"Márc. 27-én Kolozsváron, a Judaisztikai Intézetbe bemutatták A zsidók Romániában (1945-1965) című terjedelmes dokumentumkötetet, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja kiadásában. Szerkesztői: Andreea Andreescu, Lucian Nastasa és Andrea Varga. Gyémánt László történész, az intézet igazgatója elismerően méltatta a könyvet. A bemutató végén Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának programkoordinátora mutatta be néhány szóban a központ tevékenységét. /(sbá): A zsidókutatás újabb eredményei. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 28./"

A kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja szervezte meg február 5-én a Minoritati Etnoculturale. Marturii documentare. Maghiarii din Romania (1956-1968) [Etnokulturális kisebbségek. Dokumentumok. Magyarok Romániában (1956-1968)] és a Maghiarii din Romania si etica minoritara (1920-1940) [A romániai magyarok kisebbségi etikája (1920-1940)] című kötetek bemutatóját. A könyvekről Camil Muresan akadémikus, egyetemi tanár és Horváth Andor egyetemi docens beszélt, ugyanakkor a kötetek kiadóival is találkozhattak az érdeklődők. A Forrásközpont részéről Ádám Gábor elmondta, hogy a 2001-ben elkezdett dokumentumsorozat legfrissebb köteteiről van szó, amelyeket megelőztek a cigányságról és a zsidóságról szóló kiadványok. Camil Muresan elmondta: az adott időszakban a politikai rendszer az etnikumok közötti békés együttélés látszatát kívánta kelteni, idillikus képet mutatni a helyzetről, azonban a felszín alatt korántsem volt ilyen egyszerű a helyzet. Elsősorban hivatalos dokumentumokra alapoztak, ezen belül is a politikai vezetőség, a hatalom irataira, ennek viszont megvolt a maga árnyoldala, negatív vonatkozása is. Bizonyos ülések, tárgyalások, pártülések fennmaradt jegyzőkönyvei közhelyesnek, "sterilnek" bizonyultak, a beszélgetések során a tárgyaló felek nem álltak ki egyértelműen véleményük mellett. Gondot okozott, hogy ezek a jegyzőkönyvek hiányosak. Leghasználhatóbbnak a diplomáciai okiratok bizonyultak. A kötet középpontjában a két kolozsvári egyetem, a Babes és a Bolyai 1959-ben történt egyesítése áll. Horváth Andor a két világháború közötti időszakot felölelő kötetről elmondta: a szövegek nagy részét eddig nem fordították le román nyelvre. /F. I.: Együtt az együttélésről: magyarok Romániában. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 6./

Erdélyi magyar értelmiségiek két levelet is közzétettek, mindkettőben az intolerancia és idegengyűlölet elutasítása és a véleményszabadság mellett foglalnak állást, ugyanakkor – a kolozsvári Eörsi-incidens kapcsán – felhívták a figyelmet az új, nyílt vagy burkolt alakban jelentkező antiszemitizmus leselkedő veszélyeire. A két közlemény szövegében nem, csak lényegét és aláíróinak egy részét tekintve azonos. Az első levél az SZDSZ országos sajtószolgálatán keresztül, a második A Hét szerkesztőségétől érkezett. Az aláírók: Ádám Gábor, Ágoston Hugó, Ármeán Otília, Balázsi-Pál Előd, Bányai Péter, Bíró Béla, Borbély Tamás, Boros Kinga, Egry Gábor, Demény Péter, Eckstein-Kovács Péter, Gagyi Ágnes, Gáspárik Attila, Gergely Edit, Cs. Gyimesi Éva, Haller István, Irsai Zsolt, Kovács András Ferenc, Kelemen Attila Ármin, Könczei Csilla, Láng Zsolt, M. László Ferenc, Miklós Ágnes Kata, Parászka Boróka, Parászka Miklós, Salamon Márton László, Schneider Tibor, Selyem Zsuzsa, Sipos Géza, Soós Károly Róbert, Spielmann-Sebestyén Mihály, Szabó Róbert Csaba, Székely Csaba, Székely István, Szilágyi Gál Mihály, Szilágyi Júlia, Tibori Szabó Zoltán, Ungvári Zrínyi Ildikó, Ungvári Zrínyi Imre, Virginás Andrea, Visky András, Vakarcs Szilárd. Ugyanakkor egy harmadik levél szerzője, Dénes László azon morfondírozott, hogy a véleménynyilvánítás miért csak az egyik felet illetné meg, illetve miért csak a tüntetőkön kérik számon az idegengyűlölet megnyilvánulásait. /Belföldi hírek rovat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./

Az utóbbi hetekben egy újfajta, retorikájában, szótárában alighanem Magyarországról importált antiszemitizmus jelentkezik Erdélyben is. Az explicit antiszemitizmus elítélésének és a kétértelműségek mögé bújó gyűlölet leleplezésének nem szabad egyféle értelmiségi „kedvtelésnek” maradnia. A romániai magyar társadalom felkészületlen az antiszemitizmus jelenségének kezelésére, és ezen változtatni kell. Elsősorban a sajtó és az egyházak napszámosaira, a pedagógusokra és a civil szervezetekre hárul annak felelőssége, hogy amikor látják, felismerjék az antiszemitizmust, hogy ne hagyják szótlanul, kérjenek magyarázatot, ítéljék el. Ádám Gábor; Ágoston Hugó; Balázsi-Pál Előd; Borbély Tamás; Eckstein-Kovács Péter; Gáspárik Attila; Haller István; Kelemen Attila Ármin; Parászka Boróka; Salamon Márton László; Schneider Tibor; Sipos Géza; Soós Károly Róbert; Spielmann-Sebestyén Mihály; Székely Csaba; Székely István; Szilágyi Gál Mihály; Szilágyi Júlia. /Erdélyiek az új antiszemitizmus ellen. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./

A marosvásárhelyi METRO hipermarketet már a 2004-es megnyitásakor román- és magyar nyelvű tájékoztató és eligazító feliratokkal látták el. Kolozsváron 2005-ben a Selgros, majd egy évvel később a Cora áruház üdvözli látogatóit több nyelven, többek között magyarul is. Zsombolyán, Temes megyében, a román többségű lakosság magyar, ráadásul RMDSZ-es polgármestert választott, egymásután két alkalommal is. Ádám Gábor, kolozsvári Etnopolitikai Intézet (EDRC) igazgatója szerint nem az a cél, hogy „mindenáron” kitegyük a kétnyelvű táblákat. Elismeri, nem könnyű hinni abban, hogy Kolozsváron egyszercsak a románoknak jut eszükbe: nincs-e valami javaslat egy híres magyar személyiségre vonatkozóan, mert utcát kellene elnevezni róla? Ádám szerint ezért az eszményi világért „még sokat kell tennünk, többségieknek és kisebbségieknek is. Az első és legfontosabb lépés: megértetni a románokkal, hogy ez nekik is jó.” Ellenben most a Babes-Bolyai Tudományegyetemen a románok letépik és széttaposhatják a magyar nyelvű táblákat. A cikkíró szerint: „Ezt értük el.” Szerinte nem lehet erőltetni, idő kell, türelem. /Ádám Gábor: Táblaháború. Minek? = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 24./ (a szerző a kolozsvári Etnopolitikai Intézet (EDRC) igazgatója)

Az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja a Kolozsvári Polgármesteri Hivatallal közös tanulmányban foglalta össze a többkultúrájú Kolozsvár közvitára kerülő városfejlesztési terve kapcsán betöltött szerepét. A városfejlesztési tervben a több etnikumra, illetve -kultúrára való utalás nem szerepelt külön fejezetként, a civil szervezet ezen változtatni kívánt, ezért írásban tették közzé javaslataikat. Ezek között szerepel az etnikumközi párbeszéd javítása, egy tanácsadó testület létrehozása, multikulturális események szervezése, a kulturális turizmus elősegítése és a roma közösség problematikájának tudatosítása. A Babes–Bolyai Tudományegyetemen történtek szégyenletesek, nem méltóak egy értelmiségi városhoz. A Focus Group egyik frissen közölt tanulmánya szerint egy Kolozsváron tanuló román egyetemista úgy vélekedett: elönti a düh, és ölni tudna, amikor a járműveken magyarul szólal meg valaki. Ádám Gábor, a központ igazgatója fontosnak tartja a tanácsadó testület alakításának javaslatát. /Nagy-Hintós Diana: Elfogadtatni Kolozsvárt mint többkultúrájú várost. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 29./

Kalotaszentkirály-Zentelkét választotta helyszínül a Kolozsvár Társaság a Kolozsvár reneszánsza elnevezésű rendezvénysorozat stratégiájának kidolgozására az elmúlt hétvégén. A tanácskozáson részt vettek a Kolozsvár Társaság, az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE), az RMDSZ, a helyi önkormányzat, a kolozsvári helyi tanács, a Kolozs megyei tanács képviselői, az Amaryllis Társaság, a KMDSZ, valamint a kolozsvári egyetemisták képviselői. Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Intézetének részéről két tanulmányról beszélt: Kolozsvár városfejlesztésének stratégiájáról, valamint a multikulturális Kolozsvár fejlesztési stratégiájáról, amely szerves része az előbbinek. – A magyar reneszánsz, Mátyás uralkodásának ideje össznemzeti érték, Magyarország az emlékezést Kárpát-medencei ünneppé akarja emelni. A Kolozsvár Társaság kidolgozta stratégiáját arra, hogyan váljon Kolozsvár a rendezvénysorozat részévé – fejtette ki Kötő József, az EMKE elnöke. A találkozón tartották az Erdély reneszánsza Mátyás korában című nemzetközi tudományos konferenciát, amelynek finanszírozását a magyar kormány vállalta. Kötő javasolta azt is, hogy minden, magyarok lakta településen szervezzenek a reneszánsz évhez kapcsolódó előadásokat. Tervezik a Biblioteca Corvineana reprodukciós vándorkiállítást a budapesti Széchényi Könyvtár és az Amaryllis szervezésében. Egy emlékszoba berendezése is a tervek között szerepel Mátyás király szülőházában, a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem katedrája pedig nemzetközi tudományos tanácskozást szervez ez alkalomból. Gaal György helytörténész és Somai József nyugdíjas közgazdász a helységnévtáblákról hiányzó magyar feliratokat nehezményezte. Somai javasolta azoknak az emléktábláknak az eltávolítását, amelyeknek a feliratai eltorzítják a valóságot. Ilyen például a Biasini épület falán található réztábla, a Baba Novac szobra talapzatán lévő szöveg, valamint a Mátyás király szülőházának felirata. Szép Gyula, az RMDSZ ügyvezető alelnöke javasolta egy, a reneszánsz év népszerűsítését megcélzó, iskolásoknak szóló vetélkedő megszervezését. Kántor Lajos összefoglalójában elmondta: az erdélyi magyarság önépítési stratégiája is körvonalazódni látszik. /Dézsi Ildikó: Erdély és Kolozsvár reneszánsza. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 5./

