"A színházi vita folytatódik. Ebben a számban négy írás olvasható. Kié a színház, tette fel a kérdést Fuchsné Zágoni Róza Margit. Most már betelt a pohár, ezt így nem szabad és nem is lehet folytatni, a színházlátogatók többsége elégedetlen! Hol vannak már a hajdani táblás házak, amikor tapsolhattak kedvenceiknek, akiket vagy elűztek, vagy önszántukból mentek el.? Miért kellett félreállítani egy Orosz Lujzát, Vitályos Ildikót, Rekita Rozáliát? Kié a színház: az igazgató-főrendezőé, néhány színészé, az olimpiai játékokra emlékeztető díjaké? /Fuchsné Zágoni Róza Margit: "Avatatlan" kérdi: kié a színház? = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./Széll Anna emlékeztetett: minket, kolozsváriakat a színház nevelt kölyökkorunk óta. Amióta "modern, alternatív, abszurd" színház van, nem szívesen megyünk el az előadásokra, írta. /Széll Anna: Közönségnek tetsző előadásokat. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./ Horvát Ny. Éva Németországban él, de kolozsvári maradt, a vita őt is érinti. Fáj neki , hogy ide jutottunk. Reménykedik, hogy amikor annyira fontos lenne a megértés, senki még viccből sem nevez mást pont Bin Ladennek. Ő továbbra is Kolozsváron szeretne színházba járni. /Horvát Ny. Éva, Németország: Keresem a kolozsvári színházműsort. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./ Adorján János olvasó a Tompa Gáborral készült interjúra reagált /A spektákulum árnyoldalai Kolozsváron, Szabadság, nov. 2./ Ön nem avatatlanokkal vitázik, hanem a "nagyérdemű" színházba járó közönséggel, állapította meg Adorján János. "A műsorpolitika bírálatának nemzetellenes és veszélyes minősítése megint egy olyan manipuláció része, amely fedezékül szolgál egy olyan ember számára, aki tényleg nem képes elviselni a bírálatot." - folytatta. /A színházcsináló hivatásról. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./"

Czika Tihamér írása /Egyházi oktatássá válhat a kisebbségi oktatás?, Szabadság, febr. 5.) véleményformáló újságcikként jelent meg, azonban a „hallottam, beszélik, olyan jelzéseket kaptam” féle érvelés nem felel meg a szakmai erkölcsnek, az újságírói etika írott és íratlan szabályainak. A cikk felvezetésének fellengzős kijelentése, mely szerint „az oktatás és a tudomány »államosítása«, szekularizálása volt az a tényező, amely elindította az utóbbi 300–400 év tudományos, technológiai, orvostudományi és – mondhatnánk akár – művészeti felvilágosodását, kibontakozását” egyoldalú kijelentése, ellentételezéséül állhat egy másik idézet. „Mindkettőnek, vallás és természettudomány munkájához szükség van az Istenben való hitre. Csak a vallás számára az Isten a gondolkodás kezdeténél, a tudomány számára a végénél. Az egyiknél az alapot jelenti, a másiknál a betetőzését minden világnézeti elmélkedés felépítésének… Akárhová és bármily messzire is tekintünk, vallás és természettudomány között sehol sem találunk ellentmondást, sőt teljes egyetértést éppen a döntő pontokban. Vallás és természettudomány nem zárja ki egymást, mint némelyek manapság hiszik vagy félnek tőle, hanem feltételezik és kiegészítik egymást” mondta Max Planck. Czika írásának nagy része sunyi kis csúsztatások, az igazság elferdítésének sorozata. Mindenáron a szekularizált oktatást szorgalmazza, türelmetlen és erőszakos hangsúllyal. Mennyivel jobb, különb az a szülő, aki ateistaként óhajtja gyerekét nevelni, mint az, aki vallásosként? Vajon Böjthe Csaba milyen egyházi „fondorlatból” vállalta fel az árva gyerekek nevelését, segítését? /Adorján János, mérnök: Oktatás, Egyház és a személyi szabadság. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 6./

