Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Albert Mátyás
13 tétel
1996. február 22.
A sepsiszentgyörgyi Albert Ernő tizenhét évig volt a Székely Mikó Kollégium igazgatója. Néprajzkutató tekintélyét Háromszéki népballadák című kötetével alapozta meg. Legutóbb két könyve is napvilágot látott, a Rigó és madár, a másik: Boszorkányos dolgok. Mindkettő a Gyimesekből elszármazott családtól, Albert Mátyástól és feleségétől lejegyzett szöveg, kiadója a sepsiszentgyörgyi Bon Ami Kiadó. A szerző véletlenül ismerte meg őket. A Rigó és madárban életüket mondják el, ez bepillantást nyújt a Gyimesekben élő emberek világába. Albert Ernő lejegyezte népballada és népdalkincsüket is, ez még kiadásra vár. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 22./
2008. augusztus 25.
Ökumenikus istentisztelettel kezdődött a 2005. augusztus 23-ai árvíz áldozataira való ünnepélyes megemlékezés a székelyszentléleki emlékműnél. A mementóra több százan összegyűltek. A tizenhat áldozat hozzátartozóin kívül a megyei tanács és a helyi önkormányzatok is képviseltették magukat. Beszédet mondott Albert Mátyás farkaslaki polgármester, Korodi Attila környezetvédelmi miniszter, Antal István parlamenti képviselő, Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke és Demény Gábor megyei tanácsos, volt farkaslaki polgármester. – Mártírok és hősök születtek azon a napon – emlékeztetett Szász Jenő beszédében. A beszédek között elhangzott Farkas Árpád Özönvíz és Fáy Ferenc Imádság székely templomokért című verse, majd a farkaslaki és székelyszentléleki egyesített egyházi kórus következett. /Lázár Emese: Az árvíz áldozataira emlékeztek. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 25./
2008. szeptember 9.
Nyolcadik alkalommal tartották hétvégén a Farkaslaki Szenes Napokat a Kalonda tetőn. Albert Mátyás farkaslaki polgármester mellett többek között az RMDSZ ügyvezető elnöke, Kelemen Hunor, Verestóy Attila szenátor és Jakab István a MAGOSZ elnöke is megjelent. Eljöttek Farkaslaka magyarországi testvértelepülései is. A fesztivál második napján a római katolikus templomban tartott ünnepi szentmise után Tamási Áron sírjánál méltató beszédekkel és koszorúzással emlékeztek meg az író születésének 111. évfordulójáról. /Bágyi Bencze Jakab: Szenes Napok Kalondán. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 9./
2010. június 6.
Tőkés: nem a revízió a megoldás, hanem a nemzeti összefogás
Trianon gyógyítása – ezzel a címmel szervezett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megemlékezést Gyimesbükkön. A szentmise után a résztvevők az ezer éves határhoz, a kontumáci kápolnához vonultak. Méltatták azt is, hogy a magyar országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napjává tette a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóját.
– Végre nemzeti összetartozássá válhat a 90 éves fájdalom, sérelem, akkor ezt úgy gondoltam, hogy nyomatékot kell adnunk, és örülnünk kell neki – állapította meg Szabó K. Attila nyugalmazott tanár.
Tőkés László szerint itt az ideje a gyógyulásnak. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke azt mondta: véget kell vetni annak, hogy másokban keressük a szenvedés, a kudarcok okát.
– Fordulat állott be a trianoni szemléletünkben, a poszt-trianoni szindróma véget ért. A 20. századdal hadd érjen véget Trianon és minden következménye, és kezdődjön egy új korszak. Ez a megbékélés korszaka, ahol nem a határok revíziója a járható út, hanem a nemzeti összefogás – mondta Tőkés László, aki egyúttal a magyarországi árvízkárosultak megsegítésére is kérte az embereket.
Farkaslakán felavatták Erdély első Trianon-emlékművét. Az apostoli kettős keresztet és az elszakított nemzetrészeket ábrázoló kopjafákat Albert Mátyás, Farkaslaka polgármestere, Szász Jenő, az MPP elnöke és Kövér László a Fidesz országos választmányának elnöke leplezte le.
Csúcs Mária, Jakab Endre
Erdély.ma
2010. június 7.
Elkezdődött Trianon sebeinek gyógyítása
Kárpát-medence-szerte megemlékezéseket, emlékműavatásokat szerveztek a hétvégén a trianoni békediktátum aláírásának kilencvenedik évfordulóján. A rendezvényeket első ízben szervezték meg hivatalosan is a nemzet egységének jegyében, azt követően, hogy a magyar Országgyűlés az elmúlt héten a Magyar Összetartozás Napjává nyilvánította a szerződés aláírásának napját, június 4-ét.
Erdély-szerte megemlékeztek a hétvégén a trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulójáról. Tegnap mintegy ezer, Nagyváradról, Kolozsvárról és a Székelyföld különböző szegletéből érkezett személy válaszolt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívására, és „zarándokolt” el Gyimesbükkbe. Az eseményen Tőkés László EP-képviselőn kívül jelen volt Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete is.
„A lelki határokat nem lehet felülírni”
A megemlékezés a katolikus templomban kezdődött, ahol Salamon József helyi plébános prédikációját hallgathatták végig a hívek és meghívottak. Az ünnepi szentmisét követően a résztvevők jelentős része a csíkszeredai huszárok vezetésével átvonult a tavaly felújított Kontumáci-kápolnához. Itt Deáky András nyugalmazott pedagógus, a határ „őrzője” ismertette a hely jellegzetességeit, beleértve a Rákóczi György építtette vár romjait, az egykori utolsó magyar vasúti őrházat, valamint a Mária Terézia támogatásával felépült kápolnát.
Füzes Oszkár felszólalásában a csíksomlyói búcsú példájából kiindulva, amikor „piros-fehér-zöld takaró borította dombokat”, rámutatott: az országhatárokat bármikor felülírhatja a nemzetközi jog, pontosabban a nemzetközi jogtalanság. A lelki határokat azonban az ellenfél nem tudja megváltoztatni, a nemzet határai ott húzódnak, ahol mi azokat meghúzzuk, mutatott rá. „Minden magyar gyereknek, anyának, férfinak és szónak megvan a maga helye ezeken a határokon belül, és én csak megköszönni tudom, hogy ez így van” – hangsúlyozta a nagykövet.
Tőkés László elsősorban lelkészként, egykori püspökként szólt a hallgatósághoz, hangsúlyozva: elérkezett az idő a trianoni korszak lezárására. Nincs már helye az önsajnálatnak, annak, hogy mindig másban keressük a kudarcok okát – figyelmeztette hallgatóságát az EP-képviselő. „Egy gyógyuló Magyarországból, gyógyító anyaország lesz lassanként” – mutatott rá Tőkés László, aki szerint ennek tudatában ideje felszámolnunk belső Trianonunkat.
A beszédeket a zágoni Mikes Kelemen vegyes kórus és a csíkszeredai Árvácska együttes előadásai tették színesebbé, a megemlékezés szeretetünnepséggel zárult.
Trianon-emlékművet avattak Farkaslakán
A trianoni szerződés aláírására emlékeztek tegnap a Székelyudvarhely melletti Farkaslakán is, ahol felavatták Erdély első Trianon-emlékművét. A Millenniumi emlékparkban tartott eseményen Albert Mátyás polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd leleplezték az Apostoli kettős kereszt nevű emlékművet. A Magyar Polgári Párt (MPP), a farkaslaki önkormányzat, valamint a Tamási Áron Kulturális Egyesület által szervezett ünnepségen jelen volt Kövér László fideszes országgyűlési képviselő is, aki beszédében a Trianon óta eltelt 90 év történéseit idézte fel.