Az Európai Unió (EU) meghirdettek a kultúrák közötti párbeszéd európai évét /”Living Together” programot/. Minden EU-tagország kötelessége, hogy kidolgozza saját stratégiáját. Romániában a Művelődési és Vallásügyi Minisztérium a PUZZLE nevet adta ennek az eseménysorozatnak. A tagországok másik kötelezettsége: kinevezze saját nagyköveteit: olyan személyiségekről van szó, akik eddigi megvalósításaik révén alkalmasak az országos hatósugarú programok sikeressé tételére. Az erdélyi magyar közösséget Horváth Andor egyetemi tanár képviseli. Tavalyelőtt a munkaerő mobilitásáról, tavaly az esélyegyenlőségről, most a kultúrák közti párbeszédről, jövőre pedig a kreativitásról értekeznek az EU-tagországok, jelezte Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának igazgatója. – Talán mostanra sikerül megszabadulnunk a XIX., illetve XX. századi nemzetállam fogalmától. A XXI. század Európája más terminusokban gondolkodik – közölte Horváth Andor. – Románia jó kapcsolatot alakított ki a nagyhatalmakkal, de nem sikerült megfelelő kulturális párbeszédet megvalósítani közvetlen szomszédaival. A meghirdetett program olyan ideológiát kíván teremteni, ami megfeleljen, mind az országok, a nemzetek hagyományos kulturális közeledésének. /Nagy-Hintós Diana: Kultúrák közti párbeszédet szorgalmaz az Európai Unió. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14/

Négynyelvű multikulturális kalauz jelent meg Kolozsváron
Hét útvonal mentén, négy nyelven nyújt eligazítást a kincses városba látogató turistáknak a településre jellemző etnikai sokszínűség felfedezésében az a kiadvány, melyet tegnap mutattak be a Szabók bástyájában.
Bemutatták tegnap az első kolozsvári multikulturális útikalauzt, amely négy nyelven, románul, magyarul, angolul és németül az együttélés sajátos helyszíneként mutatja be a jellegzetesen sokarcú, közép-európai, történelmi és kulturális hagyományokat egyaránt őrző települést.
Az Etnikumközi Kapcsolatok Forrásközpontja (EDRC) kiadásában megjelentetett, térképpel ellátott ingyenes kiadványt az önkormányzat által működtetett turisztikai információs központ terjeszti. Az EDRC kezdeményezését a kormány főtitkárságához tartozó Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala karolta fel és támogatta, összesen tízezer euróba került.
A Szabók bástyájában megszervezett nyilvános bemutatón Ádám Gábor projektfelelős elmondta: a kezdeményezés követendő példaként szolgálhat bármely multikulturális település számára. „A kézikönyv hét útvonal mentén nyújt eligazítást a kincses városba látogató turistáknak a településre jellemző etnikai sokszínűség felfedezésében – tájékoztatott a projektfelelős. – Kolozsvár 2007–2013-as időszakra szóló fejlesztési stratégiájának egyik alfejezete a multikulturalizmusról szól.
Ezt, illetve a benne rejlő lehetőségeket kevesen ismerik a magyarok közül. Ehhez a stratégiához hozzátartozik az is, hogy Kolozsvárnak fejlesztenie kell a kulturális, ökumenikus, vallási turizmust, mert olyan lehetőségei vannak ezen a téren, amelyeket kár lenne kihasználatlanul hagyni.”
Ádám Gábor ugyanakkor közölte, akár húsz oldallal is bővülhet a kiadvány, amennyiben megtalálják rá a megfelelő finanszírozási formát. „A kiadvány bővítését közpénzekből vagy privát beruházásból valósíthatjuk meg, de így már pénzért árusítanánk” – vázolta elképzeléseit Ádám Gábor. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek?
Elgondolkodtató, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki-tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek. Külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, a nők, gyerekek, művészek, vadászok és halászok, a „gondolkodók” (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb. Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!
Az önálló magyar intézményekre szükség van.Az önálló intézményrendszer közösségünk kohéziójának egyik záloga, az önálló szervezeti élet rendkívül fontos eleme. De feltevődik a kérdés: mégis, hol vannak a metszéspontok?
Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18–20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (amolyan HMCS-k, azaz helyi menő csávók), akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban, s az iskolai „böját dé böjátokat”, “„böját de kártiér”-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokkal: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.
A Főtér átrendezése alkalmával kirobbant vita közepette alkalmam volt olyan kolozsvári románnal társalogni, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy ideig nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán legbefolyásosabb tanácsadója. Ez a beszélgetés afféle utolsó cseppet jelentett a pohárban, ebben az évben ugyanis ez már a sokadik ilyen beszélgetés román értelmiségiekkel, aminek végkövetkeztetése, legalábbis számomra, rendszerint ugyanaz: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel!
Az említett hölgy értetlenül állt aFőtéravatása kapcsán kibontakozott botrány láttán.
– Nem értem az egészet. Minek ez a felhajtás, hogy nincs magyar program is? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekkel, nem is ismerem őket, kit hívtam volna meg? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.
Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő. És még azt: ha a nemzeti-keresztény és a szabadelvű beállítottságú magyarok összefognak, akkor ti, románok valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltok.
Az értetlenkedés folytatódott: szerinte mi, magyarok állandóan csak nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Olyan ufó-szerűek, akik valahonnan a homályból hirtelen előbukkannak, aztán követelnek valamit a történelem nevében. A „dicső múlt nevében”. Hogy az nekünk jár és kell. Mert a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is, nem probléma. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? Elmondta, ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratot követelő lajstromát. Mivel nem hittem el neki, elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.
Ő is úgy látja, mi már csak relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, s ha nem vagyunk, akkor meg miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal, és nem a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Nem értik, mi a rendeltetése, mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, nekik ez egyszerűen a Societatea Muzeului Ardelean. Pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.Beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy „historical moment” (történelmi pillanat) és „tradition of our great ancestors” (dicső elődeink hagyománya), „we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land” (azt a felismerést és meggyőződést visszük így tovább, amit legszebben Márai Sándor formált szavakká: Az „ország”, a „nép” még nem „haza”), akkor unottan abbahagyták.
– A ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. – Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.
Mondtam, hogy nincs pénz erre is.
– Szükségünk van rátok, akarunk kommunikálni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.
Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.
Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen?
Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét. (Dr. Octavian Buracu, a jól ismert, de, sajnos, nem eléggé becsült Interetnikai Párbeszéd Szövetségnek, az Erdélyben élő többségi nemzet és a kisebbségi népcsoportok közötti megbékélést szolgáló civil szervezetnek az alapítója és elnöke volt. Sokan a magyarok közül ma is tisztelettel emléleznek rá.) Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor, Tompa Gábor vagy akár Kántor Lajos kellene hogy legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…
A fenti írást a www.koliver.wordpress.com címen elérhető személyes blogon közöltem, ahova összesen 64 vélemény érkezett. Ebből idézek néhányat.
Dunailaci felhasználó például azt írta: „Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Ideje volt már ilyen témát is napirendre tűzni. Valóban igaz, hogy az egész magyarság búval bélelt. Siránkozunk, hogy szegény fejünk, mit tett ellenünk a tatár, a török, az osztrák, a román.”
