Meghalt Raoul Sorban, szét kell oszlatni a hamis legendát, amit maga talált ki. Elhitette – az izraeli Yad Vashem Intézettel is, kicsalva a Népek Igaza kitüntető címet -, hogy erdélyi zsidók ezreit mentette meg a deportálástól, bár egyetlen túlélő sem tudta alátámasztani – sőt, az ötvenes években letartóztatták a nácikkal való együttműködés gyanúja miatt (erre sem volt elegendő bizonyíték). A Nagy-Románia Párt tagja lett, zsidómentő – egy antiszemita pártban? Szívesen tetszelgett a magyar megszállás ellen küzdő román szerepében is. Szekus besúgó, aki nemzetiségre való tekintet nélkül mindenkit feladott, az őt börtönből kihozó Bugnariu professzort, a magyarországi lapokkal őt ellátó Huszár Sándort, Balogh Edgárt, Kányádi Sándort. „Besúgta” a holtakat is: a horthysta-hungarista fasizmus képviselőjének nevezte Mikó Imrét, Albrecht Dezsőt, Kós Károlyt (utóbbit 1983-ban tiltólistára helyeztette). Ha Romániában nem talál táptalajra az elvakult nacionalizmus, sovinizmus, senki sem hallott volna Raoul Sorbanról. A kilencvenes évektől nyíltan is állampolitikává lett magyarellenesség segítette őt. /Bogdán Tibor: Svindler bárkája. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24./

Testvértől testvérhez küldött gondolatok
Ha ül: görnyed. Ha feláll, attól tartok, hogy feje mindjárt eléri a mennyezetet. S attól is – mint a túl hosszúra nőtt gabonaszál – derékban előrecsuklik. Gyér, hófehér haja a szélcsendes szobában is meg-meglobog. Nagyon fáradtnak tűnik. Talán a tisztesség-tisztaság igyekezetébe fáradt bele. Budán él, a Várhegy oldalán, de lakásába átmenekített egy darabka Kolozsvárt: képek, faragások, tálak-kancsók, szőttesek, könyvek testében. Nagyon halkan, lassan, nagyon csendesen beszél. De sodrása van a szavának, szorosan illeszkednek egymáshoz a mondatok, a gondolatok. (Bokor Péter: Az utolsó utáni pillanat) * Annak a kornak, amelyikben fiatalságomat éltem, úgy hiszem, volt egy értéke, amiről kevés szó esik: sok kötelességteljesítő, becsületes embert nevelt. Ezt a különböző munkahelyeken látni. Bizonyos, hogy ezeknek az embereknek nagyobb része a kor problémáiban nem is próbált eligazodni, természetesnek vette, hogy az élet olyan, amilyen. Azóta persze nagyot változott a világ, s a mai fiatalok egészen mások, mint mi voltunk. Krúdynak egy könyvét olvastam – a zenével kapcsolatos kis írásai vannak benne összegyűjtve, főleg a cigányzenéről –, s mennyi a nosztalgia ebben a múlt, az elsüllyedt világ iránt. Pedig Krúdy elég erősen kritikus szellem volt. De valamihez hozzánőtt a szíve fiatalságában, s ennek a pusztulása fájdalmasan érintette, bár tudta, hogy korántsem csupa érték pusztul el. A múlt persze könnyen megszépül az öregedő ember szemében, a fiatal másképp látja a dolgokat. Jókai szemében például csodálatosan megszépült a szabadságharc s a reformkor is. Bizonyára nem egészen úgy volt, ahogy ő megírta – s mégis milyen jó, hogy így írta meg, s így állított annak a kornak emléket. (Részlet az 1974. október 1-jén kelt levélből) * Vita Sándor nevét ritkán emlegetik, annál ismertebb öccse, Vita Zsigmond (1906–1998) munkássága, aki a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára és könyvtárosa, jeles művelődéstörténész, irodalomtörténész volt. Vita Sándor 1904. február 1-jén született Nagyszebenben, és 1993. február 3-án hunyt el Budapesten, 89 éves korában. A kolozsvári Hitel (1936) egyik elindítója. Bekapcsolódott az EMGE munkájába, 1940–1944 között a budapesti parlament tagja mint meghívott erdélyi képviselő. Kolozsvárról az oroszok elhurcolták, majd Budapesten az Andrássy út 60-ban a politikai rendőrség foglya lett, egy évig tartották bent. Ezután Budapesten élt, visszavonulva a közéletből. (Szócikk) * A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumban vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik. (L. Vallasek Júlia: A fiatal nemzedék és a Hitel, Korunk, 2003. augusztus) * Felvetődött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Főtér 5. szám alatti helyiségében folyt (…). Több mint negyvenen írták alá. * Néhány aláíró neve a Vita Sándoré mellett – közvetlen környezetéből, Hitel-béli, EMGE- és más munkatársai közül: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József, dr. Szász István, Mikó Imre stb. Teleki Béla Budapesten volt, s így nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének őt választották meg. A memorandumot Teleki Géza professzor vitte el a kormányzóhoz. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak ez volt tulajdonképpen a megalakulása, mint arról Vita Sándor és Teleki Béla – Lipcsey Ildikó történész kérésére írott – levelei tanúskodnak. * Vita Sándor 1940 és 1944 októbere között mint az Erdélyi Párt képviselője, a nagy múltú kolozsvári Ellenzék vezetője és mint Erdély közéleti személyisége, mindig az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt tartva tette dolgát a magyar képviselőházban ugyanúgy, mint az erdélyi közélet megszervezésében. Személye egyik katalizátora volt az erdélyi háborúellenes mozgalmaknak, s mindent megtett, amit emberileg megtehetett a magyar egység megteremtése érdekében. (L. Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár, 1935–1944) * Magam kisgyermekkoromtól fogva a Hitel szellemi körének hatása alatt nevelkedtem. A tőlük hallottak, az ifjúkoromban velük folytatott beszélgetések meghatározták személyiségfejlődésemet is. Soha köreikben antiszemita vagy idegengyűlölő gondolatokat nem hallottam. Ellenkezőleg, áthatotta őket a "magunk revíziójának" szelleme, a hibák magunkban keresésének a gondolata. Sándor bácsit haláláig látogathattam Budapesten, Fiáth János utcai lakásukon. Nehéz körülmények közt, utolsó percig dolgozva teltek évei. Sokat beszélgettünk, és állíthatom, hogy személyében az egyik legtisztább embert tisztelhettem. Szerencsésnek mondhatta magát mindenki, akit végtelen szerénységgel és emberszeretettel barátságába fogadott. (L. Szász István Tas: Vád és tények – Egy néhai igaz ember védelmében – Vita Sándor emlékezete) * Hosszú élete során Vita Sándor rendkívül termékeny levélírónak bizonyult. Testvéröccséhez, Zsigmondhoz az 1935–1993 közötti időszakban írt, szinte félezernyi levele is ezt igazolja. Ezek a levelek a XX. századi erdélyi és anyaországi közélet, művelődés sokoldalú vetületeinek hiteles kordokumentumai. Becses forrásanyagot szolgáltatnak az irodalom- és művelődéstörténész, a szociológus és nem utolsósorban a politikus számára. * Az enyedi levelesládában megőrzött utolsó levelet Vita Sándor halála előtt 18 nappal – 1993. január 8- án – írta Zsigmondnak. Kiviláglik ebből is, hogy valóban: élete utolsó pillanatáig a világnak nagyon sok dolga érdekelte őt. Utolsó levelében is azt tudakolja (például), hogy Enyeden Zsigáék vajon nem fáznak a nagy erdélyi télben, jó-e az ellátás arrafelé, s közli: csendben telt el az új esztendő indulása. Örül annak, hogy a kolozsvári napilapban megjelent a Teleki Béláról írt cikke, és jelzi: pénzbeli adománnyal szeretné támogatni egykori iskoláját, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumot. * Íme: testvértől testvérhez küldött gondolatok, érzelmek gazdag világa ez a leveleskönyv. Ugyanakkor ezek a levelek rendkívül értékes, tartalmas kordokumentumai a XX. század fergeteges éveinek, mikor is békés meg kevésbé békés időszakok váltogatták egymást – különösképp ezeken a mi tájainkon –, s a zajló események meghatározták egyéni és közösségi életünket. Vita Sándornak a testvéröccséhez, Zsigmondhoz írt levelei fontos, nélkülözhetetlen forrásai az erdélyi és az anyaországi irodalom, művelődés közelmúltbeli történetének; behatóan rávilágítanak a kor jellegzetes magyar sajátosságaira, a szóban forgó idők szellemi törekvéseire, történéseire. (Előszó) * Kedves Zsigmond! Vita Sándor levelei Vita Zsigmondhoz. Sajtó alá rendezte és az előszót írta Győrfi Dénes. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009
B. D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar

Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagyta
Beszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval
– Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Magyari Tivadar
AZ ÖNISMERET ÚTJÁN
Tizenegy év börtön után Venczel József „megérte” saját utókorát
Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója.
