Burján Emil gyergyószentmiklósi szobrász évtizedek óta az irodalomban is jelen van, hellyel-közzel publikál. Megjelent Burján Emil debütkötete, 2002–2004. évi versterméke Bűnbumeráng /Státus Kiadó, Csíkszereda. 2005./ címmel. A címadó vers – Bűnbumeráng –honféltő fohász, tömör és tárgyilagos mítosztalanítás. Közösségi vers. /Albert-Lőrincz Márton: Bűnbumeráng. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 11./

A Babes–Bolyai Tudományegyetem keretében 1996-ban létesült/létesülhetett a Római Katolikus Teológia Kar, alapítója az egyetemmel karöltve a gyulafehérvári főegyházmegye, első dékánja pedig dr. Marton József egyetemi tanár, pápai káplán, a székeskáptalan nagyprépostja. A tantestület tagjai között van dr. Nóda Mózes docens – akit tavaly decemberben választottak meg a kar új dékánjává –, dr. Holló László docens, dr. Zamfir Korinna és dr. Jitianu Liviu adjunktusok. A Római Katolikus Teológia Kar hitoktatókat, szociális szakembereket képez. Eddig heten nyerték el a doktori tudományos fokozatot dr. Marton József professzor „doktorképző iskolájában”. A 2007-es év során többek között Bereczki Silvia segítőnővér és Albert-Lőrincz Márton tanár szerzett fokozatot, decemberben pedig egymás után hárman védték meg doktori disszertációjukat: Schupler Tibor, Bodó Márta és Ozsváth Judit. Schupler Tibor szatmári egyházmegyés pap értekezésének címe: A szatmári római katolikus egyházmegye szociális intézményei 1990–2005 között. Schupler Tibor /sz. Erdőd, 1958. jan. 18,/ 1991-től egyházmegyei Caritas-igazgató volt, majd a püspökség gazdasági igazgatója lett, a szatmári Kálvária templom német plébánosa. Bodó Márta több mint tizenöt év óta szerkeszti a Vasárnap katolikus hetilapot s a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóiratot. Doktori dolgozatát Az iskoladráma szerepe a nevelésben az erdélyi katolikus iskolákban címmel védte meg. Ozsváth Judit az Erdélyi Iskola nevű, korszakos jelentőségű erdélyi pedagógiai folyóiratot mutatta be disszertációjában. /Fodor György: Különleges kutatómunkával állnak a tudomány és a hit szolgálatában. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 6./

Csak verskedvelőknek
A Veres Péter irányította székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában 2010-ben látott napvilágot először A VERS (főszerkesztő: P. Buzogány Árpád, munkatárs: Bölöni Domokos). Az immár 6. lapszámához érkezett kiadvány Beköszöntőjének tanúsága szerint „A folyóirat semmilyen politikai, társadalmi, kulturális, karitatív, egyházi szervezetet nem képvisel. Tartalma kimondottan csak versekből, versfordításokból, versekkel kapcsolatos rövid prózai írásokból és kritikákból áll. A VERS, a jó ízlés keretein belül, igyekszik teret biztosítani az arra érdemes lírai értékkel bíró alkotásoknak.”
A 6. lapszámban többek között Albert-Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Ana Blandiana, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Burján Emil, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Kiss-Székely Zoltán, Laczkó Vass Róbert, Nichita Stănescu, P. Buzogány Árpád, Pethő László, Ráduly János, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Vasile Tarţa versei, valamint P. Buzogány Árpád Bartalis Jánosról írott tanulmánya olvasható. A folyóirat Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban kapható. A szerkesztőség e-mail címe: avers.kapcsolat@gmail.com
(-n-) Szabadság (Kolozsvár)

Gondolatok az Erdélyi Gondolatról
Közvetlenül a rendszerváltás után egy tehetséges brassói fiatalember, Beke Sándor Székelyudvarhelyre költözik, és elhatározza, hogy életét nem csupán a versírásnak, hanem a könyvkiadásnak is szenteli. Lírikus alkata ugyanis jól megfért különleges menedzseri képességeivel. És megszületett az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely fennállása óta mintegy 300 könyvet jelentetett meg, többek között a szépirodalom, a nyelv- és irodalomtudomány, az etnográfia, a folklór, a történelem, a filozófia, a szociográfia, a művészettörténet, a biológia tárgyköréből, de memoárok, publicisztikai és esszékötetek is napvilágot láttak az utóbbi két évtizedben. A Székely Útkereső című irodalmi művelődési lapot követően pedig, 2009-ben, immár több mint 200 oldalas terjedelemben megjelent az Erdélyi Toll című irodalmi művelődési folyóirat is.
Dióhéjban ennyi az erdélyi könyvkiadás és sajtótörténet immár szerves részét képező Erdélyi Gondolat Könyvkiadó története. Az Erdélyi Gondolaté, amelynek születésénél ott bábáskodott a felejthetetlen emlékű neves néprajzkutató és író Nagy Olga, aki tudományos tekintélyét latba vetve, önzetlen segítőkészséggel állt Beke Sándor mellé, segített betörni a könyves szakma meglehetősen zárt világába. Úgy is, hogy számtalan kötetét ajánlotta föl kiadásra, de úgy is, hogy olyan jelentős szerzőket sikerült megnyernie az ügynek mint Fodor Sándor, Cseke Péter, Murádin László, Péntek János, Jancsik Pál, Benkő András és a többiek.
A kiadó megalakulásának 20. évfordulóján a főszerkesztő, Beke Sándor a 21. századi erdélyi könyvkiadással, sajtókiadványokkal, irodalommal és könyvterjesztéssel kapcsolatos körkérdésekkel fordult az Erdélyi Gondolat munkatársaihoz, olvasóihoz, megszólaltatva neves írókat, irodalomtörténészeket, nyelvészeket, egyetemi tanárokat, szerkesztőket. Az Erdélyi Toll 2013/1 és 2013/2 számában napvilágot látott válaszok Albert-Lőrincz Márton, Balázs Sándor, Barabás István, Bertha Zoltán, Bölöni Domokos, Brauch Magda, Buksa Éva-Mária, Csire Gabriella, Demeter Attila, Jakobovits Miklós, Málnási Ferenc, P. Buzogány Árpád, Pomogáts Béla, Ráduly János és Sipos Erzsébet véleményét tartalmazzák.
A ‘89 utáni erdélyi magyar sajtó hatását firtató kérdéssel kapcsolatban a válaszok sokaságából Pomogáts Béla egy gondolatát emelném ki: „A Székelyföld a maga különleges történelmi és kulturális, mondhatnám így is: „lelki” hagyományai révén a magyar kulturális közösség meghatározó tényezője. Mondhatnám, ahhoz, hogy a nemzeti kultúra teljes értékű örökösei és gazdái legyünk egy kicsit „székelyeknek” is kell lennünk – Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsen, sőt Szabadkán, Pozsonyban, és Kassán is. Vagyis vállalnunk kell a Székelyföld hagyományait és kultúráját, ismernünk kell ezt a kultúrát, birtokba kell vennünk egyetemes magyar értékeit, és el kell köteleznünk magunkat fennmaradásának és gazdagodásának, megismerésének és megismertetésének ügye mellett. Mindennek szolgálatában áll, mindezt elősegíti az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, a Székely Útkereső és az Erdélyi Toll.”
