Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Albert Mária
22 tétel
2002. január 11.
Színházi vita. A Szabadság című kolozsvári napilap december 18-i számában a kolozsvári magyar értelmiségiek egy csoportja állásfoglalást tett közzé az Állami Magyar Színház ügyében. Az állásfoglalás célja Tompa Gábor igazgató-főrendező igazgatói székből való mielőbbi eltávolítása és átmenetileg egy megbízott vezető kinevezése. A most publikált állásfoglalás elutasította a bírálatot, hozzátéve, hogy a színház műsorpolitikája és szervezése természetesen nem vitathatatlan. Szerintük egy művészeti intézmény működését nem bírálhatja felül a politikai hatalom illetve bármiféle cenzúra. Albert Mária, egyetemi tanársegéd; dr. Balassa Péter /Budapest/, esztéta, a kolozsvári BBTE vendégprofesszora; Bálint Emese, PhD hallgató; Bálint Ildikó, dramaturg; Balla Zsófia, költő, író; Barabás Olga, színházrendező; Bartha József, médiaművész; Bányai Péter, politikai elemző; dr. Berszán István, egyetemi adjunktus, az LKKT szerkesztője; dr. Bíró Béla /Brassó/, színházkritikus, egyetemi adjunktus; Bíró József, színész; Bocsárdi László, rendező, a Tamási Áron Színház művészeti vezetője; Bodó A. Ottó, színikritikus, egyetemi tanársegéd; Bogdán László, író, a Háromszék főmunkatársa; Czegő Csongor, dramaturg; Csiszér Balázs, mérnök; Damokos Csaba, díszlettervező, képzőművész; Dánél Mónika, PhD hallgató, az LKKT szerkesztője; Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója; Demény Péter, író, a Krónika főmunkatársa; Dimény Áron, színész, egyetemi tanársegéd; Domokos Géza, író; Eckstein-Kovács Péter, ügyvéd; dr. Egyed Péter, filozófus, író, egyetemi előadótanár; Farkas Árpád, költő, a Háromszék főszerkesztője; Felméri Judit, gyermekorvos; Ferenczes István, író, költő, a Székelyföld és a Moldvai Magyarság főszerkesztője; Gál Andrea, tanár, az LKKT szerkesztője; Gál-Borus László, szociológus, doktorandus; Gergely László, tanár; Horváth Levente, ref. lelkipásztor; Irsai Zsolt, képzőművész; Izsák Ildikó, televíziós szerkesztő; Kelemen Hunor, író; Ketesdy Beáta, újságíró; Király Kinga Júlia, dramaturg, egyetemi tanársegéd; Kiss Jenő, igazgató, Megyei Könyvtár /Sepsiszentgyörgy/; Kovács András Ferenc, költő, a LÁTÓ szerkesztője; Kozma Mária /Csíkszereda/, író; dr. Könczey Csilla, egyetemi adjunktus; dr. Kötő József, színháztörténész; Kövesdy István, színházrendező; Láng Zsolt, író, a LÁTÓ szerkesztője; Lőrincz Lenke Csilla, PhD hallgató; Madaras Péter, állatorvos; dr. Magyari Nándor László, egyetemi előadótanár; dr. Magyari Vincze Enikő, egyetemi előadótanár; Márkus Barbarossa János, író, költő, hangszertörténész és restaurátor; Molnár Gusztáv/Budapest/politológus, a Provincia szerkesztője; Nagy Judit, tanár; Nemes Levente, színész, a Tamási Áron Színház igazgatója; dr. Orbán Gyöngyi, esztéta, egyetemi előadótanár; Orbán János Dénes, író; Pál Péter, képzőművész; Pálffy Tibor, színész; Papp Sándor Zsigmond, író, a Krónika főmunkatársa; Pánczél Réka, művészeti tanácsadó, tanár; Pásztor Gyöngyi, egyetemi hallgató; Saszet Ágnes, műfordító; Sebesi Sándor, filmkészítő; Selyem Zsuzsa, egyetemi tanársegéd, az LKKT szerkesztője; Simon Emese, óvónő; Soós Anna, matematikus, egyetemi adjunktus; Sütő Ferenc, a MŰVELŐDÉS szerkesztője; Szabó Botond, informatikus; Szabó Tibor, színész, a Figura Stúdió Színház igazgatója; Székedi Ferenc /Csíkszereda/, a Kriterion Alapítvány igazgatója, a Csík TV főszerkesztője; Szilágyi Júlia, író, kritikus; Tibori Szabó Zoltán, újságíró; Tordai S. Attila, képzőművész, a BALKON szerkesztője; Tordai Soós Kata, tanár; Tőzsér József /Csíkszereda/, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója; dr. Ungvári Zrínyi Ildikó, színházelméleti kutató, egyetemi adjunktus; dr. Ungvári Zrínyi Imre, filozófiatanár, egyetemi adjunktus; Váta Lóránd, színész; Veres Valér, szociológus, egyetemi tanársegéd; Visky M. Krisztina, kántor; Visky Péter, ref. lelkipásztor; Visky S. Béla, egyetemi adjunktus; Zágoni Balázs, szerkesztő. /Még egy állásfoglalás a kolozsvári Állami Magyar Színház ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./ Az állásfoglalás szerint egy művészeti intézmény működését nem bírálhatja felül a politikai hatalom illetve bármiféle cenzúra – de ezt nem is állította senki. Inkább az aláírók kiálltak Tompa Gábor mellett. Több aláíró azonos A színházért mint művészetért /Szabadság (Kolozsvár), 2001. dec. 4./ című, ugyancsak Tompa Gábor mellett kiálló aláíróval.
2006. november 18.
A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem ösztönzi a színházzal, színművészettel foglalkozó írások megszületését, kiadását. November 10-én, a Színművészeti Egyetemen tartott könyvbemutatón a témával kapcsolatos öt könyvet mutattak be. Király Kinga Júlia A rothadás esztétikája című könyve a Gotzi életműre alapoz. Gotzi puritán színpadi nyelvet használó szövegei magyar nyelven, a szerző fordításában olvashatók. Killár Kovács Katalin a színpadi improvizáció technikáit mutatta be több év kutatómunka alapján az Improvizatia in procesul creatiei scenice című könyvében. Albert Máriának két könyvét ismertették. Az English Act című könyvében a színházi gondolkodást összekapcsolta az angol nyelv oktatásával. Angol drámairodalmi szövegek felhasználásával olyan tankönyvet állított össze, mely segítségével a diákok színházat tanulnak, de közben nyelvet is. Albert Mária fordításában mutatták be Ion Coja bukaresti professzor Színművészeti poétika című művét. Ungvári Zrínyi Ildikó Bevezetés a színházantropológiába című kötete a mai színházi gondolkodás alapgondolatait próbálja letapogatni. A színházantropológia kibontakozóban levő tudomány, a marosvásárhelyi egyetemen Ungvári Ildikó nevéhez köthető. /Szász Enikő: XII. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Kiadói újdonságok Thália birodalmáról. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 18./
2006. november 28.
November 25-26-án Marosvásárhelyen, a Színművészeti Egyetem színháztudományi konferenciát szervezett. Három szekció előadásai zajlottak párhuzamosan: az A szekció a román és francia nyelvű előadásokat jelentette, magyar (valamint angol) nyelvűeket pedig a B és a C szekció. A kínálat gazdagnak és változatosnak bizonyult, elméleti és gyakorlati kérdésekkel is foglalkoztak a jelenlevők. Témakörök: Intézmény és identitás, Nonkonformizmus és intézmény, illetve Színházesztétika és ideológia. A felszólalók között volt a magyarországiak mellett János Szabolcs (Nagyvárad, PKE) és Ungvári Z. Ildikó (Marosvásárhely, SZE). A C szekció témakörei: Intézmény és képzés, A kortárs dramaturgia kérdései és Kortárs színház: élmény és intézmény. Az előadók között volt többek között Hatházi András, Bodó Márta és Egyed Emese (Kolozsvár, BBTE), Kovács Levente, Killár Kovács Katalin, Gyéresi Júlia, Budaházi Attila, Albert Mária, Farkas Ibolya, Balási András és Csiky Csabat (Marosvásárhely, SZE). A színházi intézményekről és egyetemi reformokról szóló kerekasztal-beszélgetéssel zárult a sikeresnek bizonyult színháztudományi konferencia. Az elhangzott összes előadás olvasható lesz az intézmény Symbolon című színháztudományi folyóiratának következő számában. /Nagy Botond: Színháztudományi konferencia a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 28./
2009. április 10.
Marosvásárhelyen a Színházművészeti Egyetem napja sok vidámsággal, sok ötlettel zajlott, az utcáról betévedt kíváncsiskodó is jól érezhette magát. Dr. Killár Kovács Katalin Szophoklésztől a posztmodernig. Lehetséges szövegek gyűjteménye a színészmesterség oktatása céljából című kiadványát Albert Mária ismertette. Ez alkalommal debütált a nagyérdemű előtt a tanintézet új orgonája, Molnár Tünde orgonaművész műsorával. A közönség szavazata alapján a legjobb színészi alakításért járó Stúdió-díjat Derzsi Dezső és Paul Socol I. éves magiszteri hallgatók kapták. A kanadai Orbán Balázs Társaság magyar diákok számára felajánlott ösztöndíját Strausz Imre volt zenetanár szakos hallgató érdemelte ki. Az egyetem napja az I. éves magiszteri hallgatók Dandin György, vagy a megcsalt férj című előadásával ér véget. /Nagy Székely Ildikó: Thália-tanítványok vigadalma. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 10./
2010. május 21.
Kicsengetési ünnepség a Művészeti Egyetemen
Május utolsó szombatján búcsúztatja végzőseit a Művészeti Egyetem. A hároméves alapképzést záró diákok mellett idén diplomázik az első, bolognai típusú mesterképzést végzett színészévfolyam. Az ünnepség főszereplői nemcsak a ballagók lesznek, hanem azok a színészek is, akiket a Szenátus Arany- és Ezüstoklevéllel tüntet ki.
