Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Ady István
94 tétel
2017. november 1.
Lélekmentő Szivárvány Ház
Szórványmisszió Magyarfülpösön
„Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg” – ez a Talmud-idézet jut eszembe, valahányszor betérek a magyarfülpösi Szivárvány Házba, ahol a református egyház, Ady István lelkipásztor áldásos munkájával immár 15 éve lélekmentő missziós tevékenységet folytatnak.
Magyarfülpösön 16 óvodást és kisiskolásokat gondoznak, míg Szászrégenben 25 olyan középiskolást látnak el bentlakásban, akik anyanyelven tanulnak a város középiskolájában, így összesen 41 gyerek fölött bábáskodik a Szivárvány Házat működtető alapítvány. A gyerekek a Görgény völgyéből, a környékbeli farmokról, a Mezőségről származnak, elképzelhetetlen családi körülmények között nevelkedő szegény magyar családokból.
– Olyan helyekről származnak ezek a gyerekek, ahol a szülők egész héten dolgoznak, és nincs idejük foglalkozni velük. Sok esetben még ételt se tudnak biztosítani számukra, így egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot az iskolának, a nevelésnek, hiszen jóval a létminimum alatt élnek. Van olyan család, amelynek négy év alatt kilenc lakhelye volt. Egy hétgyermekes családnak házat béreltünk Magyarfülpösön, hogy helyhez kössük őket, és a gyerekeket tudjuk nevelni. Olyan esettel is találkoztunk, amikor a gyerek nem igazán tudta, hogy ki az édesapja, mert „több is volt neki” – mondja a lelkipásztor.
Közben egy szomszédos teremben angolóra zajlik, Székely Szilárd szászrégeni tanár tanítja a kicsiket, akik a közelgő halloweenre készülve sorolják el angolul a nálunk is meghonosított angolszász ünnep ismertebb figuráit. A gyerekek mosolyognak, illemtudóak és szeretetre éhesek.
– Sokan kérik tőlünk számon a tanulmányi eredményeket. A sérült családi környezetből származó gyerekekkel azonban nem lehet úgy haladni, mint a rendes körülmények között nevelkedettekkel. Sokszor hétfőnként újra kell kezdeni a munkát, miután a gyerekek hétvégeken hazakerülnek. Az is eredmény, ha ezek a gyerekek rendesen öltözködnek, naponta háromszor étkeznek, csillog a tekintetük, boldogok és szépen, magyarul beszélnek – mondja a lelkész, majd hozzáteszi, van már egy lány, akit itt gondoztak, és az idén pedagógiát végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Egy másik fiú, akit egyedül nevelt az édesapja, nemrég ballagott a református kollégiumban, víz-gáz szerelő lett, és Kolozsváron munkahelyet talált. Megmentettük őket az életnek – mondja Ady István.
A Szivárvány Alapítvány a hazerwoudei reformátusokkal való együttműködésnek köszönhetően jött létre és működik. A lelkes holland barátok nevét viselik az emeleti hálószobák. Ezenkívül a Bethlen Gábor Alaptól (ELTE) és a Communitas Alapítványtól, a magyar kormány határon túliak hivatalától, a Szórványmagyarság Gyerekeiért Alapítványtól kapnak ma is jelentős támogatást, s meg kell említeni, hogy a marosvásárhelyi Tim-Ko pékség hetente egyszer kiflivel támogatja az alapítványt.
Az idén a marosvásárhelyi származású Bálint László által igazgatott Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványnak köszönhetően sikerült kapcsolatba kerülni Varga Zoltán magyarországi vállalkozóval, akinek a segítségével újrafedték a Szivárvány Ház tetejét. Ugyanakkor holland önkéntesek játszóteret építettek a ház udvarában. Ugyancsak az idén a Bethlen Gábor Alap és a határon túli magyarok hivatalának támogatásával nyílászárókat és tetőt javítottak a szászrégeni kollégiumban is.
