"A kolozsvári Szabadság közli Tőkés László levelét. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke szerint a parlamenti és elnökválasztás kampányidőszakában az országos és a romániai magyar közérdek nem egy esetben hallgatásra késztette azokat, akik ellenvéleményen voltak bizonyos kérdésekben, de most már ideje hangot adni az elhallgatott véleményeknek. Tőkés László szerint a megjelölt esetekhez tartozik a Neptun-ügy is, és annak beállítása több cikkben. A Szabadság okt. 3-i számában Kiss János A duma habja című cikkében a Neptun-ügy igazolására és részvevőinek "megigazítására" vállalkozott azzal, hogy azt "az unalomig felhánytorgatottnak" mondta és politikailag hatékonynak ítélte meg. Elutasította Adorján István megfogalmazását is, aki a Neptun-ügy állandó felemlegetését "hőbörgésnek" minősítette. Tőkés László emlékeztetett arra, hogy Kiss János állításával szemben az SZKT részéről 1993 őszén elmarasztaló döntés született a Neptun-ügyben, és korábban Markó Béla szövetségi elnök nem adott megbízatást a neptuni tanácskozáson való részvételhez. A levélben az RMDSZ tiszteletbeli elnöke sérelmezte, hogy felkérése ellenére, az Ügyvezető Elnökség annak idején nem cáfolta meg Kiss János állításait, és azt, hogy a Neptun-barát félretájékoztatás azóta is akadálytalanul helyet kap a Szabadságban. Végül feltette a kérdést: "Sikerül-e a román hatalomnak újból, hogy magyar ?partnereit? maga válassza meg, megkerülvén ezáltal ?a belső döntéshozói illetékességeket?, vagyis az autonóm ? magyar ? képviseleti alapelvet?!" /Tőkés László: Tisztázás. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./"

"Szept. 1-jén, vasárnap ünnepi istentisztelet keretében emlékeznek meg Káposztásszentmiklóson a református templom építésének 800 éves évfordulójáról. Az ünnepélyre hazavárják az elszármazottakat is - tájékoztatott Adorján István lelkipásztor. /800 éves a káposztásszentmiklósi templom. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 29./"

"Káposztásszentmiklós századokon át az Alsó-Nyárád mente központi egyházközsége volt, s tavaly ünnepelte fennállásának nyolcszázadik évfordulóját. A pápai tizedjegyzékben 1332-ben említett nevét ma hiába keressük a helységnévtáblákon. Káposztásszentmiklós a szomszédos Csiba és Folyfalva nevével együtt ma már hivatalosan nem létezik. A három falu a múlt rendszer tudatos történelemhamisító szándékainak esett áldozatul - vélekedik Adorján István református lelkész. E településeket 1968-ban egyetlen tollvonással fosztották meg évszázadokon át viselt nevüktől, s kényszerítették rájuk a községközpontnak kinevezett Karácsonfalva nevét. A nem kért kívánt frigytől szeretnének megszabadulni a káposztásszentmiklósiak, de eddigi próbálkozásaik kudarcba fulladtak. Legutóbb népszavazáson szerettek volna a különválásról véleményt nyilvánítani, de ezt a törvényes előírások nem tették lehetővé. Mi több, a község képviselőtestületének a falvak különválására hozott szeptemberi határozatát a prefektúra törvénytelennek nyilvánította. Káposztászentmiklós temploma Erdély legrégebbi egyházi épületei közé tartozik. A holland testvérgyülekezet adománya és falu lakóinak áldozatos munkája nyomán a templomot tették rendbe, az elkövetkezőkben az óvoda korszerűsítését tervezik. /Bodolai Gyöngyi: Szabadulni a kényszerházasságból. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 13./"

Élő hagyomány
Aratókaláka Jobbágytelkén
Szombaton reggel 9 óra után talán az egész falu hallotta az énekszót először az utcáról, majd távolabbról, a domboldalról és tudták, hogy a zenészeket népviseletbe öltözött, mintegy ötven helybéli gyerekből, fiatalból, idősből, valamint a hozzájuk csatlakozó magyarországi és hazai meghívottakból álló menet Orbán Veronka földje felé tart kalapszalmás búzát aratni. A 14 ár búzaparcella a Nagyborozda fertályban van, amely egyike azoknak a domboknak, amelyek körülölelik Jobbágytelkét. Fent, a kissé sima és nem nagyon meredek oldalakon kukorica, kalapszalmás (nevezik még csóréfejű vagy kalászosnak) búza, alább pedig takarmány terem. Ezt a fajta búzát ma csupán Jobbágytelke környékén termesztik, mert a szalmája alkalmas a szalmakalap és egyéb dísztárgyak készítésére.
A domboldalon tűző napsütésben kezdődött az aratás – sarlóval. Régi hagyomány, hogy az asszonyok vágják a búzát, fiatalok, gyerekek, készítik a kévekötő, szalmafonatot, a férfiak kötözik a kévéket és kalangyába rakják. Szigorú szabály: 22 kéve egy kalangya. Sarlóval aratni…, a fiatal Nagy Tibi kollegám megpróbálta, lehajolt, levágta a maroknyi szalmát a kialakuló kévére rakta, lehajolt, vágta, a kévére rakta, aztán rövid idő után abbahagyta és azt mondta: – Nagyon rádolgoztak régebb a megélhetésre. Közben folytatódott az aratás, vágta a búza szárát a 63 éves Bálint Irén, a 60 éves Bereczki Pauli, ott volt a 84 éves Szántó Antal, aki ügyesen kalangyált. A 10 éves Bereczki Henrietta, a 8 éves Orbán Júlia Szidónia a szalmából kévekötöző köteleket készítettek, mert szeretnek segíteni a felnőtteknek. A 16 éves, népviseletbe öltözött Bakó Botond Endre azért ment ki az aratókalákára, mert ezt nem tanították az iskolában, kíváncsi volt, milyen is ez a hagyomány élőben.
Amint a helybéliek mesélték, régen egy-egy aratókaláka egész napos volt, a gazda meghívására arattak, utána aratókoszorút készítettek, átadták a gazdának, aki megvendégelte az aratókat, este pedig aratóbálra hívta. Így történik ez ma is, annyi különbséggel, hogy szombaton az aratókoszorút a kultúrotthonban Orbán Sándor polgármesternek, a község gazdájának adták át.
Mi történik a szalmakalapos búza begyűjtése után? A kérdésre Orbán Veronka válaszolt: – Félmarok szalmát kihúzunk a kévéből a fejét (kalász) levágjuk, ezt később kicsépeljük cséplőgéppel. A fej nélküli szálakat megtisztítjuk (közben mutatta hogyan), majd megválogatjuk, ezután ötféle szalmát kapunk: a gurgyést, ami a legvastagabb, a vastagot, a vastag közrendűt, a vékony közrendűt és a halánkot, az erősen vékonyat. Az utóbbiból a gyerekek már óvodáskorban kukuláncot készítenek, emlékül a kilincsre, szegre, lámpára, csillárra akasztják. De a gyerekek készítenek négyszálú fonatot, recét, csipkét, és így szép lassan felnőttkorukig belejönnek a szalmakalap-fonásba, a díszek készítésébe. Egész télen fonjuk a szalmakalapnak valót, mások varrnak is itthon kész kalapokat. Régebb a szalmakalapokat a helybéliek által megbízott emberek, eladók hosszú rudakon vitték gyalog Szovátára, Szászrégenbe, Besztercére Ezeket ma is értékesítjük, kevesen piacolnak Szovátán és más településeken. A legtöbb szalmakalap-készítő termékét a faluból viszik el. A szalmakalapnak valót megfonjuk, 40 métert egy kötegbe tekerünk, ebből 3-4 kalapot lehet varrni. Ezeket a kötegeket viszik el a kalapvarrók. Ebből ma már nem lehet megélni, de jó mellékjövedelmet biztosít. Ezért is csináljuk, meg azért is, mert ebben nőttünk fel és szeretnénk, ha gyerekeink is folytatnák ezt, a nemzedékek által végzett, ahogy kollegája mondta, nem könnyű munkát – tette hozzá Orbán Veronka.
A hagyomány fenntartásában nagy részt vállalt a hattagú Jobbágytelki Kulturális Egyesület. A budapesti Stoller Antalnak, a Vasas Néptáncegyüttes vezetőjének, aki 1971-től jár Jobbágytelkére a 90-es években vált szorosabbá a kapcsolata a helybeliekkel. Hozzájárult a Balla Antal-emlékház létesítéséhez, az idén pedig az aratókaláka megszervezését egy pályázat elnyerésével támogatta. A zenészeket: Vavrinecz Andrást (hegedű), Adorján Istvánt (brácsa), Nagy Andrást (bőgő) és az eseményt reklámozókat ő hívta meg Budapestről, akik végig jelen voltak az aratáson. A Jobbágytelki Kulturális Egyesülettel közösen az a célja, hogy a következő években turistákat hozzon Jobbágytelkére egy-egy ilyen és ehhez hasonló, hagyományokat éltető eseményre, amelyeket a külföldieknek is érdemes megismerni sajátosságuk miatt, hisz az aratókaláka is az európai népi hagyományok részét képezi. De nemcsak, mert Jobbágytelke a népi hagyományok, a néptánc központjává válik, a tegnap kezdődött meg a XII. egyhetes néptánctábor.
Kilyén Attila. Népújság (Marosvásárhely)

Talpig fehérben a cserefalvi református templom
Óriási összefogás, az épített örökséghez való ragaszkodás, a megmaradásba vetett hit, Soós Noémi lelkipásztor és a gyülekezet kitartó munkája eredményeként megújult a salétromosodás miatt pusztulásra ítélt 230 éves cserefalvi református templom. A felújított templomot vasárnap hálaadó istentisztelet keretében áldotta meg főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Az ünnepségen jelen voltak a szomszédos falvak lelkészei, gondnokai, Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Osváth Csaba, Ákosfalva község polgármestere, a külföldi testvértelepülések képviselői, a gyülekezet tagjai és az elszármazottak.
A reménység csírája éla gyülekezetben
Lőrincz János liturgiai szolgálatát követően Kató Béla püspök személyes vallomással kezdte igehirdetését, melyben elmondta, hogy püspöki szolgálatának szinte minden vasárnapjára esik egy-egy ünnepi istentisztelet, melyre meghívást kap és részt is vesz rajta. Ezeket azért tartják, mert a gyülekezetek Isten segedelmével befejeztek egy építkezést, felújítást, amiért vele együtt szeretnének hálát adni az elvégzett munkáért. Bármennyire fárasztó az utazás, mégis nagy örömmel megy a gyülekezetekbe, mert ott minden alkalommal felfedezi a reménység csíráját. Fontos, hogy ne csak mondjuk, hanem bizonyítsuk is, hogy él bennünk a remény. Ha a cserefalviaknak nem lett volna reménységük, akkor ez a templom nem újult volna meg. A 230 éves templom jelzi, hogy ez a nép, amely évszázadok óta reménységgel él itt, jövőben is szeretne megmaradni. Ha nincs meg a reménység – ahogy a felolvasott igében, a Haggeus 2, 1-5. versében is olvasható – el is veszhet a nép. Lelkesítésre van szükség, hogy a lerombolt templom újraépüljön, s ismét megteljen élettel. Az a leborzasztóbb, ha az emberek hajléktalanná válnak. De nemcsak egyéneket, hanem közösségeket is veszélyeztet a hajléktalanság, s ezzel megmaradásuk kerül veszélybe, hiszen elveszítik múltjukat. Borzalmas képeket látunk a nepáli katasztrófáról, évezredes templomok váltak romhalmazzá. Az életben maradtak próbálják eltakarítani a romokat, mentik, amit lehet, mert vissza kell építeni, ami összedőlt. Olyan jelenségek, amelyek aggodalommal töltenek el bennünket, s feltesszük a kérdést: vajon mi meg tudjuk-e tartani, ami őseinktől ránk maradt? Nem ritka példa, hogy ahol egykor vár állt, most kőhalom van, ahol templom volt, most romok állnak, mert nincs már közösség körülötte. Az épületek nem választhatók el a közösségtől. Közösségi életünket évszázadokon át úgy szervezték, hogy őseink egy térben, a templomban lehetettek minden vasárnap. 230 év telt el azóta, hogy eleitek Cserefalván templomot emeltek, amit generációkon át tudatos hozzáállással ápoltak, óvtak, hogy a közösség megmaradjon. Ez hagyomány. Isten ügyét a "maradék" tartja meg, egy mag, amely vállalja, hogy bizonyságot tesz a folyamatosságról, ami a közösség életében a legfontosabb… Valószínű, ebben a faluban nem találunk egy 230 esztendős magánházat. Az ősi templomot viszont megőrizték, ahol minden átöröklődik, a közösségi lét, a remény, a szeretet és az értékrend, amiből táplálkozni lehet. A múlt dicsőségét jelző falak mellett fontos, ami benne történt, ami befolyásolta a gyülekezet tagjainak életét. Nem műemlék egyházat akarunk fenntartani, hanem megújult életeket. A hitnek a vakmerőségére van szükség van ahhoz, hogy ez megvalósuljon – mondta Kató Béla püspök.
Mennyei csodának köszönhető megújulás
A cserefalvi gyülekezetben 35 éve szolgáló Soós Noémi lelkipásztor a folyamatos építkezésről, a templom felújításáról szólva elmondta, hogy hatalmas dolgokat cselekedett az Úr ebben a gyülekezetben.
– 1784-85-ben 40 cserefalvi gazda épített templomot, ami 230 év múltán tűzvész, árvíz, két világháború, 40-évi kommunizmus, tévtanítók ostroma, demokráciának nevezett elvilágiasodás, az idők viharai ellenére ma megújulva áll. A templom hét nagyméretű javításon esett át, 1843-ban tűzvész rongálta meg 64 házzal együtt. 1910–1970 között kisebb javításokkal, meszeléssel tisztították a templom falait. Az 1970-es árvíz után megjelent a salétrom, és az utóbbi 30 évben három nagyjavítást végeztünk, minden általunk elérhető technológiával próbálkoztunk, de mostanig nem tudtunk megszabadulni a salétromtól, a falak felszívták a vizet. 1985-ben, 1992-ben és 2004-ben háromszor vertük le a vakolatot kívül-belül, sáncot ástunk köré, hogy elvezessük a vizet, lambériával eltakartuk a salétromot, aztán speciális vakolattal próbáltuk meggátolni a vizesedést, de hiába. A javítások alkalmával nemcsak a falakról gondoskodtunk, hanem a tetőzetről, toronyról, ajtókat, ablakokat cseréltünk, a cintermet felújítottuk, új portikust építettünk. A 2004-es javítást a holland testvérgyülekezet támogatta, amely 18 éven át sok segítséget nyújtott gyülekezetünknek.
2011–2015 között a 220 lelkes gyülekezet, 90%-ban önkéntes munkával, csodálatosan felújította templomát. Történt ez annak ellenére, hogy az angol testvérgyülekezetből egy építkezési vállalat tulajdonosa, Rodney Russell 15 évvel ezelőtt azt mondta, hogy zárják be a templomot, esetleg tartsuk meg múzeumnak, mert nem érdemes pénzt fektetni bele. Ha ezt megtesszük, egy termet épít, ahol istentiszteleteket tarthatunk. De nem akartuk feladni! A helyi önkéntesek megtanulták az aláfalazás technikáját, és maguktól jöttek az emberek. Amit építész vállalkozók nem mertek bevállalni, két gazdálkodó megtette. Három hónap alatt 28 cserefalvi egyháztag ingyen, önkéntes munkával olyan aláfalazási munkát végzett, amit nem tudtunk volna kifizetni. 2012-ben a toronytestet szigeteltük, 2013-ban is maguktól jöttek az emberek, és ki-ki végezte azt a munkát, amihez értett. Szigetelték, aztán lepadolták a templom aljazatát, a belső falakat mesteremberek festették, az ajtókat, ablakokat, karzatokat pedig lányok, asszonyok. Új padok készültek féláron, az asszonyok szőttes ülőpárnákat, énekeskönyv- borítókat varrtak, új csíkdánfalvi szőnyeget szőttettünk, aminek árát gyülekezetünk egyik nőtagja ajándékozta. 2014-ben elkészült a papi szék, gyülekezetünk faragóművészének ajándéka. Háromévi száradás után a templomot bevakolták, lefestették. 2015-ben kicseréltük a járdát. A templom külső-belső felújításán 61 egyháztagunk dolgozott önkéntesen, és voltak akik pénzadományt adtak. A templomfelújítás a javításhoz felhasznált anyagok árába, a padok és a templom külső vakolásának-festésének árába került, azaz 16.541 lejbe – mondta hálaadással Soós Noémi lelkész, aki 35 éves cserefalvi szolgálata alatt megtapasztalta, hogy Isten mindig kulcsot adott a kezébe, amivel megnyithatta az ajtókat.
Köszönet a sok munkáért
Soós Noémi röviden visszapillantott a három és fél évtizedes múltra, a közösségépítésre. A 35 évvel ezelőtti gyülekezetből, a 230 lélekből már csak 49-en élnek a faluban, 157-et eltemettek, 24-en elköltöztek, 168-at kereszteltek, 111-et konfirmáltak, 52 párt eskettek. A 111 konfirmált fiatalból 52 maradt Cserefalván, 14 máshol lakik, de adományaival rendszeresen támogatja a gyülekezetet. Az 52 otthon maradt konfirmáltból 33 jár rendszeresen templomba.
Az ünnepi istentisztelet után több köszöntés és köszönet hangzott el. Osváth Csaba polgármester, aki sokat segített a gyülekezetnek, köszöntötte az egybegyűlteket, énekelt a gyülekezet ifjúsága, a vegyes kar, verset mondott Agyagási Beáta. Felszólalt Caren Ross az angol testvérgyülekezetből, Farkas Domokos gondnok, majd Adorján István káposztásszentmiklósi lelkész. Végül bemutatkozott az a három fiatal lelkész, aki ebből a gyülekezetből indult el.
A püspöknek, a tiszteletes asszonynak, a vendégeknek ajándékokat, virágot adtak át.
A rendezvény végén a püspök és a vendégek ellátogattak a majdnem kész ravatalozóhoz, majd szeretetvendégségre, a cserefalvi asszonyok munkáját dicsérő közös ebéd elköltésére került sor, amelyre mindenkit meghívtak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)