Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és az Egyesült Magyar Ifjúság első alkalommal rendezi meg nyári táborát Gyergyószentmiklóson, tájékoztatott Bagoly Zsolt, az EMI alelnöke. Céljuk: összefogni azokat a magyar fiatalokat, akik lényegesnek tartják nemzeti hagyományaink ápolását. Augusztus 12-én kezdődött a tábor. Közismert személyiségek tartanak előadásokat, köztük Eva Maria Barki nemzetközi jogász; Raffay Ernő, Vekov Károly, Vincze Gábor történészek, a Koltay-fivérek; Nagy Zoltán regös, énekmondó; Szántai Lajos magyarságkutató; Friedrich Klára és Szakács Zoltán rovásírás-szakértők és Ágoston Balázs, a Magyar Demokrata budapesti hetilap munkatársa. /Kristó Tibor: EMI-Tábor Gyergyószentmiklóson. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 13./

Dinnyés József daltulajdonos előadásával, rövid politikai fórummal fűszerezett laptalálkozót tartott az Erdélyi Napló hetilap szerkesztő- és írócsapata Sepsiszentgyörgyön. A szeptember 23-i találkozón megjelent mintegy kéttucatnyi érdeklődő, eljött a városi RMDSZ elnöke, illetve a Székely Nemzeti Tanács két alelnöke is. Arra a kérdésre, hogy délibáb-e az autonómia, mind Tóth-Birtan Csaba RMDSZ-elnök, mind Sánta Imre és Ferencz Csaba nemmel válaszolt. Hogy ebben kialakítható-e egy nemzeti minimum, abban már eltértek a vélemények: az RMDSZ-elnök a kompromisszum fontosságát hangsúlyozta, az SZNT képviselői úgy vélték, hogy Székelyföld területi autonómiája nem lehet alku tárgya. A Nagyváradról Kolozsvárra költözött hetilap munkatársai a kiadvány polgári és nemzeti jellegét hangsúlyozták. Makkay József főszerkesztő hangsúlyozta, hogy a hullámvölgyből immár kifelé tartó lap – négy és félezer példányban jelennek meg – támogatás nélkül kénytelen kivívni helyét a piacon, hangvétele, tartalma ugyanis a pénzosztó gépezetként is működő politikai képviselet elvárásainak nem éppen hízelgő. Fábián Tibor, Szentes Szidónia és Bagoly Zsolt a lap törekvéseiről beszélt, Ágoston Balázs, a Magyar Demokrata főmunkatársa pedig a magyarországi hetilapról beszélt. /(Dánél): Szükség van a nemzeti hangra. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 24./

A vártnál nagyobb érdeklődés övezte az Erdélyi Napló székelyföldi közönségtalálkozóit. Az Erdélyi Napló négyfős csapatához (Makkay József, Fábián Tibor, Bagoly Zsolt és Szentes Szidónia) ötödikként Ágoston Balázs, a Magyar Demokrata munkatársa csatlakozott. Dinnyés József énekes fellépései meghitté tették a találkozást. A daltulajdonos magyar költők megzenésített verseivel hívta kárpát-medencei utazásra a jelenlévőket. A rendezvényeken szó esett arról, hogy az Erdélyi Napló már évek óta nem részesül semmiféle anyagi támogatásban, s pályázataikat az illetékes fórumok mindig leseperik az asztalról. A hetilap legújabb szolgáltatása révén nemzeti elkötelezettségű kiadók könyveit, hangkazettáit kínálja olvasóinak. Az Erdélyi Napló találkozóin sikerült egy asztal mellé ültetni az RMDSZ, az MPSZ és az SZNT képviselőit. A körút szeptember 22-én Sepsiszentgyörgyön kezdődött. Csíkszeredában Toró Tibor parlamenti képviselő, Sógor Csaba szenátor valamint Márton Róbert, az MPSZ csíki területi elnöke és Kovács Csaba, az internetes Erdély ma főszerkesztője is jelen volt. Toró Tibor a kisebbségi törvényről szólva kifejtette, hogy a tervezetnek számos hibája van, de a pozitívumokat lehetőségként kell felfogni. Sógor Csaba azokat a lépéseket vázolta, amelyeket az autonómia eléréséért lehet tenni. Fontosnak mondta, hogy a románok megismerjék Erdély történelmét. Márton Róbert úgy vélekedett, amíg az RMDSZ-képviselők nem az erdélyi magyarság ügyét képviselik, hanem parlamenti tisztségeket akarnak megnyerni, addig nincs esély az autonómiára. Marosvásárhelyen megjelentek Szentgyörgyi László és Tófalvi Zoltán, a hetilap egykori munkatársai, továbbá Fazekas Károly Csaba és Szász István Tas, akiknek írásai szerepelnek Erdélyi Naplóban. /Szentes Szidónia: Az Erdélyi Napló székelyföldi körútja. Ellenszélben a magyar ügyért. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), szept. 27./

Kettészakadt az ország, két Magyarország van – gyakori kijelentések ezek manapság. És feltétlenül pontosak. A szembenállás, a két Magyarország több mint ezer esztendeje kíséri történelmünket. Szívország és Gyomorország ádáz küzdelmének nem látni a végét. „Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa”, vázolta fel a történelmünkön végighúzódó kettősséget József Attila. És folytathatnánk a sort: Koppány és István, a Hunyadiak és a Czilleiek, Ferdinánd és Szapolyai, kurucok és labancok, Széchenyi és Kossuth, Tisza és Károlyi, az utolsó töltényig hazájukat védők és a muszkavezetők, az ötvenhatosok és az ötvenhetesek, írta Ágoston Balázs. A magyarok fele mára megszűnt magyarnak lenni. Ez az a tömeg, amely lakosságról beszél, amelynek semmit nem mond a magyarság. E massza valamiféle szocializmust akar, mert akkor munka nélkül is eltartja az állam. E masszából élnek a bulvárlapok és a gagyitévék, gagyirádiók. Ez Kádár népe, Győzike népe, az „Anyám, Katus” népe. A „zabálj és fizess!” népe. Ők azok, akik gyűlölködő üzeneteket küldenek a „Magyar” ATV újságíróklubjának adása idején, jelezve, hogy beépült tudatukba a méreg, amit Dési János, Mészáros Tamás, Bolgár György, Avar János és társai terjesztenek. E rétegnek, Gyomorországnak muzsikál a szocialista-liberális nagyzenekar, amelyben Gyurcsányok, Lendvaik, Hillerek, Gusztos Péterek, Ungár Klárák, Kende Péterek, Nyakó Istvánok, Újhegyi Istvánok és hasonlók lépnek fel. Szívország polgárai viszont nem masszát alkotnak, hanem felelős polgárok közösségét. Ennek a Magyarországnak a Kárpát-medence nem vadászterület, hanem szülőföld és haza. Ez a másik Magyarország tudja, hogy Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken, Drávaszögben, Muravidéken, Őrvidéken is magyarok élnek. Szívország tudja, hogy felemelkedni csak együtt lehet. „Mert a haza nem eladó, ezüstpénzre sem váltható!” – énekli a kárpátaljai Credo együttes Horváth Sándor versét. /Ágoston Balázs: Shylock feni a kését. Szívország és Gyomorország örök háborúja. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jan. 24./

Példátlan mértékű hatalomkoncentráció és a minisztériumok parancsvégrehajtókká degradálása jellemzi Gyurcsány Ferenc kormányalakítását. A miniszterek súlytalan politikusok, másrészt létrejön a kormánytól tulajdonképpen független hatalmi központ. Ennek van történelmi előképe, 1945 és 1990 között ugyancsak statisztaszerepe volt a minisztertanácsnak, s a Politikai Bizottság kormányzott.  Ma nem Központi Bizottságnak hívják a hatalmat gyakorló testületet, hanem – mondjuk – igazgatótanácsnak.  Gyurcsány Ferenc legfőbb fegyverhordozója Szilvásy György lesz, a régi barát, akinek emlékezetes szerepe volt abban, hogy Gyurcsány cége, az Altus Rt. különös trükkökkel megszerezte a Szalay utcai képviselői klubot. Gyurcsánnyal együtt tagja volt a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) vezetésének. Kis szépséghiba, hogy Szilvásynak nincs közigazgatási gyakorlata. Jelentős szerephez jut a korábban leváltott pénzügyminiszter, Draskovics Tibor is. Ő az államreform-bizottság vezetője.      A Kormányzati Szolgáltató Központ vezetője Szetey Gábor lesz, eddig a Philip Morris argentínai egységének személyzeti vezetője volt. A jövőben a minisztériumi dolgozók fizetése, a tárcák működéséhez szükséges anyagi és tárgyi eszközök beszerzése, felügyelete tartozik hozzá. Ő egyébként államtitkári rangot is kap Gál J. Zoltánnal, Horn Gáborral és Gilyan Györggyel együtt. Szeteynek nincs semmiféle közigazgatási, politikai tapasztalata.  