"Nov. 18-án Szabó Árpád unitárius püspök felszentelte Sepsiszentgyörgyön a tíz éve épülő unitárius templomot, majd megszentelte az 1956-ban öntetett s mostanra hazakerült harangot. A műsor keretében zászlókat szalagoztak fel. Elsőként a magyar kormány által az unitárius egyházkerületnek adományozott millenniumi zászlót, majd a Szakács Ilona által az egyházközségnek ajándékozott, évtizedeken keresztül padláson dugdosott piros-fehér-zöld lobogót, aztán a Varga Erzsébet által a dalárdának és külön az egyházközségnek készített zászlókat, majd az amerikai és angol nemzeti zászlókat - az ottani testvéregyházak támogatásának köszönete jeléül. Kovács István ismertette a sepsiszentgyörgyi unitáriusok történetét. Az üdvözlőbeszédek hosszú sora következett, köztük voltak a helybeli egyházak képviselői, a magyarországi támogatók részéről Balogh Zoltán, a miniszterelnöki hivatal egyházügyi tanácsosa, Csallóközi Zoltán, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának képviselője, Barabás T. János, a bukaresti magyar nagykövetség sajtóattaséja, végül Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy polgármestere, a háromszéki területi RMDSZ elnöke osztotta meg jókívánságait. /Szekeres Attila: Unitárius templomszentelés Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 19./"

Magyarországi támogatás a Téglás-iskolának
Három millió forintot (50 000 lejt) nyert el a dévai Téglás Gábor iskola magyarországi pályázatokon.
A Szülőföld Alap örökébe lépő Bethlen Gábor alapítványtól egymillió forintot nyertek el az aula felszerelésére. Nevezetesen korszerű világítótestek, reflektorok fénymixer, valamint hangosító-berendezés vásárlására és felszerelésére, ismertette a helyzetet Kocsis Attila iskola-igazgató. Az aula ugyanis a dévai magyar iskola nagyterme, ott zajlanak a különböző rendezvények (tanévnyitó, évzáró, gólyabál, iskolaünnepségek, diákelőadások, március 15-i megemlékezések, stb.), ahol fontos a megfelelő megvilágítás és akusztika. Ez eddig problémát jelentett, a magyarországi támogatás nyomán, viszont megoldódott.
Egy másik pályázaton – szintén a budapesti Bethlen Gábor alapítványtól – 1,5 millió forintot nyertek el az információs központ kialakítására. Nevezetesen íróasztalokat, könyvespolcokat, számítógépeket vásároltak, illetve szélessávú internetes hozzáférhetőséget biztosítottak. Ez amolyan multifunkcionális terem, ahol a diákok széleskörű információkhoz juthatnak, hagyományos könyvek, vagy az információs világháló révén. Ősztől a helység a bennlakó diákok ott fognak felkészülni délután. Ráadásul a nyár folyamán a nyíregyházi megyei könyvtár 5 tagú szakember-gárdája, dr. Vraukóné Lukács Ilona vezetésével rendszerezte, osztályozta és pontra tette az iskolai könyvtárat, mely Balogh-Botár Csaba aligazgató szerint jelenleg olyan 5000 címet tartalmaz.
Végül a budapesti Balassi Intézet félmillió forinttal támogatta a nem dévai diákok ingáztatását a környező – vagy távolabbi – településekről Hunyad megye egyetlen magyar iskolájába. Nyugati Jelen (Arad)

Aszfaltország szórványmagyarjai
Pusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk.
Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással.
Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne…
A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás.
Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt.
Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően.
Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk.
Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.”
A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel.
Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében.
Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni.
Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján.
Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken.
Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket.
Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.
A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik.
Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el.
Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.”
Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést…
Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magányosok karácsonyi ebédje Aradon
Barátok pótolják a hiányzó családot
Tegnap a Jelen Ház nagytermében 12 órakor kezdődött az RMDSZ Arad megyei szervezetének Szociális Bizottsága által szervezett, hagyományos, magányosok karácsonyi ebédje, ahol Hadnagy Dénes választmányi elnök köszöntötte a 80-nál több egybegyűltet. Amint elmondta, az RMDSZ megyei vezetősége nem csak ünnepnapokon, de folyton odafigyel a magányos, esetleg hátrányos helyzetben élő emberekre. Farkas Viktória, a Szociális Szakbizottság elnöke, köszöntőjét követően, örömének adott hangot, amiért az érdekvédelmi szövetség megyei szervezetének a megbízásából, újra vendégül láthatják, együtt tölthetnek néhány kellemes órát az aradi magányosokkal, akiknek a gondjaira a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezete is folyamatosan odafigyel. A továbbiakban p. Blénesi Róbert arad-belvárosi plébános, minorita házfőnök vezetésével együtt imádkoztak, majd elénekelték a Mennyből az angyalt. Ezt követően, Farkas Viktória mindnyájuknak jó étvágyat kívánt, majd feltálalták az ízletes tárkonyos levest, utána körettel a sültet, ami után karácsonyi süteményt fogyaszthattak, amit ásványvízzel, illetve vörös- és fehérborral öblíthettek le. Ebéd közben érkezett meg Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester dr. Kószó Péter hódmezővásárhelyi alpolgármester társaságában. Mindnyájan egy nagycsaládnak vagyunk a tagjai, tehát fokozottan kell figyelnünk egymásra, ezért a jelenlegihez hasonló, közösségépítő alkalmakat rendszeresen szeretnék megszervezni. Mindketten meleg hangon üdvözölték az ebédlőket, akikkel elbeszélgettek, borral koccintottak a küszöbön lévő nagy ünnepre, illetve az új évre.