S hogy milyen értékeket adott a magyar könyvbarátoknak az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó? Bertha Zoltán szerint „örök érvényű erdélyi sajátosságok tárházát, enciklopédikus tudástárát bővítette elévülhetetlen kincsekkel (s így elévülhetetlen érdemeket is szerezve, sőt halmozva) az utóbbi két évtizedben. A Sütő András által olyannyira messze sugárzó jelképiséggel feldúsított fogalom, a sajátosság méltósága, a genius loci kap általa is markáns, karakteres önkifejeződést. Elég végigtekinteni a számtalan kitűnő művelődéstörténeti, néprajzi-népismereti, helytörténeti, gyermekirodalmi és végtelenül sorolhatnánk, hogy még mi mindenféle műfajba sorolható könyvek seregén, hogy nyilvánvalóvá váljon mindenki előtt: a nemzeti önismeret szép- és szakirodalmának egyik megkerülhetetlenül fontos műhelyteremtő központja, rangos centruma és őrvára épült fel a kiadó által az elmúlt években. A sajátos szellemi értékek minden egyes könyvet külön jellemeznek, de együtt valóban lenyűgözően bizonyítják, hogy éppen olyan területeket is be tudtak világítani, amelyek olykor a figyelem peremére szorultak. A székely népi humor felderítésének például nincs másik olyan gazdája, mint ez a kiadó, ez a vállalkozás.”
A két, egyenként 232 oldalas kiadvány tartalmazza többek között Pomogáts Bélának A helikoni költészet és A helikoni elbeszélő irodalom című tanulmányait, Bertha Zoltán Magyarság és emberség című esszéjét, Nagy Pál írását az egykori Művészetről.
A 190 éve született Madách Imrére Málnási Ferenc, Sipos Domokosra Józsa Miklós emlékezik, a 100 éve született Jékely Zoltánról pedig Ráduly János készített tartalmas összeállítást. Köszönésről, megszólításról, nyelvi illemről értekezik Brauch Magda, és néhány nyelvi babonára, köznyelvi hibára is felhívja a figyelmet.
Különleges irodalmi csemegének számít a Szélrózsa kankalin, Bölöni Domokos összetéveszthetetlenül eredeti, sajátosan kifejező, nyelvi, stílusbeli bravúrokban bővelkedő mondatfolyam-sorozata önmagáról, életéről, környezetéről.
Mindkét kötet szerves részét képezi a szépirodalmi anyagot tartalmazó Múzsa és lant című rovat. Mellyel kapcsolatban csupán annyit: olykor a kevesebb több is lehet. A gyenge verseknek – elvétve bár, de ilyenek is akadnak – semmi keresnivalójuk egy igényes kiadványban. A minőség jegyében történő válogatás szigora a jóindulatú ösztönzés mellett sem elhanyagolható.
Két sikeres évtizedet zárt nemrég az Erdélyi Gondolat, és minden bizonnyal további, még sikeresebb évtizedek várnak a sajátos arcélű, Székelyudvarhely határait rég átlépett könyvkiadóra.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

A biztos pont
Erdélyi Toll: ötödik évfolyam, negyedik szám
Idén negyedszer öltötte magára jól ismert, mégis mindig újnak, ünnepinek látszó színeit az Erdélyi Toll. Az udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelenő ötéves irodalmi és művelődési folyóirat azzá a biztos ponttá vált az elmúlt fél évtizedben, amelyhez alkotó és – igényes, szellemi élményeit megválogató – olvasó könnyen és szívesen visszatalál. Értékrendjének állandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint szerzőinek névsora, amely már az induláskor valós értéket ígért, az évek során pedig egyre gazdagodott. Míg a 2009-es első évfolyam legelső számában hat alkotó hangján szólalt meg a Múzsa és lant, az ötödik évfolyam utolsó számában a lírának és szépprózának szentelt rovatot 24 szerző – Albert-Lőrincz Márton, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Böszörményi Zoltán, Brauch Magda, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Csontos Márta, Elekes Ferenc, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Kamenitzky Antal, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kozma László, Mester Györgyi, Mészely József, Molnos Ferenc, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Ráduly János, Pálffy Tamás Szabolcs, Tar Károly – "lakja be" műfaji változatosságban (az árnyalatokban gazdag versanyag mellett félperces történetet, hosszabb prózai alkotást, sőt regényrészletet is találunk). A Múzsa és lant azonban nem az egyetlen ötödik évét "betöltött" rovat. Már az induláskor, a köszöntő sorok utáni első oldalakon ott találhattuk magunkat a szülőföldről valló alkotóknak szentelt térben – ezúttal Nagy Irén versei várják ebben a rovatban az olvasót –, alámerülhettünk az Anyanyelvünk épségéért című nyelvművelő rovat gondolatvilágában – a legújabb lapszámban Fülöp Lajos a nyelvi humorról, Brauch Magda a "szuk- szükölésről" ír, illetve Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának tizenötödik fejezete olvasható –, és híres magyar múzsákkal találkozhattunk – ezúttal Brauch Magda Szilágyi Domokos egykori szerelmét idézi meg. Mindemellett az Erdélyi Toll születésekor már felvillant a néphagyományokhoz és a hitvilághoz való kapcsolódás szükséglete – az Élő néphagyományok rovatban ezúttal Szőcs Katalin Fokos című munkájának második fejezetét olvashatjuk, a Hit és üzenet rovatban pedig Baricz Lajos versei és Pálffy Tamás Szabolcs prózája vár.
Az évfordulókra való kitartó megemlékezés az Erdélyi Tollat idősíkokat találkoztató őrszemmé teszi. A legújabb lapszámban Málnási Ferenc a 75 éve elhunyt Dsida Jenő, illetve a 130 éve született Kós Károly alakját hozza újra olvasóközelbe. Kós Károly emléke az irodalomtörténetnek szentelt rovatban is felvillan Bertha Zoltán írásában, ugyanitt Pomogáts Béla Bánffy Miklósról és Erdélyi történet című regényéről ír. A könyvismertetés az indulástól az Erdélyi Toll egyik elmaradhatatlan színfoltja volt. Ezúttal Málnási Ferenc az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó 1994 és 2006 között megjelent nyelvművelő köteteit mutatja be.