Czika Tihamér válaszolt Ercsey-Ravasz Ferenc újságírónak. Egyet ért abban, hogy nincs értelme a keresztény hitet és az ateizmust szembeállítva vitába szállni, mert annak vége nem lesz. Czika csak az erdélyi magyar oktatás legjavának egyházi kézre kerülését kifogásolta. Mégis válaszol az ateizmus-kritikára: az ateizmus nem vallás. A humanizmus fényévekre áll mindentől, ami egy vallást jellemez. Czika szerint „konkrét tudományos bizonyítékok sorozata támaszt alá olyan általánosan elfogadott elméleteket, amelyek megcáfolnak mindent, amit Isten létezéséhez kötnek”. „A tudomány mai állása szerint kijelenthető: szinte bizonyos, hogy Isten nem létezik. ” Ez válaszolja Adorján Jánosnak is. Czika visszatért vitatémájára, helyteleníti az egyházi oktatás térnyerését, mert értékrendjükben „csatolt csomagként ott vannak a szokásos problémák bizonyos területeken, ahol az általuk szorgalmazott értékrend mégis időből kiesett: egyház és állam el(nem)választása, homofóbia, szabad szexualitás-ellenesség, modernizáció-ellenesség, a közhelyesnek számító »materialista világ«-ellenesség (külön vita lenne, hogy ez mit is jelent), állandó nacionalista beütések. ”Czika nem fogadja el azt, hogy ne bízzák magukat a román államra, mert nincs garancia, hogy nem fordítnak minden törvényt vissza, mondván: „szinte biztosak lehetünk benne, hogy ilyesmi nem fog bekövetkezni. ” Nem lenne jobb a helyzet, ha az egyházaké maradnának az iskolák. Czika fenntartja: az egyházi ingatlanok elsősorban a közösségek, nem az egyház céljait kell hogy szolgálják. /Czika Tihamér: Az egyházak tevékenységét egyszerűen nem kritizálod. Hogy miért? Mert nem. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 7./ Előzmény: Ercsey-Ravasz Ferenc: Nincs ok aggodalomra... = Szabadság, febr. 6. Adorján János, mérnök: Oktatás, Egyház és a személyi szabadság, Szabadság, febr. 6.

A Kalandosok hősi emlékműve
Az első világháború utáni években természetes gesztusnak számított egy-egy település, felekezet, intézmény hősi halottjainak az összeszámlálása, nevük megörökítése valamilyen táblán, oszlopon. Számos falu, kisváros templomában, templomkertjében, temetőjében, néhol a központi téren állnak ilyen emlékművek. A köztéren vagy hivatali épületekben emeltek jó részét a kommunizmus éveiben eltüntették, vagy feliratától megfosztották. Erdély központi városa, Kolozsvár – úgy tűnik – túl sok fiát vesztette el ahhoz, hogy számba lehessen őket venni. Legalábbis ilyen névsorról nincsen tudomásunk. A hősök emlékét kisebb közösségek, felekezetek azért számon tartották, de emlékművön nem örökítették meg. Köztéren a román hatóságok erre nem is adtak volna engedélyt. A környéken elesett hősi halottak a Hősök temetőjében nyugodtak, róluk sincs kimutatásunk, mert 1939–1940-ben a városi hatóságok feltúrták ezt a sírkertet, „átrendezték”, úgyhogy az addigi feliratos fejfák nagy része elpusztult. Jelenleg a Hősök temetőjében semmilyen felirat sem tudatja azt, hogy ott első világháborús hősök is nyugodnának.
Az 1940-es bécsi döntés nyomán újra Magyarország részévé lett Észak-Erdélyben – miközben már dúlt a második világégés – néhány intézmény, egyesület felismerte, hogy erkölcsi kötelesség az első világháborús hősök emlékének megörökítése. Központi emlékmű ekkor sem készült. Elsőként 1940. október 31-én a Református Kollégium régi épületének udvarán, a kapuval szemben lepleztek le egy három tanár és tíz diák nevét megörökítő táblát. Bár csak a „Pro patria 1914–1918” felirat állott a névsor fölött, mégis 1980-ban az akkori román igazgató összetörette a táblát. Újrafaragott mását 2010-ben sikerült visszahelyezni. Az egyetem hősi halottjainak emléktábláját (névsorral) 1941. május 29-én leplezték le a központi épület aulájában. Május utolsó vasárnapja a magyar törvények szerint „hősök napja”-ként került megünneplésre, de május 29. az egyetemalapítási ünnepnap is volt. Ennek az emléktáblának az 1940-es évek végén nyoma veszett.
