbb Váradon izgatott Barcsay ellen, majd az év végén ostrom alá vette Szebent, az új fejedelem akkori tartózkodási helyét. A küzdelemnek végül Szejdi Ahmed vetett véget, aki 1660 májusában döntő vereséget mért Rákóczira – az uralkodó június 7-én bele is halt sérüléseibe –, ám a pasa a második hadjárat idején már nem hajlott olyan könnyen a békére. A török–tatár hadak ebben az esztendőben kegyetlenül felprédálták Erdélyt, miközben Ahmed pasa és Ali temesvári pasa Várad elfoglalására indult.
A Körös-parti város a magyar végvárrendszer keleti oldalának egyik legfontosabb láncszeme volt, mely az erdélyi kézben lévő, Debrecentől a Királyhágóig terjedő Partiumot lényegében egyedül felügyelte. Az olasz bástyákkal, hatalmas árokkal és számos ágyúval ellátott vár komoly erődítmény volt, mely azonban az utóbbi idők torzsalkodásai miatt szinte védtelenül maradt. Miután Várad kapitánya, Gyulay Ferenc – katonái nagy részével – Rákóczi György temetésére vonult, a falak mögött mindössze 850 védő maradt, akiket Balogh Máté alkapitány, Rácz János, Ibrányi Mihály és az eseményeket megörökítő Szalárdy János történetíró irányított. Bár a hármashatár közelében ott állomásozott Souches császári tábornok hadserege, I. Lipót (ur. 1657–1705) hadvezére még minimális segítséget sem volt hajlandó nyújtani a támogatásért könyörgő városnak. Időközben Ali és Ahmed pasa végigpusztította a hajdúvárosokat, megsarcolta Debrecent, július 14-én pedig körbezárta a váradi erősséget. Bár a törökök – egy Barcsayval íratott levélben – megadásra szólították fel a vár védőit, azok úgy is ellenálltak, hogy soraikban alig akadt tapasztalt katona.
A mintegy 50 000 fős török sereg így megkezdte Várad ostromát: lecsapolták az erősség körüli ostromárkot, tüzérségi erő és aknák révén pedig egy hónap alatt romba döntötték a falak nagy részét. A védősereg színvonalát mutatja, hogy a várbeliek képtelenek voltak az ágyúk használatára és az aknák hatástalanítására, egyedül a közelharcban tűntek ki elszántságukkal. Negyvennégy nap után a romos falak között az ellenállás immár értelmetlenné vált, ezért az Ali pasával kötött alkut követően Baloghék úgy döntöttek, feladják Váradot. Az egyezmény értelmében a város polgárai megmenekültek a fosztogatóktól, a csekély várőrség pedig szabadon elvonulhatott Debrecen irányába. Várad 1660. augusztus 27-i eleste után a Habsburgokat Európából és Magyarországról egyaránt számos bírálat érte, amiért tétlenül nézték egy ilyen jelentős erődítmény elestét. A város 1660 után közvetlen török közigazgatás alá került, és létrejött a váradi vilajet, mely az egész Partiumot kivonta Erdély fennhatósága alól. Az itt székelő pasa hamarosan újabb területeket vont kettős adóztatás alá, miközben Apafi Mihály (ur. 1661–1690) fejedelemsége tehetetlenül, elszigetelten tengette napjait. Várad eleste után a korábban félig független Erdély mozgási szabadsága elveszett, így később erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy valóra váltsa Bocskai István országegyesítő álmát.
TARJÁN M. TAMÁS (Rubiconline), Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Körösfő, a legalább 740 éves falu
Körösfő első írásos említése 1276. november 25-éhez kötődik, az erdélyi káptalan dokumentumaiban így tűnik fel: „terram nostram Crysfew vocatam, in comitatu Byhorensi existentem” (a latin oklevél teljes szövegét Györffy György közli Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzában).
A falu története egybefonódik temploma történetével, amely az évszázadok során sok nehéz időszakon ment át. A tatárjárások idején többször lángba borult Körösfő, 1661 júniusában pedig Ali pasa török csapatai tették szinte egyenlővé a földdel, meggyilkolva a templomba menekülő helybélieket – holttesteik a templomdomb tömegsírjában pihennek. 1674-ben Apafi Mihály fejedelem segítségével az elpusztított 11 kalotaszegi falut (Körösfő, Almás, Középlak, Darolc, Nagykapus, Gyalu, Türe, Mákó, Vista, Lóna, Fejérd) újjáépítették. A törökkel folytatott utóvédharc során azonban 1690. december 21-én Lajos badeni őrgróf csapatai Gyalu mellett szétvertek egy tatár hordát, amely Várad felé menekülve Körösfőt újra elpusztította, házait, templomát, a parókiát felégette. 1692-ben a körösfőiek a Bánffyaktól kaptak telket és segítséget a parókia és a templom újjáépítésére. Sebestyén Kálmán a Körösfői Riszeg alatt 2007 című könyvében azt is leírja, hogy 1763. június 23-án Kalotaszeget és környékét nagy földrengés rázta meg, az ezt követő szélviharban pedig a meggyengült templom összeomlott. 1764-ben a régi templom alapjaira építettek új templomot, amely ma is áll, sőt Erdély legszebb református templomai közé tartozik, miután az utóbbi fél évszázadban minden lelkipásztor szívügyének tekintette a templom karbantartását, féltve őrizte, tatarozta, ha kellett felújította. Általános tatarozást az elmúlt négy évben végeztek Sebestyén Ákos lelkipásztor – aki ez év nyarától Kolozsváron végzi szolgálatát – vezetésével: a tetőtől a beltérig mindent restauráltak az épületen.
Az istenháza ismét ünneplőbe „öltözik” november 19-én, a település első írásos említésének 740. évfordulójára. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteletet 12 órától könyvbemutató (Alsójárától Zsobokig – kalotaszegi krónikácskák) követi a Bartók Béla Művelődési Házban, majd a rendezvénysorozat a helyi iskolások ünnepi műsorával folytatódik. Délután 2 órakor a Kalotaszeg Néptáncegyüttes lép fel, este pedig élőzenével, tánccal, jókedvvel, közös vacsorával ünneplik meg az évfordulót (önrész 20 lej/fő, bejelentkezés szükséges).
Az évfordulóra új lelkipásztora is lett Körösfőnek: Károly Károly tiszteletes november 1-jén kezdte meg szolgálatát a faluban. A Parajd melletti Alsósófalván született, 2003-ban végezte el a teológiát Kolozsváron, majd Csíkszeredán és Marosvásárhelyen szolgált segédlelkészként. 2007–2016 között Marosfekete lelkipásztora volt, onnan érkezett Körösfőre, ahol eredményes szolgálatot, jó egészséget kívánunk neki és családjának.
PÉNTEK LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Két muzeális értékű könyv
500 éves a reformáció
Az alábbiakban két olyan muzeális értékű könyvet mutatunk be, amelyek a Gecse utcai (kistemplomi) gyülekezet megőrzésében vannak, ám a tíz marosvásárhelyi református gyülekezet közös kincsét és büszkeségét jelentik.
Az Öreg Graduál (1636)
Graduálnak nevezzük azokat a protestáns énekgyűjteményeket, amelyek a lelkész, a kántor és a kórus által énekelt gregorián szertartási énekeket tartalmazzák. Tehát nem a mai gyülekezeti énekeskönyveinkhez hasonló, hanem szertartási énekeskönyvek, melynek helye általában a templom központi részén elhelyezett, a kántor által használt pulpitus, az úgynevezett éneklőszék volt (amilyen a Vártemplomban is megőrződött). A protestáns gyülekezetekben a 18. századig énekelték ezeket a magyar gregorián szertartási énekeket, míg aztán a református egyházban addig nem használt orgona a 18. század második felétől megváltoztatta a gyülekezeti éneklést, és a graduálok használaton kívül kerültek. A kalotaszegiBánffyhunyadé az egyetlen olyan református gyülekezet, ahol a mai napig éneklik a nagypénteki passiót: az Öreg Graduál Máté passiójának egy rövidített változatát.
A reformációt követően a magyar nyelvű graduálok többnyire kéziratos formában terjedtek. A sorozatos másolás azonban az énekanyag megromlásához vezetett, ezért az Öreg Graduál előszavában a következőket olvassuk: „egyik exemplárból másokba való sokszori által meg által írattatások miatt közéjük sok tapasztalható fogyatkozások elegyedtek, az exemplárok is egymással sokban nem egyeztek, mert az énekek egyben sokkal többek s különbek voltak, mint másban.” Ezeket a hibákat szerette volna kiküszöbölni az a graduál, amit Keserűi Dajka János püspök és Geleji Katona István udvari lelkész „iminnen-amonnan bekéretett graduálokból” állított össze, Bethlen Gábor támogatásával, hogy az mintagraduálként szolgáljon.
Ennek a kéziratos graduálnak a kiegészítését és sajtó alá rendezését Geleji Katona István immár püspökként fejezte be. Kinyomtatására 1632–36 között került sor a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában, I. Rákóczi György fejedelem bőkezű támogatásával, aki szívügyének tekintette a könyv megjelentetését. A közel nyolcszáz oldalas graduál két részből áll: az elsőben az egyházi év ünnepeinek énekei, a másodikban zsoltárok és más énekek találhatók, nem öt-, hanem négyvonalas kottákkal.
A graduál létrejöttét az előszó így foglalja össze: 
„KESERŰI DAJKA JÁNOSNAK
ÉS
GELEJI KATONA ISTVÁNNAK, 
ERDÉLY ORSZÁGÁBAN LEVŐ MAGYAR 
Keresztyén Reformata Ecclesiáknak 
Püspökinek, és az GYULA-
FEIRVARINAK Lelki Pásztorinak 
fáradtságos munkájok által.
És elsőben... BETHLEN GÁBOR Fejedelem Urunknak... gondviseléséből ez itt való 
FEIRVARI Ecclesiabéli szolgálatra kézzel, nagy öreg bötükkel le íratott. S-most immár... RÁKÓCI GYÖRGY Fejedelmünknek keresztyéni szorgalmatoskodásából,... még az írottnál is sokkal tellyessebben 
és tisztábban ki nyomtattatott. 
GYULA FEIR-VARATT 
MDCXXXVI. ESZTENDŐBEN”
Rákóczi Györgynek a graduállal kapcsolatos ügybuzgalmát tanúsítja az is, hogy a kétszáz példányban kinyomtatott graduál minden egyes példányát a fejedelem aláírta, beírta jelmondatát (Non est currentis, neque volentis, sed miserentis Dei – Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. – Róm 9,16) és azt, hogy melyik gyülekezetnek szánták (pl.: Maros vasarheli ecclesiaje). 
Az Öreg Graduál kétszáz példányából huszonegy maradt fenn: tizenöt darab könyvtárakban, a többi gyülekezetek tulajdonában. A mi graduálunk az egyik legteljesebb és legjobb állapotban megőrzött példány. Jelenlegi kötése Szentgyörgyi Mihály compactor (könyvkötő) munkája 1710-ből. A kötést díszítő ezüst köldökvereteket, sarkokat és kapcsokat Lakatos Jeremiás helybeli ötvös készítette 1637-ben – tehát minden bizonnyal a graduál első kötéséről származnak. A kötet üres lapjai több latin és magyar nyelvű kéziratos bejegyzést (köztük a Vártemplom és a Kistemplom kántorainak névsorát) tartalmaznak. Ezek közül az előzéklapra lejegyzett, az 1710-es újrakötés alkalmával írt versből idézünk:
Dállayi György Deák már sokat énekölt
Ebbül, mellyért gyakrann jó Reggel föl-is költ,
Cantori Tisztibenn sok jó idő is tölt
Mostis megh szolgállja VÁROS mit réá költ.