Az Erdélyi Toll ötödik évfolyamának negyedik számából a filozófia – Albert-Lőrincz Márton: A barátságról – és a művészettörténet – Burján Emil: Fülep Lajos műbölcseleti alapelvei (IV.) – sem hiányzik. A Maradandó művészet című rovatban Kedei Zoltán festőművész lírai szépségű alkotói vallomásai örvendeztetnek meg. A finálé pedig huszadszorra is a gyermekvilág önfeledtségét hozza. Talán ez a legkisebb befogadóknak szentelt tér az első számú biztosíték arra, hogy öt, tíz, tizenöt év múlva is kívánt, keresett lesz az udvarhelyi Erdélyi Toll.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Az idei első Erdélyi Toll színei
A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Kiadó gondozásában negyedévente megszülető irodalmi- művelődési folyóirat, az Erdélyi Toll idei első számában is bőkezűen ajándékozza meg a szépirodalom kedvelőit. A Múzsa és lant rovatban ezúttal csaknem 30 alkotói világ villan fel, megjelenési sorrendben Buksa Éva- Mária, Kiss Székely Zoltán, Ferenczi Enikő, Tar Károly, Pálffy Tamás Szabolcs, Jancsik Pál, Balázs Tibor, Csontos Márta, Nagy József Levente, T. Ágoston László, Hadnagy József, Elekes Ferenc, Beke Sándor, P. Buzogány Árpád, Albert-Lőrincz Márton, Csávossy György, Komán János, Mester Györgyi, Csire Gabriella, Kiss Lehel verse, Benke Júlia, Fülöp Kálmán, Mészely József, Ráduly János, Bartus Rozi, Bodó Márta, Szente B. Levente, Kozma László, illetve Farkas Szabolcs hangján szólnak a múzsák. Amint az várható volt, folytatódnak az olvasót ismerős tájakra kísérő sorozatok. Az Írók a szülőföldről című rovatban Nagy Irén Nyikó mente című szonettkoszorúját találjuk, Mester-szonettjének sorai mintha az Erdélyi Toll szervezőelvére rímelnének:"Helyén van itt minden, mind, ami van,/ Ima vagy ének, mit dúdol a folyó". Az irodalomtörténeti fejezet színvonalát Pomogáts Béla a "továbbélő" erdélyiségről, Bertha Zoltán Lászlóffy Aladár írásművészetéről értekezve biztosítja, folytatódik Beke Sándornak a Székely Útkeresőt levelezés és dokumentumok tükrében bemutató sajtótörténeti munkája, illetve az Anyanyelvünk épségéért című rovat, amelyben Málnási Ferenc erdélyi anyanyelvoktatásról szóló műve a XVI. fejezethez érkezik. A megemlékezések a 185 éve született Orbán Balázshoz kötődnek, akinek szellemét Tompa László, Józan Miklós, Málnási Ferenc, Beke Sándor alkotása idézi meg. A filozófiáról szóló rovatban Balázs Sándor Köznapi filozófia című munkája folytatódik, ma is élő néphagyományokkal Ráduly János és Szőcs Katalin színesíti a Tollat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán festőművész osztja meg tavaszt idéző műtermi gondolatait az olvasóval, a hit üzenetét T. Ágoston László és Kozma László tolmácsolja. Az idei első Erdélyi Toll izgalmas színfoltja a Kultúr-térkép rovat, amelyben Csontos Márta az erdélyi multikultúra fényében értekezik Octavian Goga románságtudatáról és irodalomszemléletéről. Ugyanitt Szilágyi Józsa Mária nyelvész édesapjára, Józsa Jánosra, a Bolyai Tudományegyetem néhai neves tanárára emlékezik, illetve az egykori tanár székelyekről szóló, 1934-ben az Új Cimborában megjelent írása is elolvasható, melynek zárómondata: "A székelyek az országnak legvallásosabb, legbecsületesebb és legmunkásabb népe". Az udvarhelyi lap az elmúlt fél évtized gyakorlatához híven utolsó oldalain a jövendő, illetve az egészen új olvasókhoz szól. A gyermekek Tollát a jól ismert szerzőcsapat, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Csatáné Bartha Irénke, Kiss Lehel, Mészely József, Nagy Irén, Ráduly János és P. Buzogány Árpád teszi ezúttal is színessé és könnyű röptűvé.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Elekes Ferenc két könyvéről
2013 jó év volt, mondaná a gazdaember, ha valóban jó volt a termés. Az íróember sem fukarkodhat ezt megállapítani, ha két könyve jelenik meg ugyanabban az évben. Nem semmi. A 80-hoz közeledő marosvásárhelyi Elekes Ferencnek (sz. 1935, Siménfalva) sikeres éve volt a 2013-as, először az Útszéli szobraim című kisprózakötete, utána a Mediterrán sóhajtások verses kötete került olvasólámpa alá. Mindkettőt Bölöni Domokos szerkesztette, mindkettő saját kiadás, ami jól illusztrálja, hogy az állami paternalizmus jórészt megszűnt a kultúrában. A támogatható írások kiadási költségeit a szerzőnek kellett kigazdálkodnia, előteremtenie. Kibogozhatatlan, kiismerhetetlen lett az ilyen-olyan szubjektív ítészség tárgyilagosra beállított kiadói támogatás-szimpátia hínárzó útja, amelybe bárki belegabalyodhat, ha könyve kiadására adja a fejét, így az egyszerű alkotónak, a kapcsolati tőkehiátus elszenvedőjének, általánosabban fogalmazva a "közönséges" kultúracsinálónak, jelen esetben a "közönséges" tollforgatónak nem marad más hátra, mint felismerni a piac csínját- bínját, és egye fene, kiéhezi a megmutatkozást. Ezeket a gondolatokat nyilván Elekes könyvei élesztették fel bennem, oxigén a hamu alatti parázsnak. 2013-ban tehát, Elekes Ferenc íróasztaláról, saját költségen, összesen 435 oldal élvezhető olvasnivaló került kiadásra.
Miért élvezhető az, amit Elekes Ferenc csinál? Mert őszinte, célratörő, olvasható, és mindemellett vigyáz az olvasóra, hogy mértékkel fogyassza. Nem jár úgy az olvasó, mint ama prédikáló mollah Peseschkian egyik történetében, ahol a mollah, belépvén a terembe, hogy megtartsa beszédét, mindössze egyetlen istállómestert talált. A dilemmája az volt, hogy megtartsa-e a beszédét, vagy ne. Az istállómestertől kért igazítást. Az istállómester így szólt: ő bizony ha bemegy egy istállóba, és látja, hogy az összes ló elszökött, egy kivételével, bizony azt is megeteti-megitatja. A mollah elhatározta, hogy megtartja a beszédet. Az előadás végén elégedetten kérdezte az istállómestert az előadásról. A válasz így hangzott: "Mondtam már, hogy én egy egyszerű ember vagyok, aki az ilyesmihez nem sokat értek. És ha bemegyek az istállóba, és azt látom, hogy az összes ló elszökött, egyet kivéve, azt az egyet is meg fogom etetni. De azért az összes zabot, ami valamennyi lónak járt volna, nem adom oda neki." Elekes mértékkel merítkezik, és töprengésre, emlékezésre késztet. Olyan irodalmat művel, amit szeretni lehet és utálni is, mert igaz. Nem akar túljárni az olvasó eszén, mert az olvasóhoz szól, a lefele csúszó középréteghez, olykor a lecsúszotthoz is. Egyszerűen beszél, de jár az esze kereke. Magával ragadnak ízes nyelvezetű karcolatai, amelyeket úgy fűz egybe, mintha egy hosszú novellát írna, de azért, hogy a rohanó idővel szembemenjen, kiszabja az olvasónak a két buszmegálló között elolvasható terjedelmet, ne kelljen szamárfüleket tűrni a lapokon. Prózakötete két ilyen novellakoszorút tartalmaz, az egyik bözödi tanárkodásának humoros emlékezete, a másik a mamával folytatott "beszélgetésben" kibontakozó életfilozófiája.