S bár több díjjal is kitüntették a lelkipásztort, szerényen megjegyzi, mindez nemcsak az ő munkájának az eredménye, hanem az óvónőké, a tanítóké és mindazoké is, akik az alapítványnál önzetlenül dolgoznak. Mert felbecsülhetetlen érték, ha embertársunkat, a gyerekeket mentik meg közösségünk számára. A szórványvidéken minden magyar lélek számít! – fogalmazza meg küldetésének lényegét Ady István, s megfogadjuk, annak ellenére, hogy többször írtunk a Szivárvány Házról, valahányszor Magyarfülpösön járunk, betérünk hozzájuk. Mert jó látni mindazt, ami e falak között történik. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 1.
Premier: „ez nagyon fontos pillanat”
Nagy dobásnak szánja legújabb bemutatóját a nagyváradi Szigligeti Társulat. Olyannyira, hogy a tegnapi, premier előtti sajtótájékoztatón Anca Bradu rendező azt mondta, „a város egésze számára is az”, ugyanakkor jelezte, hogy a magyar törzsközönség mellett hívja és várja nemzettársait, azaz a román érdeklődőket is.
Ragaszkodott a rendező ahhoz, hogy a bemutató előtti sajtótájékoztatót egy csoportképpel nyissák – ezért a színház páholyfolyosóján tartott tájékoztató előttre behívta oda az előadásban szereplő összes színészt, közös fotózkodásra. November 5-én 19 órától mutatja be ugyanis a Szigligeti Színház Szigligeti Társulata Bertolt Brecht és Paul Dessau klasszikusát, A kaukázusi krétakört, a színház nagytermében. Anca Bradu rendező elmondta: „Ez egy különleges produkció, csapatmunka kellett hozzá. Bercht-művet csakis erős csapatmunkával lehet színpadra állítani, és fontosnak tartottam, hogy a tájékoztató előtt ez a teljes csapat itt legyen, ha csak pár percre is”.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója jelezte: „Kiemelten fontos számunkra, hogy a társulatok magas szakmai színvonalon dolgozhassanak, ezért nagy öröm számunkra, hogy Anca Bradut ismét köreinkben köszönthetjük. A nagyváradi származású rendezővel immár csaknem tíz éve dolgozunk együtt, és mindig kitűnő alkotói csapattal érkezik hozzánk dolgozni”. Braduval ez lesz a negyedik közös produkció.
Együtt állították színpadra A mi osztályunk című fesztiváldíjas előadást is, sőt, további kapcsolódási pont is van, ugyanis a mostani előadásukkal pedig folytatni kívánják A mi osztályunk által indított, kortárs lelkiismereti kérdésekről szóló közösségi párbeszédet. És hogy a Krétakör után is lesz-e folytatása ennek a kvázi párbeszédnek? Erre a kérdésre Bradu azt mondta: „Ha ezt a mostanit sikeresen túléljük, akkor még lehet. Bár a jelenre szeretnék összpontosítani most, nem a jövőre. Nagyon szeretnénk, ha a publikum megértené, hogy gondolkodásra, egyfajta párbeszédre is hívjuk ezzel az előadással, és minél többen jönnének el, legalább annyian, mint a mi osztályunkra. Még a saját nemzettársaimat is ezúton hívom erre, annál is inkább, hogy – mint a legtöbb produkció – feliratozva is lesz, meg a színház nyelve amúgy is univerzális”.
Erős és aktuális
A rendezős szerint egyébként a Szigligeti Társulat mostanra kinőtte magát, „jelenleg az egyik legjobb erdélyi társulat, összeforrott, ugyanakkor vannak kiemelkedő egyéniségei is”. „Mindenekelőtt szeretném kiemelni, hogy a produkcióban résztvevő színészek emberfeletti munkát végeznek. Színházi munkáim során ritkán tapasztalok olyat, hogy egy társulat művészei ilyen egyenletes teljesítményt nyújtsanak, egy olyan feszített munkatempójú próbafolyamatban, amelyet Brecht szövegének komplexitása megkíván” – nyilatkozta . Augusztus óta dolgoznak ezen az előadáson, hosszabb próbafolyamat zajlott, mint általában, a darabot ő maga javasolta. Mint mondta, nagyon erős szövegű az alapmű, és sok ma is aktuális kérdést vet fel. Az ebből készült előadást pedig vélhetően újabb referenciamunkának is szánják, mivel hozzátette: „Ez a premier, ez az előadás nagyon fontos pillanat. Még magának a városnak is az lehet.”
A témaválasztásról a rendező kifejtette, „A kaukázusi krétakör Brecht munkásságának egyik legerőteljesebb alkotása, ennek ellenére nagyon keveset játsszák a színházak, azért, mert első pillantásra nagyon bonyolult darabnak tűnik, és nagy szereposztást igényel. Ennek ellenére a dráma alapvető konfliktusa és tanulsága egyaránt hozzáférhető a nagyközönség számára is. Amint azt egyébként Brecht is elmondja, ez a történet két régi kínai legendából ered, amelyek két, ma is rendkívül aktuális és örökké emberi témát dolgoznak fel: jó fogalmát a gonosz világában, az igazságosság tematikáját, illetve az ember saját identitásának kérdését. A krétakör példázata a régi salamoni bölcsességből ered, amelynek az alapkérdése az, hogy kié a gyerek, amikor két anya vitázik róla: azé az anyáé, aki megszülte, vagy azé az anyáé, aki felnevelte és aki az életét áldozta érte? Ennek az ősi történetnek rendkívül sok aktuális rétege van, hiszen kultúráink közötti sokféleségről, valamint a kegyetlenség és igazságosság örök harcáról beszél”.
Andra Bădulescu Vișniec díszlet- és jelmeztervező jelezte: „moduláris, absztrakt, expresszionista miliő lesz a színpadon”, ez jól megy persze Brechthez. A látvány megalkotásában részben a német expresszionizmust, részben pedig a közel-kelet folklórhagyományát használta inspirációs forrásként. „A darabbeli helyszín, az elképzelt Grúzia akár a mi környezetünk is lehetne, ezt a képzetet erősíti az előadás szimbolikus térhasználata, amelyet a részletgazdag, „színház a színházban”-jellegű jelmezek egészítenek ki”.
Akárcsak Bradu, Mălina Andrei koreográfus negyedik alkalommal dolgozik együtt a társulattal. Ő elmondta: „Kevés olyan társulat van, amellyel ennyire könnyen lehet koreográfián dolgozni. Felkészültek, tudnak. Az összetett mozgásformák kivitelezésében a színészek olyan koncentrációról és összhangról tettek tanúbizonyságot, amely prózai társulat esetében nem szokványos teljesítmény”.
A produkció
Az előadásban a Szigligeti Társulat tizenöt színművésze, valamint meghívott művészek is közreműködnek: Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Csepei Márk m.v., Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kardos M. Róbert Jászai-díjas, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Körner Anna, Sebestyén Hunor, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi színművészek, valamint Dombi Dávid, Kurucz Tibor és Marcu Ágnes zenészek. A bemutató után A kaukázusi krétakört november folyamán még három alkalommal tekintheti meg a közönség: november 18-án, szombaton, 17 órától (Papp Magda-bérlet), november 19-én, vasárnap, 19 órától (Halasi Gyula-bérlet), illetve november 25-én, szombaton, 17 órától (Tanay Emil-bérlet). Jegyek és szabadbérletek még kaphatók a színház jegypénztárában (nyitva hétfőtől péntekig 14-19 óra között, valamint egy órával az előadások előtt), helyfoglalásra ugyanakkor online, a www.biletmaster.ro oldalon is van lehetőség. Szeghalmi Örs / erdon.ro
2017. november 6.
Ahol egy magyar is számít
Szórványsors
Alighogy elhagyjuk Szászrégent Beresztelke irányába, nyugatnak tartva a mezőségi kietlen dombok között kanyarog az út. Bármerre tartunk, ugyanaz a táj fogad. Valamikor erdő borította a vidéket, de annak még a történelmi emléke is halovány. Pedig itt hajdanában járt besenyő, kun, honfoglaló magyar, tatár, aztán az évszázadok során letelepedett és elment, vagy maradt szász, román és roma. Feltűnik a faragói tó, amelynek partja helyenként a Duna-delta sásrengetegére emlékeztet. Erdőtaréjjal tarkított domb alatt visz a köves út Nagyercsébe, ahonnan egy domb választ el a községközponttól, Balától. Ide azonban könnyebben jutunk el arról a megyei útról, amely Sárpatakig, s onnan vissza a Maros völgyéig vezet.