A legnagyobb hatalmú (az Európai Uniótól érkező pénzeket kezelő) vezető Bajnai Gordon lesz, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség élén fejlesztéspolitikai kormánybiztos. Az ő feladata lesz, hogy az Európai Uniótól az elkövetkező években várható pénz elköltését felügyelje.  A Bajnai vezette Wallis Rt. volt a tulajdonosa a felszámolt Hajdú-Bét Rt.-nek, amely több tízmillió forinttal maradt adós a beszállító baromfitenyésztőknek. Közülük többen öngyilkosok lettek. Gyurcsány és Bajnai ismeretsége is a KISZ-időkig nyúlik vissza. Bajnainak ugyancsak nincs kormányzati, politikai tapasztalata. Bajnai, bár Gyurcsány Ferenc talán még nem tudja, nagyobb hatalommal rendelkezik, mint maga a kormányfő. Elvégre több mint húszmilliárd euró érkezik majd az Európai Uniótól, s efölött a fiatal üzletember rendelkezik majd. Draskovics, Szetey és Bajnai nem miniszterek, nem tagjai a kormánynak, és így nem is felelősek az Országgyűlésnek. Mi több, nem is interpellálhatók, így hát kontroll nélkül végezhetik tevékenységüket. Úgy tűnik, egyedül Gyurcsány Ferencnek kell elszámolniuk. /Ágoston Balázs: KISZ me. Volt ifjúkommunistákból verbuválódott az új Politikai Bizottság. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 10./

Szeptember 17-én valami megváltozott Magyarországon. A cinikus és nyílt beismerés hatására néhány óra alatt több ezres indulatos tömeg gyűlt össze az Országháznál. „Mondjon le!”, „Gyurcsány, takarodj!”- zúgott a tömeg. A hazudozás nyílt beismerése által kiváltott budapesti megmozduláshoz több vidéki városban is csatlakoztak. Gyurcsány Ferenc azonban nem ijedt meg a következményektől, sőt, internetes köznaplójában büszkén vállalta balatonőszödi mondatait. A cinikus és trágár szöveg példa nélkül való a magyar politikatörténetben. Szeptember 19-én az Európai Néppárt lemondásra szólította fel a Gyurcsány-kormányt. Egyre több vidéki városban volt tüntetés, szimpátiatüntetés volt ezen kívül Szabadkán, később Zentán, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, de tüntettek New Yorkban és Londonban is az ott élő magyarok. A Kossuth téren fölolvasták az Erdélyi Magyar Ifjak üzenetét. Ugyancsak támogató nyilatkozatot adott ki az erdélyi és a délvidéki Magyar Polgári Szövetség. Petrétei József rendvédelmi miniszter bejelentette, hogy „az elmúlt napokban a fegyverhasználat is jogos lett volna”. A rendőrök számos ártatlan járókelőt is brutálisan megvertek és letartóztattak. Elhurcolt a rendőrség például egy tizennégy év körüli gyereket a saját házuk kapujából. Édesanyja hiába szaladt utána sírva, hogy a fiú ott lakik, és semmi köze az eseményekhez. Számos újságírót bántalmaztak munkavégzés közben. A Gyurcsány-beszéd a közszolgálati Magyar Rádióban hangzott el először. Ennek az intézménynek az SZDSZ-es kötődéséről ismert Such György az elnöke. Valószínű, hogy az Gyurcsány Ferenc beleegyezésével, netán kezdeményezésére történt a beszéd közlése. /Ágoston Balázs: Forradalom van a mi utcánkban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), szept. 26./

Vérző, több esetben súlyosan sérült emberekkel teltek meg Budapesten a fogdák a kormányellenes tüntetések folyamán, miután a rendőrség példátlan brutalitással, sokszor súlyos sérüléseket okozva lépett föl nemcsak az utcai harcokban résztvevők, hanem békés polgárok ellen is. A lefogottakat egybehangzó beszámolók szerint a börtönökben is megalázták és bántalmazták, és sokukat előzetes letartóztatásba helyezték anélkül, hogy kivizsgálták volna ügyüket. Egyre többen megtorlásról beszélnek. A kegyetlenkedéseket az Országgyűlés emberjogi bizottsága is vizsgálja. Körülbelül kétszáz embert fogtak le a rendőrök. Közülük nagyon sokan ártatlanul kerültek a fogdákba, ráadásul összeverve, esetenként súlyos sérülésekkel. Egyikük Barna Tibor, szeptember 20-án hajnalban hazafelé tartott, beszédbe elegyedett négy-öt fiatallal, amikor egy mellékutcából rendőrosztag tört elő. A fiatalember társaival együtt menekülni kezdett az ütésre emelt gumibottal rájuk rontó rendőrök elől. Egy kapualjba húzódtak, a rendőrök beérték őket, és válogatás nélkül verték a fiatalokat, köztük lányokat, majd megbilincselték és folyamatos ütlegelés mellett egy közeli épület udvarára vitték őket. Itt letérdeltették őket a fallal szemben, s így kellett maradniuk körülbelül másfél óra hosszat. Később a Víg utcai rendőrkapitányságra vitték őket, ahol ismét letérdeltették a foglyokat. A politológus és etnográfus végzettségű, jelenleg katolikus hittanári diplomája előtt álló fiatalembert csoportosan, felfegyverkezve elkövetett hivatalos személy elleni erőszakkal vádolják. Barna Tibor kiszabadulása után a Kossuth téren arról számolt be, hogy a lefogottakat többször megverték. A fiatalember ügyvédjén keresztül büntetőfeljelentést tett a rendőrök ellen. A negyvenöt esztendős rendezvényszervező, Z. László szeptember 20-án hazaindult a Kossuth térről. Az egyik mellékutcából rohamrendőrök rontottak ki. Z. László hátranézett, látta, hogy néhány lépésre vannak az egyenruhások. Ösztönszerűen futni kezdett, de utolérték, elgáncsolták, és a hátára, valamint a kezére ugrottak. Azonnal érezte, hogy eltört a keze, mondta is a rohamrendőröknek, akik válaszul ráordítottak: „Dögölj meg!” Hátrabilincselték és törött kezénél fogva fölemelték, úgy vitték az egyik mellékutcáig. Eközben pokoli fájdalmai voltak. Amikor megpróbálta feléjük fordítani a fejét, beleütöttek az arcába.     Z. Lászlót rabszállító autóval a XIV. kerületi rendőrkapitányságra vitték, ahol már több fogoly is állt az udvaron a falnál. A férfi könyöke, csuklója sokszorosára duzzadt. Mentőt hívtak, kórházba szállították. A vizsgálat során kiderült, hogy a csuklója több helyen eltörött, a könyöke pedig kificamodott és deformálódott. Sínbe tették, az intenzív osztályra vitték, majd a rendőrök odabilincselték a bal karját a kórházi ágyhoz.     Másnap megoperálták, négy és fél óra hosszat tartott a beavatkozás. A műtét után ismét az ágyhoz bilincselték. A nővér kérte a Z. Lászlót őrző rendőrt, vegye le a bilincset, hogy megmosdathassa a férfit. Az őr gorombán megtagadta ezt, sőt hozzátette, hogy ha az utcán meglátja Z. Lászlót, agyonveri. Dr. Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány ügyvezetője elmondta, garázdaság vagy hivatalos személy elleni erőszak esetében példátlan gyakorlat, hogy a lefogottak kilencven százalékát bárminemű bizonyíték és az egyes esetek külön-külön történő kivizsgálása nélkül harminc nap előzetesbe helyezik. A másodfokú határozatok igazolták a jogvédők álláspontját, és sok embert a tárgyalásra szabadlábra helyeztek. A rendőrség nem tervez belső vizsgálatot annak feltárására, milyen törvénysértéseket és túlkapásokat követtek el a rendőrök intézkedéseik közben. Ékes Ilona, az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának fideszes tagja hivatalból több büntetés-végrehajtási intézetben járt, hogy a helyszínen tájékozódjék a fogva tartottak állapotáról, letartóztatásuk körülményeiről. Ékes Ilona találkozott olyan fogva tartottakkal, akiknek súlyos sérüléseik vannak. A bizottság tagjához folyamatosan érkeznek a hírek, amelyek némelyike kínzásokról szól. A képviselő asszony találkozott olyan lánnyal, akinek betört a feje, egy másik lányt pedig vesén rúgták. Ékes Ilona szerint a tüntetések folyamán lefogottaknak csak mintegy húsz százaléka lehet olyan személy, akit kellő alappal gyanúsítanak bármivel is. A képviselő asszony úgy véli, nem az igazságszolgáltatás, hanem a megfélemlítés volt a cél. /Ágoston Balázs: Ismét piros volt a vér a pesti utcán. Megtorlás és megfélemlítés. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 10./

A magyarországi belpolitikai válságában elsikkadt a magyar nemzetpolitika ügye. A szocialista-liberális kormányzat nem folytatja a nemzeti újraegyesítés politikáját, egymás után szünteti meg az ezen a területen munkálkodó intézményeket. Ez idő tájt gyakorlatilag csak Sólyom László fordít figyelmet a határon túli magyarokra. Több mint két éve nem ült össze a Magyar Állandó Értekezlet, megszűnt a Határon Túli Magyarok Hivatala és az elszakított országrészek magyar kulturális életét támogató Illyés Közalapítvány, a felsőoktatást előmozdító Apáczai Közalapítvány, valamint a tudományos-kutatási célokat segítő Teleki László Alapítvány, fölszámolták a Magyarországon tanuló határon túli magyar diákok elhelyezéséről gondoskodó Márton Áron Szakkollégiumot – úgy tűnik, a kormány határozott: felszámolja a nemzetpolitikát. Szerte a Kárpát-medencében mindmáig indulatokat vált ki a szocialisták és a liberálisok két évvel ezelőtti magyarellenes kampánya. Amelynek állításai, mint azt Gyurcsány Ferenc maga is elárulta, nem voltak igazak. Ezt a beismerést a kormányfő egyébként hírhedt balatonőszödi szónoklatában meg is erősítette („nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet”). Az intézmények felszámolása vagy beolvasztása a Szülőföld Alapba újabb bizonyíték arra, hogy a baloldal számára ez az egész kérdéskör pusztán fiskális problémát jelent. Ennek jegyében hozták létre a Szülőföld Alapot, amely nagy kommunikációs csinnadratta közepette született meg, ám valójában nem jelent egyebet, mint a már létező, de adott esetben a kormányzattól függetlenül működő források központosítását, egy kézbe vételét, vagyis a rendelkezésre álló pénzösszegekre való rátenyerelést. A Szülőföld Alap azután kiépítheti saját, politikai szempontból a szocialistáknak és a liberálisoknak megfelelő klientúráját az elszakított területeken. Ennek következményei látszanak Felvidéken, ahol számos magyarellenes atrocitás történt. A Nyitrán brutálisan összevert magyar diáklányt, Malina Hedviget immár gyanúsítottként üldözi a szlovák hatalom, mondván, bántalmazását csak kitalálta. Jellemző a budapesti külpolitika érzéketlenségére, hogy a szlovák nagykövetet egyetlenegyszer sem hívták be számot adni a felvidéki magyarságot érő támadásokról. S azután sem, hogy a pozsonyi kormány cinikusan bejelentette, a tengerszint feletti 277 méternél magasabban fekvő települések több pénzt kapnak majd, mint az alacsonyabban lévők. Mint köztudott, a Felvidék déli részén található színmagyar területek mind alatta vannak a megállapított magasságnak. A januárban az Európai Unióhoz csatlakozó Románia és Bulgária például ezekben a hetekben adja meg határain túl élő véreinek a román, illetve a bolgár állampolgárságot, s így tett korábban Szlovákia és Horvátország is. Magyarországon azonban a baloldal retteg a magyaroktól, s ezért – ahogy Orbán Viktor megállapította tavaly Tusnádfürdőn – időről időre ráront nemzetére. Jelenleg Sólyom László köztársasági elnök az egyetlen, aki rendszeresen fölemlíti a nemzetpolitika szükségességét. Az államfő immár két alkalommal találkozott az elszakított országrészek magyar civil szervezeteinek vezetőivel, közgazdászokkal, szociológusokkal, egyházi elöljárókkal. Míg Románia és Bulgária magával viszi testvéreit az unióba, addig a budapesti vezetés kirekeszti a magyarokat. Figyelemre méltó tény, hogy Délvidék minden anyaországgal rendelkező nemzetisége megkapta a neki megfelelő állampolgárságot, csak a magyarokról nem akar tudomást venni a budapesti vezetés. /Ágoston Balázs: Kivégzett nemzetpolitika. Sólyom László kimozdíthatja a holtpontról a magyar–magyar kapcsolatokat. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 19./

Wass Albert Elvásik a veres csillag című könyve mutatta, hogy amit Romániáról leírt Wass Albert – a kommunizmus álarca alól hogyan bújik elő a balkáni sovinizmus –, az vérfagyasztóan hasonlított a szerbiai állapotokhoz. A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházat 2002-ben alapították meg azzal a szándékkal, hogy színre viszik a magyar történelem sorsfordulóit. Úgy érzik, ezt rajtuk kívül más nem teszi meg. Wass Albert két kisregényből alkottak egy színdarabot. A két mű ugyanis összefügg. Az Adjátok vissza a hegyeimet! a két világháború közti megszállt Erdély magyarságának elnyomatásába enged bepillantást, a Jönnek pedig azt a pillanatot mutatja be, amikor a szülőföld 1940-ben visszakerült a hazához. Az a céljuk, hogy az egész magyar szállásterületen, a Kárpát-medence minél több pontján bemutassák ezt a darabot. A színház első darabja, a Vörös bál Magyarország széteséséről szólt. Németh Ákos darabját, az első kommunista rémuralomról szóló Vörös bált írták át oly módon, hogy egy szélesebb időszakot öleljen föl. A darab egyetlen előadást élt meg. A Halottak napjától Virágvasárnapig című, Délvidék Trianonját, majd 1941-es felszabadulását bemutató darabjukat rögtön az első előadás után álló vastaps fogadta. A darabbak eljutottak nagyon sok helyre. Ugyanez a tapasztalatuk a Világ és a vége című előadásukkal. Felkérték Szőnyi Ferencet, hogy írja meg Magyarország szétesésének drámáját oly módon, hogy egy kis kamaratársulat el tudja játszani. Szent Dávid napjától Kisasszony haváig címmel fogják bemutatni 2007-ben. /Ágoston Balázs: Délvidéki színtársulat mutatja be Erdélyben az író két művéből készült drámát. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jan. 4./

Közel ezer magyar fiatal látogatója volt az Egyesült Magyar Ifjúság délvidéki nemzeti táborának, amelyre a Tisza-parti Adán került sor június 29. és július 1. között. Horváth Csaba hadtörténész a Magyar Királyi Honvédség 1941 és 1944 közti délvidéki hadműveleteiről beszélt, Vincze Gábor a Délvidék etnikai viszonyainak XVI. és XVIII. század közti átrendeződéséről, Teleki Júlia pedig az 1944–45-ös magyarellenes délvidéki népirtás áldozatainak rehabilitációjáért vívott küzdelméről. A mintegy negyven-ötvenezer legyilkolt magyart jeltelen tömegsírokba dobálták be, amelyeken később gyárakat, sőt szeméttelepeket hoztak létre. Olyan eset is előfordult, hogy az emberi maradványokat sebtében exhumálták és megsemmisítették, hogy még bizonyíték se legyen. Mint mondta, az ártatlanul meggyilkoltak emlékét megörökítő alkotásokat ma is rendszeresen leverik, megsemmisítik a szerbek. A magyarellenes erőszak budapesti példáit dr. Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi ügyvezetője elemezte. A délvidéki magyarellenesség egyik legkirívóbb példája, a koncepciós perben összesen hatvanegy év fegyházra ítélt temerini fiúk esete. Erről az ügyről a témában dokumentumfilmet forgató M. Szabó Imre, a fiúkkal történteket nyomon követő és dokumentáló Horváth Ádám, illetve az egyik rabságban sínylődő fiatal édesapja, Horváth Tibor beszélt. A Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház A világ és a vége című darabja, a Wass Albert két kisregényéből, az Adjátok vissza a hegyeimet!, illetve a Jönnek című művekből készült dráma nagy sikert aratott. /Ágoston Balázs: Az Egyesült Magyar Ifjúság nemzeti táboráról. Együtt Délvidéken. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 11./

Megszámláltattál (EMI-tábor hetedszer)
Holnap veszi kezdetét a Gyergyószentmiklós melletti kempingben a nemzeti gondolkodású fiatalok hetedik EMI-tábora.
Az évek alatt izmosodó, bővülő rendezvény ismét egy sor, a nemzeti fejlődés szempontjából fontos kérdést tűzött napirendre.