Verseskötete tartalmilag ez utóbbinak a meghosszabbodása, a novellaírás feszültségében földuzzadó eszmélkedések kicsapódásai, a poézis formanyelvén. Sallangmentes versbeszéde nem mellőzi a hagyományos költői eszközöket, helyenként szép pentaton sorokat rögzít, rímei természetességét az alig észrevehetőség jellemzi, nem a hivalkodás. "Aki barátom, / ha bánt se bánom./ Ki nem barátom, /s útjában állok, / annak kő vagyok,/ betörhet vélem / minden ablakot." (A barátságról). Szatirikus-humora Sziveri Jánosra emlékeztet, vele teszi rokonná. Nem ágál verstani tudományával, sok helyütt nyoma sincs, de sok helyütt rábukkansz akaratlan. Nem is firtatom. Nem az a fontos számára, hogy a tanult kollégák kritikája hol szúrja szíven azért, mert műfajilag nehezen kanonizálható (a prózakötet) és verstanilag a verseskötet. Számára az olvasható és érthető irodalomcsinálás fontosabb, mint az akadémikus ködvárcizellálás. Nem modernkedik, de nagyon is mai. "Stollwerk-verseket ír a modern költő,/ azt hiszi, minden sora jó falat,/ míg kihámoznád, mit akar mondani,/ fölgyűl a papír a körmöd alatt." (Modern). Végtére is az olvasó teszi íróvá az embert (ez áll a Kaláka című online szépirodalmi folyóirat logójában), és nem a kritika. Elekesnek vannak olvasói. Amit ő képvisel az erdélyi irodalom piacán, az az, hogy a publicisztika erényeit, azaz a jó publicisztika igazságát irodalmi ruhába bújtatja. Azért fogalmazok így, mert történeteiben csontig lerágja a húst, verseiből kidobja a régi divatú költői eszközöket, egyenesen beszél, a szemedbe néz. És van őszinte humor, és van népi elköteleződés, és úgy szereti Marosvásárhelyt, hogy el nem feledheti Siménfalvát vagy Bözödöt (Mikest parafrazálva), és úgy politizál, hogy nem politizál, de láthatóvá teszi, hogy fáj az ostobaság, a szegénység, a kiszolgáltatottság. Vegyétek és egyétek, ezek vagyunk mi.
Elekes Ferencre tulajdonképpen akkor kezdtem figyelni, amikor közös fórumokon jelentünk meg verseinkkel. Abból az időből, amikor az Ifjúmunkást olvastam, csak a neve foszlányaira emlékszem. Írásaira nem. Valószínűleg azért, mert az újságírói műfajok sohasem vonzottak. Cseke Gábor azonban azt írja, hogy "írói tapasztalata következetesen két forrásból táplálkozott: szülőfaluja éltető erkölcsi hagyományaiból, illetve ország- és világjárásai tanulságaiból." Így van, ezt lehet érezni Elekest olvasván. Nos, ami ebben a két könyvecskében benne van, az már az újságíróvénában kifejlődött szépírói megmutatkozás. Árnyékban meglépett-lépkedett munkásság áll mögötte, de újfent a fényre kívánkozott. "Az égvilágon a minden,/ s a semmi az égvilágon/ ott fönn és itt lenn,/ rokonok valamilyen ágon./ Mit hoz a szél s mit visz el,/ marad-e lábnyom?/ Piciny pecsétet csak visel,/ amit az idő rányom ..." (Filozófia).
Így legyen!
1 Marosvásárhely, 2013, a magánkiadást a költő felesége, Szentpétery Piroska támogatta
2 Marosvásárhely, 2013, KorkéP könyvek, a magánkiadás a FERIFORMA blog kedvelőinek egy csoportja támogatta
3 Peseschkian: A tudós meg a tevehajcsár, Helikon Kiadó, Budapest, 1991, 207. oldal
4 Cseke Gábor: Néhány szó a szerzőről és az ő könyvéről. In. Elekes Ferenc: Útszéli szobraim, 309. oldal.
Albert-Lőrincz Márton. Népújság (Marosvásárhely)

Mosolygó kis pöttyös…
Bölöni Domokos új könyvéről
Az emlékezés-felejtés játékában emberi kiváltság fölmutatni valamit, bár egy összeeszkábált kutyaólat, egy lakóhelyet, egy gyermeket, egy verset, egy könyvet. El kell fogadnunk, és el is fogadjuk, hogy játékát űzze velünk az emlékezés-felejtés, mert hiszen az maga az idő, így illúzió lenne azt gondolni, hogy mi játszunk vele. Az idő fogsága tulajdonképpen sodrás: a szerelem sűrűje felé menetelve megritkítja a gyermekkor emlékezetét, aztán visszakopog, kifelé menet. Közben történik az élet. Sebaj, ha múlik, csak markold meg gyér sörényét! Láthatóan ezt teszi Bölöni Domokos, és teszi ezt, amióta ír. Láthatóan virágzó alkotókedvében van: ír, publikál, szerkeszt és szervez, hol Dicsőben, Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, Szovátán, Korondon, Farkaslakán tűnik fel irodalmi esteken, hol köteteket szerkeszt és igazítja útjukat a kiadó felé, hol az immáron irodalmi termék-referenciának számító Súrlott Grádics on-line szépirodalmi lapba visz be lelket, vagy éppen munkára, írásra, publikálásra biztat... és barátságokat ápol, emberi szavakkal szól, nem rejtőzik el Parnasszus fenséges kiváltságködében. Nem mindennapi irodalomszervező BD.
De mit ír? Elég egyetlen szélrebbenés a fenyők susogásában, elég egyetlen szarkavisítás a törökbúza zörgésében, elég a 180 centire méretezett kölpényi tájházam surgyéjának szemmel érintése, hogy észrevegyem, Bölöni Domokos világot láttat. Nem teremt, nem ítélkezik, csak megmosolyogtat, és szükség is van a jó kedélyre ebben az összeráncolt homlokú világban.
Új rövidprózakötetében, a Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztrángban a 180 oldalnyi karcolat és novellafüzér rövid emléknyomokat bányász ki a porosodó, futó időből és tesz időtlenné. Előjönnek a marosmenti és a küküllőmenti kisemberek történéseikkel, bajaikkal és humorukkal együtt, bekopognak az idő ajtóján hozzánk, felismerjük őket, és szívesen beengedjük. A mi régiónk a mi világunk, szereplői is mi magunk vagyunk.
A kötetindító Surgyé című karcolat messze időkig viszi el az embert, ameddig élményszerű emléke van önmagáról, és közeli tájakig, Marosvásárhely peremvidékére, amelynek realisztikus profilja leüti a hangszeren az alaphangot: szerző a helyi színt (couleur local) akarja-fogja irodalmi értékké szelídíteni a székely tájnyelvi allűr (nyelvhasználat), már-már rétegnyelv segédletével. Ki érti ma már az ilyen nyelvjárást tájaink emberén kívül, ha nem született bele, vagy nem járt errefelé, és főleg akkoriban, amikor még a hátizsákos és autóstoppos turizmust gyakorolták a kíváncsi, bátor és elkötelezett-elhivatott turisták, könyvekkel az iszákban, jó emberek vendégszeretetében.
A Surgyé hangleütése két irányt kínál az ezután fölsorjázó 52 rövidprózának: vagy a gyermekkor emlékfoszlányai kapaszkodnak egybe és építik föl az író zsenge gyermekvilágát, vagy az élet eseményei kérezkednek kötetbe. Bölöni ez utóbbit valósítja meg. Én mindenképpen értékmentésnek tekintem, egy letűnőfélben levő világ múzeumba helyezésének, hogy megmaradjon, őrt álljon, amint Móricz világa, amint Mikszáth világa. Mert féltenivalónk az van.