A Baláról szóló első hivatalos dokumentumot 1327-ben keltezték. A falu nevét egykori lakójáról kapta. Ercsét először 1439-ben említik az okiratok. A község hivatalos honlapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint 756 lakosa van Balának, ebből 86,9%-a románnak, a 7,01%-a cigánynak, míg 1,98%-a magyarnak vallotta magát, és 4,1%-uk nem tartozott egyik etnikumhoz sem. A vallásfelekezeti eloszlást illetően: 92,33% ortodox, 1,59%-a református, 1,06%-a görögkatolikus, míg 4,37%-a nem hívő.
Nagyercse a magyarfülpösi református egyházközséghez tartozik. Ady István lelkipásztor 1984-ben vette át a gyülekezetet. Ekkor a faluban négy református volt. 1998 márciusában a Népújság (Lokodi Imre) riportban számolt be az utolsó magyarokról, Nagy Ilonáról és fiáról, Györgyről. Ő mesélt arról, hogy valamikor az 1960-as években több mint száz magyar volt Nagyercsében. Aztán mind elmentek, a pap is elköltözött, közel 40 éve filiálé lettek. 2016 januárjában eltemették az utolsó református magyart is, a templom árván maradt. Vagy mégsem?
2002. április 12-én Marosvásárhelyről kiköltözött egy vegyes ajkú család, Oprea Bulat Gheorghe és felesége, Emese. Elmondásuk szerint a férfi kőműves volt a hajdani állami építkezési vállalatnál (TCM), a nő a Rotecom Rt.-nél elárusító. Mindkét cég csődbe ment, munka nélkül maradtak. Meggyesfalván laktak egy garzonban, nem bírták fizetni a közköltséget, a lakásfenntartást, ezért eladták. Ebből a pénzből vásároltak házat Nagyercsében, és kiköltöztek. A férfi ortodox, a nő római katolikus, amikor meghalt az utolsó református, ő maradt az egyetlen magyar a faluban.
Ady István lelkipásztorral egy falcsempével kicifrázott kicsi ház előtt állunk meg. Az udvarról visszaköszön a szegénység. Bulat Emese fogad, de nincs ahova leülni a házban. Mindenük össze van zsúfolva egy szobába, talán azért, hogy ne kelljen a másikat is fűteni. Ez a konyha, a hálószoba, nappali, kamra s minden. Nem időzünk. A templomba megyünk. Közben előkerül a férj is, és vele együtt a templomkulcs. Menet közben mondja Emese, hogy most sincs jövedelmük, csak a segély, amit a gyerek után kapnak. Az egyikért, a negyedikes fiúért, mert van egy 29 éves fiuk is, de ő Konstancán van, ahol őrként dolgozik. Még néha idénymunkából csurran-cseppen nagy ritkán.
– Amikor ideköltöztünk, megkérte a tiszteletes úr az uramat, hogy harangozzon, ha valami történik Nagy Károllyal, mert ő volt az utolsó gondnok és harangozó is egyben. Így amikor Károly elment a mezőre az állatokkal, volt aki harangozzon – mondta Emese.
A templom felé tartunk, amely egy domboldalon van, mintha uralná azt a kis völgyet, ahol szerényen meghúzódnak a házak. Különálló fa harangláb áll az udvaron, ahova egy szerényen faragott kapun lehet bejutni, rajta bevésve egy évszám: 1946. Felérünk, nyikorogva nyílik a kapu, majd a templomajtó is kitárul előttünk. Csodálatos kazettamennyezetes, hajdanában festett mellvédes karzattal, csipkézett barokk díszítésű padokkal, kopott, de így is remekmívű szószékkoronával berendezett helyiségben vagyunk. Egykor egyhajós katolikus templom lehetett, amelynek oltára helyén két igen jó állapotban megmaradt címer áll, alatta kőbe vésett latin felirat az 1762-es évszámmal.
Megtudom, hogy a XV. század előtt már állt itt középkori templom. Sajnos, oklevél nem maradt fenn róla. A már említett Toldalagi- és Losonczi–Bánffy-címer alatti felirat az 1762-es átépítésről tanúskodik. Nem véletlenül, hiszen a koronkai kastélyt is építtető nagyercsei és nagyiklódi Tholdalagi család Erdély régi mágnás családjainak egyike, nevét a család Toldalag helységről kapta, ősi birtokaikhoz tartozott a település. Az egyik kazettában az 1772-es évszám olvasható. 1924-ben felújították, azóta csak kisebb javításokat, karbantartási munkát végeztek az épületen. Legutóbb idén a Teleki László Alapítvány támogatásával a Römer-program keretében járt kint három marosvásárhelyi szakember, akik, a tancsi templomhoz hasonlóan, a kazettamennyezetet megszabadították a szútól. Mivel műemlék templomról van szó, bármilyen javítási, állagmegőrzési munkálatot csak különleges engedéllyel lehet végezni.
A templomban folytatjuk a beszélgetést a Bulat családdal.
– Miután meghalt Károly, mondtam az uramnak, álljunk át a reformátusokhoz, úgyis már több mint 10 éve ő húzza a harangot. Azért tartjuk fontosnak, hogy reformátusok legyünk, mert nekem nincs templomom. A férjem ortodox, de katolikus templomban esküdtünk. Amikor Nagyercsébe költöztünk, megkérdezte a férjemet az ortodox pópa, hogy beáll-e a közösségbe. Nem akart. Nekem pedig nagyon jólesik, amikor magyar szót hallok az istentiszteleten. Azt mondtam a református tiszteletesnek, hogy ha már nem tudok áldozni és gyónni, akkor legalább egy évben kétszer vehessek úrvacsorát. Aztán, ameddig élek, egyedüli magyarként gondját viselem a templomnak – magyarázza Emese.
Kimegyünk az istenházából, megtekintjük a haranglábat. A harangon gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata neve áll. A faépítmény gerendázata szűk lépcsőt zár körbe. Fentről messze lehet ellátni, s jó, hogy szombaton délután még van aki meghúzza a harangokat, s a messzi völgyekbe is eljuttatja az üzenetet.
Az udvaron lovak, tehenek legelnek. A tiszteletes megjegyzi, azért ezt nem kellene engedni. Bulát Emese románul szólítja fel a férjét, intézkedjen, mert hát szomszéd ide vagy oda, azért mégse lehet, hogy a helyet legelőnek tekintsék.
Útközben Bala polgármesterével, Vlad Marianával találkozunk, aki 2000-től áll a falu élén. Pályázati támogatásnak köszönhetően újjáépítik a nagyercsei kultúrotthont, egy óriási tábla hirdeti, hogy vidékfejlesztési alapból a községi utat is felújítják. Ady István lelkész megemlíti, hogy a református műemlék templom is főjavításra szorul. A polgármester megígéri, amennyiben lehet, támogatja a kezdeményezést. Majd büszkén mondja: nem hagyja magát, tisztában van a templom értékével.
Miután elköszönünk a polgármestertől, a tiszteletes hozzáteszi:
– Benépesítjük az elárvult templomot. Eddig háromszor szerveztünk kihelyezett istentiszteletet, amikor az egyházközségből egy nagy autóbusznyi magyarfülpösi atyafival jöttünk ide. November 8-án újra készülünk, s addig, remélem, nagyercsei „gazdája” is lesz a templomnak. S ha Isten megsegít, sikerül felújítani és az utókor számára megőrizni örökségünk.
Amint a gépkocsival Marosvásárhely felé tartunk, azon gondolkodom, hogy talán nem ártana szórványmentő programként Erdélyben támogatni azokat, akik kihalófélben levő – hajdanában magyarok által lakott – faluba költöznének. Mert lehet, hogy egy ember vagy egy család ilyen helyen többet tehet a közösségért, mint sokan mások, akik máshol keresik a boldogságot, s házat, hazát feladva talán sohasem lelik meg. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 14.
„Még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut az olimpia”
Olimpikonokkal népszerűsítik a sportot az ország iskoláiban
Milyen érzés volt részt venni az olimpián, majd átvenni az érmet? Hogyan fordult figyelme a sport, és ezen belül éppen a súlyemelés felé? – csak úgy záporoztak a kérdések Tasnádi István kolozsvári súlyemelőre, olimpikonra tegnap délelőtt a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében. A híres sportoló részt vesz az Ifjúsági és Sportminisztérium által meghirdetett országos programban, amelynek keretében olimpikonjaink számolnak be pályafutásukról a gyerekeknek, és természetesen sportszeretetre, sportolásra ösztönzik őket. Kassay Boglárkától, a Kolozs Megyei Sport- és Ifjúsági Igazgatóság (DJST) aligazgatójától megtudtuk: a megyei testület novemberben kapcsolódott be az országos mozgalomba, és a tanév végéig igyekeznek minden tanintézetbe eljutni a több mint húsz Kolozs megyei olimpikon egyikével. A cél természetesen a sportolás népszerűsítése, hiszen bárki lehet a jövő olimpikonja.
Közel száz V–VIII. osztályos gyermek vett részt a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében tegnap délelőtt azon a találkozón, amelyen Tasnádi István súlyemelő, olimpikon emlékezett vissza pályájára, és buzdította teljesítménysport űzésére a fiatalokat.Előbb Kiss-Cserey Zoltán iskolalelkész Pál apostolt idézte áhítatában, majd Kassay Boglárka, a Kolozs Megyei Ifjúsági és Sportigazgatóság aligazgatója tájékoztatta a gyerekeket az országos kampány lényegéről: a Románia bajnokai az iskolákban és az egyetemeken című program keretében az olimpikonokat segítségül híva próbálják sportolásra buzdítani a fiatalokat. – Ambícióval és sok munkával bármilyen korlátot le tudunk győzni, hiszen mindenkiben egy-egy bajnok rejtőzik – tolmácsolta Marius Alexandru Dunca ifjúsági és sportminiszter üzenetét Kassay Boglárka, majd a Tasnádi Istvánról szóló kisfilm levetítése után az ismert sportoló készséggel válaszolt a gyerekek kérdéseire.
– Amikor 1980-ban életem első olimpiájára mentem, Moszkvába, nagyon meg voltam hatódva. Aztán részt vettem az 1984-es Los Angeles-i olimpián is, ahol ezüstérmes lettem. Felemelő érzés volt jelen lenni az olimpián, hát még érmet nyerni! – elevenítette fel sportolói pályájának csúcsait a húszszoros országos bajnok súlyemelő, Tasnádi István, aki 1976–1984 között több mint 50 országos csúcsot javított. Megtudtuk: azért is fordult érdeklődéssel a sport felé, mivel egyik iskolai tornatanára nem tartotta megfelelőnek erre a pályára, és be akarta bizonyítani, hogy igenis ott a helye. Miután az egyik országos bajnokságon szép eredményt ért el, bekerült a válogatottba, ott pedig a csapattagok egymást ösztönözték. A nagyobb versenyek előtt akár napi nyolc órát is edzett, reggel, délben és délután. Pályafutása során nyolcvan érmet szerzett – a tegnapi beszélgetésen talán nem véletlenül éppen a Los Angeles-i olimpián kapott ezüstérem lógott a nyakában. A 110 kilogrammos kategóriában versenyző sportoló nem változtatott számottevően étrendjén a versenyek előtt, de olyasmi előfordult, hogy egy hét alatt több mint hét kilót fogyott úgy, hogy nem evett kenyeret. Zárszóként az olimpikon arra buzdította a gyerekeket, hogy sportoljanak rendszeresen, és űzzenek teljesítménysportot, majd készségesen osztogatott autogrammot a sorban álló gyerekeknek. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)