A megszólaltatott vendégek közül Körösladányi Mária elmondta: a közösségi ebéd lélekben mindig felerősíti, ugyanis nagy beteg volt, tíz évvel ezelőtt gyógyult meg a rákbetegségből, amiért nem tud eleget hálálkodni a Jóistennek és azoknak, akik gondoskodnak a magányosokról. Tóth János első alkalommal kapott meghívást a magányosok ebédjére, ahol nagyon jól érezte magát, máskor is szívesen eljön, mert a legtöbb embert ismeri. Kovács Ilona, a Nyugdíjas Klub oszlopos tagja, a legtöbb magyar rendezvényen ott szokott lenni, mert a barátok helyettesíthetik legjobban a hiányzó családot.
Az idei magányosok karácsonyi ebédjének a megszervezéséért köszönet jár az RMDSZ Szociális Bizottságának, míg a támogatásáért az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Város Tanácsának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Emlékeket idézve töprengeni a jelenről
Az 1928-ban született Kovács Ilona nénit a falu valahai életéről faggattuk. Sok régi embert emlegetett, „akik már a temetőben vannak”. De örömmel említette, hogy egyetlen testvérével ők a legidősebb Kénosban élők. Életüket szülőfalujukban élték le, hiszen amikor fiatalok voltak és elmehettek volna, nem volt szokás az elvándorlás, dolgoztak, és jól érezték magukat családjaikban. Derűsek: egészséges humorral, pajkos mosollyal mesélgetnek a régi dolgokról.
Felkerestük a 90. évében járó Gelérd Sándor bácsit is, aki még mindig méhészkedik. Szinte hasonló a mai életterük is: kis lakószobák, ahol karos padokon pihent meg a kérdező. Mindkettejüknél ropogott a tűz a hűvös tavaszi napokon. Sándor bácsi ma is abban a házban lakik, ahol született.
– Sok utcája van ennek a kicsi falunak – jegyezte meg Ilona néni. – Télen ültünk rea a korcsolyára, vagy kihúztuk a széket, felfordítottuk, és azzal is mentünk. Az erdőn jártak keresztül Udvarhelyre: átalvetőben vitték a tojást, tejet, tejszínt, vajat a házakhoz. „Reggel korán indultunk, délre vissza kellett érni, és mentünk a mezőre” – emlékezett vissza Ilona néni. Amikor ezt felemlegettem Sándor bácsinak, kérdezvén, ha lekésném a buszt, mehetnék-e arra hazafelé, sokatmondóan mosolygott: gyalog nem lehet járni, nem használják már rég a gyalogösvényeket, benőtte a bokor…
Szüleik mezőgazdasággal foglalkoztak. Állatokat tartottak, abból jól meg tudtak élni. Patakfalván volt a csarnok, a felcédulázott tejes kondérokot szekérrel vitték. Ilona nénitől tudjuk: „Gyermekekül hajtottuk a marhákat a mezőre, őriztük, ezzel foglalkoztunk. Kellett dolgozni. Ha egy idegen ment a házhoz, egy székre leültek, nem lehetett beleszólni a nagyok dolgába. Köszönni kellett előre mindenkinek. Magyar világot is éltek. Nyolc osztályt jártak, mert közben román világ lett, és követelték, hogy ennyit ki kell járni. „Románul kellett beszélni, tanfelügyelő is jött. Elég nehéz volt.”
Volt egy téli és egy nyári cipőjük, de olyan gyermek is akadt, akinek nem jutott lábbelire. Mind lehúzták a cipőjüket, és mezítláb mentek be a templomba. Egy héten egy lejre vettek nekik cukorkát, az elég kellett legyen. A gyermekek mind egy iskolába jártak, a tanító a nyolc osztályt egyedül megtanította. Az iskola megsemmisült, Szentmártonba, Udvarhelyre járnak manapság a gyermekek.  Egy disznót levágtak, egy családnak az egy esztendeig elég kellett legyen. Ilona néni úgy véli: „most a luxért kell annyit dolgozni”. Tapaszos ház volt, úgyis felnőttek a gyermekek.
