Színház az egész világ: Érzetek (a kézdivásárhelyi Városi Színházban)
Minden elemében csupa talány, de olyan természetességgel tálalja elénk Nagy Botond rendező és csapata a kézdivásárhelyi színház legújabb előadását, hogy nem érzünk késztetést, hogy megpróbáljuk megfejteni a látottakat. Sok mindenben más ez a produkció, mint amit általában kínálni szokott egy színházi előadás, de érezzük, hogy minden ízében élő művészet, amely elemi erővel támadja az érzékszerveinket. Játék az élettel, játék a színházzal, játék magával a játékkal.
Nehéz lenne pontosan meghatározni, miről is szól Matei Vişniec A pandamacik csodálatos utazása, ahogyan ezt egy szaxofonista elmeséli, akinek volt egy szeretője Frankfurtban című darabja, és nehéz meghatározni, hogy miről szól a belőle készült előadás. A két gondolati ív nem azonos irányban halad, mégis tökéletes összhangban egymással. A darab egy férfi és egy nő titokzatos találkozásáról, és kilenc éjszakán át tartó kalandjáról szól, mely során a valóság álommá, különös delíriummá változik, ennek végén pedig kinyílik egy ajtó, amely a valóság bizonytalanságától a nemlét bizonyossága felé vezet. Az előadásban a férfi és a nő mellett egy rózsaszín medve – talán a címben szereplő pandamaci – és egy szaxofonos is megjelenik, akik jelenléte minduntalan feloldja azt a tömény elmúlásérzetet, amely az első pillanattól áthatja a színpadi történéseket. A darab végig egy lakásban játszódik, amelyben minden kapcsolat megszakadt a külvilággal, a telefonhívások üresen csengenek, csak az üzenetrögzítő kapcsol be időnként, de hasztalan sorjáznak rajta az üzenetek. Az előadásban a lakás egy része – talán a hálószoba – őszi erdővé változik, ahol hulló falevelek, mohával benőtt nagy lapos kövek, csörgedező patak, bokrok, letört ágak és monoton vízcsepegés teszi egyre intenzívebbé az előadás során az ősz, az elmúlás hangulatát. Az álomvilág egyik oldalán konyharészlet, jéghideg fényekkel, díszletelemekkel, a másik oldalon hűtőszekrény, amelynek ajtaján át ki-be járnak a szereplők. Zseniális díszlet, mely a jelmezekkel együtt (Bagoly Zsuzsi munkái) tökéletes keret egy szürreális álom kibontakozásához. A rendező által válogatott zene és a fényeffektusok (Erőss László közreműködése) szintén fontos elemei a hangulatok felerősítésének, Bordás Attila koreográfiája látványos és erősen elidegenítő hatású. A rózsaszín medve (Lung László Zsolt) játéka – konyhában való foglalatosságai, szakácskodása, újságolvasása stb. – és a szaxofonos (Albert-Nagy Örs) megjelenései időnként a darab groteszkségét fokozzák, máskor a poézist mélyítik el. Azonban maga a történet, mindaz, ami köré ez a sok látványos, hangzatos elem felépül, szinte jelentéktelenné silányul az előadásban, ahogy újabb és újabb ajtók nyílnak, egyre kevésbé tudjuk, hogy melyik is vezet a cél felé. Amikor meglátjuk a „pandamacit”, meglepődünk, aztán nevetünk rajta, és amikor egészen elfogadjuk a jelenlétét, felszámolja magát egy ideig, látszólag kilép a játékból. Persze ez is csak a játék része... A főszereplőpár P. Magyarosi Imola és Barabás Hunor mindent megtesz, hogy átadjon valamit abból a csodából, ami egy nő és egy férfi között a legegyszerűbb, legtermészetesebb élethelyzetben is megtörténhet, de hangjuk nem tud kiemelkedni az általános hangzavarból. Lehet, hogy a szerelem csodája és az elválás elviselhetetlenségének érzése, amelyet a főszereplők alakításaiban próbáltam megtalálni, maga volt ez az egész különös álomvilág?