Több emléktáblát állítottak az egykor Kolozsvárt állomásozó katonai egységek és hősi halottjaik emlékére a kaszárnyák épületében, udvarán. Így 1940. november 3-án a Honvéd utcai laktanyában a 38. honvéd hadosztály hőseinek emlékét örökítették meg. 1943. május 23-án a Hunyadi téri nagykaszárnya falán az 51-es császári és királyi gyalogezred emléktábláját leplezték le. Az 1702-ben megalapított „hajdúezred”-nek 1742-ben jelölték ki Kolozsvárt fő székhelyéül, s a következő évtől Erdélyi nemzeti gyalogezred lett az elnevezése. Az első világháborúban Galíciában és lengyel földön, 1917-től a francia hadszíntéren teljesített szolgálatot. 1918 decemberében Kolozsvárt oszlott fel az ezred. 1940. augusztus 20-án a Fellegvár egyik kaszárnyaépületén a Székely Hadosztály 1920-as ottani fogságának emlékére avattak fel Keöpeczi Sebestyén József tervezte táblát. Ezeket az emlékeztető feliratokat az 1940-es évek második felében nyomtalanul eltávolították, többnyire csak a napilapok híradásából ismerjük szövegüket.
Az egyetlen fennmaradt első világháborús emlékmű
Az egyetlen fennmaradt első világháborús emlékmű a Kismező utcai ún. Kalandos temetőben áll, s az idén június 4-ig alig tudott róla a város magyarsága, hiszen kevesen járnak ebbe a temetőbe, s azok sem állnak meg a kopott feliratot olvasgatni. Most azonban a trianoni döntés évfordulóját megelőző éjszakán „ismeretlen tettesek” piros festékkel öntötték le az oszlopot, s ez, meg az összefogással történt letakarítás ráirányította a figyelmet. Egyszeriben felmerült a kérdés, hogy kik és mikor is állították. Pedig a választ az oszlop felirata megadja, s a leleplezési ünnepségről részletesen beszámol a két nagy korabeli napilap, az Ellenzék és a Keleti Újság.
Az emlékművet a „Hídelvei Földész Kalandos Társulat” 1943-ban emelte 25 hősi halottja emlékére.
A „calendis”-ből alakult a kalandos elnevezés
A Kalandos társulatok a kolozsvári hóstátiak jellegzetes szervezkedési formája volt. A szervezkedés gyökere a középkorig nyúlik vissza, akkoriban egy-egy templom oltárát gondozták, s minden hónap első napján gyűléseztek. Mivel latinul e nap neve a „Calendis”, ebből alakult ki a magyaros hangzású „kalandos” elnevezés. Úgyhogy a társaságoknak nincs köze a „kaland, kalandozás” szavunkhoz. Később a társulatok a céhek keretében működtek, a céhtagok életét szabályozták. Valószínűleg innen vették át a kolozsvári hóstátiak szervezési formaként. Míg e társulatok Európa-szerte a XIX. században kihaltak, a hóstátiak társulatai még a XX. század közepén is működtek. Ekkor tevékenységük már inkább a temetések megszervezésére irányult, korábban erkölcsi szabályozó, békebírói szerep is hárult rájuk.
A múlt századfordulón Kolozsvárt öt kalandos társulat működött: Kétvízközi 53, Öregebb Hídelvi 220, Ifjabb Hídelvi 280, Kül-Közép utcai 300, Kül-Magyar utcai 86 taggal. A tagság négy csoportra oszlott: a fiak a 12–16 év közöttiek voltak, temetéskor ők a sírásók szerszámait vitték; a 15–20 év közötti ifjak feladata volt a sírásás és a halott vitele a sírig; a 20 év felettiek „öregnek” számítottak, közülük választották évenként a társulat vezetőségét: kalandos atyát, két dékánt, nyolc-tíz öreget (tanács) és a deákot vagy nótáriust. A megválasztottak esküt tettek. Külön csoportot képeztek a kalandos tagok özvegyei. A halálesetet az atyánál kellett bejelenteni, aki utasította a dékánokat a temetés megrendezésére, illetve a sír kijelölésére és kiásatására. A halálesetet és a temetés időpontját körbeküldött táblán tudatták a társulat tagjaival. A temetkezési vállalatok megjelenése előtt a társulatok a tagságon kívüli személyek eltemetését is megrendezték illő fizetségért.