Nem is úgy volt, hogy mindenki menjen ide-oda – fűzte a szót az otthon maradásról Sándor bácsi. Nagycsaládokból mentek inkább el, ahol nehéz volt a megélhetés. Sándor bácsi nem kívánkozott el, a felesége is odavalósi volt. Húsvét utáni beszélgetésünk alkalmat kínált arra, hogy elmondja: nem jártak mindenhová locsolni legénykorukban, csak oda, ahol lány volt.
Összegyűltek cséplés, vagy ősszel a betakarodás után, húsvétkor, karácsonykor. Színdarabot is tanultak, férfiak, asszonyok sokan voltak. Két-három színdarabos bál volt évente, más vasárnapokon tánc, zenész volt, színdarab nem – mondta Sándor bácsi. A környező falvakba is jártak szórakozni, Bágyba például, ahol rokonság volt. Szépen felöltözve gyalog mentek, olyan is volt, hogy reggel jöttek haza. Átöltözött, és ment kaszálni. „Olyankor délben nagyobbat aludtam” – mondta pajkosan.
– Nem vittek el a háborúba, me’ gyenge voltam – emlékezett. Sorkatonai behívója később Máriaradnára szólt. Tüdőgyulladással került az aradi kórházba, hamar felgyógyult, de az orvos személyes szolgálatára maga mellett tartotta – hat hónapig volt Aradon. Utána előbb a szüleivel, a magángazdaságban, majd a kollektívben dolgozott: három évig brigádos, kettőt pénztáros volt, és a kerekes műhelyben is dolgozott. Mindig voltak állatai. 1950-ben megnősült, akkor „szerelte” a méheket: „két rajt vettem, arra ütte a pénzem”. Kedvelték a mézet, megtermeltették. A többletet eladták. „Most is el tudnám adni, ha lenne…” Sándor bácsi vallja: „Csípősek a méhek, de szeretem őket. Ha megmar sem dagad fel a helye.”
A kollektív gazdaság méhészeként egy alkalommal vándoroltatta az állományt Olténiában. Legtöbb negyven saját család méhe volt, legutóbb harminc. „Eltelt az idő kicsit” – villant a szeme. Ma tizennégy méhcsaláddal foglalkozik, ezeket már nem akarja eladni. Lányával, vejével és unokájával lakik egy udvaron, két dédunokája és lányunokája nem velük lakik. „Nincs más, aki rendezze a méheket” – mondta szerényen, amikor rákérdeztünk, hogy még mindig maga rendezi-e. Megemlítette: betegség soha nem volt közöttük. A jó méz titkáról elárulta: akkor a legfinomabb, amikor a méhek lefedik a lépet. Le kell kaparni a viaszfödémet, és utána lehet pergetni. Sajnos nem kóstolhattuk meg a tavalyit, mert nem tudott elvenni tőlük a kedvezőtlen virághordás miatt. Annyit termeltek, amivel kiteleltek. Nem járt még idén a méheknek az idő – Sándor bácsi tett egy szálfát a tűzre, és elkísért.
Sok juhuk volt, teheneket tartottak Ilona néniék. Jó volt az eszteringahajtás is. Pontosított a kedvünkért: hajtották a fejős állatokat a fejőlikra. Hátul szájván volt. Finom volt a frissen oltott tej – merengett Ilona néni. Számára ma is jobb Kénosban, mint városon. Lányának van tömbháza, de nem tud ott ülni.
Tíz éve özvegy, de közel lakik az unokája, akinek menyasszonya is van. Bejárnak, nincs egyedül. „Jobb falun, az ember kimegy az ajtón, lát valamit, valamihez hozzáfog.” Ottjártunkkor a kertben az unokájával rózsafákat metszettek. Tyúkok vannak, a teheneknek szénát ad. Mindig akad, mivel foglalkozni. Nyáron nem tud a mezőre menni, messze vannak a kaszálók. „Nem is kell most takarni. Fésülik fel géppel, és hozzák haza.” A tél a majorság- és állatrendezéssel eltelik. „Ezelőtt jó volt: nappal is mentünk egymáshoz fonni. Összeültünk, jókat mondtak az öregasszonyok, olyan jól eltőtt.. Kendervásznat szőttek, csináltak belőle köntöst, a gyapjúból szoknyát. „Nem volt ilyen bő világ. Most mindenki otthon ül, nézik a tévét."
Vasárnaponként a leánya visz ételt. De amit maga főz, azt szereti. Régi ételeket: tormás tárkonyos levest, pityókás tokányt, puliszkát csirkemártással. Régen szilvát aszaltak. Volt aszaló, olyan fonott, mint a kosár – magyarázta. Alatta tüzeltek. Télen megfőzték az aszalt gyümölcsöket, és azt ették. Ősszel szaragózát, csipkebogyót szedtek, pecset főztek belőle. „Most úriság van a miénkhez képest. Minden lehetőség megvan, de a miénk jobb volt. Ha nem is volt minden, jobb volt. A régiek már, ugye, elmúltak? – nézett rám kérdőn. Fiatalságuk idején a fehérnépek varrtak, fontak, szőttek. Rámutatott a falvédőre: mennyit kérték a magyarországiak… Bármennyi pénzt adtak volna érte, de amíg él, nem adja el. Hogy télen még mivel telnek a napjai? Itt van a Biblia – mutatott az asztalra. Majd fellebbentette a takaró papírlapot a patinás könyvről.