Erna szerint „végre valaki összefoglalta az erdélyi magyarság egyik legnagyobb rákfenéjét. Igazából nem ismernek bennünket, szinte semmit sem tudnak rólunk (csak mást ne mondjak, Kolozsvár helytörténetével foglakozó jó román nyelvű könyv jelen pillanatban beszerezhetetlen, Erdély történetéről szóló egy sincs a boltokban), akkor hogyan akarjuk elfogadtatni magunkat velük? Hogyan akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, értékeinket, a világunkat, amelyben mi élünk és melynek értékei szerint ítélünk? Követelhetjük így reggeltől estig az ősi jusst, semmi sem lesz belőle. Pedig sokan lennének ránk kíváncsiak…”
Ezzel szemben az Autonómiát Székelyföldnek nevű felhasználó úgy gondolja „Nem kell ennyire borúlátónak lenni. Nem értenek és nem is fognak? Hol itt a gond, amikor mi mindenben különválunk, mindent párhuzamosan csinálunk, külön sörözünk, néhány éve teljesen külön is kocsmázunk. Az igazság az, hogy mi NEM AKARUNK VELÜK EGYÜTT ÉLNI, s jólesne, ha ők is ugyanezt tennék, ugyanakkor pedig, ha bármit kérünk, elvárjuk, hogy szó nélkül megadják.”
Kolev felhasználó azt írta: „Teljes meggyőződéssel merem mondani, hogy nem hiszek egy szót sem abból a feltételezett jóhiszeműségből, amit a megkérdezett hölgy tanúsított. Nagyon jól tudják ők, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mik az értékeink és miben hiszünk… És igen, 1000 éves múltunkért, állam és városalapításainkért jár nekünk valami.”
Attila nevű kommentáló azt állítja, a leírt jelenséget tapasztalta román ismerőseinél. „Sokszor kérdeztek a magyarokról. A magyar kajákról, a Magyarország–erdélyi magyarok kapcsolatról, egy-egy magyar szó jelenteséről, stb. Nem utasítottak el, s nem „bozgoroztak” le. Pedig a Mărăşti tömbháznegyedben nevelkedtem, és nap mint nap velük jártam. És még el se románosodtam. Magyar család, barátok, barátnő, suli, egyetem. Ugyanakkor teljesen egyetértek azzal, hogy szükség lenne információk átadásra a magyar közösség eseményeiről a románok felé, román nyelven. Biztos, hogy eleinte tele lesz a magyarokat szidó kommentekkel. De ugyanakkor néhány ember nyitna közösségünk felé. És ez haladást jelent megmaradásunk, jövőnk felé. Az űrhajósok és a városalapítók között is meg kell találnunk az „arany középutat”. Nem szabad elfelednünk múltunkat, de oda kell figyelnünk jövőre. És a JÖVŐ A FONTOSABB!!!”
Réka azt írta: „Igen, Olivér, igazad van, nekem is ezt vágta egyszer a fejemhez egy román ismerősöm, hogy mi párhuzamos világban élünk mellettük. Először felháborodtam ezen, de aztán elgondolkoztam rajta egy kicsit, mennyire igaza van. Egy másik síkon éljük életünket és jól érezzük magunkat így, hogy a két sík csak akkor találkozik, amikor mi akarjuk.”
Ercsey-Ravasz Ferenc nem hiszi azt, hogy ha mi változtatunk ezen a párhuzamos léten, akkor egyből tökéletesen megértjük egymást, és kebelbéli jó barátok leszünk. „Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a nyitás a beolvadásnak kedvezne (sajnos a bezárkózás viszont nem akadályozza azt meg). De néhány dolgot elérnénk vele. Először is egyértelművé tennénk, hogy nincs semmi rejtegetnivalónk.Ilyenek vagyunk, erre büszkék vagyunk, ezt tudjuk és akarjuk nyújtani a nagy közös erdélyi sorsnak, amely akár tetszik, akár nem, előttünk van, kikerülhetetlenül. Másodszor eloszlatnánk egy halom előítéletet, hiszen sok román eszében úgy élünk, mint a nyereg alatt puhított húson élő ázsiai hordák leszármazottjai. Európai kultúrát, transzszilván magyar kultúrát mutathatnánk fel nekik. Esetleg elcsodálkozhatnának azon, hogy nekünk a 16. században már volt vallási türelemről szóló törvényünk, miközben ők mostanság fejezik be a nyárádtői görög katolikus templom befalazását-lerombolását… A vitathatatlan értékek előtt az értelmes ember (még a román is) fejet hajt, az oktondival pedig úgysincs mit kezdeni. Harmadjára: eloszlatnánk sok tévhitet. Sokszor találkoztam például azzal a meggyőződéssel román körökben, hogy mi, erdélyi magyarok Magyarországhoz tartozónak érezzük magunkat. És nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy – legalábbis javarészt – ez nem igaz. Mi külön világot, külön kulturális, sőt, nyelvi valóságot képezünk. Sokan közülünk idegennek érzik magukat Magyarországon. Sokáig folytathatnám, de nincs értelme. Aki érti, érti.”
Kiss Olivér. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Egység a sokszínűségben
A budapesti IKKE – Ifjú Közgazdászok Közhasznú Egyesülete – és a Sapientia Hallgatói Önkormányzata közösen szervezett konferenciát a fenti címmel. Az idei év központi gondolata a kulturális sokszínűség volt. Ennek kapcsán az előadók saját tanulmányaikat, tapasztalataikat ismertették, a hallgatóság pedig kérdéseket intézett hozzájuk.
A marosvásárhelyi Sapientia egyetem szenátusi termében tartott konferencián elsőként dr. Pletl Rita, a Sapientia EMTE Humántudományok Karának tanszékvezetője Nyelvünk és kultúránk című előadása hangzott el. – Kisebbségben kulcsfontosságú a nemzeti kultúra megőrzése, és az önazonosság érzését kell erősíteni. Miért ellenszenves március 15-e megünneplése a románság körében? Mert kevés ismeretük van erről, mert a románság csak a 12. pontot ismeri, amely kimondja Erdély unióját Magyarországgal – mondta az előadó.
Dr. Ábrám Zoltán a hagyományos közművelődésről beszélt, az EMKE 125 éves múltját vázolta fel, majd a kérdések kapcsán a jövőképet is mondván, jó irányba haladnánk a kulturális értékeink megőrzésében, azonban a fiatalokat nem lehet lasszóval befogni ebbe a mozgalomba.
Fazakas Ildikó a kulturális vidékfejlesztésről értekezett, ő a Székely-Mezőség kistérség kulturális életébe nyújtott betekintést.
Haller István, a Nemzeti Diszkriminációs Tanács tagja a hátrányos megkülönböztetésről mint jogi fogalomról beszélt.
Az előadók között volt még Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának igazgatója és Monica Andriescu, az Interetnikai Kapcsolatok Hivatalának képviselője.
(mezey)
Népújság (Marosvásárhely)

Volt egyszer egy Memorandum
Kereken tíz évvel ezelőtt, 2001. december 8-án a Provincia című folyóiratban megjelent egy dokumentum: egy civil társaság emlékeztetője, jegyzéke, följegyzése, ünnepélyes előterjesztése, nyilatkozata, beadványa. Ez volt a Memorandum
Témája – az ország politikai-területi-közigazgatási felosztása, a Memorandum szóhasználatával: a regionalizálás – azóta is aktuális, égető kérdés, persze a politikai helyzet változásából eredő hőfokingadozásokkal és eltérő politikai, sőt fogalmi megközelítésekben. A Memorandum „Románia regionális átalakításának terveként” született meg, bár inkább volt vitairat, mint cselekvési program. A hatása pedig egészen biztosan sokkal kisebb volt, mint amit szellemi ereje, eszmei jelentősége folytán megérdemelt volna. Ennek okait kielemezni messzire vezetne, talán mindenekelőtt egyfajta keleties megkésettségről, fáziskülönbségről volt/van szó, amely azóta nemhogy csökkent volna, de még fokozódott.
A dokumentum
Vajon csak a nosztalgia, annak az akkori pezsgésnek most újból feléledő hangulata teszi, hogy ma is elevennek, hitelesnek, mi több, időszerűnek tűnik minden szava, megállapítása és javaslata? És ennek megfelelően kilátástalannak? Most, ha lehet, még több a politológus, mint akkor – talán nem ártana megvizsgálniuk és értékelniük az egy évtizeddel ezelőtt a közéletbe berobbant akciót. Megpróbálok felidézni néhány többé-kevésbé fontos körülményt a nagy kalandból.
„Memorandum a parlamenthez
a romániai régiók létrehozásáról
Mi, e memorandumnak szánt dokumentum aláírói az alábbi – a régiók Romániájának politikai és közigazgatási megalkotását célzó – elképzelések nyilvános megvitatását javasoljuk, egyetértve azzal a vitával, amely európai szinten folyik az egyesült Európa jövőjéről. Jelen javaslataink Románia harmonikus fejlődését tartják szem előtt, figyelembe véve az ország tartományainak történelmi, gazdasági és társadalmi-kulturális identitását. Felfogásunkban Románia regionális átalakítása tervének semmi köze az elszakadási vagy irredenta törekvésekhez, bármilyen jellegűek legyenek is azok. Ezért úgy véljük, hogy minden ilyen megközelítés leegyszerűsítő, és azt a célt szolgálja, hogy diverziós módon megrontsa azokat az alapos és felelős közvitákat, melyek országunk jövőjét az európai tapasztalatok fényében vizsgálják.