És megyünk tovább Bölöni karcolatainak, novelláinak mankójára támaszkodva, meg- megállunk egy-egy cúgosabb helyen (iskolakezdés legénykedő kamaszokkal, betonoszlopos büntetéses villanyhódolat, özvegy rádióval, lopásos parasztverés finánccal és főmérnökkel, a kockázatos Szabad Európa Rádió-hallgatás besúgóval a kopogtató forradalom előestéjén, "vérfavesszős" csúf szájú "nanyával", pincehomály pálinkás balladával, helyzetek nagymellényűekkel, szélhámosokkal, esetenként bikatempójú gyermekcsinálóval, író- olvasó találkozó félművelt emberekkel), közben észre sem vesszük a saját metamorfózisunkat, ahogy felgyorsul az idő, átalakul a globálfertőzött nyelv, és mi magunk is, cipcérré, nájlonlevesevővé, netfüggővé. Szereplői karikírozott, csúfondáros, beszélő neveket viselnek, úgy viselkednek, amint beszélnek, és kívülről tapasztalják meg a körülöttük tomboló hétköznapokat. Nincs beljebb lépés, lelkizés, lélekelemzés, csak szemlélődés és szemléltetés. A történetek ilyenek. Ilyen a kisemberek világa. A történések mindenhol megeshettek, ott is, ahol nehezen értik archaizáló nyelvezetét, mindenhol, ahol a falu találkozik a várossal, a hivatal a kiszolgáltatottal, a gyenge az erőssel, a generációk egymással, a hitványság a tisztességgel. Nem affektál, láthatóan utálja a piperkőc modernkedést, pillanatra sem engedi meg az olvasónak, hogy ne érezze: ez itt az író, akinek családja népe. Van saját népe, s lenne jó barátja a társnemzetben is. Nem rajta, nem rajtunk múlik. Kultúrák találkozásában ez így nincs rendjén. Ezt írja meg "maiul", amikor a kultúrák egymás mellé helyeztetnek kies városunkban. Nem inter, csak multi. Igen, Bölöni ezt sem rejti véka alá, olajat önt a tűzre. Illó olajat az olvasnivaló végére. Elillanunk, vagy elillan közülünk a napi fóbikus etnomítosz? Maradjon nyitva a kérdés.
(A kötet írásait válogatta, szerkesztette és a szöveget gondozta: a szerző. A borítót Siklodi Zsolt készítette.
Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng, KorkéP könyvek, 2014)
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

A lélekmadár Tolla
Téli pompában zárja hatodik esztendejét a székelyudvarhelyi Erdélyi Toll. Hótalan, hideg estéken múzsák táncából rajzolódnak ki az ünnep díszletei, Beke Sándor és Kiss Székely Zoltán lírája, Ráduly János Hitem című haikuja is vágyott fehérséget teremt, idéz vissza körénk. Persze, a Toll legfőbb ismertetőjele a színek sokszínűsége, talán éppen ezért villan fel a hótisztaság mellett a napfosztottság szürkéje (Albert-Lőrincz Márton), az Őszpiros (Bartus Rozi), illetve a nyári hónapok pillanatfelvételeiből utóhatásként maradt ragyogás (Kiss Lehel). Prózájában is gazdag a kínálat, újra kézen fognak a folytatásban kibontakozó alkotások (Csire Gabriella: Regélő napkelet, Ferenczi Enikő: Harmat, Tar Károly: Pánik, Ráduly János: Félperces történetek), és magukkal ragadnak az erre az egy találkozásra szólók (P. Buzogány Árpád: Ló ajándékba, Elekes Ferenc: Mit kell megcélozni?, Molnos Ferenc: Kand úr).
Az Élő néphagyományok rovat is olvasmányosságával vonz magához, többek között Ráduly Találós meséi hangján. A folytonosságot biztosítja a korábbi Tollakban indított, anyanyelvi, illetve költői életművet bemutató tanulmányok soron következő részlete (Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Kozma László: Juhász Gyula költői világa). Izgalmas olvasmányt kínál az 1916-18-as évek Adyját megidéző Pomogáts Béla a költő egyik legnagyobb alkotásának – Ember az embertelenségben – címét viselő irodalomtörténeti munkával. Szintén figyelemre méltó Bertha Zoltán Bálint Tiborról, a 60-as, 70-es, 80-as évekbeli "erdélyi sors különleges szavú megörökítőjéről" szóló írása.
A Maradandó művészet terében ezúttal is Kedei Zoltán fogad. Különös egybeesés, hogy telet idéző műtermi gondolatainak egyik központi motívuma a lélekmadár, amely akár az udvarhelyi lap metaforájának is tekinthető. "Most a sötétben keresem a színes tollú lélekmadarat. Várom a megváltó pillanatot, amikor a színes tollú lélekmadár beragyogja a barbárság viháncoló tereit." Krisztus születéséhez kapcsolódnak a próza és líra hitbeli üzenetei (T. Ágoston László: Karácsonyi gondolatok, Czirják Edit: Gondviselés, Fülöp Kálmán: Karácsonyeste).
A névjeggyé vált szerkezeti felépítésnek megfelelően a lapvégi hangok ezúttal is a legkisebbekhez szólnak. Beke Sándor, Tar Károly, Csíki András, Jancsik Pál, P. Buzogány Árpád versei, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád és Mester Györgyi prózája teszi számukra is simogató, kedves élménnyé az idei negyedik Tollal való találkozást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A széljárás irányai, avagy merről fúj a szél
(Bölöni Domokos Szélrózsa kankalin című könyvéről)
Kevés olyan gondolkodó elmét kanonizált az utókor, akiket töredékszövegeiknek köszönhetően tartottak érdemesnek arra, hogy ne merüljenek alá a felejtés süllyesztőjébe. Dilemma persze mindig volt, főleg amikor még kevesen forgattak tollat, és inkább csak okos hallgatóikat tanítgatták erre meg arra, beszélgettek, "meg- szavasították", amit a világról gondoltak. Így maradt fenn Herakleitosz híres szövegtöredéke is, mely szerint "a természet szeret rejtekezni". Az ő korában a természetfilozófiának volt becsülete, így a fenti torzószöveg sem vonatkoztatható az emberi természetre. Nem úgy, mint Bölöni Domokosnál, aki még le is írja, amit és ahogy elgondol, igaz, nyúlfarknyi szövegekben. Rövidprózáját én a nagyprózát előkészítő "töredékeként" fogom föl nagy bátorsággal, aminek tehát a nagyobb lélegzetű prózaművek előkészítésében lehet föltétlen szerepe. Kivéve talán a novellát. És ez biztatás is. Ám egyre valószínűbbnek tűnik, hogy rövid textusokból akarja fölépíteni írói világát, amely nem más, mint a személyes élettérben megszólaló ember a maga nyelvi és tárgyi kultúrájával. Amit Bölöni papírra vet, az emberről szól, az emberi természetről, amely, amint a "zokogó filozófus" mondotta, szintén szeret "rejtekezni". Ezt a "rejtekezést", rejtőzködést akarják föltárni azok a – viszonylag egymásba kapcsolódó – szövegek is, amelyek a vásárhelyi könyvvásáron bemutatott Szélrózsa kankalin1-ban alkotnak kötetet. Ebben a kis prózakötetben, amelyben ezúttal nem szűkebb pátriája érdekes figurái jutnak szóhoz, amint megszoktuk Bölöni ízes-humoros nyelvezetű novelláiban, karcolataiban. Itt, ebben a könyvben a saját életéről elmesélt "mondatokban" – ahogy mondja – ő, a saját családja, közelebbi-távolabbi vérei, az emlékezetében élő falusfelei a maguk hétköznapjaival, törekvéseivel, kapzsiságaikkal és nagyvonalúságaikkal elevenednek meg a történetekben, úgy visszafelé kétszáz évre megközelítve. Ezúttal maga az író tárulkozik fel olvasói előtt, a saját családja történéseinek kontextusában.
Bölöni szóban forgó prózakötete a Szélrózsa kankalin címet kapta (korábban már olvashattuk az Erdélyi Toll hasábjain is). A kötet címe szokatlanságával ragadja meg az olvasó figyelmét, ugyanakkor beindítja fantáziáját, kíváncsiságát. Mit rejthet magában a könyv, amely ily bizarr címet kapott? Ha a fedőlap hátán nem lenne némi eligazítás a címről, nem is tudnánk értelmezni a fura szókombinációt. Bölöni is megérezhette az olvasói dilemmát, talán épp emiatt, a címet megmagyarázva, igyekszik a könyv logikáját érthetővé tenni mindjárt annak kézbevétele, mustrálgatása során: az író itt és most, mint korábban is bármikor, az emberi érzékenységek és gonoszságok, vagyis a balgák erkölcsének szembesítését tematizálja.