Molnár Melinda 
Székelyhon.ro

Székely-mezőségi Néptánctalálkozó Mezőmadarason
Az erdélyi Mezőség és a történelmi Székelyföld metszésövezetében elhelyezkedő Mezőmadarason, a Mezőmadarasi Interetnikus Egyesülettel együttműködve, a mezőmadarasi Árvalányhaj Néptánccsoport ez év június 16-án első alkalommal szervezte meg a Székely-mezőségi Néptánctalálkozót. Az eseményen, a helyi csoportok mellett, a szomszéd falvakból is érkeztek fellépő csoportok, mint például a Fénysugár Néptánccsoport Mezőbodonból, a Kincsásó Néptánccsoport Mezőbergenyéből, a Fürgelábak Néptáncegyüttes Szabédról, a Csipkebogyó Néptánccsoport Mezőbándról, a Gyöngyvirág Néptáncegyüttes Csittszentivánról és az Árvácska Néptánccsoport Erdőcsinádról. A környékbeli csoportok mellett más megyékből, illetve Magyarországról érkező néptánccsoportokat is vendégül láthattak a mezőmadarasaiak. Ilyen volt a Kolozs megyei Kaláka Néptáncegyüttes Szamosújvárról, illetve az egri Szedett-Vedett Néptánccsoport Szatmár megyéből. A fellépők között szerepelt a Fagyöngy Citerazenekar is Marosvásárhelyről.
Az ünnepi megnyitón köszöntő beszédet mondott Szabó Andor mezőmadarasi református lelkipásztor, Kovács Ilona, a helyi RMDSZ Nőszervezetének elnöke, Dávid Gyula Árpád, Mezőmadaras polgármestere, illetve Varga Gábor, Tényő település polgármestere Magyarországról. A köszöntő beszédek után következett a néptánccsoportok bemutatkozása, a szabadtéri színpadon fellépőket a Sopronból érkező Pendelyes Néptáncegyüttes gálaműsora zárta. A gálaműsor után a soproniak biztosították a hangulatot, hiszen az esti táncházban a Fajkusz Banda gondoskodott a talpalávalóról.
Az esemény megszervezése nem valósulhatott volna meg a lelkes támogatók nélkül, akik között felsorolható a Mezőmadarasi Önkormányzat, a Mezőmadarasi Református Egyházközség, illetve Roman Rozália, Szombath Béla, Nagy István, Nagy Levente, Czirjék Lajos (festőművész), Szabó Izolda, a Pro Ruris Egyesület elnöke, Kovács Ilona, a mezőmadarasi önkormányzat képviselői és a buzgó szülői közösség.
Az esemény megvalósulása újabb mérföldkő a mezőmadarasi Árvalányhaj Néptánccsoport történetében. Fazakas János táncoktató és Kovács Annamária csoportvezető odaadó és kitartó munkájának köszönhetően a mezőmadarasi hagyományőrzés újabb szintre lépett. A találkozó lebonyolítását még a gyülekező viharfelhők sem szakították meg, s a magyar táncörökség megünneplésének egy igazi, lelket melengető találkozó keretében örülhetett a nézőközönség és meghívottak.
Mindez arra ad reményt, hogy a népi hagyományok szeretete és ápolása él a székelymezőségiek szívében, s ez továbbadódik a következő generációknak is.
Fogarasi Melinda, Mezőmadaras
Népújság (Marosvásárhely)

Elkönyvelhetetlen magyar vereség Marosvásárhelyen
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – A függetlenként, de liberális hátszéllel induló Dorin Florea több mint 1700 szavazatnyi különbséggel nyerte el ötödik polgármesteri mandátumát Marosvásárhelyen, maga mögé utasítva a helyi magyarság jelöltjét, Soós Zoltánt.
A végleges eredmények alapján a hivatalban lévő elöljáró – aki ellen a helyhatósági választások előtt nem sokkal korrupció gyanúja miatt vádat emelt az ügyészség – 27 262 szavazatot kapott (az érvényes voksok 42 százalékát), míg Soós Zoltánra 25 537-en szavaztak (40 százalék).
Sovány vigasz, hogy Soósnak jobb eredményt sikerült elérnie, mint 2012-ben Frunda György volt szenátornak, aki polgármesterjelöltként tízezer szavazattal maradt alul Floreával szemben. A 2008-as megmérettetésen ugyanakkor Florea mintegy hatezer vokssal kapott többet, mint az RMDSZ akkori jelöltje, Borbély László parlamenti képviselő. Dan Maşca, a Szabad Emberek Pártjának (POL) jelöltje 5882 voksot gyűjtött be (9 százalékot) vasárnap. Furcsa egybeesés, hogy a választási bizottságok 1727 szavazatot érvénytelenítettek.