Ehhez igazították a meghívottak névsorát is, a szervezők erősíteni kívánják a nemzetpolitikai műhely jelleget, hangsúlyt fektetve a magyar közélet alakulásának elemzésére. Szó esik majd a közelgő marosvásárhelyi polgármester-választásról, autonómiáról, népesedésről és népszámlálásról. Elfogadta a meghívást többek között Ágoston Balázs, Balczó Zoltán, Berecz András, Berszán atya, Bilibók Jenő, Bíró Zsolt, Bodó Barna, Borbély Zsolt Attila, Böjte Csaba, Csegzi Sándor, Demeter László, György Attila, Jakab István, Jókai Anna, Kovács "Kokó" István, Kövér László, Lázár Csilla, Lukács Csaba, Raffay Ernő, Sántha Attila, Szántai Lajos, Szilágyi Zsolt, Takaró Mihály, Tófalvi Éva, Vona Gábor és mások.
A szervezők kilenc tematikus sátort állítottak fel, a hangsúlyos előadásoknak, vitáknak az előadósátor ad otthont, de lesz kézműves-, film- és bor-, EMI- és társalgó-, művész-, valamint gyermeksátor, jelen lesz, az Erdély Mentőcsoport, külön sátorban foglalkoznak a szórvánnyal és a népesedéssel, és helyet kap a Keskeny út sátor is. Az alternatív programok között íjászkodás, túrázás, sportolás, néptáncolás szerepel. A hivatalos megnyitót szerdán tartják, de a nulladik napra, a bemelegítő bulira is várják az érdeklődőket. Esténként koncertek zajlanak, fellép többek között a Swetter, Charlie, Fankadeli, a Karcolat, a Kárpátia, a Role, a Bojtorján, a Kalapács, a Road, a Dalriada, a Bikini, lesz gitárest Miklós Gyurival, majd az EMI-tábor utolsó napján a húrok közé csap a Hungarica, az Ossian és a Graphic. A rendezvény mottója Bánffy Miklós szavai alapján: Megszámláltattál. Híjával találtattál? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ-hadművelet
Az erdélyi magyar érdekérvényesítés következetes akadályozására, késleltetésére magyarázat lehet, hogy kiderült, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a román hadsereg tisztjei irányítják.
Nem mindennapi szenzációval rukkolt elő nemrég az Eventimentul Zilei. A román napilap kiderítette, hogy számos más párt politikusai mellett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) emblematikus vezetői egy ideje magas rangot viselnek a román hadseregben.
A szövetség elnöke, Kelemen Hunor tavaly óta például ezredesi rendfokozattal büszkélkedhet, ugyanilyen váll-lapot tudhat magáénak két esztendeje a szenátori (román felsőházi parlamenti) székből kirobbanthatatlan Verestóy Attila, akivel egyébként az 1989-es temesvári sortűz elrendeléséért a jilavai fegyintézetben büntetését töltő Victor Stanculescu tábornok egy, a világhálón ma is látható-hallható börtöninterjúban elhangzott állítása szerint véletlenül összefutott a Román Nemzeti Nagypáholy egyik szabadkőműves összejövetelén, s aki a bukaresti amerikai nagykövetség egy 2007-es, később a WikiLeaks portál által kiszivárogtatott, Pénz és politika – valójában kié Románia? című távirata szerint a legjelentősebb romániai kiskirályok közé tartozik.
Mihai Razvan Ungureanu áprilisban megbukott kormányának volt egészségügyi minisztere, Cseke Attila szenátor négy éve alezredes, a frontvonalból hátrébb húzódott Markó Béla és az ugyancsak örökös szenátornak tűnő Frunda György (róla később még lesz szó) pedig hadnagyi rangig vitte. Mint kiderült, voltaképp a romániai politikai osztály, valamint az állam egész első vonala tele van tiszti rendfokozatot viselő személyekkel, akiknek rendkívüli helyzetben, mozgósítás esetén kötelességük villámgyorsan bevonulni és Románia érdekében fegyvert fogni. Ez a román közszereplők esetében akár példaértékűnek is nevezhető, a nemzeti kisebbségek kirakat-politikusai viszont feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek ezáltal mindazzal, amit – legalábbis a nyilvánosság előtt – képviselnek, avagy képviselniük kellene.
A Trianonban elszakított országrészek magyar érdekvédelmi és politikai szerveződéseinek ugyanis szükségszerűen azzal kell szembenézniük, hogy az utódállamok evidens érdeke kimondva-kimondatlanul az adott terület magyarságának eltüntetése. Lehet, de fölösleges ezt szépíteni, az utódállamok életérdeke ezt diktálja. Ha pedig így van, akkor csakis azon szerveződés tudja hitelesen és valóban eredményesen képviselni a magyar érdeket, mely az ellenérdekelt félnek semmilyen formában sem lekötelezettje. Ez természetesen a mindenkori utódállami kormányokban történő szerepvállalásra is vonatkozik, hiszen egy miniszter szükségképpen esküt tesz az államérdek képviseletére, ekkor viszont azonnal törvényszerűen szembekerül a magyar érdekkel.
Ha tehát nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor tényszerűen kijelenthetjük, hogy az RMDSZ első embere a román hadsereg ezredese, s több vezetőtársa ugyancsak az utódállami ármádia tisztje. Ez pedig nyilvánvalóan homlokegyenest ellentmond bármiféle erdélyi magyar nemzetstratégiának.
Pontosan látja ezt az ismert magyar televíziós személyiség, Boros Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke is, aki az ügy kipattanása után nyílt levélben az alábbiakat írta az RMDSZ elnökének: „Tisztelt Kelemen Hunor ezredes úr, Stimate domnule colonel Hunor Chelemen! Ezt a rosszízű, abszurd, transzközép avagy balkánközép játékot, a te kinevezésedet valamely eddig nem bevallott román fegyveres testület ezredesévé, csak akkor lehetne tisztán látni, ha nyilvánosságra hozod legalább a következőket: 1. Milyen különleges katonai cselekedetekkel érdemelted ki ezt a több rangfokozatot átugró rendkívüli előléptetést? Az Afganisztánban meggyilkolt katonák post mortem egyetlen fokozatot kapnak. Ők az életüket áldozták. Te, kedves Kelemen Hunor, mit áldoztál, ami többet ér egy ember életénél? Csak azt ne mondd, hogy semmit se tettél, semmit se ígértél, s csak hozott egy levelet a posta, hogy ezredes lett belőled. 2. Milyen meggondolásból fogadtad el azt a helyzetet, hogy az RMDSZ elnöke egy román fegyveres testület tartalékos ezredese legyen, aki a honvédelmi miniszternek vagy ki tudja melyik parancsnokságnak van békében és háborúban alárendelve és esetleges vétségeiért akár a katonai törvényszék elé is kerülhet? 3. (…) Valaki kiszámította, hogy az utóbbi 20 évben minden napra 7 katonatiszt elbocsátása vagy tartalékba helyezése jutott. Miért volt mégis a ti szolgálatotokra (tartalékosként a készenlétetekre) akkora szükség, hogy különleges előléptetésekben részesülhettetek és növelhettétek a tisztek számát? 4. Ki javasolta, hogy az RMDSZ-ből kit léptessenek elő? Markó Béla? Történhetett- e volna ez az ő tudta és beleegyezése nélkül? Ha érdekel az erdélyi magyar közélet tisztasága, ha szeretnéd, hogy a valódi tevékenységed alapján ítéljenek meg az emberek, ezeket a kérdéseket tisztáznod kell.”
Nos, a tisztázás azóta is várat magára, az erdélyi magyar közösség nem tudja, milyen hőstettekkel érdemelte ki Kelemen és a többi RMDSZ-vezér a román tiszti rangot. A párt csúcsvezetésének közel huszonhárom esztendős politikájára azonban töretlenül jellemző a stratégiai fontosságú magyar érdekek érvényesítésének szabotálása, késleltetése, akadályozása, adott esetben hiteltelenítése nemzetközi színtéren. Ebben sajnálatosan következetes a szervezet, melyet egyébként már létrejöttekor eltérítettek akkori vezetői.
Az RMDSZ az őszinte népfelkelést legitimációs díszletnek használó 1989-es katonai államcsíny napjaiban született meg, életre hívója Ion Iliescu közeli személyes barátja, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja, a Kriterion Könyvkiadó élén egyébként a kommunista diktatúrában fontos nemzeti érdemeket szerzett Domokos Géza író volt. A szervezet elnevezése magában hordozta, hogy a szövetség elfogadja a román nemzetállami gondolatot, s attól nem kíván elszakadni az erdélyiség hangsúlyozásával. Ez azt is jelentette, hogy Domokos az első perctől ellenezte az autonómia gondolatát, s ezzel mindjárt a kezdetekkor kialakult egy máig létező, áthidalhatatlan törésvonal az RMDSZ-en belül.
További probléma, hogy a szövetség eredendően minden jelentkező politikai, világnézeti áramlatot magában foglaló érdekvédelmi közösségnek, voltaképp az erdélyi magyarság belső parlamentjének indult, ám végül a román politikai élet versenypárti logika alapján működő alakulata lett, semmibe véve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozatot és az azt megerősítő Szent Mihály-templom-béli esküt, melybe a szövetség akkor még erős és befolyásos nemzeti szárnyának sikerült beerőltetni stratégiai célként az autonómiát.
Mindmáig teljesítetlen az erdélyi magyar nemzeti kataszter megalkotása is, melyet pedig 1993-ban szabott a Domokos Gézát váltó akkori új elnök, Markó Béla feladatául az RMDSZ küldöttgyűlése. A magyar belső választásokból sem lett semmi, sőt, ezt a szövetség mindmáig nem csekély arroganciával elutasítja, pedig a Magyar Polgári Párt, majd az Erdélyi Magyar Néppárt későbbi színre lépése minimális nemzeti felelősség esetén élettörvénnyé teszi az előzetes magyar–magyar megmérettetést. A nemzeti érdek követése helyett tehát az RMDSZ következetesen megkerülte azt, mi több, leginkább szembement vele. A jeles politológus-közíró, az autonomista mozgalomban is tevékeny szerepet vállaló Borbély Zsolt Attila által az erdélyi közbeszédben meghonosított kifejezéssel élve jól kiszámíthatóan a Neptun-logika érvényesül az RMDSZ politikájában. E fogalom 1993-ban született meg, midőn a hasonló nevű Fekete-tengeri üdülőhelyen a párt három tisztségviselője, Borbély László, Tokay György és Frunda György 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkozott a román államhatalommal és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget.
A találkozót egyébként formálisan egy amerikai civil szervezet kezdeményezte. A résztvevők személye nem épp érdektelen: Borbély László az a személy, akinek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott, végül a román támadók elkergetésével végződő magyarellenes pogrom után az atrocitásokat szervező Vatra Romaneasca szervezet lefoglalt dokumentumait helyi magyar fiatalok átadták. Az igazság feltárásához, az esetleges büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges iratokat Borbély kiszolgáltatta a román hatóságoknak, s mindmáig egyetlen románt sem vontak felelősségre a több ember halálát követelő durva magyarellenes provokációért. Borbély később egészen a környezetvédelmi miniszterségig vitte, ám ez év áprilisában lemondott, miután az Országos Korrupció-ellenes Ügyosztály befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata többrendbeli meghamisításával gyanúsította meg, mely vádakat az érintett visszautasította.
Tokay György a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között, cikkeiben többek között Pol Pot kambodzsai terrorját magasztalta a korabeli irányelveknek megfelelően. Frunda György pedig az RMDSZ afféle szürke eminenciása, kezdetektől tagja a vezetésnek, noha a román parlamentbe először azon Független Magyar Párt színeiben került be, melyet sokan Securitate-kreatúrának tartottak, s amelyből később a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt létrejött (e pártról is ejtünk még szót a későbbiekben.)
Kincses Előd, Tőkés László 1989-es ügyvédje, az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus egyik becsületesen helytálló és ezért később a román hatalom által meghurcolt, az RMDSZ-vezetés által pedig ellehetetlenített magyar szereplője a 2006-ban róla készült Balkán-bajnok című portréfilmben egyenesen azt állította, hogy a kommunista diktatúra idején Frunda György volt ráállítva megfigyelőként. A szenátor tagadta a vádat, kijelentve, hogy hajlandó alávetni magát „egy kompetens személy” vizsgálatának, kiderítendő, létezik-e bármely dossziéban ilyen jelentés. E vizsgálatból aztán nem lett semmi, Frunda pedig azóta is az RMDSZ egyik legbefolyásosabb politikusa, és Székelyföld területi autonómiájának következetes aláaknázója.
Jellemző, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a román küldöttség vezetőjeként harcosan képviselte a román nemzetállami érdekeket a Székely Nemzeti Tanács kétszázezernél is több támogató aláírással hitelesített törekvésével szemben, később pedig állást foglalt a magyar állampolgárság intézményének kiterjesztése ellen. Vagyis elmondható, hogy Frunda György is következetesen szemben áll mindennel, ami a magyarság újraegyesítését és az elszakított országrészekben közösségként való megmaradását célozza.
Az RMDSZ romlottságának, csúcsvezetősége nemzetáruló magatartásának legfelháborítóbb példája Marosvásárhely feladása. A valaha Székelyföld fővárosának tekintett városban az ezredfordulón került minimális többségbe a románság, nem kis részben az 1990-es pogrom utáni jelentős magyar kivándorlás miatt, ám mivel a polgármesteri székért hagyományosan több román jelölt indult egy magyar aspiránssal szemben, Marosvásárhely első embere egészen 2000-ig magyar volt. Ezen esztendőben azonban (miután a parlamenti választási kampány hajrájában a később, mint említettük, hadnaggyá kinevezett Markó Béla az RMDSZ alapszabályát felrúgva önkényesen leváltotta Kincses Elődöt a párt Maros megyei elnöki tisztségéből, mert a pártvezetés által összeállított választási lista helyett a korábbi előválasztáson sok ezer választó által legitimált lajstromot adta le a román választási hatóságoknak) még egy magyar induló, az említett Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt elnöke, Kiss Kálmán is ringbe szállt a városvezetői tisztségért, aminek eredményeként Fodor Imre, az addigi elöljáró néhány száz szavazattal alulmaradt a Marosvásárhelyt azóta irányító Dorin Floreával szemben.
Kiss Kálmán 2004-ben megalapította a Romániai Székelyek Szövetségét, harsányan ellenezve az autonómia-törekvéseket, azt állítva, hogy a székelyek nem magyarok, hanem teljesen más nemzetiségűek. E szervezet 2004 őszén együttműködési megállapodást írt alá a Nagy Románia Párttal, s így Kiss az éppen időszerű választásokon a soviniszta, magyarellenes alakulat Maros megyei szenátori listájának második helyén indulhatott. Hogy milyen indíttatásból cselekedett Kiss Kálmán, azt ki-ki végiggondolhatja. Annyi bizonyos, hogy Marosvásárhely elvesztése nyomán nem eresztették túlzottan búnak a fejüket az RMDSZ csúcsvezetői, s az sem szegte kedvüket, hogy ezután minden helyhatósági választáson újra és újra elbuktak a szövetség jelöltjei. 2004-ben például a hírhedtté vált Kempinski-béli 2002. december 1-jei koccintás egyik résztvevőjét, Kelemen Attilát indították polgármesterjelöltként, s a Marosvásárhelyen rendkívül népszerűtlen politikus veszített. 2008-ban a Magyar Polgári Párt kezdeményezte, hogy a város világhírű szülötte, a Steaua Bukarest csapatával 1986-ban Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyert és így román szavazatokra is alappal számító Bölöni László induljon pártok fölötti közös magyar jelöltként.
A korábbi labdarúgó azzal a feltétellel vállalta volna a felkérést, hogy az MPP és az RMDSZ egyaránt támogassa, utóbbi párt azonban újfent fittyet hányt a nyilvánvaló magyar érdekre, és az emblematikus neptunistát, a már említett Borbély Lászlót indította, aki ugyancsak elbukott Dorin Floreával szemben. Ugyanígy járt el az RMDSZ az idei helyhatósági választáson, ahol az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt is közös jelölt állítását szorgalmazta. E személy Vass Levente lett volna, ám az RMDSZ ragaszkodott hozzá, hogy a marosvásárhelyi fogorvos a párt tulipános jelképe alatt, ne pedig koalíciós jelöltként szálljon versenybe, így az MPP kihátrált mögüle, az egységes támogatás híján pedig maga Vass Levente lépett vissza. Az új helyzetben pedig az RMDSZ Frunda Györgyöt indította el, aki minden idők legkevesebb magyar szavazatát szerezte csak meg, még úgy is, hogy az MPP színeiben versenybe szálló Benedek Imre és az Erdélyi Magyar Néppárt által támogatott Smaranda Enache együtt is csak a voksok 4,3 százalékát gyűjtötte be, így Dorin Florea immár negyedik polgármesteri ciklusába vághatott bele.
Marosvásárhely etnikai szempontból frontváros, ezért a gyakorlati szempontokon túl erőteljes jelképi, lélektani jelentősége is van annak, hogy ki a város elöljárója. Az RMDSZ ide vonatkozó politikája az elmúlt három választás során egyértelműen Dorin Floreának kedvezett – hogy a szövetség stratégái „csupán” ostobák, vagy ennél is nagyobb a baj, azt megint csak döntse el az Olvasó! Egy biztos: a Román Kommunista Pártba visszanyúló gyökerekből sarjadt a Neptun-logika, aminek pedig már-már természetes következménye a román hadseregben viselt tiszti rang.