Részvételünk az Európai Unió jövőjéről szóló vitában – amely az Uniót olyan föderatív rendszernek tekinti, ahol az alkotmányos alapokkal rendelkező tartományoknak, így Skóciának, Katalóniának, Flandriának, Vallóniának, Bajorországnak stb. megvan a saját helyük –, hozzájárulhat ahhoz, hogy pontosabban megismerjük azokat az intézményi struktúrákat, amelyekbe integrálódni kívánunk. A regionális modell, az úgynevezett középszintű kormányzás (meso-government) véleményünk szerint európai identitásunk visszaszerzését szolgálja.
A régiók kialakításában alapelvnek tekintjük, hogy az adminisztratív és politikai hatásköröket területi egységeknek és nem nemzeti vagy etnikai közösségeknek adjuk át; ez utóbbiak a regionális modell alapján politikai és jogi garanciákat élveznek sajátos érdekeik védelmében.
Az a túlcentralizált közigazgatási rendszer, melyet 1989 után szinte változtatás nélkül átvettünk, a korrupciónak és a bürokratizmusnak kedvez, és felerősíti a sok kis egységen alapuló, rendkívül költséges közigazgatás egyébként is meglevő hátrányait. Másrészt a decentralizálás eszméje arra a jogi keretre is vonatkozik, amelyet mind Románia nemzetközi kötelezettségei, mind pedig belső jogrendjének európai jogharmonizációs elemei tartalmaznak.
Olyan közigazgatási reformot javasolunk, amely újrafogalmazza a létező területi egységek státuszát, és új politikai-közigazgatási formákat vezet be. Ezek kialakításában a fejlesztési régiók vagy a történelmi tartományok jelenthetik a kiindulópontot. E tekintetben a régiók székhelyén vagy a tartományi fővárosokban felállítandó regionális tanácsok, illetve tartományi parlamentek létrehozásának megvitatását javasoljuk.
Úgy véljük, a regionális hatóságok politikai, gazdasági és kulturális hatáskörei mellett – melyeknek gyakorlására a szubszidiaritás elvének és az Európai Unióban alkalmazott normáknak megfelelően kerül sor –, a tájékoztatási politikák radikális decentralizációját is szem előtt kell tartani.
A regionális identitás polgári alapon történő felvállalása az olyan többnemzetiségű régiókban, mint a Bánság, Erdély vagy Dobrudzsa, hozzájárulhat azon transzetnikus identitásoknak a kialakításához, amelyek alapján meghaladhatók lesznek a szélsőségesen nacionalista nosztalgiák, félelmek, valamint túlhajszolásuk, de a polgári és demokratikus frazeológiát használó burkolt nacionalizmus is.
Az új regionális rendszer kialakítása a politikai rendszer újraalkotását is szükségessé tesz, ami nem valósítható meg a – kidolgozás alatt levő – európai alkotmány alapelveivel összhangban levő alkotmányreform nélkül. E javaslatok a – kormányzottak egyetértését feltételező kormányzást jelentő – republikanizmus és a részvételi demokrácia elvein alapszanak. Ezért bármilyen szerkezeti átalakulásra vonatkozó döntésnek népszavazás eredményeként kell létrejönnie, amelyet – a helyzetnek megfelelően – regionális vagy országos szinten kell megszervezni, úgy, hogy a lakosság jóhiszemű tájékoztatást kapjon a hasonló európai példákról és az ilyen típusú közigazgatás esélyeiről. E dokumentumot megküldtük Románia Parlamentje Állandó Bizottságának, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt, a Demokrata Párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt vezetőségeinek, valamint az Európai Parlamentnek és a Régiók Bizottságának.
Kolozsvár, 2001. december 8.
Aláírták: Antik Sándor, Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Alexandru Cistelecan, Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Hadházy Zsuzsa, Molnár Gusztáv, Ovidiu Pecican, Szokoly Elek, Traian Ştef, Daniel Vighi” A hely: a Provincia
A Provincia, ez a fantasztikus kalandnak beillő erdélyi folyóirat „közös fórumként” indult, azonos szöveggel román és magyar nyelven, „hogy a polémiák korszakából átlépjünk a párbeszéd korszakába”. Kezdeményezője, spiritus rectora, legképzettebb szerkesztője és ideológusa kétségtelenül Molnár Gusztáv filozófus és politológus volt, a jeles román irodalomkritikussal, Alexandru Cistelecannal ketten voltak felelős szerkesztők. A folyóirat első számában jelent meg, 2000 áprilisában – szintén főleg Molnár Gusztáv kútfejéből – A Mit akarunk című programszöveg.
Mit akarunk
„Eljött az ideje egy közös fórum megteremtésének az erdélyi és bánsági nyilvánosságban, amely a viták korszakából átlép a dialógus korszakába. Vállaljuk ennek a kezdetnek a felelősségét, mert meg vagyunk győződve arról, hogy térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává tehető. A múlttal előítéletek és gátlások nélkül akarunk szembenézni. De nem szeretnénk, ha a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárná előlünk a jelen alternatíváit. A másikban partnert akarunk látni: az eszmékben, a cselekedetekben és a mindennapi együttélésben.
Nem akarjuk, hogy a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen. Azt akarjuk, hogy Erdély centrummá váljon. Nem mások fölött, hanem egyensúlyban és partnerségben más centrumokkal.
Olyan Erdélyt akarunk, amelyben a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára.
Nem akarunk újjáéleszteni – és még kevésbé kiváltani vagy támogatni – valamiféle helyiérdekű, a román, magyar és német különbség fölötti vagy éppenséggel e különbségek ellen irányuló transzilvanizmust. Európai erdélyiséget akarunk, amely ezeket az eltérő hagyományokat és identitásokat modern, az egységesülő Európa szellemiségéhez közelítő konszociatív rendszerbe tudja foglalni.
2000. 06. 01.
A szerkesztőbizottság
Ádám Gábor (adminisztrátor), Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Al. Cistelecan (felelős szerkesztő), Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Sabina Fati, Hadházy Zsuzsa (lapszerkesztő), Könczey Elemér (művészeti szerkesztő, Marius Lazăr, Molnár Gusztáv (felelős szerkesztő), Ovidiu Pecican, Traian Ştef, Szokoly Elek, Daniel Vighi.”
Érdekesek és magas színvonalúak voltak a lap cikkei (Molnár Gusztáv mellett Bakk Miklós és Szokoly Elek voltak, a belsők közül, a fő magyar szerzők; a románok közül Al. Cistelecan mellett Caius Dobrescu és Ovidiu Pecican, de sorolhatnék más neveket is), a legérdekesebb azonban mégis a két nyelven azonos szöveggel megjelenő lap szerkesztése, annak szellemi és érzelmi kalandja volt. Megérte!
A. Năstase börtönnel fenyeget
A Memorandumot a sajtóban élénk érdeklődés, de még inkább felháborodott elutasítás fogadta. Főleg a nemzeti (kommunista) sajtó méltatlankodva követelte a számonkérést, az aláírók megbüntetéséig – bizony, a bebörtönzéséig – elmenően. Hivatalosan állást foglalt Adrian Năstase kormányfő is, válaszában a Memorandum sablonos „elítélése” mellett kilátásba helyezte: „Úgy vélem, figyelmesnek kell lennünk, persze megrekedhetnénk mindenféle vitákban a legkülönfélébb kérdésekről, félretéve mindazt, ami fontosabb a társadalom számára. Itt van tehát ez a csoport, amelyben egy magyar állampolgár, azt hiszem, román állampolgársága is van, Molnár úr, részletesen tanulmányozza Magyarországon ezeket a kérdéseket, utána meg idejön Romániába, elmagyarázni nekünk a fejleményeket ezeken a területeken; mellette a Provincia folyóirat egyes tagjai is, valószínűleg jóhiszeműen, meg szeretnének vitatni bizonyos kérdéseket. Azt hiszem azonban, számunkra fontosabb nagyon komolyan más problémákra összpontosítanunk (...), hogyan hozzuk be a lemaradást az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában, hogyan sikerül csatlakozni az Észak-Atlanti Szövetséghez.” Ha meggondoljuk, kis híján miben akadályoztuk meg a román kományt!...
A miniszterelnök hozzátette: „Fontos megértenünk, hogy a politikában semmi sem véletlen, és ahogyan karácsonykor általában petárdákat használnak, ugyanúgy ennek a felvetésnek akkor kellett megjelennie, amikor párbeszéd, vita van előkészületben, amikor a külföldi magyarokra vonatkozó státustörvényről beszélnek. Nem hiszek a véletlen egybeesésekben, s ha emlékeznek, júliusban beszéltem a propaganda erőfeszítéseiről az autonómia, a regionalizálás, a provincializálás tekintetében, egy olyan egymásutániságban, amely a kollektív jogoktól elvezetett volna a több szintű autonómiáig. (...)” Már-már elismerő értékelés...