„Florea napjai meg vannak számlálva"
Soós Zoltán hétfőn óvást nyújtott be, mivel úgy véli, a jelenlegi városvezető tisztességtelen eszközökkel érte el azt az eredményt, amelynek köszönhetően továbbra is megtarthatja a tisztségét. „Florea olyan eszközökhöz folyamodott az utolsó napokban, amelyek ellentmondanak a kampánytörvénynek, illetve az új választási jogszabály is neki kedvezett, hiszen saját maga szervezhette meg saját magának a választásokat" – mutatott rá a független magyar jelölt.
Soós tudomása szerint az utolsó hetekben körülbelül ezer ideiglenes tartózkodási engedélyt bocsátottak ki Marosvásárhelyen, ami arra utal, hogy megpróbálták befolyásolni a választási eredményeket. Soós Zoltán szerint egyébként Florea napjai meg vannak számlálva polgármesterként, ő pedig csapatával arra készül, hogy folytatja a munkát, amelyet elkezdett, és korrupciómentessé teszi Marosvásárhelyt. Florea egyébként hétfőn azt mondta, egyáltalán nem izgult a szavazás napján, és a voksok összeszámlálásakor. „Én csak akkor izgultam, amikor az egyetemen vizsgáztam. Most a választópolgárok vizsgáztak, nem én" – fogalmazott.
RMDSZ-fölény a városi tanácsban
A marosvásárhelyi tanács legnagyobb frakciója az RMDSZ-é lesz, a begyűjtött voksokat tíz mandátumra válthatják a 23 tagú testületben. A Floreát támogató Nemzeti Liberális Pártnak (PNL) hat, a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) négy, a Szabad Emberek Pártjának (POL) három tanácsosa lesz az önkormányzatban. A POL három befutója közül egyébként ketten magyarok. Nem érte el az 5 százalékos küszöböt a külön listát indító Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A néppártnak a megyei tanácsba sem sikerült bejutnia.
Fájdalmas veszteségek és győzelmek
Szászrégenben az RMDSZ-es Nagy András vesztett román kihívójával, Maria Precuppal szemben, a szövetség azonban megtartotta a városvezetői tisztséget Nyárádszeredában Tóth Sándor révén és Szovátán is, ahol a megyei tanácselnöki tisztségre pályázó Péter Ferenc helyét Fülöp László Zsolt veheti át. Az RMDSZ jelöltje, Csibi Attila Zoltán Erdőszentgyörgyön is nyerni tudott. Marosvásárhely két peremközségében, Maroskeresztúron és Jedden hosszú évek után magyar jelölt tudott győzedelmeskedni, Marosszentanna viszont nyolc év után veszett el, ott ezúttal román jelölt győzött.
Maroskeresztúron beigazolódott, hogy minden egyes szavazat számít, hisz az RMDSZ által is támogatott Kovács Edit egyetlen vokssal szerzett többet, mint román vetélytársa. Jedden a szövetség eddigi alpolgármestere, Bányai István a szavazatok mintegy négyötödét tudhatta a magáénak. A szövetség számára kellemetlen meglepetés született Mezőcsáváson is, ahol az RMDSZ korábbi polgármestere, az előválasztásokon Kovács Ilonával szemben alulmaradó, vasárnap függetlenként induló Dávid Gyula ezúttal két szavazattal többet kapott, mint vetélytársa. Makfalván fölényesen nyert az eddigi megbízott polgármester, az MPP-s Vass Imre – ez egyébként a polgári párt egyetlen győzelme a megyében.
Krónika (Kolozsvár)

Szászoktól örökölt templom és sors
Mint minden szászok által épített erdélyi település, ma már Szászlekence is egyféle időutazást kínál az ide érkezőknek. Összeépült, kerítés nélküli házai, tágas piactere, hatalmas borpincéje és főként a domboldalon őrködő erődtemploma azt az érzést kelti, mintha legalább száz évet röpülnénk vissza az időben. Napjainkra a faluban egyetlen szász maradt.
A mai mintegy 2700 lelket számláló Beszterce-Naszód megyei, szászok alapította községnek olyan lakói is vannak, akik életükben nem láttak német embert, legalábbis a faluban. Nem is csoda, hiszen csupán egyetlen leszármazott él még abból a 13. századi közösségből, amely bő másfél évszázaddal ezelőtt a lakosság 85 százalékát képezte. Sophia Lockner, egy megözvegyült, beteges öregasszony az utolsó azok közül, akik valamikor felépítették és felvirágoztatták az egykor még városi és járási székhelyi rangot viselő középkori települést. A németajkú lakosság előbb a második világháború vége felé tűnt el tömegesen Lekencéről, amikor 1944. szeptember 17-én a Wehrmacht menekítette el a közeledő front elől. A háború után a szászok egy része visszatért, de nem sok időre, többségük ugyanis még 1946-ban Németországba emigrált, és Rothenburg ob der Tauber környékén telepedett le. Az itthon maradottak és leszármazottaik a hetvenes-nyolcvanas években szánták rá magukat a végleges útlevél igénylésére, abban az időszakban, amikor a Ceauşescu-rezsim a német államtól kikövetelt márkában mérte a távozók értékét. Az utolsó hullám a ’89-es fordulatot követően sodorta el a még itthon maradottakat.