Venczel József, munkásságát nézve, kisebbségpolitikai szakíró volt, azon belül kiemelten agrárpolitikai szakíró, illetve közművelődés-politikai szakíró. A szerteágazó tevékenységének alapja pedig a társadalomkutatás, esetenként a levéltári kutatás. Ezen kívül intézményszervezői, folyóirat-szerkesztői tevékenysége is emlékezetes.
Munkája a kortársai között úgy vált ismertté, később már-már legendássá, mint a nagyon pontos, konkrét szempontok alapján végzett munka. Lelkes munkacsoportoknak volt őmaga higgadt, részletekre figyelő, de az egész feladatot átlátó tagja. Amikor valaminek a jegyzékét kellett elkészíteni, valamiről nyilvántartást, katasztert akartak vezetni vagy legalábbis ennek a tervét kellett kidolgozni, a legtöbbször Venczelhez fordultak.
Venczel Józsefet már csak ezért is minden munkahelyén szerették és tisztelték. Közepes termetű, idősebb korára vékony, csontos ember volt. Gondozottan járt, de szürke egyszerűség jellemezte az öltözetét. Élete nagy részében erősen cigarettázott. Hitét naponta gyakorló katolikus volt, ha tehette, a napot reggel szent misével kezdte. Szerény volt, csendes, de érdeklődésre szívesen mesélt, élénken, sokszor jókedvűen magyarázott. Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti,
ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Ez alig húsz év. Később, a tizenegy év börtön és a további, életéből hátralevő tizenkét szabadon töltött év során – azt lehet mondani – Venczel inkább saját korábbi munkásságának utóéletét érte meg: „megérte” a saját utókorát.
Élete végén, már betegen, talán elégtételként is, még lehetőséget kapott két, korábbi munkásságához méltó tevékenységre: arra, hogy a társadalomkutatás, főleg a falukérdés témájában publikálhasson (néhány tanulmányt vagy cikket, elsősorban a Korunkban), és élete legvégén arra, hogy ismét a legendás pontossága, rendszerező látásmódja szerint dolgozzon: rábízták az akkor éppen tervezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes címszó jegyzékének összeállítását.
Származás és család. Tanulmányok
Venczel József 1913. november 4-én születik és 59. évében hal meg, 1972. márciusában. Szüleinek első gyermeke, apja számtantanár. Csíkszeredában jön világra, ott nevelkedik és a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, 1930-ban érettségizik. Abban az évben beiratkozik a kolozsvári tudományegyetem jogi karára. A jogi tanulmányok nem túl könnyűek, román nyelven folynak, ennek ellenére viszonylag jó eredménnyel halad, és miután 1935-ben végez, 1936-ban beiratkozik doktorátusra: a jogtudományi doktori címet pedig 1939-ben szerzi meg.
Az 1935-36-os tanév második szemeszterét vendégdiákként a bukaresti tudományegyetemen tölti, Traian Herseni (nevezetes román társadalomkutató) maga hívja meg egy levélben, minthogy már tudott a falukutatás iránti érdeklődéséről.
Az új nemzedék. Az Erdélyi Fiatalok.
1918 után, az új helyzetben az erdélyi magyarság közéletét és közérzetét hosszú ideig az a generáció határozza meg, amelyik még az első világháború előtt nőtt fel – röviden mondva: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor nemzedéke.
A húszas évek végére felnövekvő fiatal értelmiségiek új generációja viszont az apák korosztályát egyre erőteljesebben bírálja: képtelennek látja a pontos helyzetmeghatározásra az új, a kisebbségi állapotban, és, emiatt is, képtelennek látja valamiféle konkrét cselekvésprogram megalkotására. Ez a bírálat a transzilvanizmus akkori változatának a bírálata. Az új nemzedék nem magát a transzilvanizmust veti el, hanem annak a bizonyos formáját.
A korábbi nemzedék a szépirodalmat, az esszéírást, a publicisztikát tartotta a fő kifejezési eszköznek, de a fő megismerési lehetőségnek is: irodalomközpontúság jellemezte. Az új nemzedék zsákutcásnak tartja ezt a viszonyulást, mely befelé fordulásra, múltba fordulásra – egy megfoghatatlan, elvont transzilvanizmusra alkalmas ugyan, de teljesen alkalmatlan a tényfeltáró ismeretre: ahogy ők fogalmaznak a nemzetiségi önismeretre. Ez a szó:
„nemzetiségi önismeret” az új generáció kulcsszava lesz.
Szerintük az önismeret a tudomány módszeres eszközeivel valósulna meg és nem a parttalan szemlélődés révén. Ez a transzilvanizmus – mondják a fiatalok – nem képes szembesülni azzal a realitással, hogy az erdélyi magyarság az új politikai helyzetben nem az egyik erdélyi nép, amely döntési helyzetben politizálhatna, hanem egy alávetett helyzetben levő romániai kisebbség.
Az önismeretet és az ennek alapján való cselekvést a középosztály (tulajdonképpen az értelmiség) feladatának tekintik. Ugyanis ez a nemzedék a kisebbségi társadalom két alapvető csoportjának az értelmiséget, illetve a népet tekinti: utóbbi a falu világát jelenti – a lélekszám erejénél fogva is – az akkori magyar lakosság 72 százaléka falun él.
Ebben a szellemiségben a kora-harmincas évek magyar egyetemistáinak figyelme a falukérdés, a falukutatás irányába fordul. 1930-ban egyetemista folyóiratot alapítanak Erdélyi Fiatalok címmel, és a lap tízéves élete során a legmaradandóbb, máig is a legemlékezetesebb szerepe valóban a falukutatás köréből való. A falu felé fordulás általános korjelenség. Számos egyesület, felekezeti ifjúsági szervezet próbálkozik falukutatással: népi hagyományok gyűjtése, helytörténet, szociográfia. Így az Erdélyi Fiatalok köre előtt több tanulságos példa is áll.
Az Erdélyi Fiatalok falumunkája kapcsán két dolgot emelek ki: az egyik az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sorozat – összesen négy jelent meg a harmincas évek elején; ezek közül talán a legtöbbet idézett: Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932-ből.
A másik, amit az Erdélyi Fiatalok kapcsán kiemelek, az a Faluszeminárium: Venczel Józsefet itt találjuk fontosabb szerepben, ő a szeminárium titkára, tulajdonképpen fő szervezője. Ezeken a szemináriumokon nem csak a fiatalok tartanak előadást – köztük nagyon sokat maga Venczel – de a régi nemzedék nagyjait is felkérik erre: például Kós Károlyt, Tamási Áront.
A Dimitrie Gusti-féle falukutató iskola (Bukarest Iskola) világhíressé vált monografikus módszeréről (hely hiányában mibenlétét nem fejtjük ki, itt olvasható:, illetve itt).
Ezzel a körrel való első erdélyi magyar kapcsolatokat még azok a magyar egyetemisták közvetítik, akik Bukarestben tanulnak, például a később fiatalon elhunyt Bakk Péter. A kolozsváriak közül Mikó Imre veszi fel először a kapcsolatot magával a professzorral, de első között volt szerepe volt a Gusti-féle falukutatások ismertetésében Demeter Bélának, Jancsó Bélának, később magának Venczelnek is.
Az egyik első falukutató tábort, amely hasonló volt azokhoz, amit a Gusti-tanítványok is szervezni szoktak, 1936-ban az akkor fiatal Szabó T. Attila szervezte, Kós Károly és a református teológia támogatásával, Kalotaszeg alszegén: Bábonyban. A korra - és a gustiánus módszerre – jellemző módon a résztvevő 23 egyetemista nem csak a falu gazdasági, népesedési és lakásviszonyait mérte fel, térképeket is készítve, hanem dolgozott is: patakot szabályozott, utat javított.
Az egyik legemlékezetesebb tábor pedig Bálványosváralján volt, több szakaszban, 1941 és 1943 között, az immár visszakerült Észak-Erdélyben, ahol viszont Venczel alkalmazhatta a – közben világhíressé lett – román módszert. Orvostanhallgatókból, közgazdászhallgatókból, jogászdiákokból és tanárképzősökből álló csapatot vezetett, több ízben is visszatértek, olykor hetekre, a helyszínre. Köztük van az a fiatalember, aki későbbi pályája során a leginkább bizonyul majd Venczel-tanítványnak: ő Imreh István történész – aki jóval később a venczeli szakmai hagyaték első gondozója is lesz.
A Hitel. A venczeli pálya zenitje.
Venczel József egyike azoknak, akik idővel elégedetlenek lesznek az Erdélyi Fiatalok folyóirat szerkesztési elveivel, kiválnak, és egy másik lapot indítanak: ez a Hitel.
Venczel két nekifutással, először 1935-ben Makkay Lászlóval, aztán rá egy évre egyedül újra megalapítja a folyóiratot, ami 1944-ig létezik. Szerkesztőségének tagjai a jómódú Albrecht Dezső, politikus, újságíró, de ügyvéd és földbirtokos – hosszú ideig ő biztosítja majd a pénzt a kiadványhoz, – valamint Kéki Béla és Vita Sándor.
Ezek a nevek ma már a részletekben tájékozott történész számára ismertek csak, ám a Hitel nem csak egy szerkesztőségi csapat, hanem egy több száz személyből álló értelmiségi holdudvar is, és bizonyos irányzatot követ. A szerkesztőség maga otthont kap (Szövérdi) Szász István mérnök családi házában, a kolozsvári Vulcan utcai házban, ahol nem csak szerkesztőségi munka folyik, hanem vitaestek vannak, úgynevezett Hitel-vacsorák, amin gyakori vendég Tamási Áron, Márton Áron vagy sok író, politikus, újságíró, művész, egyházi személy.
Miért elégedetlenek Venczelék adott ponton az Erdélyi Fiatalokkal és miért akarnak újabb lapot alapítani? Az Erdélyi Fiatalok-csoport egy részének elégedetlenségét banális, munkaszervezési viták is okozzák. Egyesek szerették volna, ha a lap levetkőzné a már-már belterjes főiskolás-kiadvány jellegét, és az új nemzedék szélesebb megszólalási fóruma lenne.
De ezeknél a vitáknál sokkal erőteljesebb ellentétet okoz az, hogy az Erdélyi Fiatalok egy, minden tekintetben fenntartandó, politikai világnézeti semlegességet hirdetett, hogy a nemzetiségi önismeret szolgálatában az egységet őrizhesse meg, és nehogy ideológiai, netán felekezeti törésvonalak valamelyik oldalán találja magát miközben a Venczelék csoportja egy jól meghatározott világnézetet tart szükségesnek: arcvonalasabb lapot szeretnének.
A Hitelt ilyenek tervezik. Nem mellékes az sem, hogy a Venczel-féle csoport főleg katolikus fiatalokból áll. Alapvetően nem felekezeti ellentétről van szó, viszont tény, hogy abban a korban az ifjúság többnyire felekezeti alapon szerveződik.
A gondolkodásmódjuk jobb megértéséhez – de az egész venczeli társadalomfelfogás lényegi ismeretéhez – tudnunk kell, hogy a fiatal (katolikus) értelmiségiek gondolkodását ekkor – nagymértékben Márton Áron révén – a Vatikán újabb keletű szociális enciklikája határozza meg.
A szociológiai alapokat is felmutató 1931-es „Quadragesimo anno” enciklika a második szociális enciklika. Ezt negyven évvel azelőtt az első szociális enciklika, az 1891-es előzi meg.
A „Quadragesimo anno” társadalomelméleti tézisei révén elutasítja mind a szabad versenyen alapuló társadalmi modellt, mind az osztálytagozódás marxista modelljét, kiváltképpen a bolsevista osztályharcos-proletárdiktatúrás megközelítést. Olyan társadalmi felépítést modellez, amiben nem gazdasági státus szerinti rétegek, társadalmi osztályok a lényegi szerkezeti elemek, hanem egymást kiegészítő, egymásra utalt és az érdekeket szervezett formában egyeztető entitások: a szakmai hivatások szerint felálló csoportok. Ebben a modellben – amiben, egyébként, a keresztényi felebaráti szeretet egyik kohéziós tényező – valósítható meg, szerintük, a szociális igazság. Ezt a társadalomelméleti megközelítést – amit a rövidség kedvéért kissé leegyszerűsítve foglalunk össze – nevezzük hivatásrendiségnek.
A szemlélettel összefüggő ideológiát pedig: keresztényszocializmusnak nevezzük.
Az Erdélyi Fiatalok folyóirat belső ellenzékét jelentő Venczel-csoport esetében egy másik hatás is közrejátszott annak a társadalomszemléletnek a megerősödésében, miszerint a társadalom tanultabb-tehetősebb elitje a társadalmi változás fő kezdeményezője: ez a Széchenyi-modell.
Pontosabban, ami rájuk hatott, az a Szekfű Gyula történész által megrajzolt Széchenyi István-kép. Szekfű Gyula kortárs művei amúgy elég nagy hatással voltak annak a korszaknak a történelemszemléletére. A Szekfű-féle Széchenyi István annak az alapgondolatnak az atyja, miszerint a fejlődés az elittel kezdődik, a fejlődő, haladó elit hivatása a közösség önismerete, mely önismeret birtokában képes – korbeli kedvenc kifejezést használva – a „népvezetésre”. Széchenyi egyik meghatározó művének ez a címe: Hitel. Emiatt is választják az új folyóirat címének is a „Hitel” szót.
A Hitel, és maga Venczel József 1937-ben egy fontos nemzetpolitikai egyeztetési kísérlet szereplője: ez a Vásárhelyi Találkozó néven ismert esemény.
Rövid oktatói pálya. A „négy magyar év” és a Bolyai Egyetem
1940-ben magántanári állást ajánlanak neki a visszatérő kolozsvári magyar egyetemen, társadalomtudományi területen. Az állást végül nem foglalja el, mert tevékenységének és tudásának jobban megfelel az az oktatói státus, amit a Kolozsváron akkor éppen megalakuló Erdélyi Tudományos Intézet kínál fel neki.
Ennek az intézetnek kezdetben tanára, majd ügyvezető igazgatója. Az intézet a humán tudományok érdekében alakult, és 1945 után pedig a majdan Bolyainak nevezett magyar egyetem egyik intézete lesz. Közben egy másik fontos állása is van: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának a vezetője – és itt ő dolgozza ki, a háború utánra, az egyesület földbirtokreform-tervezetét. Közben kötetben dolgozza fel a korábbi román földbirtok-reform történetét is. A háború után Venczel tagja lesz az új magyar egyetemet talpra állító munkabizottságnak, együtt a legjobb barátjával, Nagy Gézával, a művelődésszervezővel, aki akkora református, mint amekkora katolikus Venczel Jóska, és mindhalálig egyik legjobb barátja. A legkülönfélébb munkákat vállalják, rendszeresen elkísérik Csögőr Lajost bukaresti egyeztető útjaira, de az adományok gyűjtésével is foglalkoznak, felmérnek, terveket rajzolnak, tanári pályázati dossziékat fordítanak le románra: mindent Venczel által kitalált rendszer szerint.
1945 október 1-től a Bolyai Egyetemen (akkor még nem így hívják) a közgazdasági és jogi karán a statisztika és a szociológia professzorává nevezik ki. Két-három előadásnak lesz gazdája. Abban az időszakban kutatómunkára nem jut idő, mert az egyetem talpra állítása érdekében sokat kell utazni Kolozsvár, Vásárhely és Bukarest között, és az oktatói munka is mindössze három szemesztert tart, mert 1947 elején letartóztatják és internálják.
(A szöveg annak az előadásnak a rövidített változata, amelyet a szerző a Venczel-emlékkonferencián tartott, november 8-án a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia intézetében. Eredeti címe: 2013: Venczel József centenárium)
Magyari Tivadar
szociológus, 1991-ben diplomázott Kolozsváron, 2004-ben szerzett doktori címet. Egyetemi docens a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetében. Kutatási területe életmód, média, oktatás, oktatáspolitika. 1997 és 2012 között az egyetem magyar tagozatának volt vezetője, rektorhelyettes.
Transindex.ro

Állameszmék és nemzetálmok
EGRY GÁBOR a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársaként a két világháború közti magyar kisebbségek, a második világháború alatt létező Erdélyi Párt történetét kutatja, a baloldal és a nemzeti kérdés viszonyát. A történészt Kustán Magyari Attila kérdezte.
A második világháború alatt létrejövő, majd feloszlatott Erdélyi Párt milyen ideológiával bírt?
Két tényezőt emelek ki: a politikai és eszmei regionalizmust, valamint a két világháború közti új nemzetkép fontosságát. A regionalizmus gyökerei a 19. századra nyúlnak vissza, majd az első világháború előtt szerveződött meg politikailag is az Erdélyi Szövetség formájában. Ez a szervezet Budapesttől a saját kezébe vette volna Erdély fejlesztését, emellett a magyar társadalom nemzeti alapú egységbe szervezését kísérelte meg, részben a társadalmi reform, részben a románok visszaszorítása érdekében. 1917-18-ban a románokkal szembeni diszkriminatív politika egyik motorja volt, terveik közt szerepelt a közigazgatás feltöltése magyarokkal, román hivatalnokok Alföldre helyezése, iskolák államosítása. Az új, az egyént csak a közösség iránti felelőssége kiteljesítésében elfogadó nemzetképre is volt befolyásuk, a húszas években elsősorban Jancsó Benedek Budapestről ösztönözte arra az erdélyi magyar elitet, hogy ismerjék meg a falvak és munkások életét és szervezzék meg őket a lecsúszó középosztály révén. A népszolgálat eszméje főként a fiatal generációt ihlette meg, protestáns teológiai és katolikus szociális tanítások révén. Ők lettek a magyar kormány, a kolozsvári elit és a fiatalok kompromisszuma révén az előző vezetői generáció kijelölt örökösei, akik 1939-től a Magyar Népközösséget is az egységes, a szabadságot a közösséggel szemben értelmező nemzetkép alapján szervezték meg. 1940-ben olyan emberek, mint Mikó Imre, Albrecht Dezső, Vita Sándor, Venczel József, László Dezső lettek az Erdélyi Párt kulcsfigurái is. A párt az egységes nemzettársadalom, a magyarságnak akár a kisebbségek diszkriminációja révén történő megerősítése eszméjét képviselte, egyúttal azt, hogy Erdély ügyeit továbbra sem lehet Budapestről intézni, főként mivel az erdélyiek nemzetképe korszerűbb, szociálisabb és magyarabb.
A párt 1944-es feloszlatása után milyen formában élt tovább?
Az előbbi névsor is sejteti, hogyan öröklődött tovább ez az eszme. Noha a párt képviselőit kemény retorziók érték 1945 után, az ötvenes évek végétől visszakerülhettek a kulturális életbe, kiadókhoz, folyóiratokhoz, és megkezdődött a panteonizálásuk is. Az RMDSZ-t részben éppen azok alapították, akik megpróbálták őket integrálni az új intézményi keretek közé, ami szintén nem meglepő, hisz ez utóbbi kör szocializációjában is szerepet kaptak azok az egyházi középiskolák, melyek tanárai maguk is fogékonyak voltak a népszolgálat eszméjére. A választóvonalak eltűnése, a nép felemelése – ha az organikus nacionalizmust háttérbe szorították – akár baloldali felfogásnak is alkalmas volt. Az RMDSZ részben ma is érvényes egységretorikája és igénye arra, hogy ne csak párt, hanem társadalomszervező is legyen, ezeken a szálakon összekapcsolódik a 20. század szinte összes fontosabb erdélyi magyar szerveződésével.
Milyen tanulságokat vonhatnak le a mai erdélyi politikai erők a hajdani Erdélyi Párt történetéből?
Az Erdélyi Párt 1943-ra eljutott az elkülönült erdélyi magyar nemzet felépítésének küszöbére, olyan intézmények felállítását követelte (erdélyi tudományos akadémia, rádió) a már meglévők mellé, melyekről tudták, hogy kulcsfontosságúak a nemzeti mozgalmak kialakulásában. Ugyanakkor mivel a románokkal szemben követett politikához Budapest erőforrásaira volt szükség, ezt csak a már említett „magyarabb magyarság” érvelési keretében tudták megtenni, vagyis a magyar nacionalizmus továbbra is egységet hirdető és részben románokkal szemben álló keretei közt. Az adott helyzetben regionális érdeket képviseltek, de egyúttal meg is kellett tagadniuk azt, ezt nevezem szituatív regionalizmusnak. Egyébként – részben külső okok miatt – ez nem vezetett sehová.
Az erdélyi magyarság helyzete azóta sokat változott, de máig sok a hasonlóság is. Mennyire erősödött például a szétfejlődés?
A nemzet mibenlétének meghatározása már a 19. században is versengés tárgya regionális elitek, csoportok vagy képviselőik között. Ők sokszor saját regionális jegyeikből csinálnának általános nemzeti jellemvonást. Ráadásul a mentális térképek periférikus vidékei és központi nemzeti tájainak különbségei gyakran valós távolságon alapultak, aminek egyik tényezője éppen a nem magyar nemzetiségekkel való egy térben élés volt. Ez szerepet kapott abban is, hogy magyar-magyar találkozások tapasztalatai gyakran különbségeket és nem hasonlóságot jelenítenek meg. A szétfejlődés helyett én inkább meglévő különbségek felerősödéséről és intézményesüléséről beszélek. A két világháború közt a magyarországi diskurzus az egységet, a közös szenvedést helyezte előtérbe – a revíziós retorika szerint minden magyar szenvedett Trianontól –, ami nagyon közeliként láttatta Magyarország és a kisebbségi magyarok viszonyát, és csak a revíziós elképzeléseknek hagyott helyet. Ezt alátámasztotta, hogy kisebbségi és magyarországi magyarok csak ritkán találkoztak. Mert amikor igen, akkor e közelségnek gyakran nyoma sem volt. Átfogó értékelésekben éppúgy, mint egyedi beszámolókban megjelenik, hogy a kisebbségi magyarok értetlenséggel, tudatlansággal és rácsodálkozással szembesültek Magyarországon, a leszlovákozástól és lerománozástól a magyar nyelvtudásra való rácsodálkozásig. A visszacsatolt területeken ennek az ellenkezője figyelhető meg, a gyakorlati közelség, a sűrűbb találkozások szimbolikus távolodáshoz vezettek.
Mi történik a rendszerváltás óta?
A nagy gesztusok továbbra sem harmonizálnak a mindennapok tapasztalataival. A szétfejlődés ebben az értelemben nem csak külső adottság és hatás következménye, hanem egy bizonyos méreten felüli nemzeti közösség nehezen megszüntethető jellegzetességeiből is következik. A körülmények lényegesek, de az elmúlt másfél évtized már szétfeszíteni látszik a fenti dialektikát azzal, hogy az érintkezésnek új színterei és mezői jönnek létre, főként a részben közös médiatér miatt. Ez olyan, inkább közös tömegkultúrát hoz létre, ami részben pótolhatja vagy felülírhatja a személyes találkozások csalódásait is. Ez azonban nem a nemzetpolitika révén zajlik, hanem mellette, kicsit talán annak ellenében is. A nemzetpolitika továbbra sem tud mit kezdeni szimbolikus és gyakorlati ellentétes dinamikájával, éppen azért, mert nem sikerül megtalálnia azt a jelenséget (a nemzetpolitikusok szavajárása szerint problémát, de én nem hiszem, hogy mindent problematizálni kellene), ami tárgya lehetne, ehelyett egy imaginárius egységes és homogén nemzetből indul ki, aminek csupán arra van szüksége, hogy adekvát keretet kapjon létéhez.
Kutatja a baloldal és a nemzetpolitika viszonyát is. A magyar kormány álláspontja ma az, hogy a baloldal magára hagyta a határon túliakat, mennyiben van igazuk?
Ez tipikusan az a kérdés, ami kiált az is-is válaszért. Egyfelől a nemzetpolitika ebben a formában eredetileg „jobboldali”, vagyis a mai jobboldali pártok és szervezeti vagy szellemi elődszervezeteik számára volt érvényes értelmezési keret. A nemzetegyesítés programja a mai politikai értelemben a rendszerváltás idején értelmezhetetlen volt a demokratikus ellenzék, az állampárt, majd a szocialisták nem népi szárnya számára. A sokat emlegetett liberális ötlet a kettős állampolgárságról sem a mai gyakorlatot előlegezte meg, hanem a Romániából való menekülés megkönnyítését szolgálta volna akkor, amikor a magyar hatóságok még nem mindig voltak fogadókészek. Látni kell, hogy a nemzetpolitika mai formája egy Magyarországot mélyen és alapvetően máig fele-fele arányban megosztó politikai és identitásközösség kiterjesztése határokon túlra. Az állampolgári, republikánus ethoszon alapuló, alulról felépülő közösség és az organikus, autentikus létformáját megtaláló, az erre a sors által kijelölt vezetők által irányított, az egyéni boldogulást a közösségi küldetésnek alárendelő magyarok nemzetének ellentéte már 1989 előtt tetten érhető volt a különböző elképzelésekben. Mindkét vízió tiszteletre méltó vagy tiszteletre méltó lehet, noha az utóbbi magában rejti az egyéni szabadság megszüntetésének lehetőségét is. Az előbbivel viszont az etnonacionalista nemzetpolitika nem kompatibilis, hiszen a politikai közösség tagságát nem az etnikai nemzethez társítja. De mindkét megközelítés mögött morális érvek állnak és ezek nehezen teszik lehetővé a kompromisszumot, pláne a másik megközelítés elfogadását. Így aztán nem hiszem, hogy a vágyott konfliktusmentes nemzetpolitika valóban megteremthető lett volna, mivel ez messze nem csak kommunikációs vagy kampánykérdés volt, hanem identitáskérdés, még ha a napi politika összefüggésében valóban befolyásolták ilyen eseti szempontok például a 2005-ös népszavazás alakulását. Baloldali felelősségről ezzel együtt beszélhetünk. A fent említett két közösségkép ugyanis szinte már karikaturisztikus módon tankönyvi és életidegen akkor, amikor a nacionalizmus-kutatásban már közhely, hogy az állampolgári és kulturális nemzet kettőssége mesterséges és empirikusan nem is igazolható. Ráadásul ezek nem az egyedüli lehetséges megközelítései a nemzetnek, az európai baloldali hagyományban pedig jó kiindulópontot találhatunk akár az egész probléma radikális újragondolására. Igaz, ehhez ki kell lépni a nemzet- és nemzetállam központú szemléletből, tágabb térben szemlélve a nemzeti közösségeket is. Ezt a magyarországi baloldal meg sem kísérelte igazán.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Közös ismerősök a könyvespolcon
Negyvenöt éves a Kriterion Könyvkiadó. Az évforduló alkalmából a bukaresti Balassi Intézet és a Román Kulturális Intézet által szervezett bukaresti konferencián nemcsak a Kriterion 45 évét méltatták, de külön foglalkoztak a kiadó egykori igazgatója, Domokos Géza munkásságával és a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáival is.
Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy aPillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron.
A megaintézmény
Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban).
Dicsőséglista
Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások.
A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni.
S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt.
A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából.
Titkok nyomában
Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.”
Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek.
A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó.
Kár- és haszonmérleg
Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel.
Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetve az L betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója.
S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.”
De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)