Külön helyen temetkeztek a kalandosok
A kalandosoknak külön temetkezési helye is volt. Az 1585-ben megnyitott Házsongárdi temető keleti részén a Kül-Közép és Kül-Magyar utcai hóstátiak temetkeztek. Máig az itteni sírok jó részén látható a kalászos-szőlőfürtös hóstáti jelvény. Régebb felírták a sírra a név alá: „földész és városi polgár”. A kétvízközieknek 1587-ben Paul Fleyscher kismezői 4 hold 134 négyszögölnyi szőlőjét adományozta a temető céljaira. Ezt nevezték később Kalandos temetőnek is. Ide a kétvízközieken kívül a régebbi (öregebb) és újabb (ifjabb) hídelvi kalandosok is temetkeztek. A vasút 1870-es kiépítése, majd az oda vezető főutca (Ferenc József/Horea út) korszerűsítése után a hídelvi hóstátiak megfogyatkoztak, úgyhogy két társulatuk egyesült. Ők emeltették világháborús halottjaiknak az emlékművet.
A szürke gránitoszlopon a kardos-katonasisakos jelvény alatt a névsort megelőzően e szöveg olvasható: „Az 1914–1918-ig világháborúban elesett hősök mint társulati tagok”.
Ezt követi a hősök katonai egységenkénti felsorolása. A Magyar Királyi 21-es Honvéd Gyalogezredből 9 személy, a Császári és Királyi 51-es Gyalogezredből 11, a császári és királyi 2-es, 23-as és 82-es gyalogezredekből 4 hős neve és egyetlen tengerészé. Az összesen 25 hősi halottból a legidősebb 38, a legfiatalabb 20 éves volt. Legtöbben csak egyszerű honvédként szolgáltak, akadt közöttük egy-egy zászlós, tizedes, szakaszvezető, őrvezető. A felirat egykor ki volt aranyozva.
A honvéd nap előtt leplezték le az oszlopot
Az oszlop leleplezését a május végi hősök napjára tervezték, de végül csak a június 28-i honvédnap előtt, június 27-én, vasárnap került rá sor. A társulat tagsága reggel fél kilenckor gyülekezett a Zsigmond király (ma Máramaros) út 58. sz. alatti székházban. A Földész Énekkar nyitószámai után hazafias verseket szavaltak, majd Bíró Mózes lelkész tartott Biblia-magyarázatot és mondott imát, vitéz Köblös István ördögkeresztúri lelkész pedig a világháborús hősökről emlékezett meg. Utána a Honvédzenekar és a díszszázad mögé felsorakozva átvonultak a hídelvi református templomba. Mivel a templom beltere szűknek bizonyult, a kint rekedteknek hangszóró közvetítette a beszédeket. Természetesen itt is istentisztelethez kötődött a megemlékezés. Az igét vitéz Huszár Endre tábori főesperes hirdette. A Földész Énekkar is énekelt, a Himnuszt a Honvédzenekar kísérte. A templom előtt újra felsorakozott a menet, s kivonult a Kismezői temetőbe, melynek kapuját virágokkal díszítették s e felirattal: „Harcok oltárán ellobogtatok – a hős halottak halhatatlanok”. Az emlékművet hóstáti népviseletbe öltözött lányok vették körül, a társulati tagság is sajátos viseletét hordta. Díszsisakos rendőrök biztosították az őrséget. A Földész Énekkar száma után Bíró Mózes imádkozott, Huszár Endre mondta az avatóbeszédet. Gyulai Pál-, Petőfi- és Arany-versek elhangzását követően Botos János, a Tűzharcos Szövetség társelnöke szólt a jelenlevőkhöz, végül Adorján János, a Kalandos Társulat elnök-atyja köszönte meg a közreműködők szolgálatát, külön kiemelve a dálnoki Veress Lajos altábornagy-hadtestparancsnokot képviselő Bartha Zoltán ezredest és a felsorakozott díszszázadot. Koszorúzás és a Katonazenekar Rákóczi-indulója zárta az ünnepséget.
A Kismezői temető ma az egykori kalandos társulatok és az első világháborús hősök emlékét őrzi. Őrházán még most is olvasható a felirat: „Isten segedelméből építtet[t]e a két szeretett Társaság a Vári Mózes és Gyulai József Apaságokban, Nagy Ferencz és Török Mihály Jegyzőségökben, 1903-ik évben.” Vajon nem állhatna-e itt egy második világháborús emlékoszlop is?
A Kismező utcai első világháborús emlékművet június 4-én „ismeretlen tettesek” piros festékkel leöntötték.
Az emlékmű letisztítására összefogtak a város magyar elöljárói, Horváth Anna alpolgármester kezdeményezésére.
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Papp Sándor Zsigmond: Magunkat a szomszédba
Őszintén szólva: én se szeretném magamat a szomszédban látni. Jó, nem vagyok bőrfejű, cigány vagy homoszexuális, de ezekben a románokban is dolgozik ám a sunyiság. Belénk van ütve, mint az alvázszám. Mert ugye, a vérem román, de közben magyarul beszélek. Látszólag beolvadok, oszt mégse. És ne takarózzak Trianonnal, meg a történelemmel, mert azt már senki sem veszi be. Azon csak az igazi magyarok kesereghetnek. Alvó sejt vagyok, ahogy a tévé mondja a terrorista filmekben. Egy kínairól, arabról vagy négerről legalább lehet tudni, hogy kínai, arab vagy néger. Az legalább nem kamuzik, nem lapul. Ami sötét, az sötét is marad. Így aztán egyből, nekifutásból lehet gyűlölni, nem kell előtte hosszabban nyomozni, kipuhatolni. hogy végül is hol született: Bukarestben vagy Sepsiszentgyörgyön. Nem kell figyelni a szavak közé lopózott akcentusra, árulkodó jelekre, hogy muroknak mondja a sárgarépát, és azt hiszi, a tészta csak dobostorta lehet. Mert ezek az erdélyi románok nagyon megtévesztők tudnak ám lenni. Már olyat is látni, aki tisztára hazafinak maszkírozza magát, megkönnyezi az esti Budapestet, Viktornak drukkol üvöltve, és gyűlöli a zsidókat meg a komcsikat. Azt hiszi, hogy így befogadják. Megszeretik. Hogy a végén majd odaköltözhet bárki mellé. Egy magyar seggébe, a hátsó kertbe. Mert már majdnem olyan, mint az anyaországiak, az igaziak, a valódiak, de aztán a végén úgyis elválik a szar a májtól. Mert az ilyen csak bomlaszt. Nem is tud mást. Hajtja a román vére. Titokban biztos, hogy lop. Ha mástól nem, akkor magától. Hogy benne maradjon a gyakorlatban. Kizsebeli magát, hogy nyugodt legyen a lelke. Már ha van, persze. Az ilyenek szívében mind egy törpegyurcsány muzsikál. Az igazi magyar szerencsére éber. Egy év alatt is jobban gyűlöl mindenkit. Na jó, nem utálja, nem undorodik nyíltan, mert az lehet, hogy nem túl piszí, Európa felhúzná az érzékeny kis orrocskáját, ha megtudná, de nem bízik meg csak úgy akárkiben. Főleg abban nem, aki nem ő maga. Aki nem kiköpött mása. Aki nem úgy hörög, ha kell. Nem adná kölcsön a macskáját, és a lányát is tiltaná. Tavaly még csak 30 százalékon állt a mutató az erdélyi magyar bevándorlókkal szemben, idén viszont hét százalékkal nőtt, menjen csak mindenki oda, ahová való. Magyarország: én vagyok. Én, én, én. És hogy mikor lesz ebből: mi? Zavaros, ellenőrizhetetlen, mégis annyira vágyott közösség? Talán amikor majd magyar foci a vébén. Budapesten rendezett olimpia. Vagy újabb magyar űrhajós, fönt a Marson. Amikor nem a mindenkori miniszterelnök és a valóságsó lesz a legfőbb beszédtéma. Amikor az olvasás nem luxusnak számít, nem menekülésnek, és nem hűségnyilatkozatnak ideológiák és pártok mellett. „Olvasó, tilos ostobának lenned.” (E. P.) Amikor felébredünk ebből a zavaros álomból, ami most egyáltalán nem tűnik álomnak. Vagy amikor a mostani valóság válik rossz álommá, tovább már nem szendereghető ködképpé. De biztos, hogy nem a mi életünkben. És akkor még derűlátó is voltam.
Néhány komment:
Józsa Judit:  Ez egy hazug és alattomosan mocskos írás, szégyen.
Adorján János László  /Cluj-Napoca/: Mi a "leau phaçe"-nak települ át valaki Mo.-ra, hogy ott egye a fene, frusztrálodjon és fanyalogjon mindenen. Milyen küldetést, kinek milyen szolgálatot- fizetett vagy fizetetlent- teljesít. Ha legalább egyszer olvastam volna ettől a kis sértődött akarnoktól, hogy: Ja, igen ez OK Magyarországon, van sok rossz is, de van sok jó is ... akkor talán hitelesebb volna, de így ????? Kinek használ ez a heti rendszerességű fondorlat saját nemzete, nemzetünk ellen? Hányinger.
Péter Donogán  /Kolozsvár/: A cikkíró saját magát írja le: "Mert az ilyen csak bomlaszt. Nem s tud mást."
maszol.ro