A sors fintora, hogy a szászok előtt – Hitler náci politikája miatt – a zsidók tűntek el a községből. A monarchia idejében zsinagógát építettek és saját rabbit neveztek ki, ám a második világháború megtörte a közösség életét.
Villanyoltásra küldött lelkészek
Lélekszám szempontjából Szászlekencén a magyar közösség mindig is harmadrangúnak számított. Erdély elcsatolása előtt nemcsak a németekből, de a románokból is több volt a településen; napjainkban pedig az abszolút többségben lévő románok mellett egyre több a roma lakos és egyre kevesebb a magyar. A roma közösség akkora lett, hogy ma már elképzelhetetlen a szeptember 21-i hagyományos szászlekencei nagyvásár cigánybál nélkül. Trianon előtt, amikor cigány még alig élt a faluban, kétszáz fő körül mozgott a magyarság száma, majd némi megcsappanás után a szocializmus idejében ismét megugrott, de 1990 után fokozatosan csökkent. Joó Katalinnak, a református közösség első önálló lelkészének négy évvel ezelőtt, 2012-ben hetven híve volt, a nyáron érkezett utódjának – aki lényegében elődje is –, Pásztor Lórándnak mára kevesebb, mint ötven egyháztagja maradt. Amikor Ferencz Sándor kurátor név és életkor szerint kezdi sorolni őket, kiderül, hogy a drasztikus fogyás nem meglepő és nem is megállítható. A kívülről fújt „névsorolvasásba” mindössze Kovács Ilona vág közbe, kikérve magának, hogy ő ugyan nyugdíjas, de még egy ideig hatvanon aluli. Talán ő egyedül… „Ez azt jelenti, hogy öt év alatt elfogy a szászlekencei és vermesi közös gyülekezet?” – tekintek talán kissé naivan a lelkész asszonyra. „Nem is tudom, hogy kibírunk-e még öt esztendőt” – állít szembe Joó Katalin a könyörtelen valósággal. Nem bírták ki, mármint ő és szintén lelkész férje, Ledán István ezt a kilátástalanságot. A házaspár a nyáron gyülekezetet és egyházkerületet váltott, ma már a magyar határ közelében, Érköbölkúton szolgálnak. A fiatal lelkésznőt a püspökség érdekes módon mondhatni villanyoltásra küldte a megfogyatkozott szászlekencei-vermesi gyülekezetbe. A hosszabban tartó fény reményében azonban továbbállt, és másra bízta a villanykapcsolót. A szászlekenceiek és a vermesiek egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, hisz a tiszteletes asszony volt az első önálló lelkészük. Addig hol Tacsról, hol Cegőtelkéről szolgált be a pap. Nevet, mert Pásztor Lóránd személyében régi papjukat kapták vissza, azt, aki korábban hét esztendeig szolgált be. Ő azonban nem hagyja el a cegőtelki gyülekezetét, a két település közti hat-hét kilométeres távolság pedig nem akkora, hogy lekencei jelenlétét csak a vasárnapi istentiszteletekre korlátozza.
A gyülekezet jövőjét illetően Pásztornak három válasza van: egy borúlátó, egy derűlátó és egy realista. Az első nagyjából egyezik a Joó Katalin által felvázoltakkal. A másik véglet az Úr csodás működéséből fakadhat, ehhez viszont Szászlekencére költöző fiatal családokra volna szükség. A köztes változat inkább a pesszimista képhez áll közelebb, és a mára szorítkozik. Elvégre a jövő nem a mi kezünkben van – fogalmaz a lelkész.