Mindezek következtében az erdélyi magyarság lélekszáma mintegy negyedmillióval csökkent az elmúlt huszonhárom évben. Ez háborús nagyságrendű emberveszteség. A román hadsereg fegyverrel sem lehetett volna eredményesebb…
Ágoston Balázs
Magyar Demokrata (Budapest)

Aki független sajtóról beszél, az hazudik
Ágoston Balázst szókimondó cikkeiről ismerik. Az évi rendszerességgel Erdélyben is megforduló budapesti újságíró munkájáról, a világ dolgairól, a magyarság esélyeiről és gasztronómiai szenvedélyéről is beszélt lapunk Sajtóklub sorozatában. 
– Önéletrajzi bejegyzésedben azt írod magadról, hogy számodra a nemzethűség és az értékek védelme gyerekkorod óta természetes. Mit jelent ez manapság?
– Személyes erkölcsi és intellektuális integritást, valamint az ettől elválaszthatatlan közösségi integritást, az egyéni és a nemzeti identitás tudatos megélését. Ma már senki sem tagadhatja, hogy nagy világfordulást élünk: az elmúlt évtizedekben ismert világrend recsegve-ropogva változik. Felemelkedőben a Kelet, alászállóban a Nyugat. Miközben a nyugati világ, azaz Európa és az Egyesült Államok a rendelkezésre álló erőforrások és javak nagy részét birtokolja, a társadalmai lassan felszámolják magukat az elöregedéssel és a természet rendjével való makacs szembeszegüléssel. Miközben dübörög a történelem, tervezett és szervezett folyamat keretében a harmadik világ civilizálatlan hordái zúdulnak ránk. Európa számos meghatározó vezető politikusa még mindig bárgyún tapsikol, és nem veszi észre, hogy háború van, még ha nem is az eddig ismert fegyverekkel vívjuk. Mások a geopolitikai átrendeződés kellős közepén azzal vannak elfoglalva, hogy magukat sem nőnek, sem férfinak nem érző különös emberek számára külön mellékhelyiséget létesítsenek. Ide süllyedt Európa. Ebben a zűrzavarban különösen fontos, hogy tisztában legyünk saját identitásunkkal egyénileg és közösségileg egyaránt. Ragaszkodnunk kell önazonosságunkhoz, gyökereinkhez, ismernünk és tisztelnünk kell önmagunkat, és másoktól is meg kell követelni a tiszteletet.
– Hogyan kötelezted el magad az újságírás mellett?
– Nem volt tudatos folyamat, inkább sorsszerű. Alkatilag sohasem bírtam elviselni az igazságtalanságot, az arcátlanságot, a silányságot. S mivel ebből fakadóan mindig volt véleményem a körülöttem zajló eseményekről, logikusnak tűnt ennek hangot adni. Már csak azért is, mert jobb, ha az ember kiírja magából, ami bosszantja, mint ha mérgében felrobban. Ez egyfajta terápia is. A közélet is mindig érdekelt, hiszen emberként, magyarként nem lehetek közömbös az iránt, hogy mi történik a népemmel, a hazámmal. Legkorábbi olvasmányélményeim is ezt erősítették bennem: Amerika őslakói, az indiánok a szülőföldjüket, a hagyományaikat védték a hódítókkal szemben, a Pál utcai fiúk a grundot a vörösingesek ellen, Eger csillagai pedig a hazát jelentő várat védelmezve feltartóztatták a muszlim áradatot. Egyszóval minden impulzus azt erősítette, hogy mindez fontos. Ezért már iskolás koromban írtam több nemzeti, jobboldali lapba, egyszóval belenőttem.
– Azon magyarországi újságírók közé tartozol, akik rendszeresen járják a Kárpát-medencét. Nehéz általános véleményt megfogalmazni az Őrvidéktől Kárpátaljáig vagy Székelyföldig. Mégis hogyan látod ennek a szétszakadt magyarságnak a boldogulási esélyét?
– Örülök az Őrvidék név használatának, mert feláll a hátamon a szőr, amikor egyébként derék hazafiak is burgenlandozzák Nyugat-Magyarországot mintegy beletörődve, hogy még a velünk bukó Ausztria is kiharapott egy darabot Magyarországból. S aztán szenvedélyesen neki is fogott asszimilálni az ottani magyarokat, sajnos elég nagy sikerrel… Ami a kérdést illeti: szeretnék derűlátó lenni, de sajnos nem vagyok az. A magyarság politikailag az elszakított országrészekben is megosztott, a nemzet ügye iránt elkötelezett szervezetek mellett rendre megjelennek a tájba simuló, az utódállamok vélt vagy valós érzékenységét elsődleges szempontnak tekintő önsorsrontó csoportok, és még jó, ha ezeket nem az utódállami akarat hozta létre… A közösség pedig – amint az a választásokon rendre kiderül – valamiért az ilyen pártokat támogatja meggyőző többséggel. Ezért nem látom azt az áttörési pontot, amitől például Székelyföldön megvalósulhatna a területi és kulturális önrendelkezés, legalábbis ami a Bukarest által szentesített jogi keretrendszert illeti. Felvidéken rémisztően erős az asszimiláció, a magyar párt ciklusok óta nem tud visszakerülni a pozsonyi parlamentbe. Az ukrán állam által elfelejtett, magára hagyott Kárpátalján tragikus a gazdasági helyzet, a kelet-ukrajnai harcok miatt sokan elhagyták szülőföldjüket, mert nem akarnak idegen érdekekért harcolni, főleg nem azon állam érdekeiért, amely nyíltan elnyomja a magyarságot. Délvidéken formailag létezik a kulturális önigazgatás, de a munkavállalás terén szemérmetlen nyíltsággal különböztetik meg az etnikumokat: egy magyar és egy szerb pályázó közül borítékolhatóan a szerb kapja meg az állást. Sajnos arra is van példa, hogy anyaországi vállalkozók nem Délvidéken, hanem Szerbiában fektetnek be. A horvát állam empatikusan viszonyul a magyarsághoz, persze az a körülbelül 14 ezer, területileg széttagolt magyar nem jelent fenyegetést Zágráb számára. A szlovén állam rokonszenvesen segítőkész, de sajnos a Lendva környéki néhány ezer magyar így is ki van téve az etnikai arányokból adódó beolvadás veszélyének. Borúsan látom tehát a helyzetet, de azért vannak biztató jelek is: Székelyföldön például az utóbbi időben javult a népesedési helyzet, ami életösztönt mutat, és több fontos ügyben sikerült összefogni. Erre lehet és kell is építeni.
– Erdélyi vagy délvidéki magyarnak furcsának tűnhet, amikor a magyar sajtó bizonyos részében azt olvassa, hogy Magyarország egyre élhetetlenebb. Újságíróként jól ismered a magyar valóságot. Hogyan látod Magyarország megerősödését, mennyire kormánypárti kampány ez és mennyire valóság?
– Részben kampány, persze, de ilyen a politika természete. Másfelől van is, mivel kampányolni. Gazdasági és pénzügyi téren egyértelműen sikeres Magyarország: ma már nem vagyunk közvetlenül kiszolgáltatva külső tényezőknek. Az államadósság nagyobb részével hazai szereplőknek tartozunk, ami lényeges változás a 2010 előtti helyzethez képest. Az oktatásban és a politikailag életveszélyesnek számító egészségügyben is kedvező folyamatok indultak el. A munkanélküliség gyakorlatilag eltűnt, ma már a munkaerőhiány jelent egyre nagyobb gondot összefüggésben a népesedési mutatókkal, amelyek minimálisan javultak ugyan, de a helyzet továbbra is aggasztó. A honvédelemben is pozitív irányú változások várhatók, amennyiben emelkedik az erre fordított költségvetési forrás. A kultúra terén is számos örömteli fejlemény történt az elmúlt években: kastélyok, várak, turistaházak, múzeumok, műemléképületek újultak meg. És ma már nem kizárólag magyarellenes, szélsőliberális, aberrált, magukat művészeknek nevező provokátorok juthatnak forrásokhoz. A legjobb nyilván az lenne, ha az ilyenek egy fillér közpénzt sem kapnának, de hát ismerjük a hazai és nemzetközi erőviszonyokat ezen a téren… Összességében úgy érzem: Magyarország és benne Budapest is élhetőbb, magyarabb lett, mint a 2010 előtti évtizedekben volt. De tagadhatatlan, hogy ahol nagy az erő és sok a lehetőség, ott a vámszedők, a sakálok, a hiénák is megjelennek, és ezek arrogáns rongyrázása nyomán okkal nyílik a bicska minden jóérzésű ember zsebében. Az is igaz ugyanakkor, hogy ettől még épül és fejlődik Magyarország.