Nekem nem a navigációs irányjelző, a széljárásról informáló műszer jut az eszembe, hanem egy távoli vidék világtájoló irányjelzője – szélrózsa?! –, valahol Európában, ahol még akár Herakleitosz is töprenghetett volna a világ dolgairól, vagy bárhol máshol, ahol fontosnak tartják megjelölni a távolságokat kilométerekben vagy időben. Bölöninél a megrajzolt figurák lélektáv-szélrózsát állítanak föl, amelyben az irányok mindig ugyanabból a kelet-európai küküllőmenti kis faluból szaladnak szerteszét, és amelyek a történelem fogatában akár a földrajzi szétrajzások sokirányúságát is jelezhetik. Bölöni szélrózsája abban igazít el, hogy egy kistérségből kifele és befele irányuló vektorok hogyan rajzolják át az erdélyi falu valóságát: rasszizmus és nacionalizmus, szegénység és harácsolás, a hogyan tovább dilemmájának terhe, a csodavárások reménye, a világítótorony hiánya, ilyenek kerülnek föl a szélrózsára, emberi játszmák, a lélek csapkodó hullámverései, a történelem malomjárása mentén. Bölöni nem lelkizik, csak ábrázol, csak történéseket mumifikál. Ezúttal a családszociológia és a falumonográfia határterületén.
Bölöni mesélő író. Ebben a kis könyvecskében nem vállalkozik többre, mint az életmű továbbírására, "néhány kóbor történet" elmesélésére a szűkebb pátriáról, a "gyermekkor csorgójából", mert, ahogy maga jelzi, "innen csordulnak-cseppennek a meséim". De, hogy bizonyossá váljék a történetek hitelessége, célszerűnek tartja, már a kötetecske elején, a 2. szövegben, a locus, a szűkebb pátria, a Kis- Küküllő mente tudós bemutatását, amely, mint egy mákföld – egész Erdélyre kiterjeszthetően – "kincsét konokul őrzi, álmodozóit (viszont) rendre hanyatt vágja", és amely " időnként lángba borul".
Bölöni könyvének olvasásához a tőle megszokott hangulatért, a genius lociért fogok. A első szövegben visszaköszön az író ismert fanyar- bánatos humora, viccelődik, de nem parodizál, mert ami fájóan érint, az nem gúnyolható ki. A kötetindító hangulat viszonylag hamar, már a 2. szövegben elkomorodik, itt ugyanis valamiféle faluszociometriai ténykedést vélek felfedezni, ami nem nélkülözi a hely szellemének megidézését, ugyanakkor érezteti, hogy illik ismerni, érteni és érezni azt a valóságos, ám múlékony világot, amely az ezután következő jó száz oldalon feltárulkozik. A jobbágyos-béres-agrárproletár-kisgazda arbor genealogiae, megspékelve a századforduló (úgy látszik, 100-évenként kényszerdivatba jövő) Kárpát-medencei exodusának szomorúságával, meg az értelmiségi sors küllemeivel-kellemeivel-felelősségével, ilyenszerű olvasói érzéseket előlegez meg. Aztán már ebben a szövegben kitisztul a kép: a családelbeszélésen keresztül egy szubjektív falumonográfiát vagy faluszociográfiát készülődik asztalra tenni az író. Törlesztés a faluval szemben, ahonnan gyökerei erőre kaptak. Ez történik az első majdnem hatvan oldalon. A szülőfalu (Dányán) és a szülőföld (Erdély) szeretete, imádata itatja át minden betűjét, gondolatát, gondolattöredékét, akkor is, amikor az elzüllött férfiakról szól, akik "nem találnak magyar lányt maguknak", amikor a kultúrafeladást előrevetítő nyelvcserére-nyelvváltásra tereli a szót, amikor a szászok elhagyják a magyar szót és románra váltanak, amikor a "pisztolyos" kommunista jegyző túlkapásaiért neheztel, amikor a román-magyar barátkozásról-együttélésről- versengésről beszél, vagy a "cigánypogromról", vagy a parasztgazdálkodással járó szokásokról, gyermekkori emlékekről, vagy az örök építkezőkről, akik "gyűjtik a pénzt a gázra" és fürdőszobáról álmodoznak, vagy amikor a pusztuló családi ház látványa nyugtalanítja. A falu sorsáról ír, az erdélyi szórványmagyar falu sorsáról ír, a történelem hatalmi hullámverésében ide-oda csapódó falu sorsáról ír, az elfogyó erdélyi magyar falu sorsáról ír, a Székely-Maros-vásárhelytől karnyújtásra levő haldokló falu sorsáról ír, és azokról az esendő emberekről, akik benépesítik.
A 6. elbeszélés egy szoborállítás paródiája, amelynek az a szerepe, hogy az eddigi komoly tényleírásból átvezesse az olvasót egy oldottabb, bölönis humoros világba, a falu világából a város világába, amelyet Bölöni Domokos bejárt/bejár. A faluról nosztalgikus tisztelettel és szeretettel, a városról parodikus szenvedélyességgel ír. Ellentéte egyik a másiknak. Két élettér, a mérleg két serpenyőjében.
Azt nem tudtam meg, hogy a Szélrózsa kankalin címválasztás mennyire tudatos szójáték, de Bölöni Domokos tudatos író, aki elkötelezte magát a szülőföldjének, és akiről joggal feltételezhető, hogy figyeli a széljárást: merről is fúj a szél, és vajon merre sodor? És aki már látott kankalint, azt is tudja, hogy viruló szirmai kocsányában asznak el.
1 Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

"Úgy elmegyek, meglássátok"
Megtévesztő lehet a fenti cím, hiszen a magyar kultúrán felnőtt olvasónak egy mezőségi népdalt juttat az eszébe, így joggal gondolhatja, hogy népzenéről szól majd az olvasmány. Nem népzenecentrikus Kárpáti József "Úgy elmegyek, meglássátok" című könyve, amelynek bemutatására vállalkozom, de a népi énekkultúra érintőlegesen mégiscsak benne van. Kárpáti József egy helyi kisközösség, Mezőkölpény népi építkezésének megörökítését tűzte ki célul abban a könyvben, amelynek a fenti címet adta. A festőművész-grafikus pedagógus Mezőkölpény népi értékeire igyekszik ráirányítani a figyelmet, egy olyan kistelepülés épített kultúrájára, amelynek egyetlen közhivatala sincs, ha az összevont négyosztályos iskolát nem számítjuk annak.
Kölpényről kevesen írtak/írnak, de a szóban forgó kiskönyvről1, a "lokális sikerkönyvről", amelyet büszkén forgat a kölpényi ember, érdemes szót ejteni. Kárpáti József és csapata Kölpény ez ideig egyetlen testvérvárosából, Martonvásárról érkezett ebbe az alig 400 fős falucskába, amelynek jószerével – egy 1758-as registrumi lejegyzés szerint – "egy jó kötésekre épült régi harangláb" a legnevezetesebb ékessége. Kárpáti először 1989-ben járt itt, derül ki a könyvből, de mint építészetkutató, a Martonvásári Művészeti Iskola képzőművészeti tagozatának tanáraként 2004-ben, majd 2013-ban visszajött ide tanítványaival és barátaival. Az értékmentés szándéka hozta őket Mezőkölpénybe, hogy az ácsmunkát dicsérő, a falunak sajátos arculatot adó jellegzetes építkezést megörökítsék. A szakember igényességével rajzolták, festették, fotózták azokat az objektumokat, amelyek a közember szemébe is beleakadnak. A közember azonban másféle gondokkal bajmolódik.