Magyarok mutatóban
A lekencei magyarok fogyását nem csak az évek múlása gyorsítja; a nyelvek pörgése vagy inkább azok akadozása is. Az itteniek kilencven százaléka vegyes házasságban él, ami nagyrészt azt jelenti, hogy még saját otthonukban is románul beszélnek. De sokan azok közül is feladták anyanyelvüket, akik magyar párt választottak maguknak. A lelkésznő érdekes esetet mesél a februári, utolsó szászlekencei családlátogatásáról. „Kopogtatok az egyik idős családnál, és miközben az ajtónyitást várom, hallom, hogy bentről román szöveg szűrődik ki. Miután betessékelnek és leültetnek, megkérdem, hogy van-e még valaki a lakásban, mert hallottam, hogy románul beszélnek. Nem, sütik le a szemüket a háziak, nekünk így könnyebben megy, „vallják be”. Aztán ott van egy másik híve, aki valamikor azt mesélte, hogy gyermekei nem tudtak románul. „Azóta sok-sok év eltelt, megnőttek, felnőtté váltak, és elfelejtettek magyarul. Beszterce nincs messze, itt mégsem volt szokás bevinni a gyereket magyar iskolába. Ma már jóformán nem is lenne kit” – sorolja a magyar tömbből érkezőnek furcsán hangzó eseteket Joó Katalin. A mindössze nyolc iskolakorú gyermek közül egyetlen csöppséget ingáztatnak a szülők a húsz kilométerre fekvő Besztercére; a többi nyolc a helyi iskola padjait koptatja. Anyanyelvükkel hetente kétszer találkoznak, amikor a Szentmátéból átruccanó tanárnő megpróbál egy-egy verset, éneket tanítani nekik. Kovács Ilona lánya, a matematika tanár Melinda az, aki az iskolában még magyarul szól a helybéli gyerekekhez. „Itt soha nem volt magyar oktatás. Akkor döbbentem rá ennek a tragikus következményére, amikor iskolás korában az akkor még csak második osztályos lányom románul írt képeslapot küldött egy külföldi kirándulásáról. Pedig Besztercére járattuk magyar osztályba! Valósággal sokkolt az a képeslap, más szülőt azonban nem zavar az ilyesmi. Én meg arra is képes vagyok, hogy az utcán vagy a templom udvarán rászóljak azokra, akik magyarok lévén egymás közt nem anyanyelvükön beszélnek” – panaszolja Kovácsné. Bár a szászlekenceiek nem szeretik, ha valaki mezőséginek nevezi őket, Joó Katalin szerint ennek a tájegységnek a tipikus gondolkodás- és viselkedésmódja jellemzi a helyieket. A Mezőség észak-keleti határán fekvő borvidék lakói igazából lekenceieknek sem érezhetik magukat, hisz többnyire máshonnan vetette őket ide a sors. Ferencz Sándort, az egyház kurátorát fél évszázaddal ezelőtt a vasút „hozta” a végekre, Kovács Ilonát és megboldogult gépészmérnök férjét szintén a múlt rendszerbeli „repartíció” vetette ide. „Itt mindig is éltek magyarok, ám a gyülekezetnek szinte egyetlen tagja sem lekencei. Mindenki valahonnan, közelebbről vagy távolabbról érkezett, ami meg is érződik a közösségen” – világosít fel a tiszteletes asszony.
Ezzel szemben a magyarság felekezeti megoszlása egyszínűre sikeredett: Székely Ilona kivételével Lekencén és a vele összenőtt Vermesen is mindenki református. Nem lévén más választása, az idős özvegyasszony is a protestáns gyülekezetbe jár. Oly sűrűn, hogy amíg el nem árulta, a lelkésznő sem tudta, hogy más felekezetű.
Vannak viszont olyan magyarok a faluban, akikről csak akkor derül ki, hogy egykor reformátusnak keresztelték, amikor utolsó útjukra kísérik. „Egyházfenntartó tagunk mindössze harminckettő van. Rajtuk kívül még van mintegy húsz református a két faluban, akik semmiféle kapcsolatot nem ápolnak az egyházzal. Többnyire beköltözöttekről van szó, akiket a jobb megélhetés reménye hozott ide” – magyarázza Pásztor Lóránd. A régi-új lelkész egy pozitív példával próbál vigasztalódni. Mint meséli, számára Lekence a feltöltődést jelentő gyülekezet. „Itt olyasmi is történik, ami máshol elképzelhetetlen. Például van egy pár vermesi hívem, aki télen-nyáron, esőben, hóban képes minden héten négy, négy és fél kilométert gyalogolni a szászlekencei templomig, majd ugyanannyit vissza. Hiába ajánlottam fel, hogy hazaviszem, nem fogadták el, azt hajtogatják, hogy egy kis séta nekik is jót tesz. Pedig mind hetven év körüliek vagy még annál is idősebbek”.
Templomot ajándékba
Míg a múlt rendszerben házaknál imádkoztak a Szászlekencén és Vermesen élő magyarok, bő másfél évtizede saját, 14. századi erődtemplommal büszkélkedhetnek. A megkopott, megrogyott, ám mindmáig rendkívül impozáns templomot Csiha Kálmán püspöksége idejében a szász evangélikusok hagyták a reformátusokra. Erről kis márványtábla is tanúskodik: „1999.8.8.: Übergabe an die Reformierte Gemainde – Átadás a református egyháznak”.