– Budapestről nézve milyennek tartod az erdélyi lapokat?
– Számomra nagyon rokonszenves, hogy Erdélyben erős a regionális sajtó és lojális az olvasótábor. Az erdélyi magyar sajtó nagyobb része emellett világnézettől függetlenül nemzethű, és magyar érdeket képvisel. Ez olyan érték és erő, amit feltétlenül meg kell őrizni, annál inkább, mert érezhetően terjed az SZDSZ-vírus is. Ezzel szembe kell szállni, mert a közösség bomlasztása halálos bűn, különösen most, amikor napról napra változik a világ.
– Mindenhol temetik a nyomtatott sajtót, amit az itt dolgozó újságírók válságként élnek meg. Vajon gond nélkül helyettesíthető a papír?
– Biztos, hogy nem, és nem is hiszem, hogy temetni kell a nyomtatott sajtót. A hírműfajokban persze nem lehet versenyezni az elektronikus felületekkel, főleg a világhálóval. De komolyabb, elmélyültebb elemzéseket, publicisztikákat valószínűleg ezután is papíralapon olvasnak majd azok, akik egyáltalán olvasnak bármit. A jövő szerintem a nyomtatott sajtó és a világháló együttműködése lesz: a cikkek kiegészülnek például a témába vágó rövidfilmekkel, és így élővé válnak.
– Egyre nagyobb a vita a sajtó hitelességéről. Hogyan látod ma az újságírás szerepét?
– Meggyőződésem, hogy aki független sajtóról beszél, az hazudik. A sajtó és az újságíró nem lehet közömbös a körülötte zajló események iránt, nem szemlélhet semlegesen olyan történéseket, amelyekben saját népe, hazája érintett. A sajtó dolga az olvasó alapos, tényszerű, sokoldalú tudósítása, de emellett egyfajta nemzetnevelő küldetése is van. El kell magyarázni az összefüggéseket bizonyos jelenségek között – erősítve és formálva az olvasó identitását. A sajtó fegyver, amit a fajtánk és a hazánk védelmére kell használni.
– Melyek a kedvenc műfajaid, miben érzed magad otthonosan?
– Ha választani kell, akkor az aprólékos terepmunkával – ahogy mondani szoktuk, egerészéssel – járó riportot, illetve a publicisztikát választom, leginkább ezek állnak közel hozzám.
– Milyen a magánember Ágoston Balázs, amikor éppen nem ír vagy nem szerkeszt?
– Bő tíz éven keresztül tevékenykedtem az Erdélyi Magyar Ifjak testvérszervezetében, az Egyesült Magyar Ifjúságban, amíg el nem lehetetlenítették. Szerveztük a délvidéki EMI-tábort, a gyergyói EMI-táborban is a kezdetektől jelen vagyok. Emellett előszeretettel hódolok a gasztronómiai élményeknek: rajongok például a keleti konyhákért. De azért nemrég jóféle kocsonyát főztem, szóval a magyaros vonal itt is jelen van. Szeretem élvezni a képzőművészetet, nem tudnám elképzelni az életem zene nélkül, a rock és a metal világa a fő csapásirány, de azért nem kizárólagosan. És persze örök szenvedélyem a foci: ha tehetem, ott vagyok a legismertebb magyar ember, Puskás Ferenc klubja, a Kispest meccsein.
Ágoston Balázs
Budapesten született 1976-ban. 2002-ben szerzett sajtó szakirányú kommunikációs diplomát az egri Eszterházy Károly Főiskolán. 1991 óta jelennek meg írásai a Magyar Fórumban, a Hunniában, az Új Időkben, a Nyugati Magyarságban, a Karpatiában, a Barikád hírportálon. 2002 óta a Magyar Demokrata munkatársa, 2005 óta főmunkatársa. Társszerzője két publicisztikai gyűjteménynek: „Mi sokkal jobban gyűlölünk titeket”–magyarellenes és neosztálinista közbeszéd a magyarországi médiában (Magyar Ház Kiadó, 2004), Turulmadár az Akropoliszon–tényezők az európai civilizációért (Magyar Ház Kiadó, 2005), illetve a Lámpást adott-e az Úr kezünkbe? esszégyűjteménynek (a Jövő Értelmisége Projekt kiadványa, 2015).
Makkay József | 
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mindig ugyanazok
Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást Ágoston Balázs szerint, akinek elemző és összegző írása a Magyar Demokratában jelent meg, alább olvasható.
A Budapest utcáin hangoskodó szélsőliberális csoportok és az őket uszító-felkészítő háttér-agytrösztök végső célja, hogy társadalmi támogatottság híján szükség esetén erőszaktól sem visszariadva, puccs-szerűen megragadják a hatalmat. E jakobinus-bolsevik lelkület és módszertan XX. századi történelmünk során országvesztést és valóságos diktatúrákat eredményezett, Európa-szerte kormányokat buktatott, és ma is országokat taszít zűrzavarba. Hazánk és nemzetünk léte a tét.
A nemzetellenes balliberális politikai tábor 2010-ben összeomlott, legalábbis ami a reguláris, pártszerű megjelenési formáit illeti. Elaggott, szellemileg leépült politikusai ma már közröhejt sem váltanak ki a nagyközönségből. Ezért a háttérhatalom globális és helyi rezidentúrái új szereplők után néztek. Mivel vezéregyéniséget, karizmatikus személyt egyelőre nem leltek, stratégiájukat harsány propagandára és az arctalan tömeg, a hasznos hülyék felhergelésére építik. Mindig harcolnak valamiért: a hetente eltemetett sajtószabadságért, a tartalmilag soha meg nem határozott, egyébként Magyarországot rendre tragédiába sodró köztársaságért, a nemi identitásukban sérült emberek „jogaiért”, a balliberális történelmi narratíva egyeduralmáért, az illegális migránsok ellenőrzés nélküli beengedéséért, mostanában épp egy magát egyetemnek nevező, igencsak kétes körülmények között működő oktatási intézményért, illetve nagyjából minden ellen, amit a biztos társadalmi támogatottsággal rendelkező magyar kormány tesz.
Ütemet diktálnának
E békétlen lelkek jól ismertek a történelemből, mint ahogy a háttérben szervezkedő megszállott ideológus típusa sem új. Raffay Ernő történésznek a szabadkőművesség magyarországi aknamunkáját feldolgozó, gazdagon adatolt, tényeiben cáfolhatatlan, ezért vita helyett szervezetten elhallgatott munkáiból pontosan tudjuk, hogy a cél már a XIX. század utolsó évtizedeiben is a keresztény és nemzeti gyökerek szétszaggatása, Magyarország magyar jellegének megszüntetése volt. E cél érdekében titkos akciókra és nyílt színi felforgatásra egyaránt sor került.
Ady Endre Új, tavaszi sereg-számla című versében, melyet a korabeli konzervatív közbeszéd által csak Galíciai Körnek hívott Galilei Körnek ajánlott, a Láz ifjú seregének nevezi e radikális budapesti szabadkőműves páholyok által a nyilvánosság előtt, de a valós hátteret elfedve működtetett egyletet (tagja volt többek között bizonyos Rákosi Mátyás), melynek küldetése a magyar lelkek manipulálása, megtévesztése, idegen érdekűvé asszimilálása. „…mink nézetjük most vele a világot”, teszi egyértelművé a célt Ady, hozzátéve: „meg kell tanulni a mi ütemünk.”
Sajnos 1918 őszén a háborús összeomlás és a szabadkőműves propaganda által az egekig korbácsolt elkeseredettség nyomán voltak, akik az ő ütemüket verték. És mivel a kritikus pillanatban a történelmi politikai elit bénultan tűrte a végzet beteljesedését (maga gróf Tisza István volt miniszterelnök fatalistaként fogadta az életére törő terroristákat, ahelyett, hogy revolverével ártalmatlanná tette volna őket, hogy a nemzet élére állva mentse a menthetőt) a valóságos támogatottságot nem élvező puccsisták – a mentálisan sérült hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt tolva – ideig-óráig kezükbe kaparintották az ország irányítását. Tormay Cécile Bujdosó könyvéből, e remekbe szabott irodalmi naplóból tudjuk, hogy ezek a hónapok a legsötétebb csőcselék rémuralmát hozták, s 1919 márciusában eljött a mélypont, amikor Kun Béla egyenesen a börtönből került az ország élére hasonszőrű társaival együtt.