Mit tartogat olvasói számára a könyvecske? A múlt század ’50-es éveiből származó, faoromzatú, inkább elszórt, mint utcasorba rendezett, agyagból készült falusi lakóházakat, a XVI. századból való "késő román stílusban épült, de a sok renoválás, újjáépítés folytán román kori szépségét szinte teljesen elveszített" gyülekezeti templomot, a templom melletti, ácsművészeti szempontból is megcsodálható faszerkezetű haranglábat és portikust, a görögkeleti "külterületről áttelepített" fatemplomot, harangtornyot és a még álló néhány "szakrális hagyományokat őrző" fedeles kiskaput.
Az albumszerű könyv magas esztétikai és nyomdagrafikai igényességgel kivitelezett építészművészeti anyaga nem meríti ki a mindössze 48 oldalnyi könyv tartalmát. Szerzője és megálmodója a "lelki táplálék"- ról sem feledkezett meg, a mezőségi népzenéről mint a Mezőségre ráirányító ihletforrásról. Ihletforrásról, és nem többről, hiszen "Pávai István népzenész, ma népzenekutató (etnomuzikológus) 1988-ban Bukarestben megjelent Mezőkölpényi népzene c. bakelitlemezét meghallgatva bárki nekiindult volna a székely Mezőségnek, a Marosszéki Mezőségen található kis falu, Mezőkölpény közelebbi megismerésének". És ha már szóba jött a falusi népi kultúra nélkülözhetetlen kelléke, a népzene, szóljunk a helyi ének- és mozgáskultúra élő szószólójáról, Szabó Terézről is, akit Kárpáti József így mutat be: "Szabó Teréz Erdélyben, a Maros megyében elhelyezkedő Mezőkölpény (románul: Culpiu) és környékének elismert és nagyra becsült táncosa, énekese, a vidék táncainak tanítója", akit a martonvásáriak a Népművészet Mestere díjra javasoltak, amit 2013-ban megkapott Teri néni. A díjat Balog Zoltántól, az Orbán-kormány emberi erőforrások miniszterétől vehette át. Továbbá emléket állít néhai Szabó Viktor "virtuóz balkezes prímásnak" is, aki 2010-ben, 71 éves korában hunyt el. Nos, így kerek ez a kis "etnomonográfia".
Ízléses, szép könyvet vehet kezébe az a szerencsés olvasó, aki hozzáférhetett, hiszen a testvérváros "ajándéka" nem került ki a könyves forgalomba. Nekem szerencsém volt, mert néhányan a kölpényiek közül (Teri néni, András bácsi) gondoskodtak róla, hogy a "tanár úr" is megkaphassa. Köszönöm nekik.
1Kárpáti József: "Úgy elmegyek, meglássátok". Architektúra, Mezőkölpény, 2013-14. A könyv megjelenését Martonvásár Város Képviselőtestülete támogatta
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

Egy kötetben a Kercsó Attila Irodalmi Kör tagjainak alkotásai
A gyergyószentmiklósi Kercsó Attila Irodalmi Kör antológiáját, a Találkozások IV. című kötetet pénteken délután a városi könyvtárban népes közönség előtt mutatták be.
Bajna György újságíró, a kör tagja köszöntötte alkotótársait, társait illetve a magyar irodalom, a gyergyói tollforgatók iránt érdeklődőket. A több mint félszáz éves kör elhunyt tagjaira egy perces néma csenddel emlékeztek a jelenlévők.
Az 54 évet megért irodalmi kört befogadó városi könyvtár megbízott vezetője ismertette röviden a több mint félévszázad alatt a kör életében tisztséget viselő gyergyói alkotókat illetve a megjelent antológiákat. „Bízom benne hogy a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár még sokáig vendégül láthatja a Kercsó Attila Irodalmi Kört” – biztosította a további együttműködésről, a frissen megbízott, igazgatói teendőket ellátó Poráczki Judit.
„Az irodalmi kör tevékenységét figyelő nagyon is tisztában van azzal, hogy bizony akadozik a kör szekere. Főleg az utóbbi években, a Találkozások harmadik kötetének megjelenése után alig-alig mozdult előre. Ezért e kötettel serkenteni próbáljuk a szunnyadó igyekezetet. (…) Vegyék hát e a kötetet úgy, mint egy haldokló számára kapaszkodást segítő szalmaszálat. Nem tudjuk, hogy lesz-e 55 éves évforduló-ünneplés, ahogy azt sem, hogy ki lehetne az a bátor és tettre kész, aki fiatalos lendülettel olyan sikeressé tenné a kört, mint amilyen főleg a hetvenes években volt. Örömmel közlöm, hogy többen jelezték, köztük fiatalok is, szívesen vennének részt a köri tevékenységekben. Rajtunk, öreg zsoldosokon – itt elsősorban Bíró Lászlóra, Burján Emilre és magamra utalok – nem fog múlni a segítőkészség hiánya. De tény, fiatalítani kell, főleg azért, mert van akivel! Hogy milyen elképzelések alapján működik majd a kör, valóban nem a mi dolgunk eldönteni. Szabad a pálya!” – mondta Bajna György a kötet bemutatóján utalva arra is, hogy jövőben illő lenne egy minden gyergyói, illetve itt is élt alkotó munkáiból válogatni egy terjedelmesebb kötetet. Hozzátette: „Több olyan tollforgató is van köztük, akit magasabb irodalmi szinten is nyilván tartanak. Félszáz körüli lenne az alkotók száma, ami jogos büszkeséggel tölthetne el minden gyergyóit”.
A kötet bemutatóján mintegy ízelítőül a jelenlévő tagok olvastak fel alkotásaikból. A Találkozások IV. kötetében Albert-Lőrincz Márton, András Szabolcs, Bajna György, Balázs Gáspár Emil, Bíró József, Bíró László, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Czirják Edit, Csata Ambrus, Csata Ernő, Csergő Lajos, Csuszner Ferenc, Farkas Szabolcs, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Kamenitzky Antal, Kercsó Attila, id. Nyisztor Miklós, Panigay Róbert, Rafi Lajos, T. Szabó Edit, Ambus Lajos, Füzesi Magda és László Péter-Sándor alkotásai olvashatók.
A bemutatót a Szent Miklós Kamarazenekar játéka tette ünnepélyesebbé.
A Kercsó Attila Irodalmi Kör legközelebbi ülésén, április 12-én Csergő Lajos második verseskötetének bemutatóját tervezi, továbbá májusban Csata Ambrus legújabb regényét a Csillaghullást mutatják be, ahol tervezik vendégül látni dr. Garda Dezső történészt is.
Baricz Tamás Imola |
Székelyhon.ro

Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus
(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén)
Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte.
– Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel?
– Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?!
– Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered?
– Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni.
– De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom?
– Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet.
– Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás?
– Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából".
– Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen?
– Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.)
– Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége?
– Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben.
– Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!)
– Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam.
– A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként".
– (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának.
– Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával?
– A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?)
– Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író?
– Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető.
– Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos.
– A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is.
– Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről?
– Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya.
– Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát?
– Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek.
– Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak.
– Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során.
– Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban.
– A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus.
1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat.