Május 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor hatvanadik alkalommal szólal meg a végzősöket búcsúztató csengő a Köteles utca 6. szám alatt. A magyar tanulmányi vonalon dr. Gáspárik Attila színészosztálya, dr. Kovács Levente rendezőosztálya, dr. Albert Mária teatrológiaosztálya és Makkai Gyöngyvér zenepedagógia osztálya zárja tanulmányait az alapképzésben. A színház tanszék végzősei ősztől a színész, rendező, valamint a kulturális menedzsment-teatrológia mesterképzőkön tanulhatnak tovább az egyetemen. Ballagnak a Beszéd és nyelv az előadásművészetben és a Kortárs rendezés mesteri végzősei is. Az egyetem életében először kerül sor mesterfokozatú színészosztály ballagására: dr. Farkas Ibolya és dr. Kovács Levente évfolyama két év magiszteri képzés, összesen öt év egyetem után kezdi el színészi pályafutását. A négy színésznőt és három férfiszínészt a marosvásárhelyi közönség az évad hátralévő heteiben még többször láthatja Az ördög, az Egy asszonygyilkos vallomása és a nemrég bemutatott Körtánc című előadásokban. A Stúdió színpadáról ősztől néhányan a határon innen, néhányan a határon túlra szerződnek, ki szerepmeghívásnak tesz eleget, ki főállású társulati tagként helyezkedik el.
Már hagyománnyá vált, hogy a május végi ünnepségen az egyetem korábbi hallgatói előtt is tiszteleg. 2008-ban a sepsiszentgyörgyi színház két nyugdíjas, de változatlanul aktív színészét, az 1957-ben diplomázott Molnár Gizellát és az 1958-ban diplomázott László Károlyt, valamint Varga Vilmos nagyváradi színészt, 2009-ben a marosvásárhelyi színház művészeit, az 1959-es évfolyam végzőseit, dr. Farkas Ibolyát, Mózes Erzsébetet és Makra Lajost tüntette ki az egyetem Aranyoklevéllel. Hivatásuk iránti hűségük, kitartó munkájuk példakép a pályakezdő fiatalok számára. Idén a Szenátus az 1960-as és az 1980-as évfolyamok jelenleg is aktív, kiemelkedő színészi teljesítményt felmutató művészei előtt tiszteleg az Arany- illetve Ezüstoklevelek átnyújtásával.
Az egyetem sok sikert kíván végzőseinek, szeretettel várja a kicsengetésen és az évadzáró előadásokon a hozzátartozókat, barátokat, nézőket!
Népújság (Marosvásárhely)
2011. március 26.
Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)
2011. március 30.
A legszebb esendőség
Könyv a marosvásárhelyi színészképzésről
Hiánypótló kiadvány jelent meg Marosvásárhelyen: olyan, amelyből számos, részben ismert, elfelejtett, avagy a nagyközönséghez már el sem jutott információt, történetet ismerhet meg az olvasó, miközben a kötet helyi vonatkozású – a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress nevű kiadója jelentette meg A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyvet, az elsőt a Magyar nyelvű színészképzés Marosvásárhelyen alcímű, négykötetesre tervezett sorozatból. Az igen szép kiállítású könyv (borítóját Bartha József tervezte) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet első korszakát vizsgálja a kolozsvári kezdéstől (1946-tól) egészen a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). Szerzői az egyetem tanárai – Albert Mária, Lázok János, Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Csép Zoltán és Balási András. Bemutatójára hétfő délután került sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zsúfolásig telt előcsarnokában.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeinek játéka után, moderátorként Kovács András Ferenc költő vette át a szót, a könyvbemutató beszélgetés formájában zajlott – a moderátor kérdezett, a szerzők-kutatók kollektívája (Kovács Levente igazoltan hiányzott), illetve Gáspárik Attila rektor pedig válaszolt. Mint azt KAF elmondta, a színház mindig válságban volt, ennek ellenére a színház helyzetét a világban biztonságban érzi. – Egy igen alaposan megszerkesztett könyvet tartok a kezemben. Miről szól? Közösségről, vitatkozásokról, a negatív legyőzéséről. A színháznak történetei vannak. Az erdélyi színészképzés '46-ban Kolozsváron indult, majd Marosvásárhelyre költözött, ez nagyjából egybeesik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. A többi legenda. Az ilyen műhelyeknek nagyon jó, hogy most már történetük van. Történészi munkák is ezek. Hisz a színház mindig is közösségi munka, ugyanakkor a legnagyobb háború. A pillanat marad meg belőle, nála szebb esendőséget nem ismerek. A kutató, szerkesztő, irányító és író kollektíva munkájáról csak jót tudok mondani. Mennyit tudnánk Szabó Lajosról, Kőmíves Nagy Lajosról a legendákon túl, ha ezek a portrék nem lennének? A szöveg- és képmellékletek csodálatosak. Nagyon fontos munkának érzem – mondta a moderátor, majd kérdéseire a szerzők válaszoltak, elsőként Lázok János: – Az anyag kutatása visszája a könyv kialakulásának. Az anyag diktálta önmagát, ugyanakkor egymáshoz is viszonyulnunk kellett, egymás anyagait is meg kellett ismernünk. Ahogy fokozatosan megismertük a feltáruló írásokat, azok egyre alakultak. Ungvári Zrínyi Ildikó elmondta, vannak dolgok, amik kimaradtak, van, ami pótolandó, például a kolozsvári korszak. De igyekeztek ezt is felkutatni, képeket szerezni. – Kőmíves Nagy Lajosban igen érdekes személyiségre bukkantam, ezenkívül sikerült megrajzolni azokat az alapvonalakat, amelyek mentén tovább lehet haladni a következő kötetben. Gáspárik Attila hozzátette, több-bőröndnyi anyag került az egyetem tulajdonába itthonról és külföldről, számos relikvia, például a budapesti, Blaha Lujza téri lerombolt színház függönydarabja. – Szeretnénk erdélyi magyar színházi múzeumot létrehozni és kutatással is foglalkozni. Ezt az egyetem programjába tudatosan szőttük bele.
Albert Mária a főiskola akkori, belső rendszabályáról beszélt. – A szigorú rendszabályzat lefoglalta a hallgatók idejét, én hiszem, hogy ezt be is tartották, hiszen nagyon fontos az időbeosztás. Balási András az intézményesítés periódusáról szólt. – Az az időszak a Székely Színház csúcsperiódusa volt, rengeteg előadással, a kevés, csupán párnapos szabadsággal. '54-ben áthozzák a főiskolát Marosvásárhelyre, a két intézmény között nagyon jó kommunikáció alakult ki, nagyszerű előadásaik voltak. A vizsgaelőadásokat például a Székely Színházban játszották, ezeknek törzsközönségük alakult ki. Holott a díszlet például csak jelzésszerű volt. Az intézménynek a város felé történő kommunikációjára az akkori rektor, Szabó Lajos nagyon odafigyelt, erről is legendák keringenek. Csép Zoltán a vizsgaelőadások kritikai fogadtatását ismertette. – Sok előadásról több írás is született, komoly kritikai munkák, többek közt Polgár István, Nagy Pál, Kemény János, Varró Ilona, Oláh Tibor tollából – mondta a szerző, majd tovább folytatódott a beszélgetés rendezőképzésről, vendégszereplésekről, sztorikról, színészekről, fotókról és azok beszerzéséről, előadásokról, színészéletről, az erről szóló cikkekről, riportokról, hiszen a kötetet korabeli dokumentumokkal, képekkel gazdagon illusztrált fejezet zárja.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
2012. március 28.
A dolgok helyreállítódásáról
Hármas könyvbemutató a Művészeti Egyetemen
A színházi világnap tiszteletére hétfő délután hármas könyvbemutatónak adott otthont a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnoka. A zsúfolásig telt térben Albert Mária üdvözölte a megjelenteket és árulta el: Ungvári Zrínyi Ildikó Képből van-e a színház teste? – tér, kép, test és médium a kortárs színházban, Papp Éva A művészi beszéd útja a közbeszédtől a versmondásig című kötetekről, valamint Novák Ildikónak a Marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetével foglalkozó könyvéről hallhat a nagyérdemű, a kiadványok az intézmény kiadója és a Mentor Kiadó közös munkájaként jelentek meg.
Papp Éva és Novák Ildikó kötetéről Kovács Levente szólt. – Papp Éva könyve Budapesten elvégzett doktoriskolai tézisének bővített változata, és az első olyan kötet, amely avatottan szól a beszéd kérdéseiről: a szerző színészi és tanári tapasztalatainak, egy megtett útnak az összessége. Tankönyvként, módszertanként is forgatható: nagyon világos felépítés jellemzi, mindenről beszél, de nem szószátyár, világosan, emberközelien fogalmaz. Foglalkozik a versmondás problémáival, a nonverbális kifejezőeszközökkel (amelyek húsz évvel ezelőtt még szentségtörésnek számítottak) – mondta a méltató, akinek kérdéseire a szerző válaszolt. Papp Éva Kányádival együtt vallja, a vers az, amit mondani kell, és igen, van értelme a versmondásnak napjainkban. Az elsőéves hallgatók rövid közjátéka után Novák Ildikó kötetéről szólt Kovács Levente. – A szerző dolgozatának én voltam az irányítója. A kötet tematikája bábszínházi jellegű. Fontos könyv: megalakult a bábtagozat, de ennek nincs igazán múltja, bábtörténeti háttere, az alapokat a semmiből kell megteremteni. A báb mostoha művészet volt mindig, holott némelyik bábszínész munkája a színészekénél is sokkal nehezebb. A könyv foglalkozik a vásárhelyi bábszínház megalakulásának előzményeivel, de kitér a szocialista kultúrpolitikára is, feltárni igyekszik az összefüggéseket. A kötet nagy érdeme, hogy megtaláljuk benne a társulat adminisztratív összetételét, művészi eszközeinek fejlődéstörténetét, a kiemelkedő alkotók – köztük Antal Pál, Haller József – pályáját, és olvashatunk igen jó előadás-elemzéseket is. Melléklete gazdag dokumentumanyagot tartalmaz. Novák Ildikó hozzátette: nem hagyta abba a bábokkal való kapcsolatot. – Mindent megteszek azért, hogy a diákok elhiggyék, a bábszínészet nem “mellékes” foglalkozás. Igyekszem megtalálni azt a belső lényeget, ami ezt a műfajt az emberiség tudatában megtartja, és tisztelegni azok előtt, akik nagyon sok munkát fektettek életünk minőségének jobbá tételébe. Ungvári Zrínyi Ildikó a kötettel kapcsolatosan elmondta, ez a könyv rendbetétel, a dolgok helyreállítódnak általa. Nagyon alapos munka, amely mögött végig ott állt a kíváncsiság. – Örülök, hogy igazi színháztörténész jelent meg a színen.