Végül: „Tehát mindezek a dolgok előreláthatóak voltak, és rámutattam, miért kell elkerülnünk a csapdát, hogy vitázni kezdjünk, én pedig most megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ezekről a kérdésekről beszélek. A provinciások tulajdonképpen ezt a vitát óhajtják. Hagyni kell őket, hogy vitázzanak, amennyit akarnak; könyveket, cikkeket írjanak. Abban a pillanatban azonban, amikor akcióba kezdenének, kétségtelenül a törvény alapján fogunk ítélni, és ha szükséges, közbelépnek az állam intézményei.” Nos, nem volt szükséges, azt viszont kétségtelennek tartom, hogy a Provincia tagjait azóta is – hogy is mondjam – kitüntetett érdeklődés övezi bizonyos megfigyelői körökben.
A vége elmarad
A vita, a tevékenység azonban csakhamar a mi köreinken belül is megszűnt. A kérdés nem az, hogy miért fulladt ki a lap harmadfél év alatt (elsősorban természetesen anyagi okokból, egyre nehezebb volt cikkeket szervezni, és kevesünknek volt a lapnál a főállása – szegény-szegény Hadházy Zsuzsa! –, és hát a „polémiák és a párbeszéd” is átköltözhetett, ha inkoherensebb és felszínesebb formában is, a virtuális térbe), fontosabb lenne elemezni, hogy miért nem „ütött át” a programja. Erre történtek kísérletek, bevallom, kedélytelenül és futólag olvastam őket. Azt hiszem, egyszerűbb kimondani, hogy az a program, az a „mit akarunk” megalapozatlan reményre támaszkodott. Ez nem csak az idézett miniszterelnöki beszéd, de most már a tíz év tapasztalata alapján is elmondható.
Nem, úgy látszik, „térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme” nem tehető „az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává”.
Igen, sajnos „a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárja előlünk a jelen alternatíváit”. És hiába nem akartuk, hogy „a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen”, az lett, az maradt. Nagyon valószínű, hogy a megváltozott valóságban, sűrűsödő gondjaink közepette az „európai erdélyiség”, amelyben „a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára”, nos, minden látszólagos apró sikerei ellenére provinciális memorandista álom marad. Túl bonyolultak és túl gyorsak a változások, túl kaotikus hozzá a világ. Nem érettek hozzá a körülmények. Talán mi magunk sem vagyunk eléggé érettek hozzá. De a Provincia kalandja után mindenképpen érettebbek vagyunk, mint azelőtt.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kolozsvár: magyar diákok rendőrtáborban
„Megpróbálunk hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar és a más nemzeti kisebbségekhez tartozó fiatalok ne úgy tekintsenek a rendőri hivatásra, mint amely kizárólag a román többséghez tartozik” – magyarázta Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja igazgatója a Kolozsváron, augusztus 6–10. között a helyi Septimiu Mureşan Rendőrképző Iskolában zajló, idén immár harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Lehetséges küldetés elnevezésű diáktábor célkitűzéseit.
Ádám Gábor a csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: a tábort a kolozsvári székhelyű Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja és az Országos Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési és Bűnügyi Kutatási Intézete közösen szervezi. Mint részletezte, egy héten át 35, különböző etnikumú – magyar, roma és német –, Bihar, Kolozs, Hargita, Maros és Szatmár megyéből érkezett középiskolai tanuló megtapasztalhatja, milyen felkészülésben van részük a kolozsvári iskola diákjainak, és tájékoztatást kapnak arról, hogyan léphetnek be ők is a rendőrség kötelékeibe.
A tábor ideje alatt a tanulók pályaválasztási tájékoztatókon, a rendőri pályára felkészítő tevékenységekben – lövészet-képzés, kriminalisztika, rendőri taktika –, valamint sport- és kulturális tevékenységeken is részt vesznek.
A táborban több Kolozs megyei magyar középiskolás is részt vett. Korondi Hajnal Erzsébet – aki Alsófelsőszentmihályról érkezett, és a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium tanulója – érdeklődésünkre elmondta, azért jelentkezett a táborba, mert szeretne rendőr lenni. Hozzáfűzte: amikor az osztálytársai meghallották, hová készül, azt mondták, hogy nem neki való a rendőrszakma, de szerinte csak az irigység beszél belőlük.
A Bihar megyei Kisszántóról érkezett Szmercsányi Cyntia, a nagyváradi Szent László Gimnázium tanulója, aki kérdésünkre lelkendezve újságolta tábori élményeit. Mint részletezte: bár egy színmagyar faluból származik, és emiatt olykor nehezebben tudja kifejezni magát románul, senki nem éreztette vele, hogy ő itt kisebbségi. „Mindenki, nagyon kedves volt velem, még az igazgató is” – mesélte a bihari lány. Hozzáfűzte: a legjobban a helyszínelés tetszik neki a rendőri munkában, de a lövészetet is nagyon élvezte. „Én lőttem a legjobban, még díjat is kaptam” – mondta büszkén Szmercsányi Cyntia.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Fejezetek az „új világ” kapcsolattörténetéből
A lendület mintha alábbhagyott volna az utóbbi években. Talán az 1920-as évek marosvécsi találkozóitól lehetne eredeztetni az erdélyiség gondolatának azt a polgári önszerveződésben manifesztálódó formáját, aminek bizonyos mértékben e civil szervezetek is – ki-ki a maga módján – szellemi örökösei. Az interjúsorozatban a román–magyar megbékélést felvállaló legfontosabb erdélyi civil szervezetek közül kerestem fel három intézetvezetőt, Smaranda Enachét, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga képviseletében, Koreck Máriát a szintén vásárhelyi Divers Egyesülettől és Ádám Gábort, a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjától. Elsőként a közülük legfiatalabb kezdeményezésként működő Divers Egyesület képviselőjével, Koreck Máriával olvasható a beszélgetés.
Szabadság (Kolozsvár)

Fejezetek az „új világ” kapcsolattörténetéből
Interjúsorozat a román–magyar kérdést felvállaló, erdélyi civil szervezetek vezetőivel
A kezdeti idealisztikus elgondolások félsikere miatt kissé szárnyaszegetten, de belső erőktől állandóan mozgásban tartva folytatják megkezdett útjukat az interjúalanyaink által képviselt szervezetek. A cél – talán a valóságtól megint csak kissé elrugaszkodott módon –, hogy az egyéni érdekek közérdekké nőhessék ki magukat. Némileg pragmatikusabb és kevésbé idealisztikus (?) oldalról megközelítve azt mondhatnánk: ezek az egyéni érdekek valamivel szélesebb körű egyéni, politikai érdekekké kellene hogy kinőjék magukat, és a társadalom formálásának egészen más dimenziója nyílna meg előttünk. A sorozat második, Smaranda Enachéval készített beszélgetése többek között ezeket a lényegi kérdéseket is körüljárja. Az interjúsorozatban a román–magyar megbékélést felvállaló legfontosabb erdélyi civil szervezetek közül kerestem fel három intézetvezetőt, Smaranda Enachét, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga képviseletében, Koreck Máriát a szintén vásárhelyi Divers Egyesülettől és Ádám Gábort, a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjától.
– A Pro Europa Ligát rögtön az 1989-es rendszerváltás után, az első nem kormányzati szervezetek egyikeként alapították. Milyen körülmények között született a kezdeményezés, és milyen célokat fogalmazott meg?
– A Pro Europa Liga Marosvásárhelyen 1989 decemberében jött létre és valóban nem csak Marosvásárhelyen, hanem egész Romániában az egyik első nem kormányzati szervezet volt. Nem volt spontán szerveződés, az alapító tagok többsége a marosvásárhelyi bábszínház munkatársa volt. A ’80-as évek vége felé a marosvásárhelyi bábszínháznál olyan értelmiségi és művészeti gárda működött, amely csírájában képviselte az ún. kultúrában megtestesülő ellenállást, politikai ellenállást. Az évek során mindannyian egyfajta „szűrőként” működtek, hogy a hivatalos kulturális pártpolitikát elhárítsák ebben a kis intézetben.
A Pro Europa Liga Marosvásárhelyen 1989 decemberében jött létre, egyike volt az első civil szervezeteknek az országban.
1989-ben Marosvásárhelyen színrevittük Állatmesék című darabomat, aminek a zenéjét Csíky Boldizsár írta, díszleteit Haller József tervezte, rendezője Maria Mierluţ, volt. Ez a darab a ceauşizmusnak és a Ceauşescu családnak nagyon transzparens – sajnálatos módon túl transzparens – allegóriája volt. Egy olyan országban történt, ahol minden abszurdum, ahol munkatáborok léteztek, propaganda, klientelizmus stb. A darabot végül leállították 1989 májusában; bennünket, akik a létrehoztuk, többször felcitáltak a pártbizottság elé, elég kellemetlen időszakot éltünk át. GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Fejezetek az „új világ” kapcsolattörténetéből
Interjúsorozat a román–magyar kérdést felvállaló, erdélyi civil szervezetek vezetőivel
Magyarok és románok között mind intézményi, mind társadalmi szinten olyan sikeres együttműködések jöttek létre, amelyekre mint a jövőbe vetett bizalmunk építőköveire lehetne tekinteni. Ugyanakkor, a beszélgetésekből kirajzolódik egy ezzel ellentétes irányú folyamat is, ami elsősorban a politikai szféra közömbösségében testesül meg. Az interjúsorozatban a magyar–román megbékélést felvállaló legfontosabb erdélyi civil szervezetek közül kerestem fel három intézetvezetőt, Smaranda Enachét, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga képviseletében, Koreck Máriát a szintén vásárhelyi Divers Egyesülettől és Ádám Gábort, a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjától. A sorozat harmadik, itt olvasható fejezete Ádám Gáborral, a kolozsvári szervezet igazgatójával készített beszélgetés.
