Dákopaták!
Dan Alexe nemrég megjelent könyve, a Dákopátia és egyéb román eltévelyedések (Humanitas Kiadó) sokakat megbotránkoztat majd – nemcsak a dákopatákat, hanem azokat is, akik még mindig magukon viselik a kommunista történetírás okozta mérgezés nyomait. Nagy lármát vált ki, sok kommentárt és véleményt, vitát és Facebook-harcot gerjeszt majd.
De kétségtelen, hogy ez a zűrzavar egészséges. A múltban a nacionalista kommunizmus által bátorított román protokronista betegség (szerk. megj.: mítosz, mely román eredetűnek tart egyetemes alkotásokat) több csatornán is visszatér és meglepő könnyedséggel fertőzi meg az elméket. Amit létrehoz, az a nyilvánvaló ostobaság. Az ostobaság ellen pedig, hogy kilábaljon rá jellemző tehetetlenségből, erős orvosságra van szükség. Dan Alexe könyve erős gyógyszer. Ironikus, szarkasztikus, művelt, erős nyelvészeti és történelmi érveken alapuló, néha játékos, újságírói vénával megírt – a racionális olvasó rendkívül kedveli majd, a honi „okkultistákat” pedig halálra idegesíti. Dan Alexe ezzel a könyvével szükséges józanító közszolgálatot hajt végre. ...átvetítik az ókorba
a mai Románia térképét, és kiszámítják, mekkora terület romanizálódott Az alábbi összefoglaló távolról sem adja vissza az olvasónak nyújtott teljes élvezetet. Csak bevezető, azon mentális kisiklások feltárása, melyeken a dákopátia alapul. A következő gondolatokról van szó: A dákopátia eltévelyedés, bolyongás. A dákopaták egy ádámi nemzetet, egy korszakokon, évszázadokon, kultúrákon átívelő román biológiai lényeget vesznek alapigazságként.
A dákopaták szerint egyetlen igazság van – a dákoromán kontinuitás. Posztulátumként mondják ki, hogy a román nép biológiai kapcsolatban áll a dákokkal, figyelmen kívül hagyva azt, ami egy népet meghatároz – a nyelvet, a kultúrát. Ez fasisztoid következtetés.
A dákopata elmélet egy ókori szerzőktől származó, szórványos elemekre alapozva improvizált mesterséges, magányos entitás mitologizálása. A történelemmel, nyelvészettel, antropológiával, néprajzzal és régészettel kapcsolatos mélységes tudatlanságon alapul.
A dákopaták egyike sem szakértője egyetlen olyan területnek sem, amelyről beszél. De a médiában sikerült kiemelkedő és káros pozíciót megszerezniük.
Az ókori szerzők nem csalhatatlan források ezen a téren. A görögök és a rómaiak sohasem foglalkoztak szomszédaik identitásával. Még azt is nehéz feltárnunk, milyen nyelven beszélt Nagy Sándor. Ha nem tudták, hogy milyen nyelven beszélnek a szomszédaik, akkor vajon volt-e fogalmuk arról, milyen nyelven beszélnek a tőlük ezer kilométerre északon élő népek?
A dákopaták egy valószínűtlen mitológiai múltat rekonstruálnak. Átvetítik az ókorba a mai Románia térképét, és kiszámítják, mekkora terület romanizálódott.
Nagyon nehéz felbecsülni az általunk ma Daciának nevezett terület ókori népességét, de nem érhette el a több százezer főt. Ez eleve megsemmisíti a latinizálás ellenérvét – a dákopaták azt állítják, hogy ez a Hérodotosz által emlegetett fenséges és dicsőséges népesség nem latinizálódhatott. Hérodotosznak fogalma sem volt erről. Amikor ő azt állítja, hogy a trákok ugyanolyan sokan voltak, mint az indiaiak, ez egy egyszerű címke volt, egy ókori ős-újságíró elnagyolt címkézése.
A dákopaták egy szerencsétlen hagyományra támaszkodnak. Az alapkövet Densuşianu rakta le, aki vidéki okkultista jegyző volt, és nem rendelkezett nyelvészeti tanulmányokkal. Meglepetten látom, hogy ma nyelvészként komolyan veszik Densuşianut, miközben ő a XIX. századi okkultisták világához tartozik, akik a tarotról meg a piramisokról írogattak.
Ami a román és az albán nyelv rejtett rokonságát illeti: itt egyértelmű különbséget kell tenni a nyelvek közötti – felületes – szókölcsönzések és a tipológiai hasonlóságok között. Vegyük, például, az angol nyelvet. Ha a szókincs alapján ítélnénk, akkor újlatin nyelvről lenne szó, hiszen a szavak többsége a latinból és a franciából származik. Az angol nyelv főleg a normann hódítás után latinosodott el – a normannok franciául beszéltek –, aztán a reneszánszig a francia volt az udvari nyelv. De az angol nyelvtan germán marad.
Van egy dolog, amivel kapcsolatosan a dákopaták mélységesen tévednek. Nem fogják fel, hogy az albán és a román egyidejűleg latinosodott a római hódítás révén. Óriási a román és az albán nyelv közös szókincse. De az albán a szókincset illetően latinosodott, míg szerkezete latinosodás előtti maradt. Bizonyos dolgokban egyezik a román nyelvvel – ami hosszas együttélést mutat. Például a főnév végi határozott névelő – ami megkülönbözteti a románt a többi újlatin nyelvtől – az albán nyelvvel közös. További érv az is, hogy mindkét nyelv mélyrehatóan befolyásolta a balkáni szláv nyelveket. A bolgár és a macedón, az összes többi szláv nyelvvel ellentétben, elvesztette a hajlítást, nincsenek esetek, az esetek a szóvégi határozott névelővel jönnek létre. Ez nem spontán módon alakult ki, hanem a szomszédok hatására.
Dan Alexe ezzel a könyvével szükséges józanító közszolgálatot hajt végre
A kaukázusi kultúrák példája.
A Kaukázusban létezik a világ legnagyobb nyelvi változatossága. Gyakorlatilag mindenki saját nyelvét beszéli – nem ugyanannak a nyelvnek a dialektusait. A kétmillió lakosú és Hollandia méretű – nagyrészt hegyvidéki – Dagesztánban 26 hivatalosan elismert nyelvet beszélnek, ezek mindenike még külön nyelvjárásokkal is rendelkezik. Ennek ellenére a Kaukázus megdöbbentő egyezéseket mutat: mind egyformán öltöznek a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig, ugyanolyan a népviseletük, ugyanolyanok az ételeik, még akkor is, ha másképp nevezik őket, a legendáik, a háztartási eszközeik. Következésképpen a nyelv egy dolog, a tárgyi, háztartási civilizáció más, ezek nem esnek egybe. Nekünk azt verték a fejünkbe az iskolában, hogy egy nyelv azonos a – vizuális, grafikus, kézműves – kultúrával. Ez nem igaz. Így hát az, hogy a töltött káposzta és a miccs Anatóliától Erdélyig mindenfelé megtalálható, semmivel sem csökkenti a román nyelv értékét vagy a román kultúra egyediségét. Forrás: Contributors.ro: Protocronismul atacat cu baioneta lucidităţii
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dákopátiáról és más történelmi eltévelyedésekről
A Humanitas könyvkiadó – amely úgy tűnik, hogy a liberális és önkritikus román köztudat és újszellem hivatalos zászlóhordója lett – 2015-ben adta ki Dan Alexe román író, műfordító, újságíró és filmrendező második könyvét, amely a Dacopatia şi alte rătăciri româneşti (Dákopátia és más román eltévelyedések) címmel robbant be a köztudatba. Ez a könyv úgy kellett a román kollektív mentalitás háztáján, mint friss víz a tikkasztó sivatagban. Miért? Lássuk csak a könyvbe foglalt fájó igazságok listáját.
A szerző – aki a könyv borítóján és előlapján két különböző módon definiálja magát, először „nyelvésznek”, írónak, majd a második oldalon már filmkritikusnak, műfordítónak és újságírónak, bátor tettre vállalkozott: az egyre terebélyesedő, interneten és nyomtatott kiadványok útján is terjedő és népesedő dákomán és balkanista tábor túlburjánzott világába vezeti be az olvasót. Egy olyan társadalmi jelenségre ad választ könyvével – a román értelmiség megmásíthatatlanul franciás, pamfletszerű keservével és csípős bírálatával – amely manapság virágkorát éli ismét. A bevándorlók által megrohamozott és egyre „elszínesedő”, vén Európa korában, amikor a hagyományos értékrendek ismét felbomlani látszanak, és amikor a kis nemzetek – így magyarok, makedónok, görögök és persze a románok – frusztrált, nacionalista identitást kreálva kuporognak elefántcsonttornyukban, a dákománia csupán egyike a számos, szélsőjobboldal által is támogatott sarlatán elméleteknek. Örvendetes lenne, ha a történelemhamisításnak ebben az új korában a százszámra megjelenő és terjedő dákomán könyvekre és filmekre az ellenválasz szakavatott történészektől, régészektől és akadémikusoktól jönne. Ez csupán részben történt meg román félről, mégpedig Lucian Boia számos könyve révén, amelyet nemrég azonban a Román Tudományos Akadémia egyik jeles tagja – és kincses városunk egyetemének rektora – elég keményen bírált. Amíg tehát a történész csoportok közös álláspontjára és „ébredésére” várunk, meg kell elégednünk egy hobbinyelvész és jól író utazó, újságíró vaskos, több mint 350 oldalas könyvével, amelyben megteszi az első lépést egy már-már szektaként működő sarlatánság szisztematikus lerombolására. De miről is van itt szó?
Ahogy Dan Alexe sem említ túl sok dákomán szerzőt és nevet könyvében (talán pontosan „a negatív reklám is reklám” elkerülése végett), így én sem fogom a kedves olvasó napját elrontani ezeknek az embereknek a megemlítésével. Legyen elég annyi, hogy manapság egy átlagos román könyvesbolt és a fiatal generációk által naponta látogatott blogok, videómegosztók telis-tele vannak a 19. században megszületett dákomán elmélet új, „forradalmi”, „szenzációs” vagy épp „felzaklató” igazságaival és alkotásaival. A román kollektív mentalitás a „kik vagyunk mi?” és „honnan jövünk” szindrómaszerű kérdésére az 1990-es évek óta az addig létezett változatoknál is vadabb válaszokat szült. Így lehetséges az, hogy ma százezrek hisznek abban (és ez a legjobb szó erre, hiszen a logika és történelmi kutatás módszereinek teljes hiányát igényli ez), hogy a dákok évezredek óta a Kárpát-medencében éltek, nyelvük „felsőbbrendű” és eredendő forrása a latin nyelvnek is. Mindez „alátámasztva” a legújabb genetikai és régészeti forrásokkal. Szerintük.
A dákománok új generációja „kongresszusaikkal”, több ezer oldalas nyelvi traktátusokkal, monográfiákkal és óriási népszerűségnek örvendő videókkal próbálják a multikulturalizálódást hangsúlyozó Európa és a globalizmus ellen felvenni a versenyt. Kis nemzetek frusztrált válasza ez a jelen, számukra érthetetlen társadalmi folyamatára.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)