Tiéd légyen míg élsz a szép CANTORIA’.
Tenéked ajánlja szent CURATORIA.
Torkodis ne légyen rekedező soha
Mígh élsz. Holtod utánn Menybenn a KORONA.
A Váradi Biblia (1660–1661)
A Váradi Biblia a harmadik olyan bibliakiadásunk, amely azzal a céllal készült, hogy a Károli Gáspár által készített fordítás revíziója legyen. A Köleséri Sámuelnagyváradi teológiaprofesszor által javított és lapszéli jegyzetekkel ellátott szöveg kiadásának előkészületei I. Rákóczi György fejedelem támogatásával kezdődhettek el. A kiadás költségeit, Rákóczi mellett, Rhédey Ferenc és Barcsay Ákos fejedelmek, Gyulay Ferenc váradi kapitány és főleg Bethlen István viselték (végrendeletében ezer tallért hagyott e célra).
Nagyváradon, Szenci Kertész Ábrahám nyomdájában kezdték meg a nyomtatást 1657-ben, tízezer példányban. Az Újszövetség nyomtatása 1660-ra el is készült. A munkát azonban 1660-ban félbeszakította Ali pasa seregének ostroma. A 45.000 főből álló török sereg július 14-én vette ostrom alá a 850 fő által védett várat. Augusztus 27-én (46 napos ostrom után) az árulással is gyengített, reménytelen helyzetben levő vár védői kapituláltak. A vár feladásának egyik feltétele az volt, hogy a Biblia már kinyomtatott példányait, a nyomtatáshoz szükséges papírt és a nyomdai felszerelést a törökök épségben kiengedik a várból: „Az oskolához, szent egyházhoz tartozó minden dolgok, könyvek, minden eszközök (mellyeken typographia s a végeződésben levő bibliai exemplárok, ahoz tartozó sok tallér érő papiros... értetnek vala...) kezekhez adatván szabadosan birassanak.” 
A törökök állták szavukat, és a feladott várat prédáló janicsárok ellen is őrséggel védték a nyomdát. Augusztus 29-ének hajnalán a török lovasság kettős sorfala által biztosított védők kivonultak a várból. A súlyos veszteségek dacára is több tízezer fős török sereg döbbenten nézte a várból kivonuló, nőkön és gyermekeken kívül alig háromszáz maradék várvédőt.
A Biblia kinyomtatott és szekerekre rakott példányai közül a Debrecenbe küldött négyezer példány odaveszett. Kolozsvárra hatezer példány érkezett meg, és ott, az újonnan felállított nyomdában fejezték be a nyomtatást 1661-ben. A hatezer Biblia néhány év alatt elfogyott, noha az ára magas volt: 10-12 forint (két ökör ára). 
A Váradi Biblia előszavában Szenci Kertész Ábrahám a következőket írta: „Arra kellene minden szent buzgósággal igyekeznünk, hogy mentül tisztább és hibátlanabb Biblia jönne szemünk eleibe és forgana kezűnkben, tudván hogy ez egy kiváltképpen való fegyverünk minden mi lelki ellenségeink ellen”. 
A nemes szándék – hála a tudós professzornak és a kiváló, tudományosan is képzett nyomdásznak, a bőkezű patrónusoknak és a vár hős védőinek – megvalósulhatott. A Váradi Biblia azóta is az egyik legmagasabb teológiai, nyelvi és nyomdai minőséget képviselő bibliakiadásunk.
A Váradi Bibliának mintegy kétszáz példánya maradt fenn gyülekezetek, könyvtárak és magánszemélyek tulajdonában. A mi példányunk aranyozott ezüst kapcsokkal ellátott, fatáblás, aranyozott bőrkötése 1764-ben készült Kolozsváron. 
Lakatos Péter lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

Mezőség (1.)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)