– Az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja immár csaknem évtizedes múltat tudhat magáénak. Milyen körülmények között és milyen célokat megfogalmazva született a kezdeményezés?
– A szervezetet 2000 januárjában jegyezte be alapítóként egyrészt a Romániai Nyílt Társadalom Alapítvány, másrészt Salat Levente magánszemélyként. Nehéz pillanatban született meg ez az intézmény. A Nyílt Társadalom Alapítvány fő finanszírozója, alapítója, Soros György és a romániai alapítvány vezető tanácsa úgy gondolták, hogy nem érdemes tovább fenntartani az intézményt abban a formában, ahogy az 1990 és 2000 között működött. Ekkor született az a mentőötlet, hogy a fiókszervezetek helyébe jegyezzenek be önálló alapítványokat, amelyek egy-egy adott témakörben folytatják a tevékenységet, és amelyek más támogatókat is megpróbálnak bevonni. Kolozsváron két ilyen alapítvány született: az egyik a Roma Központ, amely kizárólag cigány/roma témákkal foglalkozik és a másik az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja. Ez utóbbi azt tűzte ki céljául, hogy a társadalomban annyira hiányzó interetnikus párbeszédet szorgalmazza, a két vagy akár több kultúra találkozási felületeit próbálja gazdagítani olyan tevékenységek által, amelyek a későbbiekben a közpolitikákat is befolyásolhatják. A közigazgatással, rendőrségi intézménnyel vagy helyi közösségekkel együtt dolgozva próbáljuk az etnikumközi párbeszédet előmozdítani.
De nem csak a magyar–román kapcsolatokról van szó. Itt van a roma/cigány kérdés is, amely Erdélyben is rendkívül releváns és egyre nagyobb kihívások elé helyezi a társadalmat. Románia szintjén ez elég sarkalatos probléma, akár a diszkrimináció szempontjából közelítjük meg, akár szociális, vagy épp az igazságszolgáltatás szempontjából.
A különböző közösségek igazságszolgáltató rendszerei komoly ellentmondásba, konfliktusba kerülhetnek egymással, ha csak arra gondolunk, hogy egyrészt van a romániai igazságszolgáltatási rendszer, ugyanakkor egyes helyeken még él az a kimondatlan érték a roma közösségek szintjén, hogy a megélhetés érdekében nem-romáktól eltulajdonítani, vagy kéregetni nem bűn, nem elítélendő dolog. Másrészt pedig ezeknek a közösségeknek léteznek saját, évszázados hagyománnyal rendelkező igazságszolgáltató egységei, az ún. „stabor”-ok, vagyis az öregek tanácsai. Kérdés, hogy lehet-e, érdemes-e integrálni ezt egy országos rendszerbe? Külpolitikai szempontból is nehéz kérdés, mert a többség felháborodottan – hogy ez indokolt vagy sem, az egy másik dolog – állapítja meg, hogy a Franciaországban, Olaszországban tartózkodó romák/cigányok alapján alakul az ország imázsa. Mindez a magyar közösség szempontjából sem elhanyagolható. Szociológiai kutatások azt mutatják, hogy létezik egy körülbelül százezer lélekszámot kitevő, elsősorban erdélyi roma/cigány közösség, amely vagy anyanyelvi szinten vagy második nyelvként beszéli a magyart. Ennek jó része, körülbelül 20–30 százaléka kettős életmódot folytat: Magyarországra megy át idénymunkára mezőgazdaságban, építészetben stb. … de szülőföldjének Erdélyt, Romániát tekinti, és ha a tavaszi, nyári hónapokban kimegy dolgozni, amikor van munka a számára, ősszel, a téli hónapokban hazajön, kétlaki életmódot folytat. Erre a magyarul vagy magyarul is beszélő romák/cigányok közösségére eddig sem a kulturális/politikai képviseleti fórumunk, sem a civil szervezetek igazából nem figyeltek oda, pedig ezzel érdemes volna komolyabban foglalkozni.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Főcze János
BÁRMIKOR ROBBANHAT
Erdélyben gyakoriak a roma-magyar feszültség-gócpontok
A kézdiszentléleki baleset és az azutáni események az egész erdélyi magyar közösséget megrázták. Van kiút az erőszakspirálból?
A Kézdiszentléleken történt baleset és az azutáni események bejárták a sajtót és megtöltötték a közbeszédet, hol ilyen, hol olyan felhanggal. Azonban a kézdiszentléleki helyzet nem egyedülálló, sőt, a szakértők szerint tele van az ország hasonló közösségi patthelyzetekkel, amelyek egy lépésre állnak attól, hogy kirobbanjanak. A hatóságok tehetetlenségére nincs magyarázat, a szőnyeg alá söprés módszerével élnek. Azonban ezek a problémák nem oldódnak meg maguktól, csak akkutizálódnak. A Transindex mediátorokat és más szakembereket keresett meg megoldási modelleket remélve, de egyben magyarázatot is keresve arra, hogy mi áll a kialakuló konfliktusok hátterében.
Nincs konfliktuskezelés
Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának igazgatója úgy véli, nagy problémának számít az, hogy a kézdiszentlélekihez hasonló helyzetek megoldására nincs állami forgatókönyv, és senki nem megy ki hivatalból ilyenkor.
„Ha intézményesítené valamelyik kormányszerv az interetnikus konfliktus moderálásának lehetőségét, akkor implicite azt is elismerné, hogy létezik ilyen probléma. Ez azonban nem elismerés kérdése, ilyen konfliktusok, feszültségek léteznek, sőt, kipattanásuk várható. Szerintem intézményes figyelésre szükség lenne” – mondta.
Ádám szerint azokban az esetekben, amikor a magyar és a roma közösség nem képes megoldani a konfliktust, ami közöttük feszültséget okoz, akkor mediátorhoz kellene folyamodniuk.
Azonban ahhoz, hogy mediálásra kerülhessen sor, a két közösségnek kellene arra a felismerésre jutnia, hogy szüksége van egy mediátorra, mert nem képes menedzselni a köztük lévő problematikus helyzetet. „Ez tipikusan egy olyan helyzet, amikor a külső szemlélő látja, hogy egy ilyenre lenne szükség, azonban a történések résztvevői nem jutnak el addig a felismerésig, hogy egy ilyen segítségével valamennyit lehetne javítani a helyzeten” – mondta a kézdiszentléleki ügyre utalva. Ha azonban a közösség nem jutna el a mediátor hívásának a gondolatához, akkor sem kellene annyiban hagyni a dolgot, ugyanis ezek a rendezetlen helyzetek nem eltűnnek, hanem akkutizálódnak. „Lehet, hogy érdemes volna kitalálni egy állami intervenciót az ilyen esetekre, amikor nem a felek felkérésére, hanem egy intézmény, mondjuk az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala vagy a roma ügyekkel foglalkozó kormányhivatal automatikusan intézkedni kezd. Ebben az esetben fel kellene kérni olyan hivatásos közvetítőket, akik nem a közösség tagjai, de értenek az adott nyelven, hogy segítsenek. Lehetne úgy is, hogy egyszerre kettőt küldjenek ki, az egyik legyen roma, a másik magyar. Kicsit módosított mediálási módszertannal és a közösségek beleegyezésével meg lehetne oldani, hogy mind a két mediátorban megbízzanak, és lépéseket tegyenek a közöttük lévő bizalmatlanság leépítésére.
Az a baj, hogy ha bűnügyi szempontból el is járnak a hatóságok, és igazságot is tesznek, pontosan ez a konfliktuskezelés nincs megoldva” – magyarázta Ádám.
Elmondta: léteznek hivatásos mediátorok, akik erre fel vannak készülve, és ugyan meg kell fizetni őket, de a „helyzetet legalább igyekeznek valahogyan kezelni”.
„Nem ismerek olyan esetet, hogy mediátorhoz fordultak volna, amikor hasonló problémákkal szembesültek. Ilyenkor abban reménykednek, hogy minden lecsendesedik, és hogy az események nem csapnak át erőszakosságba. De, ha erőszakosság nem is történik, ez nem azt jelenti, hogy a feszültség nem marad meg a közösségek között. És így olyankor pattan ki a feszültség, amikor talán legkevésbé számítanánk rá, és úgy nyilvánul meg, ahogy nem számítunk rá. Ilyen bármikor előfordulhat” – magyarázta a szakember.