Népújság (Marosvásárhely)

Méltató szavak Kónya Lászlóról a Múlt és jövő című verseskönyv kapcsán
Ma kevesen ismerik Kónya Lászlót, az erdélyi papköltőt. Most megjelentetett posztumusz kötete1 alkalom arra, hogy beszéljünk róla, mint olyan irodalmi munkásról, aki a verset a papi szolgálat egyik eszközének tekintette.
Kónya László abból a híres nagyenyedi református kollégiumból került a Kolozsvári Református Teológiára, amelynek szellemiségét nemcsak a kollégium nagynevű tanárai alakították ki, hanem a magyar kultúra olyan „felszentelt” személyiségei is, mint Apáczai Csere János filozófus, pedagógus, Áprily Lajos költő, Bod Péter teológus, egyháztörténész, Barabás Miklós arcképfestő, gróf Bethlen Miklós, a Diploma Leopoldinum szerzője, báró Kemény Zsigmond, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, Köteles Sámuel bölcsész, Kőrösi Csoma Sándor orientalista, az első tibeti-angol szótár szerzője, Makkai Sándor költő, református püspök, Mikó Imre történész, Pápai Páriz Ferenc tudós orvos, Szenczi Molnár Albert, az első magyar nyelvtankönyv szerkesztője, Sáska László tudós, Afrika-kutató, Sütő András író és még sokan mások.
A nagyenyedi indíttatás, a református szellemiség végigkísérte Kónya László egész életét, amelynek iránymutató vektorai a hitben való bizakodás, a reményteli küzdelem és a szeretetben való példamutatás voltak. Ezt vitte magával Nagyenyedről, és ezt ápolta, tanította, hirdette, terjesztette. Életbölcsességét így foglalta össze a kötet címadó versében: „Mert leszek én mindörökké,/ Kiről mondják: élt és meghalt,/ Akkor is, ha emlék se lesz/ Rólam többé./ Mert ki hittel élt e földön,/ Élni fog az mindörökké” (Múlt és jövő).
Kónya László lírai munkássága a Makkai–Reményik tengely mentén helyezhető el. Hozzájuk hasonlóan ő is a keresztyénséget szolgálta, a hitet erősítette, a jóság győzelmét hirdette, a tiszta lelkületű életet minden földi jó fölé emelte. „Ami test, az múlandó,/ Ne felejts el, ember,/ De ami örök való,/ A lélek nem vész el./ Vigasztaljon az Ige, Isten örök beszéde:/ A lélek nem vész el” – írja az Ami test, az múlandó című versében. Reményik és Kónya között kettős kötődés alakult ki az évek során: az egyik az egyházi hierarchiában elfoglalt hely, a másik az irodalmi pártfogás. Reményik Sándor, a Pásztortűz főszerkesztője írta az előszót Kónya László első verseskötetéhez, az 1937-ben megjelent Hang és visszhang című kötethez. Reményik egy reményteljes költői hangot ajánl az olvasók figyelmébe, aki „’hajnali szózattal’ hirdeti a mi lefokozott életlehetőségeink tudatos vállalását” – olvassuk a Múlt és jövő c. kötet életrajzi adalékában.
A Múlt és jövő című kötetben a család által összegyűjtött versek három nagy témakört érintenek. Az egyik az egyházi ünnepekkel foglalkozik, a költőt itt az egyházi ünnepek tartalmának felidézése és köszöntése foglalkoztatja. Erről árulkodnak az ilyen verscímek: Advent, Karácsony, Újév, Konfirmáció, Húsvét, Anyák napja, Pünkösd, Új kenyér, Reformáció. Erre egy példa az új kenyér ünnepére írt vers: „Oh, áldott kenyér és ital/ Az Úrnak asztalán,/ Add a napsugárnak/ Lelket is tápláló erejét/ És boldog örök életre/ Vidámító melegét.// Mert napsugár a szeretet,/ Mely lelkünk kenyeréül/ És italául testet érlel,/ A Názáreti Jézust./ Krisztussá lett a keresztfán,/ Örök életünk Ura” (Isten szeretetéről). A másik témakörbe az egyházi élet, a papi szolgálat, a hit és hitvallás sorolható. Intelmek, imák, hódolatok. Az alábbi strófa jól szemlélteti ezt: „Választott nép, mit teszel most, ami méltó?/ Ne feledd, hogy nem Dávid a szabadító!/ Ő is csak úgy, Megtartót vár, mint a szent nép,/ Hirdessük hát: Az Istené a dicsőség!/ Magasztalja urát föld s ég:/ Nincs megtartó, szabadító a földön,/ – Óriás bűnünk legyőzője fentről jön! –” (Dávid és Góliát). A harmadik csoportba a családi versek tartoznak, amelyeket a szerkesztő az Én és az én házam gyűjtőcím alatt tesz közzé. Ezeknek a verseknek a szereplői az édesanya, a feleség, a gyermekek, a család. „Ha egy kicsit szép s jó/ Lett az én életem,/ Isten után az én/ Jó édesanyámnak,/ Neki köszönhetem” (Édesanyámnak).
Kónya László meg akarja érteni a világot, amelyben él, dolgozik, szeret, gyermekeket nemz, nevel, utat és példát mutat, és tovább akarja adni Nagyenyed szellemiségét. Kónya László pap lett, de lehetett volna „hivatásos” költő is, hisz 1939-ben szerepelt a nagyváradi Istenes énekek c. versantológiában is, amelyet a kor kiváló íróasszonya, Berde Mária szerkesztett. A Kolozsváron 1921–1944 között megjelenő Pásztortűz irodalmi és művészeti folyóiratban való szereplés is belépő lehetett volna az irodalomba. (Szerkesztői között találjuk többek mellett Reményik Sándort, Nyirő Józsefet, Tavaszy Sándort, Dsida Jenőt vagy Áprily Lajost. Mind nagy nevek a két háború közötti erdélyi irodalomban.) A Pásztortűz folyóiratot a kritikai és vallásos nemzetszemlélet jellemzi, nos, ezt a szemléletet képviseli Kónya László is. Az 1944 után íródott Kónya-versek is megőrzik ezt az irányt.
Kónya László, a református lelkész, a hűség költője: hűség a hithez, amelyet nap mint nap hirdet, amely átitatja egész személyiségét. Költészete hitvallás, amelyet mély átéléssel, meggyőződéssel, szenvedéllyel vállal és ad tovább. Nem a költészet egén akar csillogni, de a költészetet is a papi munka szolgálatába állítja. A gyülekezethez szól, a paptársakhoz szól, a családhoz szól, s miközben konkrét életterének társait, eseményeit és tárgyait szemléli és értelmezi teológiai tudása és jártassága szerint, az egész lutheri-kálvini közösséget szeretné megszólítani, tanítani. Költészetét nem lajstromozta az irodalmi kánon, de ő nem költőnek készült. Nála a vers „a lelkipásztori szolgálatban az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze […], bizonyságtétel […], a tömbben vagy szórványban élő magyarság ünnepeit és lelkiségét pallérozhatják” – így összegez a kötet szerkesztője, Lozsádiné Kónya Klára.
A most bemutatott közel 180 oldalas, fényképes illusztrációkat is tartalmazó verseskötet lényegében a családi összefogás példája, a gyermekek, unokák és dédunokák tisztelgése az előd előtt. Nekik köszönhető, hogy a könyv Marosvásárhelyen megjelenhetett.
Albert-Lőrincz Márton
1 Kónya László: Múlt és jövő. Szerkesztette Lozsádiné Kónya Klára, Marosvásárhely. Magánkiadás. Népújság (Marosvásárhely)