Az első magyarországi kommün véres terrort, bestiális gyilkosságok sorozatát, hazánk magyar történelmi jelképrendszerének meggyalázását és végül soha nem látott országvesztést hozott. A Szamuely-féle Lenin-fiúk – bár csak körülbelül kétszázan voltak – rettegésben tartották a magyarok millióit, és a maguk embertelen küldetéstudatával igyekeztek a saját képükre formálni Magyarországot. Nem csoda, hogy országszerte több helyen lázadások törtek ki az életidegen ideológia jegyében dúló vörös rendszer ellen, ami 1919 nyarának végére össze is omlott.
Újra jöttek a Kun Bélák
Mintegy negyedszázév ellentmondásoktól terhes, de alapvetően és összességében helyes irányú konzervatív, jobboldali, a szerves magyar történelembe visszakapcsolódó kurzust követően aztán a szovjet ármádia árnyékában visszatértek a vörösök, és bár – kezdve az 1944 decemberében a megszálló Vörös Hadsereg által Debrecenbe összeterelt, senki által soha meg nem választott „nemzetgyűléstől” – valóságos társadalmi támogatottságot ezután sem tudhattak magukénak (az 1945-ös, egyébként legitimnek aligha nevezhető választáson a kommunisták mindössze 17 százaléknyi voksot kaptak, és az 1947-es, több jobboldali párt kizárásával és kékcédulás választási csalásokkal tarkított megméretésen is csak 22,25 százalékot szereztek), mégis kezükbe kaparintották a meghatározó pozíciókat, hogy a látszatdemokrácia kulisszái mögött Rákosi és társai azonnal véres leszámolásokra indítsák terrorkommandóikat.
Az 1956-os nemzeti fölkelés és szabadságharc idegen fegyverek segítségével történt leverése után, mint közismert, véres megtorlás következett, és bár a nemzet többsége ama lázas-bizakodó napokban a hercegprímásként jog szerint államfői szerepkörben fellépő Mindszenty József bíborostól remélte a kibontakozást, majd a Munkástanácsokban látta a kommunista diktatúra leépítésének lehetőségét, a vörös rendszer emblematikus figurája, Marosán György hírhedt mondata („mától kezdve lövünk”) világossá tette, hogy a kommunisták továbbra is fittyet hánynak bármiféle társadalmi legitimitásra, és nem tűrnek meg más gondolatokat, más irányzatú politikai erőket.
E felfogás az 1980-as évek végén lezajlott rendszerváltozás során sem változott, pusztán annyiban módosult, hogy a hamis és kíméletlen élcsapat-tudat az elaggott kommunista vezérektől a jórészt belőlük szocializálódott balliberális SZDSZ-hez került. Mentalitásukat jól jellemezte a cinikus és kirekesztő „SZDSZ vagy Mucsa” fordulat, azon rögeszméjük eszenciája, mely szerint ők, és csakis ők hivatottak közéletet, politikát szervezni Magyarországon. Bizony ez a Galilei Kör és a bolsevik kizárólagosság jól ismert hangja volt. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka”, figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István.
A magyar írónak sajnos igaza lett. Jöttek a Kun Bélák, a galilelisták, és az SZDSZ úgy kormányzott összesen három ciklusban, hogy soha nem nyertek választást, sőt, gyakran épp csak megugrották a parlamenti küszöböt. Mégis kulcspozíciókat kaparintottak meg a köztársasági elnöki poszttól a belügyi tárcán és az oktatásügyön át a gazdasági irányításig. A szocialisták hozták a bamba, arctalan, megvezetett tömeget, az SZDSZ pedig irányított – 2010-re meg is lett az eredménye.
Harc a nemzetek ellen
És ma sem történik más: a Kun Bélák – mivel választás útján nem képesek rá – zavarkeltéssel, felforgatással, erőszakkal igyekeznek megrendíteni a stabil kormánytöbbséget. A mai Lenin-fiúk és –lányok maroknyian vannak csupán, de középszerű, éhes kalandorok, narcisztikus zavarodottak és hasznos idióták sokasága tapad hozzájuk, akár a legyek a légypapírra. Gulyás Márton ismeretlen státusú nárcista maga mondta el egy 30 perces, végtelen hosszúságúnak tűnő öntömjénező videóüzenetben egy magát radikális anarchista baloldalinak nevező létforma társaságában, hogy választáson nem lehet megverni a jelenlegi kormányt, ezért „attraktívabb” akciókra van szükség.
Ezeket pedig ugyanúgy a felszín alatt szerveződött globális hálózatok módszertana alapján valósítják meg, mint ezelőtt száz-százhúsz évvel. A szabadkőműves eszmény ugyanaz: népek, emberfajták összekeverése, minden helyi nemzeti, vallási, kulturális sajátosság megszüntetése, s az ekképp mesterségesen létrehozott, nyitottnak és plurálisnak hazudott „új társadalom” ideológiai kizárólagossággal történő irányítása.
E folyamat útjában állnak az önépítő nemzetállamok, köztük Magyarország, melynek kormánya a balliberális-szabadkőműves eszménnyel szembemenetel. Ezért támadja 2010 óta nem szűnően, a jövő évi parlamenti választásra tekintettel pedig most éppen fokozódó intenzitással hazánkat a globális háttérhatalom és annak helyi ügynökei.
A forgatókönyv mindig ugyanaz: úgynevezett nem kormányzati, magukat civilnek mondó szervezetek (non-governmental organization, NGO) marginális vagy gyakran látszólag rokonszenves ügyekre (környezetvédelem, az elesettek segítése, és így tovább) szakosodva vezényszóra mozdítható, külföldről pénzelt egységfronttá állnak össze, igyekezve mondvacsinált ürügyekkel fellázítani az erre fogékony embereket. Közép-Európában leginkább George Soros magyarországi születésű amerikai zsidó tőzsdespekuláns sötét alakja sejlik fel ezek hátterében. Az ő Nyílt Társadalom Alapítványa az 1980-as évek első felében hatolt be Magyarországra, felkarolva, támogatva és ideológiával is ellátva az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját. Igen, Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt közel harminc évvel ezelőtt, ám ő azok közé tartozik, akik idejekorán felismerték a spekuláns milliárdos ártó szándékát, és szembefordultak törekvéseivel. Nem véletlen, hogy a felforgatók gyűlöletének legfőbb céltáblája évtizedek óta a magyar miniszterelnök, akit nagyon szeretnének megbuktatni, hogy saját embereiket ültethessék a hatalomba.
Mert ez a cél: ha lehet, választáson, ha nem lehet, hát fondorlattal, erőszakkal megszerezni az országok irányítását, legalábbis befolyásolni a folyamatokat. Ez történt 2000 őszén Szerbiában: az azóta meghalt Szlobodan Milosevity eltávolításában főszerepe volt az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) nevű szervezeten keresztül összesen 41 millió dollárral támogatott Otpor (Ellenállás) nevű szervezetnek. Ugyanez történt a 2003 lezajlott grúziai „rózsás forradalom” idején, 2004 őszén, majd 2014 februárjában Ukrajnában, és hasonló kísérlet zajlott 2006 márciusában Fehéroroszországban – itt azonban nem sikerült kormányt buktatni.
Fénycsóvát rájuk!
Magyarországon is biztosnak és megingathatatlannak tűnik a kormány, ám számolni kell azzal, hogy az infantilizmust sem nélkülöző anarchista akciók kezelhetetlenné válnak. A módszerek ugyanis egy Oroszországból Amerikába bevándorolt ortodox zsidó család egyetlen életben maradt fia, Saul Alinsky (1909–1972) marxista író és „közösségszervező” boszorkánykonyhájából származnak. Neki rögeszméje volt politikai tényezővé emelni a csőcseléket, ennek jegyében több amerikai városban sikerrel lázította fel a néger és latin gettók lakosságát. Saját szavai szerint totális háborút folytatott a kirekesztettség ellen, olyan háborút, amiben nincsenek szabályok, és főleg nincs fair play. Eszköztárából ízelítőt adott lapunk múlt heti száma (Készülnek a háborúra, Demokrata, 2017. április 19.)
Az efféle módszerek ellen azért nehéz védekezni, mert a végtelenített provokációk célja épp az, hogy az önmagukban nem túl komoly konfliktusok eszkalálódjanak, és így megrendüljön a nemzetállam. Óriási türelemre és önuralomra van tehát szükség most, amikor a silány pimaszság láttán egyébként okkal-joggal viszket a józan magyar többség tenyere.
A hatásos ellenszer az információ, a felvilágosítás lehet. Igen helyes nemzeti önvédelmi lépés, hogy a jövőben az úgynevezett civil szervezeteknek bizonyos összeg fölött törvényes kötelezettségük lesz nyilvánossá tenni, milyen külföldi forrásokból kapnak pénzt. Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást.
itthon.ma/szerintunk