Árnyalási pontok
Ádám Gábor arról számolt be, hogy a kézdiszentléleki roma közösség nem olyan mélyszegény, mint elsőre gondolnánk. Három évvel ezelőtt egy gazdaságfejlesztési projektben dolgozó szakember járt a helyszínen, szerinte a közösség számos tagja kereskedelemmel foglalkozik: abból élnek, hogy környékbeli gazdáktól felvásárolják a fölösleges krumpli- és zöldségtermést, és azt Brassóban vagy akár délebbre értékesítik piacokon. „Ez egy életforma: speciális szállítóeszközre van szükség, és sokat tartózkodnak emiatt Kézdiszentléleken kívül. Elmennek hétfőn, és gyakorlatilag a saját autójukban laknak, majd csak hétvégén érnek haza” – magyarázta a szakember.
A mediáláshoz két jól körülhatárolható fél kell, azonban ebben az esetben minimum három-négy szereplő azonosítható. „Egyrészt ott van a szentléleki roma közösség, másrészt a szentléleki helyi magyar közösség, de lehet külön szereplő a helyi közigazgatás és a székelyföldi motorosok közössége is. Ezek mind konfliktusban vannak” – mondta Ádám.
Ádám szerint a roma közösségnél a vezetők beazonosítása problémákba ütközne, ugyanis a székelyföldi magyar ajkú roma kisebbség esetében nem annyira jellemző ez a hierarchikus közösség-szervezési modell, így Kézdiszentléleken sem alkalmazzák.
Egy közösségi mediálási szakember szemszöge
Koreck Mária arra hívta fel a figyelmet, hogy a székelyföldi közösségek általában nagyon befele fordulnak, és már az olyan személyeket is idegeneknek nézik, akik akár több évtizede élnek ott, de a szomszédos faluból származnak. Ehhez viszonyítva még idegenebbnek érzékelik azokat, akik hozzájuk képest teljesen idegen módon élnek.
Koreck azt is elmondta, hogy széles körben elterjedt vélemény az, hogy a romák nem dolgoznak, és hogy lopnak. „Mindez sajnos sok esetben igaz. Azonban senki nem veszi figyelembe, mikor ilyenekkel érvel, hogy ennek strukturális okai vannak. Attól a ponttól kezdve, hogy nincsen házuk, sem földtulajdonuk, teljesen más életformát követnek. Ezeknek a roma közösségeknek számos tagja egyik napról a másikra él. Ez meg végképp nem kompatibilis a székely közösségek életmódjával” – magyarázta. „Arról is beszélni kell, hogy a panaszok, amelyeket a roma közösségek miatt a székelyföldi magyarok hallatnak, azok valós gondok. Az igazi probléma azonban az, hogy a köréjük fonódó „ördögi” körből (tulajdon hiánya, munkanélküliség, alacsony tanulmányi szint, stb.) a romák nem tudnak egyedül kilábalni. Nem igazán tudnak önerőből telekhez és házhoz jutni, vagy a tanulmányi szintjükön javítani. Ez nem egyszerűen csak akarat kérdése. Ezek a közösségek sajnos túlélésre rendezkedtek be, és nincs meg az erejük hozzá, hogy változtassanak ezen. Sok esetben két generációs jelenség már körükben az, hogy a munkanélküliség és lakhatási problémák állandóak” – mondta. Koreck szerint egy másik fontos kérdés, hogy meddig lesz arra erőforrás, hogy hatalmi politikával elfojtsák az elégedetlenkedéseket. „Egyelőre hatalmi erővel fojtják el az elégedetlenkedéseket, a rendvédelmi szervek fenyegetése az egyedüli, ami visszatartja azoknak a kipattanását.”
„Ezek a problémák csak éleződnek, és még nagyon sok további gond lesz, ha semmi nem történik. Márpedig az önkormányzatok nagyjából húsz éve vonogatják a vállukat. Ez nem egy mostani probléma, ezt már a rendszerváltás utáni önkormányzati vezetők is látták, tudták.
Könnyű mondani, hogy éljenek a többség normái szerint. Azt is kell látni, hogy számos roma család olyan alapfeltételek nélkül él, amelyek nagyrészt kizárják őket a civilizált életvitelt élők köréből” – mondta. Koreck arra is felhívta a figyelmet, hogy a roma közösségek gyermekeinek nagy része nem jár rendszeresen iskolába. „Ebben a tudás megszerzésének az elmaradása mellett a legnagyobb baj az, hogy a szocializálódás is elmarad. Ha ezeken a folyamatokon nem megy át a gyerek, akkor nem tud a társadalomba betagolódni, ugyanis nem fog úgy viselkedni, mint egy szocializált személy. Ez azért is veszélyes, mert sokszor nincsenek meg azok a viselkedési gátak, amik kialakulnak a magyarok többségében, éppen a szocializáció és a biztos létkörülmények miatt. Ezért van az, hogy adott esetben egyes romák lekaszálják más terményét, és még bosszút is állnak a tulajdonáért jogosan fellépő gazdával szemben. Ilyen és ehhez hasonló esetek szoktak vádaskodáshoz, bizalmatlansághoz és sokszor önbíráskodáshoz vezetni” – magyarázta.
Koreck szerint az önbíráskodással, azon kívül, hogy bűncselekménynek számít, a legnagyobb probléma az, hogy nem csak azok keverednek bele, akik direkt érintettek, hanem a körülöttük lévők is, tehát azok, akiknek nem sok közük van a konkrét, pontszerű eseményhez.
Van megoldás?
Koreck Mária szerint a békülési folyamat nem fog magától beindulni. „Ahhoz, hogy elindulhasson a feszültség feloldását célzó folyamat, be kell vetni humán és anyagi erőforrásokat is, hogy a két közösség közötti szociális szakadékot áthidalhassák. Vannak erre eszközök, de akarni kell. Azt is kell tudni, hogy ez egy többéves folyamat lenne. És utána jöhetne maga a mediálás, ha szükség lenne még rá. Azt is tudni kell, hogy a problémák megoldására ez sem lenne garancia, de legalább történnének konkrét lépések a helyzet kezelésére” – magyarázta. Ezek a konfliktusos helyzetek összetettek, van egy látszólag elsődleges erőforrás-konfliktus: az egyiknek van, a másiknak meg nincs tulajdona, telke, háza, egzisztenciája; és van egy identitást érintő konfliktus is, mely nem minden esetben redukálható le etnikai identitásbeli konfliktusra. Ez esetenként az emberi méltóság megsértésében nyilvánul meg, vagy az osztott vagy nem osztott értékekben.
A polgármester is kérhetné a mediálást, ha nagyon jól körülhatárolná, hogy mire kéri, és a feleket legalább egyszer asztalhoz hívná, hogy próbálkozzanak meg közös kiutat találni. Mindennek azonban alapvető feltétele, hogy mindenki elismerje azt, hogy az egész közösségnek komoly problémája van, és, hogy ez nem csak a közösség egyik vagy másik részének a kizárólagos gondja vagy hibája, tehát közösen kell rá megoldást keresni.
Ha ez megtörténik, akkor a következő lépés lehet a külső segítséghez való fordulás, ez lehet közösségépítő szakember vagy konfliktuskezelő szakember. „Erővonal mentén a problémát semmiképp sem lehet megoldani. A megoldás csak közös akarattal lehetséges” – mondta. Elmagyarázta, hogy vannak erre pozitív példák, mint egyes ír csoportok, meg számos afrikai népcsoport, akik mediálással kezelik sikeresen az interetnikus és sok esetben erőszakos konfliktusaikat. Azonban ez sokévi előkészítő munka és nagy odafigyelés eredménye.
A kereskedő cigányok kapcsán a szekértő úgy gondolja, hogy ők egy jó lehetőség a helyzet rendezéséhez. „Ha így áll a dolog, akkor a közösség vezetői tehetnek a helyzet javításáért, mert azoknak, akik kereskednek, vannak kapcsolataik a külvilág fele. Emellett az is lehet, hogy csak egy pár problémás család van. Ebben az esetben ellenük kell fellépni és megoldást keresni az esetükre, mert ezek a családok konfliktusokat generálnak. Az, hogy ilyenkor próbálnak nem beavatkozni, hátha elmúlik a helyzet, egy struccpolitika, amit nem értek, mert már nagyon rég folyik. Ha világos, hogy mi a gond, melyik családdal van baj, akkor igyekezni kell megoldani, mert az egész közösségre kivetítődik az, amit csinálnak.”
Koreck szerint ezt a problémát munkahelyteremtéssel és felzárkóztatással is meg lehetne oldani. Ez egy többéves folyamat lenne, amikor például egy olyan településfejlesztési projektet kellene indítani, amelybe bevonnak minden csoportot. „Ennek a keretében kellene hangsúlyosan foglalkozni a roma közösséggel. Én úgy látom, hogy ez egy járható út lehetne. Nem beszélve arról, hogy erre amúgy is szükség lenne. A településfejlesztési stratégia kidolgozását nagyon odafigyelően kellene megcsinálni és okosan alkalmazni, miután megkeresték hozzá a pénzforrásokat” – mondta.
Nemzetközi visszhang kell?