Ungvári Zrínyi Ildikó kötetét Kovács András Ferenc ismertette. – Érdekes, jól megtervezett könyvről beszélünk. Alapos, sok dologra, nagy feladathalmazra koncentráló mű, amely többszörös olvasatot biztosít. Tétje és tematikája a képpé szerveződött test. Jegyzetekből áll, egyszerre teatrológiai és színházantropológiai vizsgálódás. A szerző négy fejezetben a meglévő elméleteket, tételeket prezentálja, nagyon jó megfigyelőkészséget feltételező előadás-elemzéseken keresztül dolgozza fel mondandóját. És mindezt nem tolakodóan, nagyon jó az egyensúly. Képből van-e a színház teste? Mit látunk, mit nézhetünk? Mit szeretne és mit tud látni a néző, mivel lehetne megfogni? Jól megtanulni értelmezni, amit látunk: ez a könyv igazi értelme. A színházzal foglalkozó életforma aktívvá, odafigyelővé teszi az embert, megtanítja nézni. Van egy nézői réteg, amely most nő fel. És nem sértődik meg, mert nagyon sokféle. Hozzá is szól ez a kötet. Ungvári Zrínyi Ildikó a KAF kérdéseire adott válaszában elárulta, nem tudja, mi volt érdekesebb – előadásokat nézni, vagy megírni az élményanyagot. – A megélt színházi előadást le kell fordítani szövegre. Átszerveződőben a színház, új dolgok jelennek meg, színes formavilág alakul, és mi is színesen írhatunk minderről.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 22.
Kortárs művészeti szabadiskola indul Marosvásárhelyen
A műhely célja, hogy a végzős hallgatók vizsgaelőadásai mellett folyamatossá tegyék a Stúdió Színház magyar nyelvű rendezvényeit, valamint lehetőséget biztosítsanak az oktató tanárok és a marosvásárhelyi társulatnál dolgozó művészek alkotótevékénységének, a művészi kísérletezésnek. Az alkotóműhely évadonként mutat be előadásokat, ugyanakkor célkitűzése, hogy művészileg igényes rendezvényeket szervezzen, elsősorban pályázati úton elnyert forrásokból.
Ebben az évadban a Magyar Művészeti Kar előadás-művészeti pályázatot hirdetett, melynek nyertese az egyetem adjunktusa, Bartha József képzőművész, látványtervező. A pénteken kezdődő rendezvénysorozat alcíme: Betekintés a kortárs művészeti alkotó folyamatokba, a kiállító és felvezető Bartha József. Pénteken 19 órától Talált, kisajátított vagy megalkotott – ráérzés és kigondoltság a kortárs művészetben című előadást követheti figyelemmel a közönség a Stúdió Színház előcsarnokában.
Beszélgetőpartnerek: Albert Mária egyetemi adjunktus, Gáspárik Attila színész, Máthé Kincső teatrológia szakos és Kupás Anna látványtervező szakos diák. Egy hét múlva, november 30-án Műtárgykészítés – műtárggyá nyilvánítás (táblakép, objekt, installáció, public art, street art, koncept art) címmel szerveznek beszélgetést ugyanott Harsányi Zsolt rendező, Székely Csaba író, Bányai Tamás világítástervező (rendező szakos hallgató) B. Szabó Zsolt multimédia szakos hallgató részvételével.
December 14-én Narrativitás a kortárs vizuális művészetekben címmel szerveznek beszélgetést, beszélgetőpartnerek: Ungvári Zrínyi Ildikó színházesztéta, Balási András teatrológus, Szabó Róbert Csaba író, Keresztes Franciska művelődésszervezés szakos magiszteri hallgató. Az előadás
helyszíne a Stúdió Színház előcsarnoka. A rendezvénysorozatot a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 11.
Látó-jubileum díjakkal, múltidézéssel
A marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat háromnapos rendezvénysorozattal ünnepli alapításának huszonötödik évfordulóját. A csütörtöktől szombatig zajló események fő helyszíne a marosvásárhelyi G. Café, illetve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház.
A Látó huszonöt évvel ezelőtt, a decemberi események idején alakult meg. Az elmúlt negyedszázad során három főszerkesztő vezette a lapot, a mostani jubileumi ünnepségsorozat keretében mindhármukkal találkozhat a közönség, ők beszélgetnek a Látó múltjáról, jelenéről és a jövőjéről.
Markó Béla 1989 decemberétől 2005 decemberéig volt főszerkesztő, Gálfalvi György 2005 decemberétől 2007 végéig, Kovács András Ferenc pedig 2008 januárjától vezeti a lapot. A főszerkesztő-találkozóra csütörtökön 18 órától, a Látó Irodalmi Színpad és Játékok helyszínén kerül sor, a marosvásárhelyi G. Caféban.
Pénteken 18 órától A fordítás terei című beszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők. Házigazdaként a lap munkatársa, Láng Zsolt beszélget Bányai Évával, Csaplár Vilmossal, Márton Lászlóval és Mihálycsa Erikával szintén a G. Caféban.
Szombaton 18 órától huszonharmadik alkalommal osztják ki a Látó-nívódíjakat. A díjazottakat a szerkesztőség tagjai a lap utóbbi évfolyamában publikált szerzők közül választják ki. Huszonkét év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést. A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad rendezvénysorozat keretében kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében.
Idén Benedek Szabolcs (próza), Fekete Vince (vers), Kincses Réka (dráma) és lapunk Kultúra rovatának szerkesztője, Varga László Edgár (debüt) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mondanak a lap szerkesztői: Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor.
Tavaly óta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház is kioszt egy különdíjat a Látó szerkesztőivel konzultálva a Látóban közölt színházi szövegek szerzői közül válogatva. Tavaly György Péter vehette át az elismerést, idén pedig Jánosházy György kapja a különdíjat.
A 25 éves Látó szépirodalmi folyóirat decemberi számának a rendszerváltás, 1989 a témája. A díjkiosztó után, 19 órai kezdettel a színház kistermében a lapszám teljes anyaga hallható lesz egy különleges felolvasás során. 1989 – Szövegek Szimfóniája címmel 42 tagú „zenekar” adja elő a művet, a „karmester” Láng Zsolt lesz.
Ebbe a „zenekarba” a jelen lévő szerzők mellett „civilek”, azaz ismert marosvásárhelyi személyiségek, többek között Albert Mária, Bányai Kelemen Barna, Kádár Annamária, Kós Anna, Kozma Edit, Lázok Klára, Pál atya, Szász Attila, Ungvári Zrinyi Imre is beállnak. E különleges „koncert” rendezője Patkó Éva.
Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 28.
Játéktér
Lapbemutató ma délután
Érdekesnek ígérkező színházi- irodalmi estnek ad otthont ma délután a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház. A Nyomda utcai épület konferenciatermében a Játéktér című erdélyi színházi folyóirat legújabb, 2014. téli lapszámának vásárhelyi bemutatójára kerül sor ma, január 28-án, szerdán délután fél hat órától. Mint azt a bemutató szervezői tudatják, a folyóirat szerkesztői közül Ungvári-Zrínyi Ildikó és Zsigmond Andrea, valamint a lap munkatársai várják az érdeklődőket a bemutató helyszínén egy, a színházra való reflektálás szépségeiről és buktatóiról szóló kötetlen beszélgetésre. Az említett lapszám kapcsán szó esik majd a színház kiterjesztési lehetőségeiről: a színházi nevelésről, a pszichodrámáról, illetve az alkalmazott színház egyéb formáiról.
A Játéktér című, nyomtatott formában és internetes honlapként egyaránt megjelenő erdélyi magyar színházi folyóiratot 2012-ben alapította Sebestyén Rita és Kötő József. Jelenlegi főszerkesztője Varga Anikó (kritika, dráma), szerkesztői: Sebestyén Rita (Határátlépések – világszínházi sorozat), Ungvári-Zrínyi Ildikó (tanulmány, esszé, interjú), Zsigmond Andrea (recenzió), segédszerkesztő: László Beáta Lídia, intern: Bíró Árpád Levente, Kiss Tamás, Makkai Csilla, fordítás: Albert Mária. A folyóirat színvonalas, írott és képanyagban egyaránt gazdag honlapja a www.jatekter.ro című oldalon tekinthető meg, itt olvashatók a különböző rovatokban (többek között: Kritika, recenzió; Interjú; Próbanapló; Egyképernyős; Színházak hírei; Esszé, tanulmány; Fesztiválok; Lapszám) megtalálható publikációk, valamint az archív anyagok egyaránt.
A ma esti lapbemutatót úgy tervezték a szervezők, hogy aki szeretne, héttől elérhessen az Ariel színház Antosa című felnőttelőadására is.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 21.
Mondók és hallók közös műhelyében
A romániai magyar audiovizuális média nyelvhasználati sajátosságairól
Többéves médiafigyelésből született munkát, a Nyelvi norma és nyelvhasználati sajátosságok a romániai magyar audiovizuális médiában című tanulmánykötetet mutatták be kedd délután a Sapientia marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának campusában. Az egyetem marosvásárhelyi kara Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének második kötetét, amelyaz Ábel Kiadó gondozásában jelent meg, dr. Albert Mária, a Művészeti Egyetem oktatója ismertette.
– Ez a könyv egy igen összetett nyelvészeti kutatómunka része. Aranka György örülne, hogy ilyen szintű nyelvművelés zajlik a városában – jegyezte meg a méltató, majd a szerkezetileg két részből – az elméleti alapok, nyelvi normák lefektetéséből, illetve izgalmas nyelvi jelenségek körvonalazásából – felépülő kötet tartalmát ismertette. Albert Mária a munkát nyelvtanárként, valamint gyakorló rádiósként is megközelítve kiemelte, hogy a kötetből leginkább a dialógikus viszony érdekelte, amely nemcsak a beszédaktus, hanem a tudományok jellemzője is kell legyen.
– Az egyetemen egy tudományos műhely alakult ki. Az első kötet a 2010-2011-es médiafigyelés eredményeire épül, a második mű a 2011-14 közötti időszak munkáját mutatja be. Ez a munka akkor igazán értékes, ha beépül egy dialógikus viszonyba, alkalmazható, hasznosítható. (…) Ez a tanulmánykötet egy fontos állomás a mondók és hallók közös műhelyében – tette hozzá, majd dr. Pletl Ritával, a kötet szerkesztőjével, illetve néhány szerzővel kezdeményezett párbeszédet.
– Hogy képzeli el a könyv ideális olvasóját? – hangzott el a szerkesztőhöz intézett kérdés. Pletl Rita Széchenyit idézte, aki a Hitel című, korszakalkotó művének útra indításakor, felmérve, hogy a korabeli társadalomban nem alakult ki a tudományos munkákra vevő olvasóréteg, elsősorban türelmes, másodsorban előítéletmentes, harmadsorban pedig olyan olvasót kívánt, aki vállalja a szellemi erőfeszítést, hogy megküzdjön a szöveggel, amelyet a maga teljességében szeretne megérteni.
– Párbeszédet igyekszünk kialakítani a médiában dolgozókkal, akik valóban alkalmazzák a nyelvészetet. Nem ajánlásokat kívánunk megfogalmazni, hanem velük együtt szeretnénk gondolkozni arról, hogy milyen nyelvi mintákat halljon, lásson a rádiót hallgató, televíziót néző – foglalta össze Pletl Rita a munka talán legfőbb célkitűzését.
Dr. Suba Réka, a tanulmánykötet egyik szerzője a szerkesztő gondolatait támasztotta alá.
– A román médiafigyeléssel ellentétben itt nem a helytelen formák keresésén van a lényeg, nem hibákat, hanem jelenségeket, tendenciákat igyekeztünk feltárni.
Suba Réka arra is felhívta a figyelmet, hogy minden év új felfedezésekkel járt. A szórványvidék médiacsatornájának számító Temesvári Rádióban, a kulturális összefoglalókban, évfordulós megemlékezésekkor például gyakran hangzott el, hogy valaki egy bizonyos évben "megszületett" vagy "elhunyt", míg a székelyföldi rádiós kollégák elválasztják az igekötőt az igétől: "x évben született meg".
– Ebben a tanulmányban arra is kerestem a választ, hogy hogyan viszonyulnak a rádióban beolvasott szövegek a hétköznapokban elhangzó szövegekhez. A rádiós munkatársakra óriási feladat hárul azáltal, hogy olyan szövegeket kell hangosítaniuk, amelyek nem a fülnek szólnak. Minél tagoltabb a szöveg, annál könnyebb a megértése – tette hozzá Suba Réka.
Dr. Sárosi-Márdirosz Krisztina a szaknyelvek és intézménynevek román nyelvből magyarra fordítási, illetve értelmezési lehetőségeiről beszélt.
Dr. Fazakas Noémi a gondolkodásmódbeli gazdagságot közvetítő tájnyelvekről szólt, amelyek véleménye szerint a közeljövőben nem épülhetnek be a hír- vagy egyéb műsorok szerkesztőinek beszédmódjába.
– Valóban nem a "helyes – helytelen" meghatározása a cél, hanem a sokszínűség felvillantása – tette hozzá a nyelvész a kötetben ismertetett kutatásokra visszatérve.
A könyvbemutató végén Pletl Rita a soron következő, harmadik kötettel kapcsolatos elképzeléseket körvonalazta.
– A terjedelmes archivált anyag birtokában most már időben kibontakozott folyamatokat is lehet követni. Az eddigi tanulmányok állapotokat mérnek fel egy-egy időpontban, amelyeket az időben is érdemes lenne végigkísérni – vélte a szerkesztő.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 2.
Új tehetségeket találtak a DrámaPályán
Hétfő délben adták át a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia tanszéke által negyedik alkalommal meghirdetett DrámaPálya elnevezésű, fiatal alkotóknak szánt pályázat díjait.
A 17–21 évesek kategóriájában első díjat ezúttal nem osztottak ki, megosztott második díjat vett át a nagyváradi Erdős Alexandra Henrietta Az utolsó emlék című jelenetéért és a brassói Markó Orsolya az Altató című misztériumjátékáért.
Az Élménybeszámoló kategóriában dicséretben részesült a 17 éves Gy. Márta Egy más világ című munkája, a szerző azonban nem jelentkezett még a szervezőknél. „Valószínűnek tartjuk, hogy marosvásárhelyi és bolyais, de igazából nem tudjuk, ki ő. Ha titkos kémei itt vannak, üzenjük, jelentkezzen a díjáért” – fogalmazott Ungvári Zrínyi Ildikó, az egyetem tanára.
A díjátadást követően Szabó Róbert Csaba és Székely Csaba drámaíróval, Albert Mária egyetemi tanárral, Balási András rektorhelyettessel és a két díjazottal beszélgetett Ungvári Zrínyi Ildikó. Markó Orsolya csaknem két évet járt az iskola színjátszó csoportjába, mire rájött, hogy a színészet kevésbé érdekli. A díjnyertes darabját már be is mutatták, ő rendezte, játszott is benne. Erdős Alexandra Henrietta darabját is bemutatják jövőre Nagyváradon, ha a városban marad, akkor ő lesz a rendezője is – mondta a tizennyolc éves diáklány.
Egy ilyen pályázat jó lehetőség arra, hogy felfigyeljenek az emberre – fogalmazott Szabó Róbert Csaba, aki íróként és a Látó folyóirat szerkesztőjeként is ismert. Tavaly azonban elvégezte a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás szakát, így drámaírónak nevezték a hétfői beszélgetésen.
Székely Csaba, aki három éve végezte el ugyanazt a képzést, más véleményen van: szerinte egy pályázat vagy bejön, vagy nem, nem lehet sokat várni tőle. Akit viszont valóban érdekel az írás és ezen belül a drámaírás, az vegyen részt az ilyen tematikájú műhelygyakorlatokon, mert ott lehet a legtöbbet tanulni.
Szó esett még a Látó, a Művészeti Egyetem és a G. Café közös projektjéről, a Felolvasószínházról, ahol kortárs, fiatal szerzők szövegeit olvassák fel színészek, és amely egyre sikeresebb. Egyre több az érdeklődő, de a színészek körében is népszerű, hiszen sok művész jelzi, hogy szívesen részt venne ő is a projektben.
Mit jelent a szerzőnek, ha színpadra viszik a szövegét, van-e abba beleszólása? – tette fel a kérdést Ungvári Zrínyi Ildikó. Szabó Róbert Csaba elmondta, Fekete Dacia című könyvéből forgatókönyv készült, azt elolvasta és ahhoz csupán megjegyzéseket fűzött.
A rendezés egy külön szakma és abba nem szól bele, nem is tudna beleszólni – mondta Székely Csaba, aki néhány darabjának az olvasópróbáján jelen volt, a szövegértelmezésnél a színészek kérték is a segítségét, de a színpadi próbákon gyakran meglepte, hogy „a rendező miket tud”.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 2.
Őszi felvételi a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Az ez évi nyári, júliusi felvételi vizsgákat követően őszi felvételit hirdet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. A szabadon maradt helyekre e hónapban jelentkezhetnek az érdeklődők a Köteles Sámuel utcai intézményben, a beiratkozási időszak szeptember 7-én veszi kezdetét.
Amint azt az intézmény közleményében olvashatjuk, a felvételizők az alábbiakban felsorolt szakokra iratkozhatnak. Alapképzés esetén:
bábszínészet (hat tandíjas hely) – osztályvezető tanárok: Bonczidai Dezső, Máthé Rozália;
teatrológia; dramaturgia (két tandíjmentes és két tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Lázok János;
audiovizuális kommunikáció – multimédia (három tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Szász Attila;
koreográfia (két tandíjmentes és hét tandíjas hely) – osztályvezető tanár: András Lóránt;
rendező szak (három tandíjmentes és hét tandíjas hely) – osztályvezető tanárok: Sebestyén Aba, Kovács Levente;
zenetanár szak (egy tandíjas hely).
A tanulmányi idő három év nappali képzés mindegyik szakon. A beiratkozási díj 100 lej az első szakaszra és 100 lej a második szakaszra, a tandíj pedig a következőképpen alakul: román állampolgá-rok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére – színpadi művészetek (színművészet, bábművészet, mozgásművészet, rendező szak): 3000 lej/tanév, teatrológia szak: 2000 lej/tanév, audiovizuális kommunikáció-multimédia szak: 2400 lej/tanév, zenetanár szak: 2000 lej/tanév, látványtervező szak: 3000 lej/tanév. Külföldi állampolgároknak (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait): 750 euró/hó (színpadi művészetek szakon), 420 euró/hó (látványtervező és zenetanár szakon), 750 euró/hó (audiovizuális kommunikáció- multimédia szakon). A felvételi vizsgára érettségi diplomával (vagy ezzel egyenértékű irattal) rendelkezők jelentkezhetnek. A beiratkozási időszak szeptember 12-ig tart, a felvételi vizsgára szeptember 14-e és 17-e között kerül sor.
A magiszteri képzés esetében a következő szakokra jelentkezhetnek az őszi felvételizők:
színművészet (egy tandíjas hely);
rendezés művészete (három tandíjas hely) – osztályvezető tanárok: Bocsárdi László, Harsányi Zsolt;
művelődésszervezés. Impresszárió (három tandíjmentes és hét tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Kuti Csongor;
drámaírás (két tandíjmentes és hét tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Albert Mária;
alkalmazott bábművészet (három tandíjas hely) – osztályvezető tanár: Kozsik Ildikó;
korszerű zenei koncepciók
(egy állami és hét tandíjas hely).
A roma nemzetiségű jelentkezők szeptember 7–12. között kérvényben igényelhetik a számukra fenntartott helyeket. A felvételi vizsgára ugyancsak szeptember 14-e és 17-e között kerül sor.
A tanulmányi idő mindegyik szak esetében két év, nappali tagozaton. A beiratkozási díj 100 lej az 1. szakaszra és 100 lej a 2. szakaszra, a tandíj a román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére: 3000 lej/tanév, a külföldi állampolgárok részére (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait) 750 euró/hó. A felvételi vizsgára bármilyen szakterületen szerzett alapfokú egyetemi oklevéllel vagy azzal egyenértékű okirattal lehet jelentkezni. A felkészítőkről, illetve felvételi vizsgákról további információk a www.szini.ro honlapon, illetve az egyetem hirdetőfelületein, székhelyén: Marosvásárhely, Köteles Sámuel utca 6. sz.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 5.
"Hogy véget érjen a hallgatás"
Gondolatok a Sütő-tanulmánykötet bemutatóján
Mi vetett véget a Sütő András-kultusznak, pazarlás-e megfeledkezni az íróról, mi az, ami életművéből a mai olvasó számára befogadható, és egyáltalán, védelemre szorul-e az író és életműve? – ezek a kérdések fogalmazódtak meg többek között a tavalyi Sütő András-konferencia dolgozataiból készült tanulmánykötet bemutatóján, amelyre múlt hét csütörtökén, a Vásárhelyi Forgatag teleki tékás programjainak keretében került sor a Téka-udvar diófája alatt. Az időnként polemikus jelleget öltő eszmecserére ígéretünkhöz híven ez alkalommal visszatérünk.
– Egy olyan könyv bemutatójára gyűltünk össze, amely okán ilyen vagy olyan vélemény minden marosvásárhelyiben megfogalmazódik – mondta Lázok Klára, a Teleki Téka osztályvezetője a rendezvény indításakor, majd átadta a szót Lázok Jánosnak, a konferencia főszervezőjének és a kötet szerkesztőjének, aki a moderátori szerepet töltötte be az elkövetkező órában. Lázok Dávid Gyula irodalomtörténésznek a 2014-es ülésszak második napján elhangzott összegzését ismertette. A Polis kiadó és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója, az UArtPRESS gondozásában megjelent kötetről bevezetőként az egyetem képviselői osztották meg gondolataikat a jelenlevőkkel.
– Egy egyetem életében nemcsak az fontos, hogy hogyan viszonyul dolgokhoz, de az is, hogy elindítson folyamatokat – mondta Albert Mária, a Művészeti Egyetem oktatója, majd Almási Miklósnak az Advent a Hargitán című Sütő-darabról szóló 1986-os kritikáját vetítette a jelenbe. Mit visz magával az olvasó? Talányos kérdés. Talán a közösséget építeni képes, reméljük – hangzott el a ma is időszerű következtetés. Sorin Crisan, a Művészeti Egyetem rektora a Sütő-életmű csodálójának nevezte magát, Balási András rektorhelyettes pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a rendezvénysorozatot folytatni szeretnék, a pályázati lehetőségek függvényében a közeljövőben Székely János-konferenciát terveznek.
Ezt követően a tanulmánykötet jelen levő szerzői emeltek ki gondolatokat dolgozataikból. A kötetben esszéíróként jelen levő Markó Béla arra kereste a választ, hogy mi történt a Sütő-kultusszal, illetve pazarolunk-e, amikor Sütőt felejtjük. Markó leszögezte, hogy nem kíván különbséget tenni az író és a kisebbségpolitikus Sütő között, akit nem lehet azért szidni, mert szolgálatnak tekintette az írást, majd követendőnek nevezte a Sütő-féle életmintát. Sorin Crisan rektor arról szólt, hogy Sütőt nem megmenteni, elfogadni, hanem megérteni kell azon kor ideológiájának a kontextusában, amely önkifejezésre késztette.
– Számomra Sütő írói modell – zárta gondolatait a Művészeti Egyetem rektora.
Demény Péter "túlságosan jólnevelt-nek" nevezte a rendezvényt, amelyen mindenki hitet tesz Sütő mellett, mintha meg kellene őt védeni. Demény szerint inkább arról kellene beszélgetni, hogy mi is valójában a színház közönsége elé kerülő dráma – "szent szövegként színpadra tett beszéd" vagy az, ami a szerző és rendező egyeztetéséből születik –, és azt is megjegyezte, hogy ismer anekdotákat arról, hogyan húzta meg Harag György a Sütő-drámákat.
Kuszálik Péter, Demény azon felvetésére reagálva, hogy ezen az eszmecserén nem adódik lehetőség a vitára, megjegyezte, hogy a háromnapos Sütő-konferencia alkalmával ez már megtörtént. Végső következtetésre úgysem jutnak, mert fölösleges – szögezte le Kuszálik, majd mint egyetlen objektív megközelítési módot, a Sütő- életműről készült bibliográfiáját ajánlotta a jelenlevők figyelmébe.
Vida Gábor elárulta, hogy a baráti körében senki nem szeret Sütőt olvasni. – Az a kérdés, hogy mit jelent számunkra ez a szöveg, mi az, ami belőle aktualizálható. A nemzedékem, illetve a fiatalabbak is le kellene üljenek, hogy az életművet újraolvassák, hogy lássák, a mai irodalomismeret, nyelvérzékelés számára mi az, ami értékesíthető, a többit pedig engedjék át az irodalomtörténet számára.
Az eszmecserét Lázok János gondolatai zárták: "A Sütő-életmű hetvenes évekre eső műveit, elsősorban drámatrilógiáját a nyolcvanas években már-már egy monolitikus olvasatban szentesítette a kisebbségi magyar kultúra, még inkább a magyarországi irodalmi köztudat. (…) Ebben a monolitikus olvasatban az 1989 utáni megváltozott körülmények között merő anakronizmus lett volna színre vinni ezeket a műveket, ezzel magyarázható, hogy a ’90-es években megritkultak, majd szinte teljesen eltűntek a drámák az erdélyi és magyarországi színpadokról. Alapvető célom volt a Sütő- konferencia megszervezésével, hogy ez az életmű körüli hallgatás és pangás érjen már egyszer véget, és valamilyen formában kezdődjék el az életmű újragondolásának folyamata".
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 11.
Titoktól a vallomásig – nemzetközi színháztudományi konferencia Marosvásárhelyen
A színházban a vallomás a napló jellemzőivel rendelkezik, amennyiben, mint Maurice Blanchot mondja, „az őszinteség az a követelmény, amelyet el kellene érnie, de nem meghaladnia” – olvasható a 16. Nemzetközi Színháztudományi Konferencia beharangozójában, amelyet december 11–12. között tartanak Marosvásárhelyen a Plaza Hotel konferenciatermében.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezésében sorra kerülő konferencián, amelynek címe a Titoktól a vallomásig, az előadók arra keresik a választ, hogy milyen mértékben hatja át a titok és a vallomás az alkotófolyamatot, a színrevitelt, újrarendezve színpadi eseményeket, azok értelmét és jelentését? Milyen dramatikus formákat rendel magához a titok, a feltárulkozás? Helyreállítja-e a néző a megfigyelő státusát, végső soron voyeurré alakítva azt? Vajon a színész munkája hozzáidomul a szereplő titkaihoz?
A konferencia előadói közt szerepel Daniel Dinkgräfe, az angliai Lincoln University professzora és Liviu Dospinescu, az Université Laval oktatója Kanadából. Az érdeklődők olyan magyarországi, Marosvásárhelyen tanító nevekkel is találkozhatnak, mint Kékesi Kun Árpád, Jákfalvi Magdolna vagy Kricsfalusi Beatrix.
A ma délelőtti előadók között Sorin Crișan, Filippo Bruschi, Maria-Rosa Lehman, Galina Subbotina, Ungvári-Zrínyi Ildikó, Albert Mária, Liviu Dospinescu, David Yvon értekezett.
Antal Erika
maszol.ro
2016. április 13.
Teatrológusok Találkozója
Mindent a színházról!
Nagyszerű ötlettel álltak elő nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Karának tanárai, és ezen ötletet tett követte: szervezkedtek, Facebook-csoportot hoztak létre, majd olyan találkozót hívtak össze, amilyenre eleddig nem voltpélda az intézmény történetében – vendégül látták az összes, dramaturgia szakon végzett egykori hallgatójukat egy közös, kétnapos együttléten.
"A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az 1995/1996-os egyetemi évben kezdte el tanulmányait az első teatrológusosztály. A teatrológia nevet a francia kultúrából kaptuk, és bár sokszor használjuk mellette a dramaturgiát és a színháztudományt, hozzánk nőtt ez a név is, belaktuk, örömmel éljük meg különféle vonatkozásait, változásait. Amelyből van bőven. A kilencvenes évek közepén az irodalmi titkár főként a drámaszöveggel foglalkozott, a kritikus pedig kritikát írt. Később a dramaturg a rendező legelső, legbelső munkatársává vált. Az egységes pályamodell – mint a művészeti felsőoktatásban általában – mára a múlté, a teatrológus korábbi feladatai mellett pályázatot ír, honlapot szerkeszt, archívumot kutat, rendezvényt szervez, drámapedagógiai workshopot tart. Színpadi szöveget ír. Tévéműsort szerkeszt. Színházat igazgat. Húsz év nem nagy idő az egyetemi képzésben. Ahhoz azonban pont elég, hogy alkalmat kínáljon ránézni önmagunkra, rákérdezni eddigi eredményeinkre és további feladatainkra. Egykori diákjaink szakmai élete rendkívül sokféle, büszkeségre és önkritikára egyaránt ad számunkra okot. A Teatrológusok Találkozója a volt és jelenlegi teatrológus diákok, tanárok és az egyetem vezetősége közös ünnepe" – állt a meghívón, és nem véletlenül: az első évfolyam 1999-ben, a sorrendben eddig utolsó 2015-ben végzett a Köteles utcában. Összesen több mint hetven hajdani diákról van szó, és a hívásra igen sokan válaszoltak közülük: április hetedikén és nyolcadikán közel hatvan egykori teatrológus-hallgató érkezett a négy éven keresztül sokaknak második otthonként szolgáló egyetemre.
A rendezvénysorozat csütörtökön indult, aznap este Sergi Belbel Halál című drámáját tekintették meg a résztvevők a Stúdió Színházban, Bocsárdi László rendezésében. A találkozóra pedig egy teljes, állófogadással záruló napot szántak mind a szervezők, mind az egymást nagy örömmel üdvözlő egykori hallgatók. Péntek délelőtt mindannyian az egyetem előcsarnokában gyűltek össze, ahol Kós Anna, a Magyar Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, majd a teatrológia szakon egykoron és ma tanító oktatók szólaltak föl: Balási András rektorhelyettes, volt diák Helyzet: pillanat és intézmény, Ungvári-Zrínyi Ildikó A dramaturg és a színházi látcső, Kovács András Ferenc Miscellaniae, Albert Mária Működés. Együtt. Diákok és tanárok közös munkájáról, Lázok János Az utókor és az utca pora, Boros Kinga pedig Akinek mindenhez kell értenie címmel tartotta meg rövid, gyakran interaktív előadását. A felszólalásokat a szak elindítóinak, Béres András egykori rektornak és Kovács Levente egykori tanszakvezetőnek visszaemlékezései zárták.
Mindezt a végzett évfolyamok képviselőinek felszólalása követte, majd a szünet után igencsak építő jellegű, kötetlen, komoly, de mégis laza hangulatú, humorban és felröhejekben gazdag beszélgetés folyt a színháztudományról, dramaturgiáról, színikritikáról és teatrológiáról, a színház múltjáról, de inkább jelenéről és jövőjéről: az intézmény egykori és mai tanáraival, közel hatvan itt végzett, azóta is a színházművészet területén, illetve perifériáján tevékenykedő, avagy momentán éppen szaksemleges, de szakmabeli teatrológussal. Lett belőlünk dramaturg, irodalmi titkár, drámaíró, prózaíró, műfordító, egyetemi oktató, ismert szépirodalmi szerző, színházigazgató, rendező, színházi, művészeti referens, filmproducer, restaurátor, blogíró, közösségformáló csoportvezető, színikritikus, nyelvtanár, publicista, szerkesztő avagy műsorvezető az írott, a rádiós és a televíziós médiában, színházi szervező, könyvtáros, színházi levéltáros, díszlet- és jelmeztervező, produkciós szervező, avagy éppen társulatigazgató itthon és külföldön egyaránt. Megtudtuk mindezt egymástól és a TeatroLogin címmel szerkesztett, ízléses kiadvány lapjain megjelent önéletrajzokból. És ha szakmai kérdések mentén éles (de építő jellegű) viták is folytak, az egymásra találás örömének légkö-rében mindenki ugyanazon véleményen volt: pár esztendőn belül meg kellene szervezni a következő Nagy Találkozást!
Kaáli Nagy Botond (egykori teatrológushallgató)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 14.
Epilógus Virág György színházi emlékiratához
A marosvásárhelyi közönség vis-a-vis operett
(Papp Mária megjegyzései a Székely Színház "operettes korszakáról" )
Arról már sokan és nálam illetékesebb személyek írtak, hogy a marosvásárhelyi színház- és zenekedvelő közönség milyen egyletek, dalkörök és vendégszereplő színházi társulatok tevékenysége folytán jutott el a "saját" színház, filharmónia és zeneoktatás megteremtésének igényéig. Írtak már az elődökről, a városunkban megforduló színtársulatokról, világhírű zenészekről, énekesekről, de arról senki sem írt, hogy a vásárhelyi "nagyérdemű" miért özönlött a Székely Színház 1946–48-as két évadának operett-előadásaira olyan előszeretettel és lelkesedéssel. Egyik fontos tényező nyilván a háború utáni feloldódás, szórakozni vágyás volt. Másik fontos tényező, hogy 1927-től kezdődően teremtődött meg Marosvásárhelyen az operett műfaj máig tartó kultusza, ugyanis a marosvásárhelyi Római Katolikus Templomi Dalárda műkedvelő gárdája ekkor mutatta be Robert Planquette operettjét, a Cornevillei harangokat.
A zenei anyagot Tóth Sándor kántor-karnagy tanította be, és ugyancsak ő vezényelte a kibővített színházi zenekart. A rendező Fodor István, a Színházi Világ – Marosvásárhelyi Társaság szerkesztője volt. Ezután kb. húsz zenés művet és operettet vittek színre a műkedvelők Tóth Sándor karmesteri pálcája alatt (pl. Leányvásár, Cigányszerelem, Iglói diákok, Sztambul rózsája stb.). Ezek az előadások 1927–1940 között zajlottak, a korabeli sajtó beszámolói szerint igen nagy közönségsikerrel. Megállapítható tehát, hogy az operettek közönségtoborzó vonzereje nem a Székely Színház 1946-os évadjával kezdődött, hanem ráépült egy jól kimunkált hagyományra, amit kiváló műkedvelők és Tóth Sándor karnagy valósítottak meg sok munkával és lelkesedéssel a megelőző két évtizedben.
A színházalapító Kemény János báró jól tudta, hogy a város közönsége szereti, sőt rajong az operettért. Ha Tompa Miklóssal sikerre akarták vinni az állandó magyar színház létrehozását Marosvásárhelyen, az operetthez szokott közönség hagyományos elvárásait kellett figyelembe venniük. Az első, csonkának nevezett 1946-os évadot Lehár Ferenc operettjével, A mosoly országával indították, vezényelt Tóth Sándor – és az 1947/48-as évad befejezéséig még 16 operettet és zenés művet dirigált a Székely Színház zenekara élén.
Tompa Miklós haladó szellemű színházat akart, nagy színházi alkotások reményében. Az operett-előadások közé beillesztett prózai színművekkel fokozatos és óvatos átmenetet teremtett a realista színjátszás meghonosításához. Az operett ugyanis, mint dekadensnek minősített műfaj (felsőbb utasításra!) hamarosan eltűnt a színház repertoárjából, s Tóth Sándornak is mennie kellett. Az általa vezényelt utolsó előadás a Székely Színházban Fényes Szabolcs operettje volt (Az utolsó Verebély-lány, 1947. május 24).
Az egyházi iskolák államosítása (1948) után Tóth Sándor középiskolai tanárként dolgozott tovább, több munkáskórust vezényelt, és munkás- műkedvelőivel bemutatott két nagy sikerű operettet, a Cigánybárót és a Csárdáskirálynőt. 1958-tól nyugdíjazásáig, 1966-ig az Állami Székely Népi Együttes karmestere volt. Tagja lett a Romániai Zeneszerzők Szövetségének, zenét írt táncjelenetekhez, több zenekari feldolgozás és átirat szerzője volt, és 1972-ben bekövetkezett haláláig ezen a téren tevékenykedett.
A Székely Színház legelső karnagyának neve kimaradt mind a 25, mind az 50 éves jubileumi műsorfüzetből. Gergely GézaKollégiumtól a Nemzetiig című színháztörténeti összefoglaló írásában (A vásárhelyi színjátszás története, Színház, 1996/7) említésre sem méltatta működését és szerepét. Úgy tűnik, a legilletékesebbek teljesen megfeledkeztek az operett vásárhelyi hagyományának megteremtőiről, a lelkes műkedvelőkről és Tóth Sándor országos karnagyról, édesapámról, aki a Székely Színház színházavató előadását vezényelte 1946. március 10-én.
*
Szerk. megj.: Virág György emlékiratának szerkesztőjeként, de még inkább színháztörténészi/szakmai elfogultságom okán nagyra értékelem Papp Mária ny. cantotanár tanulmányértékű hozzászólását. Tóth Sándor karnagy leányaként nemcsak gyermeki, hanem szakmai kötelessége is volt megszólalni és elmondani mindazt, amit édesapja, a lelkes és méltatlanul elfeledett zenei szakember négy évtizeden keresztül Marosvásárhely zenei életéért tett. Papp Mária hozzászólásához korabeli dokumentumokat is mellékelt. Alább az az igényes színházkritika olvasható, amely a Tóth Sándor által betanított legelső operett 1927-es bemutatóját méltatja.
Cornevillei harangok
Alig másfél éve, hogy e lap hasábjain szóvá tettük, mennyire szükség lenne egy művésztársaságra, mely a színpadi zeneirodalom kultiválását tűzné ki céljául. Rámutattunk arra a szerencsés körülményre, hogy városunk zenei kulturáltsága folytán (zeneiskola, dalkörök, zenei képzettséggel bíró amatőrök stb.) minden adottság megvan, csupán valakinek meg kellene szervezni a tehetségeket.
Nos, végre előkerült a komoly szervező is Tóth Sándor rom. kath. templomi karmester személyében. Lázas ambícióval gyűjti maga köré az énekesek, a dalárdisták tömegét, kiosztja a Cornevillei harangok stimmjeit, leül a zongora mellé, s három hónapos komoly tanulás után a szkeptikusan várakozó közönség előtt szétmegy a függöny…
Lendületes nyitány, majd egy tömör, fegyelmezett együttes lepi meg szerény dinamikai méretekhez szokott füleinket. A szín pergő élénksége, a precíz összjáték s a zökkenés nélkül egymáshoz simuló jelenetek már az első negyedórában eldöntik az előadás sorsát. A közönség meglepetése nőttön nő, a tapsok mind lelkesebben törnek ki, s az első felvonás után régi meleg premier-hangulatban gyúlnak fel a csillárok.
Nem akarunk részletesen foglalkozni a szereplőkkel, hiszen csupán a napilapok lelkesedő szavait ismételnők. Röviden csak annyit, hogy a kitűnő Bedő Emma s a nagyon komoly jövőt ígérő Máthé Margit, továbbá az intelligensen közvetlen, meleg orgánumú Gámentzy dr., a finoman lírikus Hajdó, aztán régi kedves ismerősünk: a 25-ik műkedvelő évet jubiláló Krón, a nagy sikerrel bemutatkozó Nemes és Fodor István (a színpad pedáns rendezője), végül a kórus minden egyes tagja komoly művészi ambícióval állta meg a helyét.
Az előadás nemes lendülete s a karnagy és szereplők meleg odaadása mellett eltörpülnek a tempók, kihangsúlyozások és a dinamika apróbb mulasztásai. Meg kell állapítanunk, hogy Tóth Sándor és teljes tábora a kezdet kezdetén is messze túl van a középszerűségen, s a start tempója után nincs kétségünk a komoly győzelem felől.
(M. I.)
[Korabeli újságkivágás, betűszignós szerző, jelöletlen megjelenési hely és időpont]
*
Szerk. megj. E kritika, amely érzékeltetni képes a színházi élmény eleven közelségét, nem sokkal a bemutató után jelenhetett meg. Bár a közlésnek sem helye, sem keltezése nem ismert, feltételezem, hogy az [M. I.] betűszignó mögött a zenészcsaládból származó, közismerten sokoldalú Metz István rejtőzhet. A bemutató vasárnapi megismétlését leginkább a jótékonysági cél indokolta.
Mindkét előadás helyszíne feltételezhetően a Transsylvánia Szálló színházterme volt.
A mellékelt, szintén Papp Máriától származó anyagok alapján biztonsággal megállapítható a bemutató időpontja: 1927. szeptember 24., szombat. Ez tehát azt jelenti, hogy téves az eddig feltételezett 1926-os keltezés.
*
Szerkesztői utószó a Virág György- emlékirathoz
Megtisztelő volt számomra Virág György felkérése, amellyel rám bízta színházi tárgyú emlékiratának közreadását és az ezt előkészítő szerkesztői munkát. Megbízóm bizonyosan nem tudhatta, hogy közel másfél évtizeddel ezelőtt volt egy kétéves "kalandom" a Székely Színház archívumba költözött történetével.
A kaland egy kétéves, csoportos színháztörténeti projekt volt (2002–2004), kicsit hosszú, de legalább annyira ambiciózus címmel: A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok. Kutatásvezetőként két egyetemi kolléga (Albert Mária, Balási András), két teatrológus diákunk (Andrészek István, Horváth Beáta) és két színházi alkalmazott (Ferencz Éva, Zeno Fodor) munkáját hangoltam össze. A projekt eredményeit most – terjedelmi okokból – csak címszószerű tömörséggel ismertetem.
Munkánk első, alapozó szakasza a vizsgált időszakban játszott valamennyi bemutató dokumentumainak szigorú időrendbe vétele, majd ennek alapján sorszámozott újrarendezése volt (külön e célra rendelt strapabíró borítékokban). Erre a sorrendre és erre a számozásra épültek rá a projekt második szakaszában azok a névmutatók (indexek), amelyek a Székely Színházban dolgozó bármely színész/rendező/díszlet- és jelmeztervező/zeneszerző/karnagy/koreográfus minden fellépését/munkáját digitálisan visszakereshetővé teszik (az előadások időrendben növekvő sorszáma alapján).
Az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény, illetve egy kronologikusan összeállított plakátkatalógus egészíti ki (325 színlap adataival). A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült kutatás anyaga másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott marad. E kutatás keretében készült el, de végül ettől függetlenített formában jelent meg Horváth Bea adattára, amelynek törzsanyaga a vizsgált korszak bemutatóinak szerepkatalógusa (Színházművészeti Egyetem kiadója, Marosvásárhely, 2006).
A kétéves kutatást finanszírozó Sapientia- Kutatási Programok Intézete – kutatási jelentésünk elfogadása mellett – munkánk kiadását már nem tudta vállalni. Most már be merem vallani: Virág György felkérése, majd a kilencrészes sorozat állandó szerkesztői tennivalói szinte terápiás erővel oldották fel bennem az egykori, be nem teljesült kutatási projekt frusztrációját. Az adattári indexek és statisztikai adatok ismerős, de zárt rendszerét szétfeszítették bennem a gyermekszínész színes emlékei: szerkesztés közben egyre inkább egy időutazás részesének éreztem magam. Otthon lettem a Székely Színház hétköznapjaiban. Köszönet az élményért.
*
A sorozat indulásakor nem üres ígéretként írtam le, hogy a hozzám vagy a szerkesztőségbe eljutó minden dokumentum végül a Székely Színház egyetlen jogutóda, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívumába kerül. A nekem küldött/átadott minden fotót – a tulajdonosokkal teljes egyetértésben – másolatban eljuttattam az archívumot gondozó Ferencz Évának, a sorozatot tartalmazó Népújság-számokat pedig személyesen adtam át neki. Saját kérésére itt jelzem, hogy Szabó Duci főiskolai leckekönyvét – amelynek belső címlapját az utolsó részben közöltük – Gáspárik Attila találta meg és adta át a Nemzeti Színház kutatóközpontjának.
A forrásoknak ezt a gondos számon tartását fordított irányban is fontosnak tartom. Kérem, valahányszor a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának honlapján a 2002–2004-es kutatási projektből származó színháztörténeti anyagot vagy adatot használnak, az íratlan pályázati etika szellemében mindig tüntessék fel az egykori projekt finanszírozójának fentebb már jelzett nevét (rövidítve:SAPIENTIA-KPI – K/ 450/2003-2004 kutatási projekt adatai). A Virág György-emlékirat részleteinek átvétele esetén csupán a szerző nevének feltüntetéséhez ragaszkodom.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 1.
Az emlékezés egy büfé
Philter-projekt: kánonformáló erdélyi előadások
Kánonformáló erdélyi magyar színházi előadások – ez volt a tematikája a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett konferenciának. A rendezvényen a 2013 óta budapesti szakemberek kezdeményezésére folyó, Philter-projekt című színháztörténeti kutatás eredményeit jelenítették meg az előadók múlt hét péntekén. Az egész napos eseménysorozaton kánonformáló erdélyi előadások kerültek bemutatásra a Stúdió Színház előcsarnokában, olyan rendezőktől, mint Harag György (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az ember tragédiája), Antal Pál (A kék madár), Tompa Miklós (Pompás Gedeon), Bocsárdi László (Übü király), Parászka Miklós (A vihar), Tompa Gábor (A buszmegálló, Godot-ra várva), Barabás Olga (Don Juan) és Victor Ioan Frunza (Rosen-crantz és Guildenstern halott).
Az előadásokon (Jákfalvi Magdolna-Kékesi Kun Árpád: Erdély. Philther. Színháztörténet. Kovács Levente: Az ember tragédiája, 1975. Lázok János: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975. Novák Ildikó: A kék madár, 1982. Boros Kinga: Pompás Gedeon, 1983. László Beáta: Übü király, 1986. Ungvári Zrínyi Ildikó: A vihar, 1988. Albert Mária: A buszmegálló, 1989. Balási András: Don Juan, 1997. Nagy B. Sándor: Godot-ra várva, 2005. Varga Anikó: Rosencrantz és Guildenstern halott, 2010) időhiány miatt sajnos nem tudtunk részt venni, ellátogattunk azonban a délutáni kerekasztal-beszélgetésre, amelynek központi témájaként a színházi emlékezetet jegyezték a szervezők.
Az előcsarnokban zajló szabad beszélgetésen Ungvári Zrínyi Ildikó vállalta a moderátor szerepét, az első kérdése az volt, hogy mennyire fontos a kutatók, szakma, kritikusok szemszögéből a színházi emlékezet?
Válaszában Kovács Levente érdekes megközelítésben szólt a színházi emlékezetről és annak csavaros mivoltáról. – Húsz évig vezettem jegyzőkönyveket tanszékülésekről, szemléltető főpróbákról. A csalás abban állt, hogy ha valami keményebb dolog hangzott el, azt én finomítottam, mert eredeti tartalmukban felértek volna egy denunciálással. Ezért kellő forráskritikával kell élni a régi jegyzőkönyvek kutatásánál. Volt, amikor egyesek rosszindulatúan az elhangzottaknál keményebb dolgokat írtak bele ezekbe a jegyzőkönyvekbe. Sok nagy rendező nem akart írással foglalkozni, ezért a hatvanas évek elején álneve voltam több jeles professzornak, például Harag Györgynek. Megtörtént, hogy tudatták, az ideológiai munkát ellenőrző brigád érkezik az intézetbe, nekünk pedig nem voltak munkaterveink. Két éjszakán keresztül dolgoztam: csináltam két félévi munkatervet, tíz jegyzőkönyvet. Egy szó sem volt igaz belőle. Bevették. A kérdésem: ha egy ifjú kutató elvállalja, hogy a főiskola történetéről írni fog, vajon ki tudja deríteni, hogy mindez nem volt igaz? Mert itt még sok kikutatnivaló lesz. Haragot naponta felhívták a megyei pártbizottsághoz, ahonnan néha igen gyűrötten jött vissza. Ezek a stresszek benne voltak a munkában, és soknak nincs nyoma, csak az emlékezés, az oral history áll a rendelkezésünkre. Ezeket a dolgokat is fel kell kutatni, addig, ameddig élnek olyan emberek, akik emlékeznek rájuk. Ezt szeretném javasolni: meg kell keresni, hogy hogyan látta mindezt az, aki például egy gyűlésen mondott valamit, utána pedig mást gondolt. Ilyen volt a Szabó Lajos csele is: párttagot csinált azokból, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, és ezáltal megvédte a színház és az iskola autonómiáját. Nálunk ez egy felkészített, ötödik hadoszlop volt. Ezeket az árnyaltságokat figyelembe kell venni – Vásárhelyen például négy nagyon rendes gyárigazgató volt: kommunista igazgatók voltak és közben rengeteget tettek a magyarság megmaradásáért, azért, hogy ne lehessen például az üzemeket elrománosítani. Funkció kellett ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és ez a színházban is megvolt.
– Fantasztikus azt tapasztalni, hogy Harag György kisujjában volt a színház, mégis mindennap kísérletezett és soha nem dicsérte a saját zseniális dolgait – tette hozzá Kincses Elemér. – Ami a cenzúrát illeti, a Seneca című darabomnak nyolc kritikai főpróbája volt.
A nyolcadikra eljött egy bukaresti cenzor, rendben találta. Nem ő, hanem egy Gáspár nevű helyi elvtárs szólt bele, aki segéd-teniszedző lett később Magyarországon a Városligetben. Ilyen idők voltak. A színházban az a kétségbeejtő, hogy a zseniális előadásokra emlékszel és a nagyon rosszakra. A középszerűekre nem. Az, hogy ki mire emékezik, a saját műveltségétől függ. Azokra emlékszem, amelyeket nagyszerűnek tartottam. A 3-400 előadásból 10-15-öt tartok zseniálisnak. Ez összefügg a privát emlékezettel, a borzasztó pedig az, hogy az agynak nem lehet parancsolni.
– A kollektív emlékezés foglalkoztat engem – árulta el Albert Mária. – A Philter gyakorlata azt a felfedezést jelentette, hogy kialakul egy párbeszéd az előadásokról. Az alkotók számára mit jelent ez a párbeszéd?
Váta Loránd szerint egy dolog, amit közölnek az adatok, más, amikor csak beszélünk az előadásról. – Az én reflexióm másfajta, a többieké megint más. Mivel a színház egy lélegző dolog, akkor fog szép képet kapni egy olvasó egy ilyen jelenségről, ha az sok színből áll össze.
Az emlékezés egy büfé. Színészi szempontból e büfének az a veszélye, hogy azok a dolgok, történetek, amiknek nincs érdekessége, elvesznek. Azok a jók, amiknek az emlékezés folyamán megmarad az előadás jellege, ha a színész akkor is elő tudja adni magát.
– Nemcsak a színészek és a kritika, hanem a nézők megszólaltatása is fontos, és ennek van egy olyan módszertana, amely megkereshető és egymással szembesíthetővé teszi a kutatott előadásokat – vélte Lázok János. – A külföldi kutatásokban használták az oral historyt is mint dokumentálási lehetőséget. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában létezik egy igen komoly anyag, amelynek van egy digitalizált, javított formában felvett része. Viszonylag kevesen tudnak azonban Csifó János interjúkötetéről, amelyben nyolc-tíz színésszel, igazgatóval interjúzott, és amely hozzáférhető az interneten írott formában és felvételként is.
– Találkoztam olyan alkotóval, aki nem dokumentálja magát. Barabás Olga pl. az előadásait nem nagyon véteti fel. Mi lesz a segítségünkre, ha az alkotók nem fordítanak erre figyelmet, mi lesz az előadásokkal? – kérdezte Ungvári Zrínyi Ildikó.
– Ma már nagyon erős tudatosság van arra, hogy mindent rögzítsünk, kinyílt ez a dolog. Régebb nem létezett a rögzítés ösztöne. Minket a kilencvenes években az a tanárgeneráció tanított, amely folyamatosan mesélt régi dolgokról, és ez számunkra többet ért, mint egy könyv, mert ezen sztorik hatására sokkal kíváncsibbakká váltunk, személyes élményként éltük meg mindazt, amit elmeséltek nekünk – mondta Váta Loránd a sztorikban, történetekben gazdag, jó hangulatú délutáni beszélgetésen.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 28.
Felvételit hirdet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara felvételit hirdet a következő szakokra:
Alapképzés:
– Színész szak – osztályvezető tanár: Harsányi Zsolt és B.Fülöp Erzsébet;
– Mozgásművészet, koreográfia – osztályvezető tanár: Kis-Luca Kinga;
– Audiovizuális kommunikáció – forgatókönyv- és reklámírás, média – osztályvezető tanár: Kós Anna;
– Teatrológia. Dramaturgia – osztályvezető tanár: Ungvári Zrínyi Ildikó;
– Zenepedagógia – osztályvezető tanár: Elekes Márta.
Magiszteri képzés:
– Színészképzés – osztályvezető tanár: Papp Éva;
– Alkalmazott bábművészet – osztályvezető tanár: Máthé Rozália és Bakk-Miklósi Kinga;
– Művelődésszervezés. Impresszárió – osztályvezető tanár: Kuti Csongor;
– Drámaírás – osztályvezető tanár: Albert Mária;
– Kortárs zenei koncepciók – osztályvezető tanár: Molnár Tünde;
– Művészetek és új média – osztályvezető tanár: Szász Attila.
Májusban és júniusban minden hétvégén ingyenes felvételi előkészítőket, a felvételit megelőző héten pedig intenzív felkészítőt tartunk minden szakon. Részletes információ elérhető a www.szini.ro honlapon, illetve az egyetem hirdetőfelületein, székhelyén: Marosvásárhely, Köteles Sámuel utca 6. Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 28.
Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 20.
Megjelent a dráMÁzat III.!
Drámakötet bemutatásával kezdődött a dráMA9.
A dráMA9 kortárs színházi találkozó keretén belül, azon túl, hogy évente a kortárs magyar és román drámák alapján készült előadások tekinthetőek meg, 2011 óta minden második évben drámapályázatot is hirdetnek. Ennek eredményeként a legjobb pályamunkákból egy-egy kötetet is megjelentetnek a szervezők – ez alkalommal a harmadik pályázat legjobb munkái kerültek nyomtatásra.
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és a nagyváradi Szigligeti Színház közösen meghirdetett drámapályázatára beérkezett művekből összeállított válogatás, a dráMÁzat III. bemutatójára a dráMA9 találkozó nulladik napján, 2017. szeptember 17-én került sor Székelyudvarhelyen. Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója elmondta, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan több kategóriában is lehetett pályázni: Debüt, drámaÍRÓ és draMAutor kategóriákban.
A Debüt elnevezésű pályázatra 50 magyar nyelvű pályamű érkezett, olyan szerzőktől, akiknek művei ezidáig nem kerültek bemutatásra, vagy kiadásra. Ebben a kategóriában a zsűri tagjai Czvikker Katalin, a nagyváradi Szigligeti Színház igazgatónője, Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója, Köllő Kata kolozsvári színikritikus, Lőkös Ildikó budapesti dramaturg, Zakariás Zalán rendező és Hunyadi István színész-rendező voltak. Legjobb pályaműként Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című írását nevezték meg, amely természetesen bekerült a kötetbe, valamint a Szigligeti Színház előadásában a darab ősbemutatójára is sor került a dráMA9 alatt, szeptember 18-án, amelyen a szerző is jelen volt.
A drámaÍRÓ kategóriában a 37 pályaműből, amelyek még meg nem jelent, színpadon bemutatásra nem került drámák voltak, olyan személyek tollából, akiknek megjelentek már nyomtatásban más színművei, vagy mutatták már be valamely művét, az első helyezést Moravecz Levente Nem lesz reggel, Fred! című írása nyerte, amely a kötetben is megjelenik, illetve a Tomcsa Sándor Színház fogja bemutatni színpadon ebben az évadban. A kategória pályaműveit Albert Mária, a Marosvásárhelyi Művészeti egyetem tanára, fordító, Szűcs Katalin-Ágnes kritikus, Fazakas Márta, a nagyváradi Szigligeti Színház irodalmi titkára, Fordor Zeno színházi szakember, Csurulya Csongor, a Tomcsa Sándor Színház volt művészeti vezetője, valamint Demeter Katalin irodalmi titkár értékelte.
Ezeken kívül a kötetben még helyet kapott Varga László Anglia című darabja, Réczei Tamás Gettó szerelem című drámája, valamint a draMAutor című pályázatra beérkezett egyetlen román nyelvű dráma Daniel Oltean tollából a Doar in caz de pericol (Csak vészhelyzet esetén) amelyet a kötetben magyar és román nyelven egyaránt megtalálhatunk.
Nagy Pál ez alkalommal is megköszönte a romániai és magyarországi színházi szakemberekből álló önkéntes zsűrinek a befektetett időt és munkát, amelynek kézzel fogható eredményét hamarosan színházakhoz és könyvtárakhoz is eljuttatják, hogy mindenki számára elérhetőek legyenek, valamint a kötetek meg is vásárolhatják az érdeklődők a székelyudvarhelyi és a nagyváradi színházban.
A könyvbemutató végén a zsűritagok a három pályázat és az elmúlt 6 év tapasztalatairól, a pályaművek színvonaláról, valamint a kötet összeállításának folyamatáról beszéltek, és minden nehézség ellenére megegyeztek abban, hogy ez a kezdeményezés folytatásra érdemes, hiszen „színház nem létezhet kortárs dráma nélkül”, így Czvikker Katalin megragadta az alkalmat, hogy bejelentse: az előző évekhez hasonlóan hamarosan meghirdetik a pályázat negyedik kiadását. erdon.ro