Bárhogy is volt, előbb-utóbb minden gondolatból csak érzetek maradtak, minden apró jelenet, mely felépült előttünk, le is nullázódott, mintha a rendező semmit sem akarna komolyan venni abból, amit megmutat. Tamás István dramaturg közreműködésével beleír és belehúz az eredeti szövegbe, mégsem foglal állást. Amint a szereplők megmutatták, sok mindent el lehet mondai egyetlen á hanggal, de ennek az ellenkezője is igaz: sok értelmes mondat is lehet semmitmondó, ha megfogalmazójuk nem akarja felfedni a titkait. Talán ezért döntött úgy a rendező, hogy az igazság keresése helyett megtartja az érzetek, sugallatok, benyomások szintjén az előadást. Meleg és hideg színeket egyaránt használ, ezekből keveri ki a további ellentétpárokat: boldogságot-szomorúságot, humort-drámát, légiességet és szutykos, sáros fizikalitást. Ha néha elkalandozott a figyelmünk, helyes úton jártunk az előadás befogadása szempontjából. Ahogy lassan követtük a színpadi történéseket, könnyed eleganciával emelkedtek ki az elmúlás nagy közös életérzéséből a rendezői ötletek és nézői felismerések. Végül is ez a művészet. Hogyan lehetne arról beszélni, ami időtlen, és nem része a látható világnak?
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Személyiségépítés Sepsibükszádon
KreaTúra hatodszor
Összesen 32 gyerek, 6 önkéntes és 11 előadó vett részt július 17–23. között a hatodik alakalommal megszervezett KreaTúra táborban. A sepsibükszádi iskola tornatermében felütött főhadiszállásra nem csak Háromszékről, hanem Hargita, Maros megyékből, sőt külföldről is érkeztek résztvevők.
Az interneten meghirdetett táborban 12 és 15 év közötti kamaszok vesznek részt. Van olyan leányzó, aki korábban már volt kétszer a KreaTúrán, szülei időközben kiköltöztek Londonba, most pedig csak azért jött haza, hogy részt vegyen a foglalkozásokon.
– Nagyon örvendek, hogy a legkülönbözőbb helyekről, a legváltozatosabb társadalmi környezetből származó gyerekek fontosnak találták, hogy eljöjjenek, vagy visszajöjjenek hozzánk – mondta a tábor ötletgazdája, Müller Henrietta.
Ami a kezdeteket illeti, a pedagógiát végzett Henrietta, aki most egyébként éppen a rotterdami művészeti akadémia mesteriző hallgatója, azt mondja: erősen unatkozott az egyetemen, és már akkor rájött, hogy a román intézményesített oktatásban aligha fog tudni beilleszkedni. 19 évesen „találta ki”, hogy kellene egy tábor, a nagyon kicsikhez „túl nagy volt a felelősség”, a nagyokhoz pedig túl fiatalnak érezte magát, ezért döntött a 12-15 éves, amúgy egyik „legnehezebb” korosztály mellett.
– Az alapelgondolás az volt, hogy mást kapjanak, mint az iskolában. Ehhez, ha semmi mást nem csinálnak, csak idejönnek és itt érdekes emberekkel találkoznak, akik arról beszélnek, ami őket érdekli, már akkor sem jöttek hiába. Az is hasznos, ha természetes lesz számukra, hogy valaki más nyelven szólal meg, mert itt egy hét alatt lehet, hogy több beszélt angolt tanulnak, mint egy év alatt az az iskolában – fejtette ki az ötletgazda.
Azt mondta: a művészet különböző ágain alapuló témák, nem feltétlen rendkívüliek, csak olyanok, amelyek egyszerűen „nem jutnak el az iskolába”. Olyan helyzetbe próbálják hozni a gyerekeket, amelyek nagyon életszerűek. Mindehhez lazítása, túrázás, reggeli torna, meditáció is tartozik – felismerhetően Osonós „beütések”, hisz Müller Henrietta diákkorában az Osonó Színházműhely oszlopos tagja volt.
Pechünkre, éppen egy szabad program alatt érkeztünk a táborba, így csak előadókkal találkoztunk. Miriam den Boer Salmon Hollandiából érkezett, zenét tanítani.
– Nagyon kreatívnak tartom ezt a tábort. Azt gondolom, hogy a gyerekek nagyon sok szociális és művészeti impulzusnak vannak kitéve, kipróbálhatják a színházon, a zenén és más művészeti ágakon keresztül történő kommunikációt – mondta a spanyol és mexikói felmenőkel rendelkező fiatal lány.
Jorrit Westerhof már másodszor vett részt a táborban.
– Nagyon sok energia van ezekben a gyerekekben és érdekes dolgok jönnek ki, amikor megpróbáljuk ezeket egymáshoz csatlakoztatni. Mi csak feladatokat adunk, de valójában a gyerekek maguk alkotnak és ez rendkívüli dolog – mondta.
További előadók voltak Bocsárdi Magor, Albert-Nagy Örs és Kiss Tamás (zene), Vass Zsuzsanna (színház), Györfi Kata, Jakab Villő-Hanga, Csala Hermina (irodalom), Kocsis István (képzőművészet).
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)