Koreck szerint a konfliktus előbb-utóbb ki fog pattanni, és nem csak Kézdiszentléleken. „Mondanom sem kell, hogy milyen rosszul néz az ki, hogy egy kisebbség (ebben az esetben a magyar) így bánik a saját kisebbségével. Én úgy látom, hogy a magyar közösségekben hamarabb pattan ki az erőszak a romákkal szemben, mint a román közösségekben. Nagyon rossz a Székelyföldön tapasztalt jelenség is, hogy a cigányokra alsóbbrendű lényként tekintenek. Ez akkor sincs rendben, ha nem egy tudatos gondolkodásmód. Az ott történtekhez hasonló traumák általában nem felejtődnek el, hanem mind nyomot hagynak a közösségek tudatában, és további konfliktusokat gerjesztenek” – magyarázta.
Megtagadta a választ kérdéseinkre a kézdiszentléleki polgármester
Múlt héten, pénteken falugyűlést tartottak Kézdiszentléleken, hogy megtalálják a kiutat a magyar és a roma közösség között kialakult konfliktusból, amely a motoros baleset és az azt követő események miatt éleződött ki. Felhívtuk a polgármestert, arról érdeklődve, hogy megtörtént-e a fórumon elhangzottak kielemzése, az ott elhangzottak alapján milyen lehetséges módozatai lehetnek a konfliktus kezelésének, milyen konkrét lépések megtételét helyezték kilátásba, illetve hogy tervezik-e konfliktuskezelési szakember bevonását, külső segítség igénybe vételét. A polgármester azonban nem válaszolt kérdéseinkre.
Transindex.ro

Magyar diákok a rendőrakadémián: még mindig csak csepp a tengerben?
A nemzetiségi kisebbségeknek fenntartott helyek száma kevés, csak a kvótával nem javítható látványosan az arány. De mégis „gyerekkori álmok” teljesülnek.
Augusztus 8-án tették közzé a Bukaresti „Alexandru Ioan Cuza” Rendőrakadémián az írásbeli eredményeket. A rendőrakadémiára összesen 4010-en jelentkeztek, a kizáró jellegű sport, orvosi és pszichológiai próbák után 2915-en mAradtak versenyben a 795 helyre.
A tavalyi évhez képest az idén 184 diákkal többet vettek fel, a túljelentkezés egyes szakokon így is látványos volt, a közrendészet karon például 12-en versenyeztek egy helyre, ahol a legnagyobb jegy 9,50, míg a legkisebb 8,50 volt. A legmagasabb bejutási átlag a tűzoltó karon volt, itt 9,75 volt a legjobb jegy és szintén 8,50 a legkisebb.
Idén is voltak a nemzeti kisebbségek számára fenntartott helyek
A nemzeti kisebbségek számára idén is voltak külön fenntartott helyek, a roma, a magyar és a más nemzetiségű felvételizőknek így nagyobb esélyük van bekerülni az akadémiára. A belügyminisztériumhoz tartozó rendőrakadémia honlapján közzétett információk szerint azoknak a jelentkezőknek, akik a nemzeti kisebbségek számára fenntartott helyekre pályáznak, bizonyítaniuk kell a nemzetiségi hovatartozást. Ez lehet egy az adott kisebbségi szervezet által kiállított igazolás vagy az érettségit igazoló okmány is. A magyarok számára összesen 11 helyet hirdettek meg a rendőrakadémián, ebből ötöt a közrendészet karon.
A magyar diákok körében még mindig nem tartozik a népszerű opciók közé a rendőri pálya
A magyar nemzetiségű diákok körében a rendőri szakma nem túl népszerű, Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának a vezetője már 2007 óta szervez népszerűsítő kampányokat a magyar többségű megyékben, hogy a fiatalok lehetséges opcióként gondoljanak a rendőri pályára is.
Romániában jelenleg a kisebbségi rendőrök aránya 1 és 1,5 százalék között mozog. A rendőrség 2016-ban kiadott, a 2015-ös évre vonatkozó jelentésében 1,35 százalékra teszi a kisebbségi rendőröknek az arányát, ez az arány javult a 2014-es évhez képest, de továbbra is jóval alatta van a lakosság nemzetiségi arányainál – tudtuk meg Ádámtól, aki elmondta, hogy a cél természetesen minél inkább megközelíteni a 10 százalékos arányt.
Ennek az alacsony aránynak összetett okai vannak: egyrészt még mindig él a köztudatban, hogy a rendőri feladatokat csak román nemzetiségűek láthatják el, a „csak a rendőr román a faluban” sok Székelyföldi településen még továbbra is megmásíthatatlan axiómaként él. Ugyanakkor ennél a pályánál is érvényesül az, ami sok más szakmában is megmutatkozik, hogy a jelentkezők családjában már van hagyománya az adott szakmának, így a magyarok körében a rendőri szakma esetében ez a szám még nagyon alacsony. Ezenkívül az is egy fontos adalék, hogy a nemzetiségi kisebbségeknek fenntartott helyek száma kevés, csak a kvótával nem érhető el a tíz százalékos arány.
Ádám Gábor ugyanakkor azt is elmondta, hogy a magyar, roma és más nemzetiségű fiatalok még most sem tudják felvenni a versenyt a többségiekkel, hiszen még mindig van legalább egy jegy különbség a román felvételizők legutolsó bejutási médiája és a legjobb magyar jegy között.
„Másrészt az az öt hely elenyésző, hogy hosszútávon csökkenteni lehessen a lemAradást, jóval nagyobb beiskolázási számok kellenének, hogy tizenöt éven belül már ne legyen ilyen alacsony a nemzetiségiek aránya. Ha a többségi jelentkezők felől közelítjük meg, akkor az is egy problémát jelent, hogy a nemzeti kisebbségek számára fenntartott helyekre jóval alacsonyabb jegyekkel be lehet jutni, ez okozhat némi frusztrációt is ” – fejtette ki az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának a vezetője, aki kérdésünkre elmondta, hogy a nemzetiségi helyek száma az elmúlt években kiszámíthatatlan módon változott – míg 2010-ben csak a magyarok számára 34 külön hely volt, ebből 15 volt rendőrségi, a többi csendőrségi, tűzoltósági, levéltári és jogi szakokon. 2011-ben csak a 15 rendőrségi hely mAradt meg, a többi szakon már nem voltak elkülönített helyek. 2012-ben volt egy hatalmas leépítés, akkor egy hely volt az akadémián, 2013-ban hat, 2014-ben nyolc, 2015-ben 9, míg az idén pedig 11 hely.
Lehetséges küldetés: a rendőri pálya népszerűsítést célzó kampány egyre több érdeklődőt vonz
A rendőri szakma népszerűsítését szolgáló kampány része a Lehetséges küldetés tábor, amelyet az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja szervez a Kolozsvári Septimiu Mureşan Rendőrképző Iskolával közösen. A 2007-től működő rendezvény célja, hogy a kisebbségi, elsősorban magyar és roma nemzetiségek körében megismertessék a rendőrségi munkát, hogy azok lehetséges opcióként tekintsenek a rendőri szakmára.
Ádám Gábor elmondta, hogy a rendezvényük sikeres, hiszen az elmúlt években több mint 1300 diák iratkozott be a táborba, amelyből 280 diák részt is tudott venni rajta. 2013-ban volt egy szünet, 2014-től viszont újraindították a kampányt és a tábort is. Ádám elmondta, hogy a 2014-es tábor résztvevői közül tízről tudják, hogy próbálkozott a rendőrakadémián illetve a rendőrképző iskolákban, a 2015-ös tábor 51 résztvevője közül 30-an voltak végzősök, közülük pedig 4-en próbálkoztak a Bukaresti rendőrakadémián. A rendőriskolákban ősszel lesznek a felvételik, így oda még várják a további jelentkezőket. Régi álmuk vált valóra, hogy bejutottak a rendőrakadémiára
A 2015-ös tábor résztvevői közül a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban érettségizett Szabó Kinga egyike annak az öt magyar diáknak, akik idén sikeresen bejutottak a Bukaresti rendőrakadémiára. Kinga már általános iskolás kora óta készül a rendőri pályára, egyszer sem gondolt arra, hogy más szakmát válasszon.
„Már gyerekként is szívesebben játszottam kisautókkal mint babákkal, később pedig a sok rendőrös film volt az, amelyek még inkább erősítették bennem, hogy ezt a szakmát válasszam.” A Lehetséges küldetés tábort a tavaly Kinga egyfajta vízválasztónak tekintette, hiszen azzal a gondolattal ment el a Kolozsvári táborba, hogy vagy végleg lemond a rendőri pályáról vagy még jobban meg fogja erősíteni az elhatározásában.
„A tábor az az élmény volt az életemből amelyik leginkább motivált ahhoz, hogy továbbra is erre a pályára készüljek” mesélte Kinga, aki a Bukaresti felvételin az írásbeli vizsgától félt a legjobban, azon belül is történelemtől, mert azelőtt nem igazán foglalkozott ezzel a tantárggyal.
Jánosi Szilárd még 2014-ben vett részt a Lehetséges küldetés táborban, de 2015-ben nem sikerült bejutnia a rendőrkadémiára. Szilárd az idén már sikeresen felvételizett, a Transindexnek elmondta, hogy gyerekkori álma volt, hogy rendőr lehessen és 10. osztály elején azt is eldöntötte, hogy a Rendőrakadémiára jelentkezik az érettségit követően. Szilárd szintén az írásbelitől félt a legjobban, a sport próbák nem okoztak nehézséget számára, hiszen 11 éve karatézik.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro