"Kevéssé ismert, hogy Románia területén kívül a pesti egyetemen 1863-ban alakult román tanszék volt az első Közép-Európában. Első professzora Alexandru Roman volt, a románok nemzeti jogainak harcosa. 1935-ben megjelent a román tanszék vezetőjének, Tamás Lajosnak a műve, a legalaposabb munka a dákoromán kontinuitás tézisei ellen. A két világháború között még több román filológus nem állt a dákoromán kontinuitás alapján. Alexandru Philipide a balkáni román bevándorlás differenciált képét vázolta fel, a kolozsvári iskola vezére, Sextil Puscariu az admigrációs, vagyis hozzávándorlási elméletet dolgozta ki. Eszerint Erdélyben egy romanizált nép képviselte a folytonosságot, amelyhez később délről újabb és újabb román népelemek csatlakoztak. 1950-től vált egyeduralkodóvá az ideologizált szemlélet, ekkor már nem vettek tudomást a balkáni románságról. - A közelmúltban Lucian Blaga születésének századik évfordulójára Lélek és titok címen kötet jelent meg Miskolczy Ambrus tollából. Blagától ered a "mioritikus tér" elmélete, 1936-ban Blaga könyvet írt erről. Tisztelői szerint Blaga a Miorita-kultusszal teremtette meg a nemzeti egységet. A Miorita báránykát jelent, Vasile Alecsandri átköltésében vált ismertté. A ballada szerint a pásztorfiút hiába figyelmezteti a bárányka sorsára, nem áll ellen, megadja magát. Vannak, akik a román nép fatalizmusát olvassák ki belőle, mások, így Mircea Eliade vallástörténész a humánumot találták a balladában. /Magyar Nemzet, ápr. 27./"

"A székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal közvélemény-kutatást végzett, és javaslatokat kért a lakosoktól a múlt rendszerben önkényesen elnevezett utcák neveinek megváltoztatására, illetve az egykori elnevezések újbóli hivatalosítására. Kilenc utca és két tér neve a következőképpen módosul: a Horea ezután Kornis Ferenc utca, a Closcából Attila utca, a Crisanból Eötvös József, a Hargita-tér Kőkereszt-tér, a Jövő utca pedig Bíró Lajos utca lesz. A Hősök utca Ugron Gábor nevét veszi fel, a Vasile Alecsandri Szentjános utca lesz, mint hajdanán. A Cuza Voda utca ezentúl a Wesselényi Miklós utca, a Budai Nagy Antal pedig a Baróti Szabó Dávid névre hallgat. A Szabadság-térnek ezután Városháza-tér a neve, a December 1. utcának a Malom és a Tompa László utca közötti szakasza pedig Sziget utca. /Utcanév-változtatások. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 21./"

A bákói Vasile Alecsandri Kultúrház nagytermében tartották június 14-én, vasárnap a Moldvai Csángómagyar Szövetség (MCSMSZ) tisztújító közgyűlését, amelyen 285 tag vett részt, így csak a második összehívás volt törvényes (az 1535 tag többsége nem jött el). Az ülésen Solomon Adrián elnök a 2008 novembere, az utolsó közgyűlés óta eltelt időszak megvalósításairól, nehézségeiről számolt be. Más jelölt hiányában az MCSMSZ régi-új elnökét 254 igen, 1 nem és 30 tartózkodás mellett választották meg a következő két évre. Továbbá a szervezet két új alelnöke Pógár László és Bartha András lett, gazdasági felelősnek Csillag Leventét, oktatási felelősnek Ferencz Évát választották, miután az addigi felelős, Hegyeli Attila nem vállalta a tisztség további betöltését. A leköszönő oktatási felelős ismertette az általa tíz évig vezetett program eredményeit, eszerint jelenleg 21 településen folyik délutáni magyar oktatás, 14 településen állami iskolába is bekerült ebben az időszakban a magyar nyelv főtantárgyként. Ugyanakkor jelenleg 75 tovább tanuló diák és három egyetemi hallgató az oktatási program által nyújtott ösztöndíj révén Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, illetve Kolozsváron folytatja tanulmányait. Kulturális felelősnek Farkas-Ferencz Endrét és Nyisztor Ilonát közösen választották meg, vallási felelős dr. Nyisztor Tinka lett, aki arra kéri a falvak képviselőit, hogy ne csak Pusztinán akarjanak magyarul imádkozni, magyar misét szervezni. /(fer-): Tisztújító közgyűlés a csángó szövetségben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 16./

Etnikai tisztogatást kiált az EMI
A város utcáinak régi magyar elnevezését tartalmazó és elemző kötetet mutattak be Nagyváradon. A szerző, Nagy József Barna azoknak az utcaneveknek a használatát ajánlja minden ott élő magyarnak, amelyek amúgy is közszájon forognak.
Bestseller született? Nagy József Barna (jobbra) utcanévtára már a bemutatón óriási sikernek örvendett
A nagyváradi utcák régi magyar elnevezéseit tartalmazó és elemző kötetet mutattak be péntek délután a Pece-parti városban. A Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ múzeumtermében alig lehetett ülőhelyhez jutni Nagy József Barna könyvének bemutatóján.
A Várad lelke – nagyváradi magyar utcanevek címet viseli a hiánypótlónak is könnyedén nevezhető kötet. A könyvbemutató egyik szervezője, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) városi szervezetének elnökségi tagja, Csomortányi István azt mondta, a könyvnek eszköznek kell lennie abban a harcban, amelyet az erdélyi magyarság Trianon óta folytat. „Erdélyben mai napig etnikai tisztogatás folyik” – jelentette ki Csomortányi, bár hozzátette: ez nem fizikai erőszakban, hanem az ellehetetlenítésben nyilvánul meg.
„Elhitetik velünk, hogy vagy többségiként kell boldogulnunk, vagy nem marad más választásunk, mint a kivándorlás” – fogalmazott. A váradi EMI megalakulása, 2005 óta több ízben is követelte már a mindenkori városi hatóságtól az utcák magyar elnevezéseinek visszaállítását, vagy ha egyebet nem is, hát csak azt, hogy román utcanévtáblára kerüljön fel a köztér magyar megnevezése is – utca, tér vagy park. Utóbbira 2006 júliusában városi tanácsi határozat is született, ám azt gyakorlatba sosem ültették.
Az EMI ekkor már javában dolgozott egy, az 1941–42-ben használt magyar utcaneveket tartalmazó Várad-térképen, ez 2007-re el is készült, s a most bemutatott kötetben is megtalálható. Csomortányi arra az esetre is emlékeztette a hallgatóságot, amikor 2008 elején ismeretlenek felfestették a belváros házfalaira a magyar utcaneveket, a helyhatóság pedig rövid időn belül lemázolta őket, ám a mindenhol jelen lévő graffitiket a helyükön hagyta.
A szerző, Nagy József Barna, azoknak az utcaneveknek a használatát ajánlja minden váradi magyarnak, amelyek amúgy is közszájon forognak, s hiába nevezték át az évtizedek alatt más, akár magyar, akár román névre, megmaradtak a köztudatban. Ilyen például a mai Vasile Alecsandri, legtöbbek által Zöldfaként ismert utca, vagy a Széles utca, amely egyéb magyar nevet is hordott már. A mai Roman Ciorogariu, közismert nevén Úri utcát is Hitlerre nevezték át a két háború közötti rövid „magyar világban” – derül ki a könyvből, ám ezt a nevet senki nem tartotta észben.
Nagy József Barna a város szeretetének és a jó értelemben vett lokálpatriotizmusnak a fontosságára hívta fel a figyelmet, s ezt Tőkés László, a társszervező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is megerősítette. Tőkés új feladatként jelölte meg a város iskolaneveinek magyarosítását is, mondván: van olyan magyar többségű általános iskolánk Váradon, amely román nevet visel, s a két egyházi középiskola mellett egyedül a színmagyar Ady Endre Gimnáziumnak van magyar elnevezése. Tőkés ezután néhány díszoklevelet adott át azoknak, akik az EMI kezdeményezésére elkészített, magyar utcanevet hordozó házszámtáblát tették ki és tartották meg bejárati ajtajuk fölött.
Nagy Orsolya. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Váradi magyar utcanévtáblák ingyen
Nagyvárad – Történelmi magyar utcaneveket – azaz nem tükörfordításokat – tartalmazó utcanévtáblákat készíttet az érdeklődőknek Váradon az EMI, mégpedig ingyen – emlékeztettek mai sajtótájékoztatójukon.
Reagált az erdélyi Magyar Ifjak (EMI) arra, hogy az RMDSZ bejelentette: rajta keresztül némi térítés ellenében magyar megnevezést tartalmazó utcanévtáblát lehet rendelni, amely azonban a román elnevezés fordítását tartalmazza, történelmi magyar utcanevet nem. Az EMI-sek mai, váradi tájékoztatóján Csomortányi István elmondta: hasonló ötletük nekik volt, mégpedig 2007 szeptemberében, ráadásul pont olyan dizájnú táblákat javasoltak akkor, mint most az RMDSZ, s a meghirdetett akciójuk azóta is él. „De végül is nem az a fontos, hogy kié volt az első ötlet, hanem az, hogy végre jó irányba kerültünk. Ez némi elégtétel. Ugyanakkor kérjük az RMDSZ-t, ne ijesztgesse a lakosságot azzal, hogy a történelmi magyar utcanevek feltüntetése illegális, hiszen az általuk javasolt tükörfordításos megoldás sem teljesen hivatalos”. Barta Béla hozzátette: Váradon senkit nem büntettek meg eddig magyar utcanévtáblák kihelyezéséért, az EMI kezdeményezésére eddig mintegy 30-an rendeltek ilyen feliratot.
Folytatják
Emlékeztettek viszont, hogy amikor ők pár éve felszereltek ilyen táblákat, akkor a városvezetés leszereltette azokat, „az RMDSZ pedig azt mondta, hogy ez nem megoldás, s illegális”. Csomortányi jelezte: „örülünk, hogy az RMDSZ immár elismeri, hogy az ilyesmi mégsem illegális”. Nagy József Barna ugyanakkor feltette a kérdést, ha csak a tükörfordításos eljárást alkalmazzák, akkor mi lesz például a román személyekről elnevezett utcák fordítása (pl. Vasile Alecsandri), vagy az olyanokkal mint a Stânişoarei (Esztenácska?).
Emlékeztettek, hogy az EMI révén változatlanul lehet magyar utcanévtáblákat rendelni, mégpedig olyanokat, amelyekben a történelmi magyar elnevezések szerepelnek, s ezekért fizetni sem kell. Az igénylési formanyomtatványokat az Illyés Gyula könyvesboltban lehet kérni, s az igényléseket 30 napon belül teljesítik, de hívhatóak telefonon is, a 0740-256790-en.
Barta Béla egyébként azt szorgalmazta, hogy mindennek dacára rendezzék hivatalosan a magyar utcanevek ügyét, hogy ne a polgároknak kelljen ilyesmikkel foglalkozni. Ugyanakkor újságcikkekre hivatkozva azt mondta, „Kiss Sándor annak idején 100 millió lejt ígért ilyesmire, ha valaha lesz táblakihelyezési akció”…
Szoborügy
Az EMI tájékoztatójának másik témájaként bejelentették, hogy levelet küldenek Biró Rozália váradi alpolgármesternek. Lapunkban is megírtuk, hogy a Szent László térre több román személyiség szobrát tervezik elhelyeztetni az illetékesek, az RMDSZ pedig végül azt javasolta, hogy ott a Holnaposoknak álló szoborcsoport is helyet kapjon. Az EMI mostani levelében arra emlékezteti az alpolgármestert: „Nagyváradon már létezik Ady Endre-szobor, utca, líceum, emlékmúzeum” – viszont kiszorulnak nagyjaink, mint például Pázmány Péter, Vitéz János, Rómer Flóris, Bunyitai Vince”. Az EMI azt javasolja, hogy a Szent László téren szent Lászlónak állítsanak szobrot, főleg, hogy a középkorban már volt Váradon lovasszobra. Elismerik, hogy Szent Lászlónak is van már szobra Váradon, de szerintük a reprezentativitás megkíván egy további ilyen alkotást, főleg hogy ez a személyiség alapította a várost, s itt is temették el. Mindezért az alpolgármester asszonytól konkrét lépéseket kérnek.
erdon.ro

Irodalmak közötti párbeszéd
Nagyvárad – Dr. Farkas Jenő marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő irodalomtörténész két kötetét mutatták be szerda délután a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban.
Szerda délután a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban mutatták be Dr. Farkas Jenő irodalomtörténész, egyetemi oktató, a budapesti Palmart Könyvkiadó igazgatója A Drakula és a vámpírok, valamint a Vígjátéktól az avantgárdig című kötetét. Tavaszi Hajnal, a könyvtár igazgatója köszöntötte a megjelenteket, aki kifejtette, hogy egy olyan személyt üdvözölhetünk a meghívott személyébe, aki sokat tett a román és a magyar kultúra ésirodalom egymáshoz közelítése érdekében. A marosvásárhelyi születésű közíró a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanít román irodalmat. Vígjátéktól az avantgárdig című tanulmánykötetének sajátos eredetisége, hogy a román irodalomtörténetét illetve a román-magyar irodalmi kapcsolatokat három – román, magyar és francia – szemszögből vizsgálja: Alecsandri vígjátékait például a XIX. század-közepi francia-román kapcsolatok szemszögéből, míg Eminescu publicisztikáját a XIX. sz. második felének román-magyar kapcsolatai tükrében.
Vámpirmítosz, nyelvtankönyv
A Drakula és a vámpírok című kötet a napjainkban igen nagy népszerűségnek örvendő vámpírmítoszokat, illetve Vlad Ţepes alakját vizsgálja meg a szerző hiteles forrásokra támaszkodva. A két kötetet Dr. Florin Cioban, a Nagyváradi Állami Egyetem oktatója is méltatta, aki arra világított rá, hogy a közművelődésben jelen levő román-magyar etnikai ellentéteket is áthatja a politika, úgy a 19. század végén, mint napjainkban. A szerzőelmondta, hogy olyan témák foglalkoztatják, melyekkel a történetírók, irodalomtörténészek nem foglalkoznak. Azt is megtudhattuk, hogy jelenleg román nyelvtankönyveket szerkeszt magyar anyanyelvűek számára. „Aki megtanulja a másik nyelvét, az közelebb kerül a másik nép lelkiségéhez” – mondta Farkas Jenő.
Mészáros Tímea, erdon.ro

Felavatták Salacz Gyula szobrát
Meg kell őriznünk, amit elődeink építettek
Gyönyörű napsütéses időben, mintegy kétszáz aradi jelenlétében került sor november 17-én, szombaton délben az egykori és mai Salacz Gyula utcák (a mai Alecsandri, I. Chendi, Püspökség utcák) kereszteződésében Salacz Gyula egykori aradi polgármester mellszobrának felavatására.
A rövid, mintegy húszperces ünnepségen jelen volt Gheorghe Falcă polgármester, Faragó Péter parlamenti képviselő, a közelgő választásokon jelöltként induló Cziszter Kálmán városi tanácsos és Tóth Csaba, Király Árpád római katolikus főesperes, a város fontosabb civilszervezeteinek vezetői és képviselői.
Az ünnepséget Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei elnöke nyitotta meg, köszöntve a megjelenteket. Magyar és román nyelvű beszédében az alábbiakat mondta:
„Nagy öröm számunkra, hogy ma városunk kötelességét törleszti, egy tartozását, amivel Salacz Gyulának, a városunkat 26 évig vezető polgármesterének tartoztunk. Ő nagyon sokat tett a városért. Amikor ma egy szobrot leplezünk le a valamikori és a mostani Salacz Gyula utcák metszéspontjában, megtesszük azt, amit utódoknak meg kell tenniük azért az örökségért, amelyet a városépítő Salacz Gyula ránk hagyott. Hogy mit is tett, azt Puskel Péter cikkében a tegnapi újságban is láthatták. A város modernizálása, strukturális fejlesztése, az iskolák, a kultúra fejlesztése és fenntartása szempontjából is meghatározó városvezető volt.”
Ezt követően Gheorghe Falcă polgármester és Bognár Levente alpolgármester leleplezték a szobrot, amelyet ft. Király Árpád r. kat. főesperes megáldott, majd a hallgatósággal együtt elmondta a Miatyánkot.
Arad polgármestere így szólt az avatón részt vett közönséghez:
„Nem tudom, hogy elődeink magasságába jutunk-e. De biztos vagyok benne, hogy kötelességünk tisztelni őket. Amikor elhatároztuk, hogy a városháza folyosójára kitegyük a polgármesterek arcképét, elmondhatom: sokan ellenem fordultak. S amikor azt hallottam: ’láttam bizonyos neveket, és láttam bizonyos éveket ott’, mindig azt mondtam: egy város nem egy nap alatt készül el, és nem fejlődik egyetlen korszakban – folytonossága van, és minden egyes értékes ember, aki a polgármesteri funkciót elfoglalja, nagyszerű nyomot hagy maga után, ha szereti a várost. Minden nap járok a Városháza folyosóján, és megtisztelve érezzük magunkat elődeink által. Ezért is született a határozat, hogy mellszobrot állítsunk annak, aki ennek a városnak a legtovább gazdája volt. Mi abban az épületben működünk, amelyet mandátuma alatt építettek fel. Nekünk az a kötelességünk, hogy legalább megtartjuk azt, amit ők ránk hagytak” – mondta a polgármester, aztán, maga köré mutatva így folytatta: a házak tetején még mindig antennák állnak, holott régen kábelen jön a tévéműsor, a közlekedési jelet bemázolták, a szemben lévő szép épületre olyan reklámot raktak, amelynek nem lenne helye ott. „Nekünk nem is kell már építeni – folytatta –, mások építettek előttünk és köszönetet mondunk érte. Nekünk csak meg kell őriznünk mindezt. És elfelejtjük, hogy ők sokkal nehezebb körülmények között építkeztek, hisz nem voltak olyan építőanyagok, technológiák, felszerelések, mint ma – de volt lelkük. (…) Elképzelik, milyen szépen mutatna ez a város, ha mindenki csak mintegy 10 négyzetméternyi felületét tartaná rendben? Ha mindenkinek csak 5 négyzetméternyi homlokzatot sikerülni rendbe hoznia?  Azért mondom ezt, mert ekkorák Aradon az egy főre eső területek. Arad sokkal jobban mutatna, s mi nagyobb tiszteletet tanúsítanánk azok iránt, akik felépítették ezt a várost. Örülök, és megtisztelve érzem magam, hogy részt vehetek ezen az eseményen.”
Bognár Levente alpolgármester az ünnepség végén köszönetet mondott mindenkinek, aki a szobor felállítása érdekében közreműködött – Arad polgármesterének, tanácsosoknak, s nem utolsó sorban Kocsis Rudolf szobrászművésznek, a szobor alkotójának és Sándor István műépítésznek, majd a polgármesteri hivatal, az RMDSZ és több civilszervezet megkoszorúzta a szobrot.
***
Aradon ez az első szobor, amelyet polgármester kap. Talán egyetértenek azzal, ha azt kívánjuk: legyen még sok olyan polgármestere a városnak, aki kiemelkedő munkájáért az utókortól kiérdemli, hogy szobrot állítsanak neki.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Mellőzik a váradiak akaratát
Nem vették figyelembe a polgárok és a civil szféra tiltakozását, s benne hagyták Nagyvárad általános városrendezési tervében a Vámház (Sucevei) és a Kert (Avram Iancu) utcák bontásokkal járó kiszélesítését.
A városháza diktál diktál. Figyelmen kívül hagyja a polgárok akaratát az új általános rendezési terv
Pásztor Sándor, a helyi önkormányzat RMDSZ-es frakciójának vezetője a Krónika megkeresésére szerdán úgy fogalmazott, ez az általános terv csupán arra tesz javaslatot, hogy a jövőben milyen irányba haladjon Nagyvárad, így ő még optimista az ügy végkimenetelét illetően, azt viszont sajnálatosnak tartja, hogy a kérdést nem tárgyalják több variánsban.
Bontásoké a jövő?
Az új városrendezési tervet a hét elején hozták nyilvánosságra, igaz ugyan, hogy elég nehéz megtalálni a polgármesteri hivatal honlapján, ahol a bal oldali hasábban, a városrendezési tervek menüpont helyett egy jól eldugott kis képre kattintva lehet elérni. A dokumentumok között megtalálható a javasolt átalakításokra vonatkozó térkép, amelyen jól látszik, hogy a Kert utcára betervezték a kerékpársávot, a Vámház utca pedig kiszélesítve része lenne a belvárost kikerülő körgyűrűnek. Az új villamosvonal is maradt a tervben, holott annak kivitelezését a szakemberek nem tartják megoldhatónak.
Mint beszámoltunk, Ilie Bolojan polgármester ezeket az elképzeléseket már korábban meglebegtette, és már akkor is komoly vitákat váltott ki, mivel az említett utcák kiszélesítéséhez le kellene bontatni több műemlék épületet és lakóházat. A témával kapcsolatos közvitán részvevők is hevesen ellenezték a kezdeményezést, kérdéseikre azonban azóta sem kaptak konkrét válaszokat.
Folytatódhat az aláírásgyűjtés
Az ügyben éppen ezért korábban aláírásgyűjtést kezdeményezett az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a folyamatot viszont felfüggesztették, mivel a Szent László tér (Unirii) szintén vitatott átépítési terve kapcsán már nem volt szó a Kert utca lakóházainak részleges bontásáról. Csomortányi István, a néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke tegnapi megkeresésünkkor úgy nyilatkozott: áttanulmányozzák az új városrendezési tervet, és amennyiben szükséges lesz, folytatni fogják a Kert és a Vámház utcai bontások ellen tiltakozó aláírásgyűjtésüket.
Megrajzolt forgalomváltozás
Most egyúttal az is biztossá vált,hogy a Szent László teret a sokat vitatott, a polgárok körében szintén ellenzett Horia Gavriş féle tervek szerint képzelik el, azaz megszüntetnék a teret kettéválasztó autóutat és a Zöldfa (Vasile Alecsandri) utcát sétálóutcává alakítanák át. Érdekesség azonban, hogy ha a polgármesteri hivatal honlapján rákattintunk a főtérfelújításra vonatkozó oldal linkjére, ott még mindig Emődi Tamás tendergyőztes projektjének fotói szerepelnek.
Mint ismeretes, korábban a Proiect Bihor engedélyeztetett és közvitára is bocsátott elképzelései szerint akarták uniós támogatással átalakítani a közteret, csakhogy pár hónappal ezelőtt, Mircea Mălan alpolgármester javaslatára elvetették azt, helyette a kolozsvári Horia Gavriş bukaresti építészcsapatától rendeltek egy új, azóta is törvénytelennek, több építész szerint pedig giccsesnek tartott makettet. A szakemberek jelezték, a városvezetés eredetileg nem akarta megbolygatni az autós forgalmat az érintett területen, így az első tervek ezt eleve megpróbálták kiküszöbölni, csak a Gavriş-féle változat iktatta azt ki.
Amint arról beszámoltunk, az új átépítési projekt nemrég megkapta a művelődési tárca jóváhagyását, ugyanakkor épp a terv jellegzetes pontjaiban kért változtatást. Emődi azonban kétli, hogy ezeket a minisztériumi javaslatokat beépítik a végleges tervbe, Sárközi Zoltán városi tanácsos pedig már azzal számol, hogy mennyi pénzébe fog kerülni a majdani önkormányzatnak, hogy most „elrontott" főtér-felújítási elképzelést kijavítsa. „Arra nincsenek uniós források, hogy ezt a jövőben helyrehozzák" – hangsúlyozta az RMDSZ-es politikus.
Boritékolható közviták
„Számunkra már megszokott húzás a Bolojan-féle városvezetéstől, hogy mellőzik a lakosok akaratát, még egyetlen esetben sem vették figyelembe a közviták eredményeit" – idézte fel a Krónika kérdésére Sárközi, aki szerint hasonlóképpen borítékolható az általános városrendezési terv augusztusra tervezett közvitáinak végkimenetele is. Sárközi viszont fontosnak tartja, hogy azokon minél többen részt vegyenek, minél többen hallassák a hangjukat, hátha mégis felfigyelnek Nagyváradon a közakaratra.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Az egykori város: utcanevek az idő sodrásában
Hol volt a Lenin-út? Melyik a Köztársaság-negyed? Hogy hívták a Kossuth utcát régen? Utcanevekben továbbélő udvarhelyi kommunizmus.
Akárcsak a város szobrai és emlékművei esetében, az utcák neveiről is mindig az aktuális politikai rendszer emberei döntöttek. Az utcanevek is úgy változtak, ahogy az egykori köztéri szobrok dőltek vagy álltak: mindig az adott korszak hangulatának megfelelően neveztek el vagy át utcákat, tereket.
Az egykori Botos utcát a 19. század végén nevezték el Kossuth Lajos utcának – a kommunizmusban Május 1 sugárútra keresztelték át, majd a rendszerváltás után visszakapta a Kossuth nevét. A mai Bethlen Gábor utca évtizedekig a Köztársaság (Republicii) nevet viselte – a megszokás nagy úr, mert az utca neve fennmaradt: a kórházzal szemben levő tömbházakat (ezt nevezték Köztársaság, avagy "Républicsi-negyednek) egybefogó lakószövetség ma is a Köztársaság Lakószövetség nevet viseli. A Városháza teret Augusztus 23 térnek hívták, erre a Lenin út vezetett be Szombatfalváról.
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években felépített új lakótelepek (Tábor, Bethlen – ezek nagyobbak, a kisebb kiterjedésűek az egykori Szigetre, illetve a városi kórház körülötti területekre épültek) már eleve olyan utcaneveket is kaptak, mint a Függetlenség (sugárút), Győzelem, Béke. Az elvtársak igyekezetének hevét lehetett hűteni olyasmivel, hogy bizonyos mesterségekre és a város körüli földrajzi nevekre utaló elnevezést is kaptak az utcák: Szabók, Fazakasok, Cipészek, Céhek, Építők, Asztalosok utcája, illetve Morum, Tihadár, Gyepes, stb. Ha a rendszer tovább tartott volna néhány évvel, valószínűleg megértük volna, hogy a Strada Partidului felirat díszelegjen pl. a II. Rákóczi Ferenc utca házain vagy Aranykorszak térnek hívják a Bethlen-lakótelepi parkot.
Van néhány olyan utcanév is Udvarhelyen, ami egykori létesítményekről kapta a nevét: ilyenek például a Villanytelep és a Sport utca – utóbbi a városi piac bejáratával szemben van, a bútorgyár egykori területén ugyanis stadion volt a hatvanas években, innen a név.
A rendszerváltás utáni huszonhárom évben fokozatosan sikerült néhány utca nevét visszamagyarítani – például a vár körüli utcák a Horea, Cloșca és Crișan neveket viselték, ezeket vissza- illetve elkeresztelték Kornis Ferencre, Attilára és Eötvös Józsefre.
A kommunizmus ízét nagyon vastagon magában hordozó utcaneveket (ezek a város fő „ütőerei" – Lenin út, Május 1 sugárút, Köztársaság) elég hamar átkeresztelték, de több román történelmi vagy irodalmi személyiségről elenevezett utcanevet (Cuza, Vladimirescu, Alecsandri) csak később, fokozatosan lehetett megváltoztatni, ezen a kilencvenes évek elején készült térképen még megtalálhatók. Habár szintén a kommunizmusra és az erőszakos románosításra emlékeztetnek, több utcanév (pl. Függetlenség, Béke, Győzelem, Eminescu, Bălcescu, Creangă) érintetlen maradt, akárcsak a hétköznapi köznyelvben „Eggydecembernek" hívott 1918 December 1. utca, aminek a városközponthoz közelebb eső része visszakapta a Sziget utca elnevezést, de a Malom utcától a Rákócziig most is a "nevezetes" dátum az utca neve.
Utcák egykor és most
Május 1 sugárút – Kossuth Lajos utca
Lenin út – Tamási Áron utca
Köztársaság utca – Bethlen Gábor utca
November 7 utca – Szentimre utca
Cuza vajda utca – Wesselényi Miklós utca
Vasile Alecsandri utca – Szent János utca
Tudor Vladimirescu utca – Solymossy utca
Egyszer talán ezek az utcanevek is megváltoz(hat)nak, de a lépés elég nagy adminisztratív gonddal jár: a lakcímek megváltoztatása a személyi igazolványok, gépjárművezetői jogosítványok, stb. kicserélését is maga után vonja, egy névváltoztatásnál erre is gondolni kell. Igaz, a kommunizmus erőre kapásakor az egykori Udvarhelyen az akkori hatalomnak a probléma ez nem okozott gondot. De egy olyan udvarhelyi polgárnak, aki a Kossuth utca lakójából a Május 1 sugárút lakója lett, talán igen.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Elrománosított „ősi” román föld
A történész Lucian Boia a többségiek közül talán elsőnek mondta ki legutóbbi tanulmányában, hogy a nagynemzetiek által emlegetett „ősi román földet” az utóbbi közzel 100 évben románosították el. Eredetileg nem volt sem ősi, sem román. Pontosabban a románok mellett nagy számban lakták más nemzetek is, sokszor többségben. Bukovinában például még 1910-ben is a rutének voltak többen, de majdnem negyede a lakosságnak német volt. Besszarábiában 1897-ben még a felét sem tették ki a moldovánok, nagy számban ukránok, zsidók és oroszok éltek, Dobrodzsában csak imitt-amott leltél egy-egy románt a török, tatár, orosz vagy bolgár mellett, sőt még Munténiában és Olténiában sem laktak kizárólag románok.
Erdélyről ne is beszéljünk. 1918-ban Kolozsvár 60 808 lakosából csak 7562 volt román, Marosvásárhelyen alig 1717-en laktak, Nagyváradon 3604-en, Nagyszebenben pedig, ahol az ortodox mitropolita székelt, 8824 román élt. Még Bukarestbe is nagyon sok idegen költözött, mert a románoknak semmi kedvük nem volt a szakmához, műhelyekhez, gyárakhoz, de a tanuláshoz sem. Nagy emberei közül Cantacuzino, Rosetti, I. L. Caragiale, Vasile Alecsandri görög származásúak voltak, a történész A. D. Xenopol zsidó-görög keverék, az építész Ion Mincu szerb, a mérnök Anghel Saligny francia apa és lengyel anya gyereke... 1918 után erre, a mai Ukrajnához nagyon hasonlító, a győztes nagyhatalmak által összetákolt országra mondták ki, hogy nemzetállam, s kezdték meg a kisebbségbe került népcsoportok elrománosítását hazugsággal, erőszakkal, ígérgetésekkel, majd ezek be nem tartásával.
A román iskolareform kidolgozója, Spiru Haret már Erdély annektálása előtt fel volt háborodva, hogy a Regátban élő rutének, bolgárok és magyarok, akiken a csángókat értette, nem románul tanulnak. A görög katolikus románokat is idegennek tartották (ezt a felekezetet fel is számolták), és 1909-ig a királyságban nem is engedtek ilyen templomot építeni. És erre még rájött a legendákból összetákolt történelem, a be- és áttelepítések, az erdélyiek teljes elnyomása. Bukarest, bármelyik rezsim alatt, minden eszközzel csak románosított tovább, és hordtak el mindent a náluk gazdagabb, csatolt területekről. És teszik ezt mind a mai napig. Hát ezt megünnepelni, megünnepeltetni elég nehéz lesz…
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hogyan teljesítettek a magyar középiskolák az országos képességvizsgán?
A nyolcadikosok 79,3 százaléka szerzett átmenő jegyet az országos képességvizsgán, tavaly ez az arány 70,78 százalék volt. Az eredményeket megyékre, iskolákra illetve diákokra lebontva azevaluare.edu.ro honlapon lehet böngészni.
Megnéztük, hogyan teljesítettek a magyar tannyelvű középiskolák és a legjobbakat mutatjuk. Az eredmények alapján a legnagyobb átlagot a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum érte el 8,77-el. Itt egyébként 30 diák vizsgázott. Összehasonlításképpen az országos legjobb a galaci Vasile Alecsandri Főgimnázium 9,62-vel.
Jól teljesített a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium 8,30 (38 diák) és a szintén kolozsvári a Báthory István Elméleti Líceum is 8,20 (72 diák). 8-as átlagot ért el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (93 diák) és majdnem beérte a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium is 7,91-es átlaggal (28 tanuló).
A nagyváradi Ady Endre Elméleti Lícium 53 vizsgázó diákja 7,94-es átlagot ért el, közel járt a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum is 7,87-el (59 tanuló) és az aradi Csiky Gergely Főgimnázium szintén 7,87-es átlaggal (33 diák), de alig maradt le tőlük a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum 7,85-el (32 diák) és a szintén szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium 7,83 (29 diák) is.
További eredmények: székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium: 7,67 (57 diák), brassói Áprily Lajos Főgimnázium: 7,65 (43 diák), kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum: 7,48 (35 tanuló), kolozsvári Református Kollégium: 7,46 (15 diák), tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum: 7,43 (20 diák), székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium: 7,44 (23 diák), Szatmárnémeti Református Gimnázium: 7,43 (31).
Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 7,37 (38), sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium: 7,36 (89 vizsgázó), csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum: 7,28 (40), nagybányai Németh László Elméleti Líceum: 7,28 (17 tanuló), székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző: 7,06 (20 diák), csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium: 7,04 (29), kovásznai Körösi Csoma Sándor Iskolaközpont: 7,00 (18 tanuló).(hírszerk.)
Transindex.ro

Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári Napok: megvan a program
Hatodik alkalommal rendezik meg a Kolozsvári Napokat május 19–22. között. A fesztivál több mint száz rendezvénye 25 helyszínen zajlik, a szervezésben több mint ötven partnerintézmény és szervezet vesz részt. „A város él” mottóval meghirdetett városnapok főbb helyszínei a Főtér, a Múzeum tér, a Fellegvár, a Farkas/M. Kogălniceanu utca, a Fogoly/Potaissa utca, a Sétatér és a Kaszinó lesznek.
A Főtéren esténként tematikus előadások zajlanak majd; május 19-én, csütörtökön este 9 órától a kolozsvári Román Színház művészei adják elő Vasile Alecsandri Sânziana és Pepelea című színdarabját, Alexandru Dabija rendezésében; pénteken 18 órától EBS Kid’s Strythm!! címmel „Románia legnagyobb szinkrontáncát” hirdették meg, amelynek során több mint kétezer kolozsvári diák mutat be majd egy lenyűgözőnek ígérkező koreográfiai kollázst. A nagyszabású táncbemutatót Lidia Buble, Ligia Hojda, Hara, Dan Bălan és a Vama koncertjei követik – olvasható a városháza honlapján (is) közzétett programban.
A szombat estét a klasszikus zenének szentelték a városnapok szervezői: a főtéri színpadon 18.30 órától kezdődően a Gheorghe Dima zeneakadémia zenekara és szólistái, majd a kolozsvári Román Opera és a Kolozsvári Magyar Opera művészei lépnek fel a kolozsvári operagálán. Az est a Transilvania Filharmónia előadásával folytatódik, amelynek keretében fellép a bécsi állami operaház szólistája, Valentina Naforniţă, továbbá Marius Vlad Budoiu és Florin Estefan operaénekesek. A szombatot a 22.45-kor kezdődő tűzijáték koronázza. Vasárnap a népzene viszi a prímet, a műsor 15 órakor kezdődik.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Akkoriban, 1593-tól jó száz évig, a római katolikus plébániatemplom és főgimnázium az akkori váron kívül, attól nyugatra, a katonai temetővel csaknem szemben állt. Ott volt akkor a katolikusoknak kőkerítéssel körülvett temetője, s annak közepén állott az 1593 táján épült templom és iskola. Ott oktatta Buitul az erdélyi katolikus ifjúságot s abban a templomban prédikált a város akkori katolikus népének és a városban tartott erdélyi országgyűlésekre összegyűlt katolikus főuraknak is. Ezeket az épületeket a várnak a mai formájában való átépítésekor lebontották, és ugyanakkor került lebontásra a Mihai Viteazul-féle román templom is, amelynek az anyagából épült részben a Maieri-negyedbeli görögkatolikus templom.
Cikke befejező részében Bitay Árpád a Buitulra vonatkozó és kezéhez eljutott római és holland jezsuita levéltárakból megszerzett terjedelmes és értékes forrásanyagot méltatja, amelynek alapján 1935 nyarán Vălenii de Munte -n, a Iorga-Népiegyetemen is előadást tartott, most pedig városa, Gyulafehérvár közönségének hívta fel rá a figyelmét, „hogy a modern életharc tülekedésében egy pillanatra álljunk meg lélekben a rég letűnt időknek ezek előtt az érdekes és értékes alakjai előtt: a magyar Csíki István ferences és örökbe fogadott, népéből elsőként Rómaban tanult nevelt fia, a bánsági román Buitul Gheorghe előtt!”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Milyen románok is voltak a mioritikus kultúra megalapozói?
Dragnea úr idegenekkel szembeni bizalmatlansága bájosabb, vagy, talán, perverzebb. Mert volt főnöke és frontbajtársa, Victor Ponta úr az egész országnak elmesélte, hogy anyai ágon albán, apain pedig olasz. Olyan családból származik, tehát, amelyik valamikor a XIX. században keveredett ide az osztrák-magyar császár kérésére, akinek munkaerőre volt szüksége az útépítésekhez. Ezen a téren Ponta úr rosszabbul áll, mint „Werner” (Klaus Iohanis), akinek a közössége nagyjából nyolcszáz éve él a haza földjén.
Mint az várható volt, ezekben a napokban a románság kérdése, a „háttérhatalom” által elnyomott”, „szétdarabolásra” ítélt, az „ügynökségek”, a sorosisták, Brüsszel és a globális kémszolgálat hidrája által – bűnös módon – üldözött „büszke román” léte a pártok és a sajtó retorikai gumicsontja, hiszen ez egy jó zsíros kampánytéma.
Sajnos, túl későn ébredtünk! Már rég neki kellett volna látnunk a nagytakarításnak. Nem lett volna szabad elfogadni I. Károly trónra ültetését, akinek az országnak az európai modernitás útjára helyezését köszönhetjük; és ezt még a monarchiaellenesek is elismerik. Nem kellett volna az első alkotmányunkat (az 1866-ost) a belgáktól átvenni. Nem kellett volna megbíznunk egy rakás francia építészt azzal, hogy „idegen” épületekkel rakják tele a fővárost: a Román Athéneummal, a Nemzeti Bankkal, a Királyi Alapítványokkal (ma a Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztárral (CEC), a Splai-on lévő kórházzal, az egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztériummal, a cotroceni-i Orvosi Egyetemmel, vagy az Athenée-Palace (ma Hilton) Szállodával. Jó lett volna, ha nem bízzuk magunkat egy bizonyos Carol Davilára, egy valójában francia-olasz egyénre (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, ha nélküle valamivel később indult volna az orvosképzés, az első honi mentőszolgálat, az első árvaházak, sőt, még a bukaresti Botanikus Kert is (melyet, jaj, egy osztrák kertésszel együtt alakított ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük meg Cişmigiut, a legrégebbi bukaresti közparkot is, mely Kiseleff tábornok kezdeményezésére jött létre és a bécsi Wilhelm Mayer szakértő támogatásával készült el. Kiseleffet mondtam? Igen, arról az „idegenről” van szó, aki részt vett a Sarkalatos Törvényeink megalkotásában és Oroszország párizsi nagyköveteként hatékonyan támogatta a fejedelemségek (Havasalföld és Moldva – E-RS) egyesülését.
Menjünk tovább: hogyan is engedhettük meg olyan művészek letelepedését a sokat próbált hazánkban, mint Giovanni Schiavoni, Nicolló Livaditti, Anton Chladek, a fejedelemségek első poszt-bizánci festőiről van szó, akik közül az utóbbi Nicolae Grigorescu tanára volt. Hogyan is vitt rá minket a lélek, hogy egy német – Karl Storck – legyen a XIX. században az első szobrászattanár a bukaresti Szépművészeti Iskolában, valamint egy lengyel-német származású francia, Wladimir Hegel legyen Brâncuşi tanára?
De „pechsorozatunk” itt még nem ért véget. A román nyelvészet és folklorisztika idegen alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnusz („Ébredj román!”) zenéjét a mai Bulgária területén született Anton Pann szerezte, aki Petrov néven látta meg a napvilágot. Mit mondjunk még olyan híres románokról, akiknek az előélete nem igazán nevezhető románnak: Vasile Alecsandri (átkeresztelkedett zsidó nagyapával), Alexandru Xenopol (neve lefordítva „idegen fiát” jelenti), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy B. P. Haşdeu, akinek a felmenőit elég nehéz lenne származási szempontból azonosítani… A Rosettiek és Ghiculeştiek eléggé görögök voltak, a Cantacuzinokról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögökből, apai ágon pedig a Píndosz-hegységből származott, Constantin Noica egyik ükapját Gigantisnak hívták. Mindent egybevetve elég kockázatos dolog családjaink és modelljeink családfáiban, etnikai – vélt, vagy valós – hátterében kotorászni.
Ez nem azt jelenti, hogy „románnak” lenni fikció, vagy, hogy minden értékünket és viszonyítási pontunkat másoktól kölcsönöztük. De ha már a hagyományos „vendégszeretetünkkel” dicsekszünk, akkor az lenne igazi ok a büszkeségre, ha felfognánk, hogy mindenféle embert befogadtunk magunk közé, bölcs nyitottságot mutatva képességeik iránt. Szép lenne, ha elismernénk, hogy sokan közülük elkötelezetten szolgálták hazájukat, és éppen ezért a nemzeti örökség részét képezik. Toleránsaknak, egy egészséges kozmopolitizmusra alkalmasaknak, a párbeszédre és együttműködésre nyitottaknak bizonyultunk. Ezek az intelligencia és az erkölcsi egészség jelei. Annál inkább súlyos dolog, ha hagyjuk, hogy ostoba módon az idegengyűlölő demagógia torzítson el bennünket. Ami engem illet, inkább azt akarom tudni, hogy hazám Carol Davila, Xenopol, Caragiale, Noica, Iorga, vagy Lazăr Şăineanu hazája is, semmint hogy olyan bármiféle teljesítmény nélküli „vadrománnal” dicsekedjek, mint Bogdan Diaconu, Nicolăescu, Fenechiu, Tăriceanu, Palada és Peia, akik „Juliennel” és „Wernerrel” ellentétben, csak jót tettek velünk… (Persze, ha alaposabban megnéznénk, ki tudja, milyen meglepetések érhetnének ez utóbbiak részéről is). Nem okoz nehézséget, ha a „román” Cristiana Anghel, vagy Grapini és a „francia” Clotilde Armand között kellene választanom. És különben is, képtelen vagyok felfogni, hogyan kívánhatnánk, hogy Ghiţă (Sebastian Ghiţă – E-RS) országa legyünk, sőt, még kedvünket is leljük benne…"
Andrei Pleşu,
Noi suntem români…adevarul.ro
Adevarul