Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Albert Sándorné Farcádi Kovásznai Kovács Ottília
2 tétel
2014. szeptember 15.
Szívvel-lélekkel munkálkodnak a mezőszengyeli templomon
Közeledik az ismerős, szél lábú deres ősz... de most mintha a szép időnél megrekedt volna, a simogató meleg napok ajándéknak számítanak a mezőségi embereknek, főleg azoknak, akiknek fontos munkát kell befejezni. Általában a kész munka számbavételére, az ünnepekre kapunk meghívást, amikor együtt örülnek az emberek az eredményeknek. Ilyenkor beszámolók hangzanak el arról, ki mit tett, mivel járult hozzá a kivitelezéshez, azonban a szereplések, fellépések mellett elsiklik a lényeg: a munka, ami ünneplésre teremt lehetőségét. Most kivételesen nem ünnepről, hanem önkéntes munkáról, a mezőszengyeli templom felújításáról szólunk, amelyet azért vállaltak, hogy október 25-én ünnepelhessen a közösség, hogy Kató Béla püspök jelenlétében újra felszentelhessék Istennek e mezőségi hajlékát.
Menteni, ami még menthető!
A Maros-mezőségi Egyházmegye gyülekezetei, lelkipásztorok, gondnokok, hívek összefogtak, hogy megmentsék a szórványban elárvult templomokat. Így újították fel a 35 lelkes báldi gyülekezet templomát vagy az uzdiszentpéteri egyházközséghez tartozó Pagocsa-völgyi haranglábat is. Szombaton újabb közmunka színhelyére, Szengyel felé haladva Jakab István esperes beszámolt az önkéntesek lelkesedéséről, a gyülekezeteket összekovácsoló önzetlen munkáról. Elmondta, hogy a tavasz folyamán a csittszentiváni egyházmegyei közgyűlésen tette szóvá, hogy az egyházmegyében sok a romosodó templom, harangláb, az elnéptelenedő gyülekezetek önerőből nem tudják elvégezni az állagmegőrző munkálatokat. Barabási Lőrinc mezőbergenyei gondok már akkor kinyilvánította: a bergenyei gyülekezet kész segítséget nyújtani. A jó szándék mellé többen csatlakoztak, mezőpanitiak, nagysármásiak, galambodiak, csittszentivániak, s elhatározták, megjavítják a mindössze 19 lelket számláló mezőszengyeli gyülekezet templomát.
Péter bácsi kívánsága
Az elnéptelenedő gyülekezetekről beszélve útközben megálltunk, és meglátogattuk a mezőtóháti templomot, igaz, csak kívülről. Sok időnk nem volt, siettünk, de ha lett volna, felkerestük volna az egyetlen gyülekezeti tagot, Simon Péter bácsit, akinek óhaja az, hogy Isten adja meg számára az örömöt, hogy még egyszer tele legyen a templom. Az egyébként kivitelezhető kívánságát a közelmúltban könnyes szemmel osztotta meg az esperessel. Ennek ismeretében mi kell több? Az egyházmegye népesebb gyülekezeteiből el kell látogatni oda, s meg kell tölteni a parányi templomot. Nem is ártana felvállalni ezt a szolgálatot, hiszen a tömbben élőknek szembesülniük kellene a pár tíz kilométerre levő, közeli mezőségi valósággal.
Munkaerőben, lelkesedésben nincs hiány
De kanyarodjunk Mezőszengyelbe. A templom a falu központjától kissé távolabb, a dombon, szép gyümölcsöskert közepén áll, amit "Isten segedelmével és dicsőségére Farcádi és Kovásznai Kováts Miklós és neje Váradi Varga Katalin emlékére, lányuk, dr. Albert Sándorné 1937-ben építtetett". Tehát nem régi, de mégis javításra szoruló templomról van szó. Érkezésünkkor a javítási munkálatok nyoma már látható volt, a tetőzet rendben, a csatorna új. A munkálatok május folyamán kezdődtek, júniusban folytatódtak, aztán szombaton újabb "forduló" következett. Mire Jakab István esperessel a helyszínre értünk, már javában keverték a maltert, a bergenyeiek már felállították az állványt, s a többi önkéntessel vakoltak, meszeltek. Mások az oldalbejárati lépcső építésén fáradoztak. Munkaerőben nem volt hiány, az önkéntesek között ott találtuk Balogh Károly csitt-szentiváni lelkészt, aki az elnőtt füvet kaszálta, Szabó László felsővárosi lelkészt, aki többek között a templom bejárati ajtaját mázolta, Kovács- Szabó Levente mezőméhesi lelkészt, Lakó Jenő mezőzáhi és mezőszengyeli lelkészt, Nagy György mező-paniti és Barabási Lőrinc mezőbergenyei gondnokot, Lőrinczi Károly mezőbergenyei kántort, továbbá Puskás Árpád csittszentiváni gondnokot, aki a szakács szerepét vállalta, hogy igazi finom halászlével és gulyással lepje meg a csapatot.
Hetven éve 26-an konfirmáltak a faluban
A sok férfi mellé egyetlen asszony, a szengyeli Fábián Aranka néni szegődött be önkéntesnek. Ő a volt gondnok özvegye.
– Sajnos én már 83 éves vagyok, nem tudok többet vállalni, a szakácsnak segédkezem. Tudja, kedves, kevesen vagyunk, csak 19-en. Elfogytunk. A legtöbb idős ember. Mi 1945-ben 26-an konfirmáltunk. Ha minden úgy marad, ahogy akkor volt, most nem kellene mások javítsák a templomunkat! Sajnos a parókiát lebontották, az építőanyagot elvitték, a templompadokat is ki akarták szedni, és el akarták vinni Andrássy-telepre, de nem engedtük! A férjem azt mondta: nem! Szükségünk lesz még rá. Még itt vagyunk! Idén volt egy konfirmálónk, igaz, román iskolába jár. A gyermekeim jók, látogatnak, egyik fiam Ludason, a másik Maroskeresztúron lakik. Az unokáim tanult emberek, ők is rendszeresen látogatnak, hiszen itt nőttek fel, szeretik Mezőszengyelben. Amikor itt vannak, többen vagyunk a templomban – mesélte Aranka néni, miközben a krumplit hámozta. A beszélgetéshez csatlakozott Szász Ferenc is, aki bodoni születésű, de jelenleg Szengyelben él, itt van üzlete.
– Tizennyolcból, mert tizenkilencedik a pap, heten járunk templomba. Szerintem az egyházmegyében ez a legjobb arány! Ha Marosvásárhelyen a gyülekezeti tagok 45 százaléka a templomba járna, nem férnének be! Állnának a templom udvarán – monda Szász Ferenc.
Sokan azt kérdezik: minek felújítani a templomot? Mire a végére érnek, meghalunk! Ez nem megfontolt gondolkodás. Ha csak egy ember van a gyülekezetben, akkor is megéri! Bólyán egy emberért javították meg a templomot. Nem hagyhatjuk, ami a miénk! Megjavítottuk a báldi templomot is – fogalmazott a mezőméhesi lelkész.
Megmutatjuk, mire vagyunk képesek!
– Olyan szép ez a templom, kár hagyni, hogy tönkremenjen! Amikor megláttuk, hogy néz ki, nem sokat gondolkodtunk, belevágtunk. A közmunkánk értéke körülbelül 40 ezer lej. De ezt nem lehet pénzben pontosan kifejezni. Ha vállalkozóval kivitelezik, akkor sokkal többe került volna. Nagyon sok segítséget kaptunk az esperesi hivataltól, gyülekezetektől, a polgármesteri hivataltól. Azon túlmenően, hogy dolgozunk, a más- más faluból érkezők megismerjük egymást. Nem kellett a noszogatás, önként jelentkeztek az emberek, pedig mindenkinek munkahelye van. A szentiváni gondnok egész éjszaka dolgozott, ma reggel mégis velünk tartott. Jó a hangulat, jólesik együtt dolgozni! Megmutatjuk, közös erővel mire vagyunk képesek! Kell egy mozgatóerő, amit Jakab István esperes személyében megtaláltunk – fogalmazott Barabási Lőrinc bergenyei gondnok, aki vállalta, hogy október 25-éig befejezik a munkát. Ehhez még két-három alkalomra lesz szükség, beleértve a nagytakarítást is, amihez újabb önkéntesek jelentkezését várják.
– Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét! – kezdte ebéd előtti áhítatát az esperes. – Krisztusi hívásra jöttünk. Jót teszünk a szengyeliekkel, de jót teszünk saját magunkkal is, hiszen a jó öröm forrása. Isten tudja, milyen jövőt szán a szengyeli templomnak, de mi hisszük, hogy helyesen cselekedtünk azzal, hogy átvállaltuk a terhüket – fogalmazott az esperes.
Ezt követően koccintás, tálalás, az ízek mesterének többszöri dicsérete, az árnyas fák alatti jó hangulatú ebéd, sörözés következett. Le sem nyeltük az utolsó falatot, a fizikai munkához szokott kőművesek máris az állványon teremtek. Nem pénzért, szeretetből, szívvel-lélekkel dolgoztak! Ezért is áldásos ez a munka!
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 28.
Az összefogás szép példája Mezőszengyelen
Az összefogásnak, a segítségnyújtásnak, az önzetlen munkának egyre ritkább példáját mutatták fel a Maros-Mezőségi Egyházmegye gyülekezetei azáltal, hogy felújították a 19 lelkes mezőszengyeli gyülekezet református templomát. A nyár, az ősz folyamán több napon át közmunkáztak lelkészek, gondnokok, presbiterek, gyülekezeti tagok, hogy Isten házát megmentsék az enyészettől, mondván, kár lenne érte, hiszen legyen bár szórványban, a reformátusság közös kincse. A templom október 25-ére készült el, amikor hálaadó istentiszteletet tartottak Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke, Jakab István esperes, Lakó Jenő beszolgáló mezőzáhi lelkipásztor, az egyházmegye számos lelkésze, gondnokok, közmunkázók és a helyi gyülekezet jelenlétében. Az istentiszteletre több mint kétszázan mentek el, zsúfolásig megtelt a templom, sokan állni kényszerültek, mint egykor.
Fehér ékesség a falu felett
A templom 1937-ben épült dr. Albert Sándorné Farcádi Kovásznai Kovács Ottília nagyobb adományából az akkor négyszáz lelket számláló gyülekezet számára. Az évtizedek során a lélekszám annyira apadt, hogy a ludastelepi egyházközséghez, majd 2002-től a mezőzáhihoz csatolták. A parókiát lebontották, a templom padjait is el akarták vinni. A templom időközben romos állapotba került, a befolyó esővíz gyengítette a tetőszerkezetet. 2012-ben belül kimeszelték, de a külső javítást önerőből nem tudták megoldani. Sokan lemondtak róla, mondván, hogy az alig 77 éves templomnak nincs jövője, többé már nem fog fehéren ékeskedni a falu fölött. És mégis. A templomot felújították, mindez Pál apostolnak a rómabeliekhez írott levelének egy gondolata szellemében valósult meg: Tartozunk mi, az erősek, hogy a gyengék erőtlenségét hordozzuk! – mondta Lakó Jenő lelkipásztor.
Áldozathozatal a kisebbekért
A mezőszengyeli kis gyülekezetnek megadatott az a ritka alkalom, hogy a hálaadás igéjét Kató Béla püspök hirdesse. – Ebbe a templomba vasárnaponként legtöbb tizenkilenc ember járhatna, holott az 1930-as években még négyszázan voltak a gyülekezetben. A templom felé jövet egy gondolat fogalmazódott meg bennem, az, hogy adósok vagyunk. Ha adósságról hallunk, hátunkon végigfut a hideg, hiszen a mai világban nagyon sok ember kínlódik, családok, országok, nemzetek szenvednek adósságok miatt. Veszélyes ez, nem jó tartozni. Van, aki büszke, hogy soha az életben nem kellett kölcsönhöz folyamodnia. Mégis, a vállalkozóknak muszáj hitelt felvenniük. A kilencvenes években létrehoztunk egy alapítványt, gazdálkodásra bátorítottuk az embereket. Rábeszéltem egy idősebb atyánkfiát, vegyen traktort, van anyagi forrás hozzá. Felvette a hitelt, megvásárolta a traktort. Aztán nem járt, nem dolgozott vele. Megkérdeztem tőle: miért? – Mert még nem fizettem ki! Adós vagyok – mondta. Az ige szerint mindannyian adósok vagyunk Istennek. Itt vagyunk egy 19 lelkes, fogyó gyülekezetben. Népként, közösségként is fel kell tennünk a kérdést: mivel vagyunk adósok ezért, mi a mulasztásunk? Miért nem tudunk megmaradni ezen a földön? Miért pusztulunk és egyre inkább fogyunk? A kérdésre sok válasz van, de a leghangsúlyosabb, hogy nem tiszteltük igazán az életet. Hány megszületendő gyermeket nem vállaltak közösségeinkben! Nem tiszteltük a házasságunkat, a hűséget, a becsületet, szétmennek a családok. Megszűnt az egészséges környezet, ahol a gyermekek felnőhettek. A tulajdont sem tiszteltük, könnyen megszabadulunk dolgainktól. Elfecséreljük a javakat. A lista végtelen. Hiába hibáztatunk mást sorsunk alakulásáért, mi magunk vagyunk ennek okozói. És ez a legszomorúbb ebben a történetben!
Akik a templomot javították, ez szólalt meg lelkükben. Érzik, túl sok mindenről lemondtunk, sok mindent elhanyagoltunk, annyira önzők vagyunk, hogy nem tudunk a lejtőn lefele haladó közösségre odafigyelni, pedig törlesztenünk kell ezt az adósságot. A mezőszengyeli templomért megvalósult összefogás jele annak, hogy hittek, megérezték, adóssággal nem lehet élni. Áldozatot kell hozni a kisebbért, a szegényebbért. Hogy milyen jövője lesz a templomnak, tőlünk is függ. Csoda az együttmunkálkodás, de a valódi csoda az lesz, ha lesz ki megtöltse ezt a templomot. Csak hittel van esély arra, hogy a közösség tovább éljen! – mondta a püspök.
Hálából és nem háláért javították a templomot
– Kis közösség nagy ünnepe ez. Szívemben hála, öröm, elismerés, vidámság, reménység, bizakodás. Fél évvel ezelőtt jártunk itt esperesi vizitáción. Megállapítottuk, hogy a templom romos. Csak belül meszeltek, ennyire futotta az erejükből. Ekkor fogalmazódott meg, hogy vajon mi, a Maros-Mezőségi Egyházmegye képes-e a többletre, amivel segíthetjük a kicsi közösségeket? Közgyűlésen vetettem fel a gondolatot. Buzgó presbiterek, gondnokok felvállalták az ügyet, és rengeteg közmunkával megvalósították a csodát. Nem mondhatunk le a kicsiny közösségekről. Nemcsak a mezőszengyeliek gazdagodtak, mi is gazdagodtunk. Nem háláért, hanem hálából javították a templomot, pedig nem kis áldozattal járt. Útiköltséget álltak, 50-60 kilométerről utaztak ide, a közmunkázók állták az ebédet, ők is főzték. Jó volt együtt lenni a munkásokkal. A legfiatalabb 16 éves volt, ifj. Szilágyi János, a nagysármási gondnok fia, de volt nyolcvanéves is, aki azt mondta: – Ha dolgozni akarok, akkor tudok! Itt van a dolgok nyitja. Trianon után fogalmazódott meg, hogy kisebbségként Erdélyben megmaradni nem lehet. Emiatt sokan eltávoztak. A mi válaszunk mindig az: igenis lehet! Rajtunk múlik – mondta az esperes.
Elismerés, oklevelek
Köszönet kíséretében az egyházközségek képviselőinek kiosztották az elismerő okleveleket. Lakó Jenő tiszteletes úr név szerint sorolt fel minden közmunkázót és adakozót. Barabási Lőrinc mezőbergenyei gondnoknak kiemelten megköszönték, hogy megszervezte és felügyelte a közmunkát, aki megígérte, ilyen lelkülettel vállalják tovább a munkát.
A templomjavítási munkálatokban Mezőbergenyéből 17-en, Nagysármásról heten, Galambodról tízen, Mezőpanitból négyen, Csittszentivánról ketten – Balogh Károly lelkipásztor és Puskás Árpád gondnok –, Marosvásárhelyről Szabó László lelkipásztor, Mezőméhesről Kovács-Szabó Levente lelkipásztor, Uzdiszentpéterről Kiss Szabolcs lelkipásztor, továbbá a mezőbodoni nőszövetség tagjai vettek részt. A mezőszengyeliek, akik szintén hozzájárultak templomuk javításához, csodálkozva tették fel a kérdést: léteznek még ilyen emberek? Igen, léteznek, csak meg kell szólítani őket.
A hálaadó istentisztelet az egyházmegye együttesének énekeivel, szavalatokkal, majd szeretetvendégséggel zárult. Az együttlét délután Mezőzáhon az egyházmegyei presbiteri konferenciával folytatódott, ahol Szabó Árpád udvarfalvi lelkipásztor Evezz a mélyre címmel tartott előadást.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)