„90 évvel ezelőtt a harangszó a darabokra tépett Magyarországon szólalt meg, ideje szembenézni a trianoni örökséggel, ideje észrevenni, hogy senki nem emel fel, és senki nem véd meg minket, ha mi nem becsüljük meg önmagunkat” – fejtette ki Kövér László, aki szerint a történelem nemcsak rombol, hanem időnként esélyt ad, így új reményekkel léphetünk tovább.
„Az emlékmű nemcsak a múlt, hanem a jövőbeli felemelkedés szimbóluma is” –mutatott rá az öt méter magas emlékmű avatóján Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kérdéssel fordult a hallgatósághoz: van-e küldetése annak az embernek, aki június 4-én, a magyar nemzet gyásznapján született.
„Az ember elvi és erkölcsi küldetését nem a születés dátuma határozza meg, azonban tennünk kell érte, hogy a mostani magyarországi változások mindenkinek új esélyt adjanak” – adta meg a választ a politikus. Az emlékművet – amely nemzeti összetartozásunkat szimbolizálja – a különböző egyházak képviselői áldották meg, a több mint kétórás rendezvényt a farkaslaki iskolások szereplése tette színesebbé, a rendezvény a magyar és székely himnusz eléneklésével zárult.
Nagy Demeter István, Dénes Emese
Pályázat Trianonról Szatmárnémetiben
A trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulója alkalmából az RMDSZ szatmárnémeti szervezete pályázatot hirdet a helyi iskolák diákjai számára Egy a nemzet címmel – jelentette be Kereskényi Gábor elnök. A fiatalabb generáció körében nincs kibeszélve, feldolgozva a téma, mert sok helyen még mindig tabunak számít, mutatott rá. Kereskényi szerint sokszor a nyugati vendégek sincsenek tisztában azzal, hogy nem homogén a lakosság összetétele, hanem itt 40 százalékos magyar közösség él.
Tíz évvel ezelőtt az RMDSZ egy könyvet jelentetett meg. 2010-ben már nem a múlttal szeretnének foglalkozni, hanem előretekinteni, ezért írnak ki pályázatot diákok számára. Két kategóriában lehet nevezni, az elsőben 1-12. osztályos tanulók számára hirdetnek rajz- és plakátversenyt, a másodikban az 5–12-esek esszéit fogadják. A verseny fődíja kategóriaként 300 lej, a második és harmadik helyezett 200, illetve 100 lejt vihet haza. A pályázat leadási határideje június 18., a beérkezett anyagokból novemberben kiállítást szerveznek, illetve egy kiadványt is megjelentetnek.
Gozner Gertrud
Krónika (Kolozsvár)
2010. június 21.
Vetési-napok először
Idén először szervezte meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége a Vetési Albert Napokat, amelyek két napon keresztül három helyszínen: Szatmárnémetiben és Vetésen, valamint a szomszédos Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengerben zajlottak.
A 600 éve született Vetési Albert Mátyás király diplomatája volt, emlékének ápolására a nevét viselő településen három éve kultúrkör is alakult. Pénteken művelődéstörténeti rendezvények zajlottak, a Szatmár Megyei Múzeumban neves helyi, erdélyi és magyarországi történészek beszéltek a történelmi Szatmár megyének a magyar kereszténységben betöltött szerepéről.
Délután a neves ős által épített vetési református templomban ökumenikus istentiszteletre és emléktábla-avatásra került sor. Sipos Miklós református, Pallai Béla görög katolikus esperes és Schönberger Jenő római katolikus püspök mondott imát, míg Bartha Gyula, a magyarországi Szatmár megye református esperese, csengeri lelkész prédikációban emlékezett meg Vetési Alberttől. Mint mondta, Szatmár neves szülöttjét méltatlanul feledte el a történelem. Isten nyelv- és diplomáciai érzékkel áldotta meg Vetésit, aki felvállalta a magyar nép képviseletét, mind egyházi, mind világi szinten – mutatott rá az egyházi elöljáró.
Muzsnay Árpád, az EMKE elnöke szerint Szatmár vidékének történelmi szerepét kevesen ismerik, ezért is fontos a 600. évforduló megünneplése. Rainer Pál veszprémi történész a zsúfolásig megtelt templom közönsége előtt bemutatta a község szülöttjének életútját. Vetési Albert sírját 1957-ben, egy veszprémi kápolna feltárásakor találták meg, Vetési Albert munkája során két diplomáciai feladatot látott el: Nyugatról pénzsegélyt kért Magyarország számára a török elleni harchoz, másrészt közvetített Mátyás király szomszédjai, a cseh és lengyel udvar között – derült ki a történész előadásából. Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja kollégaként emlékezett meg beszédében Vetési Albertről, akinek munkássága a magyar történelem sikeres korszakát öleli át, hisz eredményesen képviselte mind a királyság, mind az egyház érdekeit.
A templom falán elhelyezett, négynyelvű emléktáblát Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke és Seszták Oszkár a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei önkormányzat közgyűlésének elnöke leplezte le. Szombaton Csengerben folytatódtak a művelődéstörténeti előadások, illetve a Vetési Albert Kultúrkör szervezésében a Szatmár megyei településen vetélkedőkre került sor, többek között Vetés legerősebb emberét is megválasztották. A résztvevőknek homokkal teli vödröket kellett cipelniük, autókat húztak el, betonkockákat és farönköket emelgettek.
Gozner Gertrud
Krónika (Kolozsvár)
2010. augusztus 10.
„Két perc alatt béjött a tenger a házba”
Felhőszakadás okozott özönvízszerű áradást szombaton este Udvarhelyszéken. Több mint tíz települést árasztott el a hegyekből lezúduló víztömeg és a megáradt Nagy-Homoród, a tegnap délutáni legfrissebb információink szerint 600 fölötti az érintett porták száma, és több száz hektárnyi az elöntött mezőgazdasági területeké. Több mint húsz település maradt villanyáram nélkül.
Ócfalva, Felsőboldogfalva, Patakfalva, Sándorfalva, Árvátfalva, Lókod, Telekfalva, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Recsenyéd, Városfalva: települések, amelyeket nem kíméltek az égiek. Szombaton a késő délutáni órákban bekövetkezett felhőszakadást követően a Felsőboldogfalvára és a hozzá tartozó falvakra a domboldalakról elemi erővel zúdult le az útjából mindent elsodró vízáradat.
„Földindulás volt itt” – emlékszik vissza Sándor József, Felsőboldogfalva polgármestere, aki szerint a településeket egy óra alatt elárasztó víz a 2005-ös árhoz mérhető rombolást végzett. Felsőboldogfalván 101, Ócfalván 31, Patakfalván 28, Telekfalván 23, Árvátfalván és Sándorfalván 1-1 háztartást tett tönkre az áradás – sorolja a szomorú statisztikát az elöljáró, majd hozzáteszi, a mentést már az éjszakai órákban elkezdték – a lakókkal közösen jelenleg is dolgoznak a tűzoltók és az önkéntesek, de „ezt a hatalmas kárt kézi erővel nem lehet helyrehozni”.
A ’70-es árvíz leányálom volt
Rosszabbul jártak a Homoródszentmárton községhez tartozó falvak. A rájuk szakadó áradatot az este tíz órakor medréből kilépő Nagy-Homoród tetőzte. Homoródszentmárton irányába tegnap délelőtt ugyan lehetett már közlekedni, az úttesten felgyülemlett törmelék, az elmosott kertek, a felgyűrt aszfalt és a vízátfolyások lehangoló látványa azonban megerősítette a romokat takarító emberek állítását: a ’70-es árvíz ehhez képest leányálom volt.
„Hatvanesztendős vagyok, de én ilyet még életemben nem láttam, pedig idevaló vagyok. Valósággal hömpölygött a derékig érő víz” – meséli Homoródszentmártonban Ilonka Margit, aki előbb a mély és több helyen beszakadt patak martját, majd a víz mosta és iszaptól bűzlő ősház portáját mutatja – itt éppen a pincébe befolyt vizet igyekeznek kiszivattyúzni a segítőkész szomszédok. Harangszó, a nyári melegben gőzölgő iszapos víz és hordalék orrfacsaró szaga, a pincékből a vizet szivattyúzó pumpák zúgása, letarolt kertek, a régi csűrre alig emlékeztető romhalmaz, a menthetőt még menteni próbáló lakosok – ez a látvány fogad Homoródszentpálon.
A negyven éve Galacon élő, idős édesanyjához látogatóba hazaérkezett Apostoli Erzsébet szülőházának udvarát és a csűrt, valamint a kertet elmosta az ár, csupán a ház előtti villanyoszlopon a gólyafészek maradt sértetlenül. „Azt hittem, hogy itt van a világ vége, a végén már csak vetettem a keresztet és fohászkodtam a Jóistenhez, hogy mentsen meg minket” – meséli a még mindig a történések hatása alatt álló asszony. „Eddig soha nem hallott hangon vonyítottak a kutyák, bőgtek a tehenek és rikácsoltak a tyúkok, aztán jött a víz. Én ilyen rettenetes, pokoli dübörgést soha nem hallottam még… Két perc alatt béjött a tenger a házba, a csűr ajtaját hátravetette, és ami benne volt, a szekeret, a gabonát, építőanyagot, mindent, de mindent elvitt. A lovat és a borjút kimentettük, de a tyúkok mind odavesztek. Villany sem volt, koromsötétben tapogatóztunk” – meséli, hozzátéve, az mentette meg az életüket, hogy a kert mellett folyó Nagy-Homoród csak később áradt meg.
A traktort, mint pelyhet sodorta el
A 18-as házszám alatt lakó nyolcvanesztendős Bató Zsuzsánna néni és lánya, Bak Katalin utolsó percben menekült meg a több méter magasan hömpölygő víz elől, de a pincelakásban, Zsuzsánna néni egykori varróműhelyében minden odaveszett. „Azt mondják meg, hogy mikor lesz villany, hogy haladni is tudjunk?” – ezzel a kérdéssel fogadnak a homokzsákokkal elbarikádozott házaik előtt ügyködő városfalviak, akiknek házait idén harmadik alkalommal árasztotta el a víz. „Valójában négyszer jött már reánk a víz” – magyarázza Sarka Dénes városfalvi tanácsos, aki szerint a szombati áradás 70–100 épületet érintett és 200 hektár körüli mezőgazdasági területet árasztott el. A víz erejéről annyit: a Templom utca 132-es házszám alatt lakó Szabó Béla portája előtt álló traktort tulajdonosa szerint úgy sodorta el a víz több mint negyven métert, „mint egy pillét”.
„Ez a nyár, úgy látszik, már csak ilyen. Egyik felén befejezzük, a másik felén kezdjük elölről” – állapítja meg az éppen a faluban terepszemléző Sófalvi László, a megyei tanács alelnöke. Mint hozzáteszi, a károk mértéke egyelőre ismeretlen, a településeken a kárelhárítás az éjszaka folyamán már elkezdődött, így remélhetően – ha nem jön újabb égszakadás – hamarosan újra helyreáll a rend.
Nem okozott a 2005-ös árvízhez hasonló tragédiát, de kilépett a medréből, és Malomfalván 20, Farkaslakán negyven ház pincéjét árasztotta el a Fehér-Nyikó. Az éppen Magyarországon tartózkodó Albert Mátyás polgármester telefonon adott hangot a katasztrófavédelemmel kapcsolatos felháborodásának. „Ne küldjön nekünk SMS-t, se levelet az ISU (a katasztrófavédelem – szerk. megj.) akkor, amikor a fejünk felett már ott a baj. Az utolsó percben indulnak meg mindig. A veszélyt mi is jól látjuk, érezzük is, nem szóbeli ígérgetés, felelősségre vonás és fenyegetés kell, hanem a patakok medrének rendbetételéhez megfelelő gépek, üzemanyag és emberek, akiket mozgósítani tud a hivatal” – mondja Albert, aki szerint baj esetén az önkormányzatok és a polgármesterek keze az anyagi és a humán erőforrás hiányában meg van kötve.
Lázár Emese. Hargita Népe (Csíkszereda)
2012. január 28.
Óriási acél Krisztus óvja Székelyföldet
Huszonkét méter magas, kitárt karú Krisztus-szobor uralja a tájat az erdélyi Farkaslaka határában. Rozsdamentes acélból készült és kilátóként is funkcionál.
Székelyország szívében, Székelyudvarhely és Parajd között fekszik Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka. A település határában decemeber közepén állították fel a Jézus Szíve kilátót, Kelet-Európa legnagyobb, fémből készült Jézus-szobrát.
A havasokig ellátni
A monumentális alkotás helyét egy bogárfalvi vállalkozó jelölte ki, így lett az a 940 méter magas Gordon-tető, ugyanis ez a közigazgatásilag Farkaslaka részét képező Bogárfalvához legközelebb fekvő hegycsúcs – tudta meg az FN24 Albert Mátyástól, Farkaslaka polgármesterétől. A két méter magas beton alapon fém váz emelkedik, erre helyezték Jézus rozsdamentes acélból készült fejét, kezeit és palástját. Messzire csillog a napsütésben, és mivel nem korrodálódik, feltehetően felújítás nélkül is még hosszú ideig hanyatt esik rajta a fény.
Maga a szobor összesen 22 méter magas. A testben elhelyezett lépcsők segítségével bárki felmászhat egészen a szobor fejébe, ahonnan szép időben állítólag a Fogarasi havasokig lehet ellátni. A „kilátó-szobor” az erdélyi sajtó beszámolója szerint 200 ezer euróba került, ami 310 forinttal számolva 62 millió forintot tesz ki. Albert Mátyás lapunknak megerősítette, hogy az anyagi forrásokat közadakozásból fedezték. Helyi és környékbeli vállalkozók, a helyi közbirtokosság, a polgármesteri hivatal és magánszemélyek – főleg nyugdíjasok – fogtak össze a a szobor megszületéséért. Felállítását a Pro Temp Alapítvány kezdeményezte, a terveket Zawaczky Walter szobrászművész készítette.
A Jézus Szíve kilátó már több mint egy hónapja elfoglalta helyét a Gordon-tetőn, szép számmal látogatják is, ám ünnepélyes felavatása még várat magára. Nem tudni, meddig, hiszen még hátravan a munka utolsó része, a környezet rendbetétele: a kilátó felé vezető út feljavítása, gyalogos sétány kialakítása, az alap terméskővel való burkolása, park és parkoló kialakítása – sorolja Farkaslaka első embere.
Vegyes fogadtatás
A képek láttán nincs mit csodálni azon, hogy az óriási Krisztus a végletekig megosztotta a közvéleményt, bár Albert Mátyás szerint az emberek 80 százaléka helyesli, értékeli a kilátó megépítését. Az ellenzők egy része viszont egész egyszerűen giccsnek tartja, mások, akik árnyaltabban fogalmaznak anyagát és rendeltetését is szóvá teszik. Az acél szobor idegen a székely hagyományoktól és a tájtól, a kilátót kőből, de méginkább fából kellett volna megépíteni – vélik. Ugyanakkor abszurdnak tartják, hogy egy szakrális műtárgy egyben kilátóként is funkcionál: milyen „tiszteletlenség” belebújni Jézus fejébe?!
Sokaknak azonban igazi vallási élményt jelent az alkotás, számukra rajta keresztül urunk ismét a nép közé szállt. Érvelnek a Jézus Szíve kilátó turisztikai vonzerejével is, és nevezik a katolikus székelység vallási jelképének. Ítélni nem nekünk kell, az idő majd eldönti. Farkaslaka polgármesterének szavaival: a párizsi Eiffel-torony építése idején számtalan ellenzője volt, míg mára a város jelképévé vált.
fn.hir24.hu
2012. szeptember 29.
Albert Ernőnek még sok a dolga (Nyolcvan esztendő tapasztalatával)
Gyermekként azt láttam szülőfalumban, Csíkdánfalván, hogy az emberek olyan keményen dolgoztak, azt elmondani nem lehet. * A családban mindig szívósan őrizték a hagyományokat. * Kisgyermekkorom óta vonzódom a balladához. * Édesanyámnak köszönhetem, hogy tanár lett belőlem. * Életem nagy baklövése volt, hogy iskolaigazgató lettem. * Mindig kerestem az újítást. * Olyan ellenszenvvel írtak a magyar történelmi eseményekről, hogy azt valahol ellensúlyozni kellett.* Soha nem törekedtem olcsó népszerűségre. * Ameddig lehet, csinálom, s aztán azt mondom: Szerussz, világ!
A Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével augusztus 20. alkalmából kitüntetett Albert Ernő, Pro Urbe-díjas nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, néprajzkutató és -gyűjtő, történelmi író, egyszemélyes könyvkiadó, szenvedélyes horgász életművét talán az általa megfogalmazott néhány fenti mondat jellemzi legjobban. A napokban ezekről a kérdésekről faggattuk sepsiszentgyörgyi lakásában. – Az Albert Ernő dolgozóasztala fölötti falon két portré vonja magára a tekintetet: Kriza János és Benedek Elek.
– Mind a kettőjükhöz kötődöm. Amióta bővebben megismertem Kriza János és Benedek Elek életművét, azóta kerestem, hogy valami ahhoz hasonlót készítsek, amit ők értékes hagyományként az utókorra testáltak. Kriza Jánoshoz különösen azért, mert balladákat, népdalokat, a népköltészet szinte minden műfaját megörökítette a Vadrózsákban, és én is elsősorban a balladákhoz ragaszkodtam. Az első ráhatást kisgyermekként egy verstől kaptam, amiről nem is tudtam, hogy ballada. Nagyon szép volt, meghatott, és elkezdtem könnyezni. Ez volt a Budai Ilona. Tragikus megszépülése, keserve az életnek szülte a balladákat.
– Az elemi iskolát szülőfalujában végezte, a háború után a csíkszeredai gimnáziumba került. – Az iskolában figyeltek a népköltészetre, népi táncokat tanítottak, és ott megint láttam néhány balladafeldolgozást. A Kőműves Kelement nagyon szépen adta elő a diákság, aztán idő teltével már a tánccsoportnak egyik szervezője lettem. A halálra táncoltatott lány ballada nyomán egyik tanárunk készített táncjátékot számunkra, ez is nagyon hatásos történet, később a 110 éves ünnepségek során a Székely Mikó Kollégium kultúrcsoportja is nagy sikerrel mutatta be. A tanítóképzősök nagyon gyakran szerepeltek a városi Vigadóban, végigtáncolták és -énekelték a Jöjjön haza édesanyám, A rossz feleség, Sírdogáló János balladát. Egy-egy ballada csupa tömörített vidámság, de olyan éles ellentétekre épül, hogy azt végiggondolni nem tudta az ember, csak érezte, hogy ebben valami rendkívüli dolog van.
Az egyetemen ismét a balladára irányult a figyelmem. Faragó József volt a tanárunk, de akkorra már a néprajzszak megszűnt az egyetemi tanításban, két félév népköltészetet tanultunk csupán. Később, néhány évtizeden át kerestem a klasszikus balladákat. Ahol egyszer megfordultam, mindenütt érdeklődtem ezek felől. Ditróban például véletlenül találkoztam egy kilencvenhét éves asszonnyal, Ádám Jovákimné Kurkó Juliannával, akitől az Édesanyám sok szép szava (1989) kötetben közölteket gyűjtöttem. Nála is bebizonyosodott, hogy kétszer egymás után nem énekli ugyanazokkal a szavakkal, még a dallamon is változtat, az emlékezetében megvan a történet, de örökké változtat valamit rajta.
Szerencsés helyre születtem
– Édesapámék kilencen voltak testvérek, tizenketten születtek, kilenc felnőtt. A családban szívósan őrizték a hagyományokat, a szokásokat, a rokoni ragaszkodást, gyermekként ebben éltem. Nagyapám halálakor ötvenkét unoka és dédunoka volt, az iskolában hárman is voltunk egy-egy osztályban unokatestvérek. Ahogy végeztem a középiskolában, Vajnovszki Kázmér, aki csíkszeredai tudósítója volt a Bukarestben megjelenő Magyar Szónak, tudomást szerzett arról, hogy írogattam, hívott, elvitt anyaggyűjtésre, hozzánk is eljött, hogy menjek újságírónak. Nekem ez nagyon tetszett, hát én ilyen nagy fiú lettem, hogy egy komoly újságíró biztat. Édesanyámék és a rokonság nem voltak olyan nagyon jó anyagi helyzetben, ezért arra gondoltam, érettségizem, munkába állok, azzal pénzt keresek, újságíró leszek. Felvételi cikket kellett írni, elküldtem, táviratoztak, induljak. Anyám nem akart semmiképpen újságírónak engedni, ő azt nem tartotta sokra. Négy elemije volt, de fontosnak tartotta, hogy a fia tanuljon egyetemen. Én mégis elbúcsúztam otthonról, bementem Csíkszeredába, hogy az éjjeli gyorssal indulok Bukarestbe. Bátyám írt egy levelet, hogy mégis jobb lenne, ha egyetemre mennék, de én ezt már nem kaptam meg. Ahogy anyám kézbe vette a levelet, el akarta juttatni nekem, de a vonat már nem jött aznap Szereda felé, s félt attól, hogy mégis elmegyek Bukarestbe, ezért elindult gyalog húsz kilométert. Azt sem tudta, hol vagyok a városban, sétált, s egyszer csak találkoztunk.
Ő mind mondta, fiam, gyere vissza, menjünk haza, menjél egyetemre, én pedig makacskodtam, nem megyek, hisz várnak Bukarestben. Megegyeztünk, kikísérem a vonathoz, ő indul haza, és én egy óra múlva a gyorsvonatra ülök. Csak sírt, nem hagyhattam ott, a vonat elindult, és én is azzal hazamentem. Ha akkor édesanyám nem jön utánam, lehet, soha nem végeztem volna egyetemet.
A mikós évek
Huszonhárom éves korában pártutasításra lett aligazgató a Székely Mikó Kollégiumban és igazgató az esti líceumban. Huszonöt évesen bízzák meg a Mikó igazgatásával, egy év múlva, az ötvenhatosokkal szimpatizáló diákok koszorúzása miatt leváltják, elhelyezik. 1960-ban újból kinevezik a Mikó igazgatójának, ezt a tisztséget viseli 1976-ig. Ma úgy véli, „életem nagy baklövése volt, hogy igazgató lettem”. Szeretett tanítani, újítani. Bevezette a házi dolgozatokat, előbb irodalmi témákat javasolt diákjainak, később Faragó József bíztatására indítványozta, hogy gyűjtsünk (jómagam is tanítványa voltam) balladákat a vakációban, majd ezt kiterjesztette az egész iskolára. Így gyűlt össze háromezer ballada és balladaváltozat, ebből 425-öt közölt a Háromszéki népballadák (1973) kötetben. Albert Ernő szerkesztett irodalmi szöveggyűjteményt, közzétett kántálókat, betlehemes játékokat, lejegyzett népi életrajzot, foglalkozott cigány folklórral, felgyűjtötte Csíkdánfalva népi kultúrájának jelentős szeletét és három kötetben közölte felcsíki falvak adataival együtt. Létrehozta az Albert Kiadót, más szerzők munkáit is felvállalva. Egyik legnagyobb gyűjtéséből hat kötetnyit közölt, de ez csupán töredéke annak, amit a gyimesi Albert Mátyástól és feleségétől, Tamás Katalintól lejegyzett 1977 és 1993 között. Balladákat, népdalokat, szólásokat, közmondásokat, meséket, mondákat, játékokat, a gazdálkodás módját, életrajzi történeteket mondatott el velük, akik ezt a tudást mind fejben őrizték, soha egy mondatot le nem írtak belőle.
A történelem vonzásában
Albert Ernő magyaróráiról nem hiányzott a magyar történelem egy-egy vonatkozása, amit az éppen soron lévő irodalmi műhöz lehetett csatolni. 1996-os nyugdíjazása után, levéltári kutakodásai alatt valósággal belevetette magát a történelembe. – Magyar történelmet nem tanítottunk, vagy a könyvekben elferdítve jelent meg. Még a kicsiknek is olyan ellenszenvvel írtak a magyar történelmi eseményekről a tankönyvekben, hogy azt valahol ellensúlyozni kellett, és az irodalom jó alkalom erre, nem is tudnak belekötni. Amikor a népköltészeti munka miatt levéltárba kezdtem járni, Szentgyörgy történetével kapcsolatban keresgéltem, és láttam, hogy sok negyvennyolccal összefüggő anyag van, amit nem ismerünk, nem jelent meg sehol. Különösen az az időszak, amikor az oroszok bejöttek Háromszékre, és a korábbi feljegyzésekkel ellentétben, nem augusztusban vonultak ki, hanem itt maradtak november 10-ig. Erről soha nem jelent meg írás. A falvakban készítettek a bírók, elöljárók panaszos leveleket, hogy miként bánnak az orosz katonák, mennyire követelőznek. A maksaiak írták, hogy el kell költözniük innen, mert lovaikat elhajtották, minden héten újabb és újabb élelemköveteléssel állnak elő, most már nekik semmi nem marad. Az oroszok jöttek Brassó felől, Kökösben szálltak meg, Kököstől Maksáig, Maksától Kézdivásárhelyig mentek. Akkor készítettem el a levelek és a korszakhoz kapcsolódó irodalom alapján az Eltiport szabadság – Jöttek az oroszok, 1849 (1999) című kötetet. Elküldtem Egyed Ákos történésznek, hogy nézze meg, ő a szakember, nagyon ajánlotta, az ő biztatásával született meg ez a könyv. A madéfalvi eseményekről sokat olvastam, de azokat a háromszéki vonatkozású adatokat, amelyekkel találkoztam a levéltári munka során, nem közölte korábban senki. Ez ösztönzött A halál völgye (2004) megírására. Ebben az egész eseménysort próbáltam összekapcsolni, a csíkit és a háromszékit, közelebbről azt szeretném, hogy külön a háromszéki vonatkozást adjuk ki.
Ezt láttam a faluban
Amikor hitvallásáról kérdem, egykori tanárom kissé zavarba jön, mert nem szereti, ha az ilyesmiről nagy szavakkal beszélnek.
– Én gyermekként is azt láttam, hogy szüleim keményen dolgoznak, ha pedig nehézségeik voltak, nem keseredtek bele, hanem a kiutat keresték, és nagyjából meg is találták. De voltak olyan évek is, hogy bizony szorongtunk válság idején, de tőlük csak azt tanultam, keményen kell dolgozni, s akkor eredményt lehet elérni. És ezt láttam a faluban is. Hogy jó volt-e, vagy rossz, amit elvégeztem, azt mások tudják megállapítani, de én a jót akartam. Ellenben soha nem törekedtem olcsó népszerűségre. Azt is tudtam, hogy nem mindig tetszik a diákoknak, amit követelek, és könnyebb lett volna azt mondani, legyen kedvük szerint, de kamaszkorban minket is kellő szigorral neveltek Csíkban a gimnáziumban, hát gondoltam, ha nekem csak hasznomra vált, próbálom én is ezt igényelni.
Ameddig lehet, csinálom
– Sok minden teendőm van még, nem élek én addig, hogy mind el tudjam végezni. Például feljegyezték, hogy 1694. február 13–15. között a tatárok betörtek Csíkba. Pusztítottak, Felcsíkot felégették. A falvakban sok férfit megöltek, vagy hétezer embert elvittek akkor Felcsíkról fogságba azzal a gondolattal, hogy majd váltságdíjat kérnek értük, és abból ők gazdagodnak. Csíksomlyóra is be akartak törni, de amikor a diákok tudomást szereztek arról, hogy Somlyó felé közelednek a tatárok, a borvízkútnál gyülekeztek, az asszonyok is odagyűltek, jöttek a szomszéd falvakból is. Kezdtek a diákok harangozni, énekeltek, dobokat vertek, amivel lehetett, zajt csaptak, kiabáltak. Ködös reggel volt, és amikor a tatárok megérkeztek, s mentek volna arrafelé, ettől a nagy zajtól megfordultak, nem folytatták a rablást Somlyón. Hát ezt is meg akarom örökíteni. Jelenleg Faragó József-monográfián dolgozom, életét és munkásságát akarom megírni. Még össze kellene foglalni az iskola történetének minket érintő időszakát, szeretnék foglalkozni Kriza Jánossal, Benedek Elekkel is, meg kellene jelentetnem az összegyűjtött népköltészetet, de jól látom, nem lesz arra időm. Ameddig lehet, csinálom, s aztán azt mondom: Szerussz, világ!
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 3.
Udvarhelyszéki jelölteket zártak ki az MPP megyei listájáról
Hargita megyei önkormányzati képviselő-jelöltjeiről tartott sajtótájékoztatott kedden a Magyar Polgári Párt Székelyudvarhelyen. Elhangzott, a választási bizottság formai hibákra hivatkozva több udvarhelyszéki jelölt dokumentációját elutasította.
Mezei János, az MPP országos alelnöke – aki egyébként a lista élén áll – elengedhetetlennek tartja, hogy pártjuk részt vegyen a megyei tanács munkájában, amely szerinte egyfajta szűrő a centralizálódó román rendszerben.
A sajtótájékoztatón tudatták, négy udvarhelyszéki képviselőjelöltet zártak ki az MPP listájáról: a szentábrahámi Szász Józsefet, a székelyudvarhelyi Thamó Csabát, a székelyderzsi Kis Attilát és a máréfalvi Székely Zsoltot. A választási bizottság olyan formai hibák miatt utasította el a benyújtott iratcsomókat, amelyek kijavíthatók lettek volna – tudatta Albert Mátyás, aki Udvarhelyszéket fogja képviselni, ha megválasztják megyei képviselőnek. Szakál Csaba, aki szintén megyeitanácsos-jelölt, gyanúsnak tartotta azt is, hogy mind a négy személy tagja a Székely Nemzeti Tanácsnak. Mezei János még elmondta, noha az elmúlt időszakban ügyészségi eljárás folyt ellene, semmilyen törvényes akadálya nincs annak, hogy indulhasson a tisztségért.
Az udvarhelyszéki listákról
A polgáriak alelnöke tudatta, Székelykeresztúron nem lesz MPP-s önkormányzati képviselőjelölti lista, ahogyan polgármesterjelölt sem, mivel nézetkülönbségek alakultak ki az ottani párttagok között, így elmaradt a szervezés. Hangsúlyozta, ez nem azt jelenti, hogy az ottani igényeknek nem tesznek eleget, csupán annyit, hogy a megyei önkormányzatban igyekeznek megoldásokat találni. Albert Mátyás elmondta, Udvarhelyszéken tizenkét településen indít tanácsoslistát az MPP, ezek között négy helyen polgármesterjelöltjük is van
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2017. január 18.
Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóval
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. február 18.
A remény, hogy van tovább (Beszélgetés Albert Ernővel, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatójával)
Másfél évtizeden át volt nagy tekintélyű igazgatója Háromszék legrangosabbnak tartott középiskolájának, pályáját az iskola kultúrcsoportjának megteremtése, a legendás házi dolgozatok és helyesírási felmérők, no meg az 1975-ös „plakátforradalom” szegélyezi. Beszélgetés Albert Ernő tanárral arról is, milyen körülmények között szurkolna román csapatnak.  – Egykori diákjaként sokszor felmerült bennem: vajon ez a roppant szigorú ember hazaérve kabátjával együtt az igazgatói tartást is szögre akasztja?
– Ennyire félelmetes lettem volna? A fegyelmet még a csíkszeredai gimnáziumból hoztam magammal, ott nagyon megkövetelték a diákoktól. Nem készültem tanárnak, ám az egyetemen a gyakorlati tanítások idején annyi értéket olvashattam ki a gyermekek szeméből, hogy mégis a tanári pályát választottam. A moldvai csángókat akartam magyarra tanítani, fellelkesedve, hogy a Magyar Népi Szövetség megszervezte az ottani magyar oktatást. A kihelyezéskor Márton Gyula dékán elnevette magát: eddig mindenki tiltakozott Moldva ellen, most meg, amikor akadna egy ember, aki önként menne, már senkit sem küldhetünk, mert nemrég érkezett az értesítés, hogy megszüntetik a magyar oktatást. A felkínált két tanári hely közül Nagyváraddal szemben Sepsiszentgyörgyöt választottam. A tanfelügyelőségen viszont azzal fogadtak, hogy nincs hely a Mikóban, de kineveznek a köpeci iskolába. Bartha János ajánlására aztán – mint táncolni is tudó ember – a 3-as számú iskolába kerültem, de nem sokáig maradhattam, hamarosan kineveztek a Mikó esti tagozata igazgatójává, majd 1957-ben, nem egészen huszonöt évesen az egész iskola élére. Akkor döbbentem rá, mi vár rám: a helytállás kötelessége, a sok gyermek iránti felelősség, hogy szót kell érteni a tanári karral. Bár korábban sem volt tőlem idegen a rend, a pontosság iránti igény, a helyzet óhatatlanul megváltoztatta a magatartásomat. Soha nem volt ez álarc, amit csak a külvilág előtt viseltem, ez voltam, ezzé váltam. – Ezzel párhuzamosan pedig a Székely Mikó Kollégium történetének egyik leghosszabban „regnáló” igazgatója.
– Pedig nem indult túl jól. Az 1956-os események utórezgéseként 1958-ban letartóztatták az iskola hat diákját és Erőss János tanárt. Sokat tépelődtem: vajon meg tudtam volna-e akadályozni, hogy így alakuljon? Persze rögtön rohantam a pártbizottságra, kértem, bízzák rám, elrendezzük. A hangnem azonban, amelyen beszéltek velem, jelezte: ők tudnak még valami olyat, amit mi nem. Le is váltottak, a leánylíceumba helyeztek, majd 1960-ban visszahívtak, onnan vonultam nyugdíjba 1996-ban. Rengeteg és sokirányú feladat hárult akkoriban az iskolára. Mindig is vallottam, hogy a tanár feladata nem korlátozódik az órára való felkészülésre, illetve az óra megtartására. Ennek jegyében vezettem be a házi dolgozatokat, amelyek révén a diákjaimat arra próbáltam rávezetni, hogy egy tanéven át önállóan dolgozzanak egy témán, s abban lehetőleg örömüket leljék. Kezdetben irodalomtörténettel foglalkoztunk, írók életével, a diákok még leveleket is küldtek az íróknak, közel ötven ilyen levelezés vár még feldolgozásra. Az 1960-as évek elején jelentkezett aztán egy Nagy Róza nevű lány, hogy ő inkább a háromszéki népviseletről, varrottasokról írna, már gyűjtögetett is néhány környékbeli faluban. Én egyetemista koromban foglalkoztam népköltészetgyűjtéssel, s amikor a Háromszéki népballadák című kötet kiadásának ötlete is felmerült, már kimondottan azt kértem a diákoktól, hogy balladákat gyűjtsenek. A könyv anyaga jelentős mértékben a diákok munkájából állt össze. – És mi történt azokkal, akiket a Fennvaló nem „vert” meg a betű, az írás iránti érdeklődéssel?
– Az önállóságra való nevelés nem jelentett kizárólag irodalmi tevékenységet, az is a céljaim közé tartozott, hogy keresgélésre, kutatásra késztessem őket. Hiszen minden irányból azt érzékelhette az ember, hogy el akarják feledtetni a történelmünket.  Stanca propagandatitkár például a nyomdában állíttatta le az iskolamonográfia kiadását, mert, úgymond, túl sok a történelem benne. A faluról származottaktól elsősorban saját településük történetét kértem számon, a szentgyörgyiektől az utcanevek történetének felkutatását, térkép készítését. Albert István mai belgyógyász főorvos Dani Árpáddal két nyáron át kerékpáron járta a háromszéki vártemplomokat, várromokat, felmértek, fényképezték, ebből az anyagból született a roppant sikeresnek bizonyult Várak és vártemplomok című kötet. 
– Az egyre több korlát közé szorított korban intézményvezetőként bizonyára sok kompromisszumra is kényszerült. Mi fájt leginkább?
– Az idők során többször elhangzott, hogy a Mikó nem a legjobb helyen épült: a városközpontban vagyunk, nincs hely bővítésre, szűk az udvar. Ujjvárossy József, a Székely Mikó Kollégium és a Református Egyházmegye főgondnoka a múlt század elején azért adományozta az iskolának a tulajdonában lévő kertet, hogy majd oda költöztetik az iskolát. Ezt jeleztem is Király Károly első titkárnak, aki kezdetben beleegyezett, hogy kezdjük az egészet a fiúbentlakás építésével, pénzt is ígért a munkálatokhoz. Egy évig nem történt semmi, aztán hallom, hogy pártaktivistáknak szánt lakótelepet építenek oda. Szóvá is tettem egy gyűlésen: Király elvtárs, mi ebben az ügyben már megegyeztünk... Sajnos, semmi sem lett belőle, ma is bosszankodom, valahányszor arra járok. Más léptékű volt, mégis csalódásként éltem meg, amikor 1971-ben telefonáltak a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumból, hogy nem tudják fogadni az iskola küldöttségét. Nagyon készültünk, valamennyi utazási engedélyt beszereztük, a kultúrcsoport már túl volt a színházban tartott főpróbán. Később derült ki, hogy a pécsiek egy nagy szocialista hadgyakorlat miatt voltak kénytelenek lemondani az utazásunkat, amit aztán a ’72-es tavaszi vakációban pótoltunk.
– Igazgatósága egyik forró pillanatát a mikós diákok 1975-ös plakátragasztása jelentette. Hogy élte meg a sorstragédiákba torkolló eseményeket?
– Egy novemberi reggelen azzal fogadtak az iskolában, hogy az éjszaka folyamán néhány tanulónkat elfogta a Securitate. Köztük Hervai Zoltán tanárunk leányát, Katalint, a csoport vezetőjét, a nagyborosnyói iskolaigazgató fiát, Jakab Lehelt, később a fiamat, Leventét is kapcsolatba hozták a diákok mozgalmával. Felkerestem a Securitate megyei főnökét, Ioan Hancheșt, a tanulók hollétéről és tetteiről érdeklődtem. Meglehetősen rideg és kimért volt. Most vizsgálják az ügyüket, majd bővebben is tájékoztatnak – közölte. A fiam elmondta, hogy diáktársai őt is meghívták a gyűlésükre, de mivel edzésre kellett mennie, nem tudott részt venni, többször aztán nem hívták. Ettől kezdve arra számítottunk, hogy őt is beidézik. Késő esténként gyakran hallgattuk a pattogó lépéseket, hosszasan figyeltük, csengetnek-e lakásunk ajtaján. Egyik este az iskolánkba civilben bejáró tiszt – sokáig azt hittem, hogy KISZ-aktivista – csengetett az ajtónkon. A főnöke arra kér, mondta, menjek vele a székházba. Amikor a tömbház előtt megláttam a fekete Volgát, belém villant, vajon visszajövök-e még. A Securitate épülete előtt kísérőm kiszállt, nemsokára megérkezett a főnök helyettese, Aulich Sándor, arra kért, menjünk be az iskolába, meg akarja nézni a térképeket a földrajzszertárban. Minden tömböt átnézett, néhányat félretett, amelyekben a diákok ceruzával vagy tintával Erdélyt külön országként tüntették fel. Egyik délelőtt a fiammal együtt kellett bemennünk a Securitatéhoz. A fiamat magával vitte egy tiszt, engem a főnökhelyettes hívott be egy másik irodába. Elmondta: a tanulókat ebben az épületben tartják fogva, zajlik a kivizsgálás. Közölte, hogy a fiamat is hívták a gyűlésükbe, tudtam-e róla. Amikor elmondtam, hogy néhány napja értesültem róla, be is fejezte a kihallgatást. Egyértelmű volt, hogy mindent tudnak, csak az ellenőrzéseket végzik. 1976 tavaszán tájékoztattak arról, hogy a tanulókat szabadon engedik. Az ügyben hozott ítéleteket – négy diák kicsapását – a tantestület előtt tartott gyűlésen jelentették be. – Ez az esemény jelentette az ön igazgatói pályájának végeztét is, a tanév végén önt is „kicsapták”. – Ennek azért egyéb előzményei is voltak. Az előző tanév kicsengetési ünnepségén megjelent Izsák Ferenc főtanfelügyelő is, aki a búcsúztatóbeszédek elhangzása után odajött hozzám: „A beszédedben egyszer sem hangzott el a főtitkár elvtárs neve” – mondta. Azt feleltem, nem szükséges minden alkalommal ismételgetni a nevét, ilyenkor az eredmények a fontosak, az arra érdemes tanulók nevének felolvasása. „A tegnapi kézdivásárhelyi ünnepségen Kiss Lajos igazgató tízszer említette beszédében Ceaușescu elvtárs nevét” – érvelt. Ezt már alig tudtam szembenevetés nélkül megállni: még ezt is megszámolja, nahát! 
Az 1975-ös tanévkezdés előtti napon az egyik tanfelügyelő azzal érkezett az iskolába, hogy a főnöke el akarja előzetesen olvasni az évnyitó beszédem szövegét. Azt feleltem neki: mondhatnám, hogy még nem készítettem el, de megmutathatom, itt van. Mondja meg a főnökének, ha meg akarja hallgatni, jöjjön el az ünnepségre. Nem értem ezt a bizalmatlanságot, de amíg igazgató vagyok, ilyen kérésnek nem teszek eleget.
Ugyanazon az őszön az oktatási minisztérium tizenöt tagú csoportja ellenőrizte iskolánkat. Azt tapasztalhattuk, hogy bizonyos céllal és nagyfokú előítélettel érkeztek. Az iskola eredményeiről általában elismeréssel nyilatkoztak, de kifogásolták a szocialista szellemben való nevelés hiányosságait. A folyosón ott álltak még a szekrények, amelyekben az iskola megalapításának 110. évfordulója alkalmával közel száz mikós véndiák munkásságát mutattuk be. A csoport vezetőjével ismertetnem kellett az egykori diákok tevékenységét. Amikor megtudta, hogy Makkai Sándor Magyarországra távozott, hiába bizonygattam, hogy kiváló író. Nem beszélve Bihari József vagy Kiss Manyi érdemeiről. Bár Domokos Géza és Beke György, akkor Bukarestben élő írókról is beszéltünk, ők is képtelenek voltak ellensúlyozni az elődök megítélését. Az értékelőn többször is elhangzott, hogy a múlt felé fordultunk, nem látjuk a szocialista jövőnket, ez a káros szemlélet pedig nem szolgálja a szocialista nevelést. A plakátragasztást nem is említették, a kádercsere jegyében leváltottak, helyemre Izsák Ferenc érkezett. – Mostanában mi foglalkoztatja leginkább?
– Az, hogy sehogy sem akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és közöttünk. Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, s az unokáink is. És éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. A pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk pedig ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket. 
– És a saját „bűneivel” milyen viszonyban van? 
– Nem titok, engem vallásos szellemben neveltek, Dánfalván ministrálni jártam, de még a gimnáziumban is néha. Aztán hívtak a diákszövetségbe, igazából nem is tudtuk, mi az, de izgalmasnak tűnt, kultúrfelelős voltam, szerettem, amit csináltam, alkotásnak tekintettem. Az egyetemen egyszerre vad jelszóvilágban találtam magam, milyen harcos, lendületes fiatalok ezek, gondoltam, eleinte még csodáltam is őket. Azokban az években egészen természetesen alakult ki egyfajta egyházellenes hangulat, sokan és vehemensen követelték a templomba járó két-három kollégának az IMSZ-ből való kizárását, ami az egyetemről való kizárást is jelentette volna. Aki szembefordult ezzel a hangulattal, azonnal magán találta az opportunista, a nem elég forradalmár, a megalkuvó bélyeget. Abban az időben egy ideig IMSZ-kari titkár voltam, alig tudtuk megakadályozni ezeket a kizárásokat. Én mindig, később igazgatóként is károsnak tartottam a nyílt vallásüldözést, de nem jártam templomba. Azóta sem, akkor sem, amikor 1990 után sok korábbi ádáz vallásüldöző hirtelen egyházi elöljáró akart lenni. Szegény édesanyám mindenesetre élete végéig imádkozott fiai lelki üdvéért.
– Aki önnel találkozik, a hajdani szigorú igazgató úr helyett ma egy kedves, szinte joviális öregúrt lát. Mi a titka?
– Hát kérem, nagy dolog az unoka. Az ember mindig keresi, hogy mi volt, honnan jött. Nagyszüleim harisnyás dánfalvi földműves emberek voltak, szüleim rengeteg áldozatot hoztak értünk. Mátyás unokám érkezésével az életünket látom folytathatónak, csak reménykedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, minden érdekli, rombol is, de mindenekelőtt annak reményét táplálja, hogy van tovább.
ALBERT ERNŐ
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára, 1960 és 1976 közötti igazgatója, népköltészeti gyűjtő. Csíkdánfalván született 1932. január 14-én. Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Tanítványaival mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425-öt közöl a Háromszéki népballadák című kötetben. Kötetei – Faragó Józseffel közösen: Háromszéki magyar népballadák (1973), Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége, Tamás Katalin (1995), Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001), A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben (2004). Díjak, elismerések: Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díj (2006), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 27.
Felvidéki küldött is tárgyalt a csíkszeredai háromoldalú találkozón
PÁRKÁNY, CSÍKSZEREDA. Retkes János, a Magyar Közösség Pártja Párkányi Helyi Szervezetének elnöke képviselte a Felvidéket azon a szerdai Hargita megyei háromoldalú találkozón, amelyen rajta kívül a magyarországi Komárom-Esztergom megyei küldöttség tagjai és a csíkszeredai házigazdák a három térség közti együttműködés elmélyítésének lehetőségeit vitatták meg.
A Hargita megyébe látogatott küldöttség tagja volt Retkes János mellett Popovics György, a Komárom-Esztergom megyei közgyűlés elnöke, továbbá Turi Bálint, a megyei közgyűlés képviselője és Komárom város alpolgármestere, valamint Zoltai Dániel, a Komárom-Esztergom megyei Kereskedelmi és Iparkamara titkára. A vendégeket Gálfi Árpád, Csíkszereda polgármestere, Hargita Megye Tanácsának két alelnöke: Bíró Barna Botond és Barti Tihamér, valamint Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ügyvezető konzulja, Csige Sándor vezető konzul, továbbá Albert Mátyás és Salamon Zoltán megyei tanácsos társaságában fogadta – mondta el portálunknak szombaton a párkányi MKP-elnök, hozzátéve: több időszerű témáról tájékoztatták egymást, s az egyes régiók sajátosságait is figyelembe véve egyeztettek az aktuális cselekvési pontokról.
„Szívesen tettem eleget a felkérésnek, hogy régiónkat, illetve a Magyar Közösség Pártját (MKP) képviseljem ezen a találkozón. Azon egyebek mellett terítékre került az autonómia, illetve az önkormányzatiság kérdésköre is – melyik fél hol tart a vonatkozó folyamatban és ez idő tájt melyek a legégetőbb teendőink“ – fejtette ki Retkes.
Az idegenforgalmi együttműködés kapcsán szó esett az egyes térségek fürdővárosainak fejlesztéséről is.
„Barti Tihamér a borszéki wellness-központtal kapcsolatos beruházás részleteit ismertette. E létesítmény a tervek szerint 2018 tavaszán nyitja meg kapuit a vendégek előtt. Én pedig a párkányi Vadas fürdő fejlesztéséről számoltam be. Továbbá a turizmus kapcsán felvetődött az ötlet, hogy a jövőben a felvidéki diákoknak esetleg a Székelyföldre is szervezhetnénk síkirándulásokat, az ottani gyerekeket pedig az itteni hegyvidékeken üdültethetnénk“ – mondta.
A vendégek élénken érdeklődtek a Hargita megyében beindult inkubációs program iránt is.
„Az inkubációs program tekintetében vendéglátóink a magyarországi félnél is előbbre tartanak, tőlünk pedig sokkal előbbre, tehát jócskán tanulhatunk tőlük. A székelyudvarhelyi Harghita Business Center inkubátorház kapcsán megtudtuk, hogy eddig 36 vállalkozás költözött be a teljes infrastruktúrával, szükséges számítógépparkkal és egyéb eszközökkel felszerelt, illetve jogi, pénzügyi és egyéb szolgáltatásokat is egy helyen nyújtó épületbe, amelynek két hét múlva lesz a hivatalos átadása. Ez a szám is jelzi a program iránti nagy érdeklődést. Részletesebben meg kell majd vizsgálni a Hargita megyei jó példát s annak Magyarországon és a Felvidéken való alkalmazhatóságát. Örvendetes lenne, ha a jövőben egy-egy hasonló inkubátorházat sikerülne megnyitnunk Nyugat-, Közép- és Kelet-Szlovákia magyarlakta vidékein is“ – véli Retkes János.
Ez esetben nem gyártó részlegekről, üzemegységekről, hanem egy helyen működő cégirodákról van szó, amelyek éppen a közelségük miatt szoros kapcsolatokat tudnának kiépíteni egymással. Az inkubátorház üzemeltetője ingyenes szolgáltatásként biztosítana számukra jogászokat, fordítókat és más szakembereket – tudtuk meg.
További együttműködési pontot jelenthetne a hulladékgazdálkodás és a szelektív hulladékgyűjtés. Ez a témakör annak kapcsán jött szóba, hogy a székelyudvarhelyi és a párkányi hulladékszolgáltató ugyanaz a cég.
„Arról beszélgettünk, hogy sokkal hatékonyabb lehetne, ha a hulladékgazdálkodással nem több kisebb cég foglalkozna, hanem azt valamiképp sikerülne központosítani. Ez ügyben szerzett tapasztalatainkat és elképzeléseinket is megosztottuk egymással“ – foglalta össze tömören a lényeget Retkes János.
Majd portálunk kérdésére, hogy lesz-e folytatása a tartalmas csíkszeredai tanácskozásnak, elárulta: a tervek szerint 2018 tavaszán valószínűleg Komárom-Esztergom megyében, ősszel pedig Párkányban találkoznak majd egymással.
„Vélhetően 2018 tavaszán, még a magyarországi országgyűlési választások előtt Komárom-Esztergom megyében, az őszi szlovákiai helyhatósági választások előtt pedig Párkányban ülünk majd ismét tárgyalóasztalhoz. Addig minden érintett fél igyekszik teljesíteni a Csíkszeredán kapott feladatait. Én a közeljövőben a Nyitra Megyei Önkormányzat MKP-s frakciójának tagjaival ismertetem a Hargita megyei találkozónk és teendőink részleteit, amelyeket remélhetőleg a 15 megyei képviselőnk közreműködésével sikerül majd megvalósítanunk“ – zárta tájékoztatását a Nyitra Megyei Önkormányzat külső tanácsadójának szerepét vállaló párkányi politikus. hirek.sk