„Sophia Lockneren, egy öregasszonyon kívül mind elmentek a szászok. Ő maradt az utolsó a faluban. Nekünk adták a templomot és vele együtt a sok-sok gondot. Mert nincs miből megjavítanunk, s ha nem vigyázunk rá, le is omolhat” – mesél az ürömbe vegyülő örömről Ferencz Sándor. A lekencei szászok vagy inkább a leszármazottaik évente egyszer hazatérnek, akkor ismét németül zeng az ének és az ima. Jönnek, nézelődnek, nosztalgiáznak, tudomásul veszik, hogy a repedések megnőttek, aztán távoznak. „Bitte Spenden Sie für Unsere Kirche” – olvasható egy üres kosár mellett álló jókora papírlapon. A gondnok azok után tette ki az adakozásra felszólító üzenetet, miután egyértelművé vált, hogy a számukra Lechnitznek vagy Lachenznek nevezett faluba visszatérő szászok és az év során látogatóba érkezők azon túl, hogy fájlalják a templom sorsát, szinte egyetlen centet sem ajánlanak fel annak rendbetételére. A 2016 nyarán újraválasztott polgármester, Romeo Daniel Florian ígért fűt-fát, uniós támogatást és önrészt, csak adják át a templomot az önkormányzatnak. A kérdés, amely évekig bolygatta a gyülekezetet, a püspökségig jutott. A ki nem mondott hátsó gondolattól minden szászlekencei magyarnak borsódzott a háta. „Az ortodoxok kinőtték a saját templomukat, és úgy, ahogy Vermesen, itt is szívesen beülnének az evangélikus erődtemplomba. A környék legszebb gótikus temploma, amely sokszor jelent nyűgöt, de amíg még vagyunk, és valahogy fenn tudjuk tartani, nem távozunk innen. Utána meg az egyházkerület tiszte dönteni a nevére telekkönyvezett ingatlan sorsáról, hisz a templom nem a papé és nem is a gyülekezeté, hanem az egyházé” – nyomatékosítja Joó Katalin, aki a községi elöljáró ígéreteire hajló híveket Kolozsvárra utaztatta, hadd hallják a püspök szájából is a szentenciát. A hívek közül ma már senki nem akar túladni a templomon, inkább azon vannak, miként menthetnék meg. Az elszármazott szászok végül átutaltak hétezer eurót, amit régészeti és statikai tanulmányokra fordítottak. Remélik, ha pályáznak, máshonnan is szerezhetnek pénzt, és megmenthetik az évszázados templomot.
Eközben a település több ezres románsága kénytelen beérni azzal, hogy ha fizet, a reformátusok nekik is hajlandóak harangozni, amikor szeretteiket kísérik utolsó útjukra. „Három harangunk van, mindhárom csodálatosan szól” – büszkélkedik a gondnok, majd az 1861-ben készült, de azóta több modernizálási fázison átesett toronyórára mutat, mondván, az olyan pontos és okos, hogy még azt is tudja, mikor kell a téli vagy a nyári időszámításra átállnia. „Szatelitből irányítják” – mondja a bennfentes magabiztosságával. Csak azt bánja, hogy már nem kongat negyedóránként, mint hajdanán, ugyanis a közeli putrinegyed lakói éjszakai csendháborítás miatt emeltek panaszt. Jelenleg csak egészkor hallani a toronyóra ütését, azt is csak reggel hattól este tízig. A templom gondját viselő Sándor bácsi szintén veszteségként könyveli el a padsorok elejéről leszerelt kis díszeket, amelyeket a szászok afféle szuvenírként vittek magukkal. Nincs meg az orgona sem, amiről a mai öregek is csak azt tudják, hogy valamikor a második világháború után tűnt el. A hívek büszkén mutatják a restaurálásra szoruló oltárképet, amelyből így is jól kivehető Júdás, amint eltakarja az arcát, miközben a többi tanítvánnyal együtt Jézust hallgatja. A szószék és az oltár között árválkodik az ódon keresztelő medence, amely már régóta csupán muzeális tárgyként ékesíti istenházát.
Amúgy a magyarok ma sincsenek teljesen tisztában a templomajándékozás hátterével. Mint mondják, a faluban soha nem volt túlságosan közeli viszony a két etnikai és felekezeti közösség között. Azon túl, hogy a szászokat mindenki pedáns, rendes, ám zárkózott és nehezen barátkozó embereknek ismeri, a két nemzet között komoly súrlódások is voltak. Azok is, akik távolabbi vidékről érkeztek, jól tudják, hogy 1849-ben a szászok behívták a faluba a naszódi román határőröket, és azokkal kínoztatták meg a magyarokat. A közeli Cegőtelkén ennél is kegyetlenebbül jártak el: a református papnak levágták a fejét. Másfél évszázad ide, másfél évszázad oda, az efféle sebek nemzedékről nemzedékre átöröklődnek. „Amikor évtizedekkel ezelőtt a faluba kerültem, akkor sem volt túl jó a viszony a szászokkal, később sem vált azzá. Ők tiszteltek mindenkit, de magukon kívül senkit nem szerettek igazán” – magyarázza Sándor bácsi.
A gazdaság sem nem oszt, sem nem szoroz
Ritka az a közösség, amelynek szinte teljesen mindegy, hogy településének gazdasága él vagy hal. A szászlekencei magyarok örülnek annak, hogy településükön két tejgyár és egy fafeldolgozó üzem is működik, miközben a faluból mintegy háromszáz személy ingázik Beszterce egyik új, rohamosan fejlődő kábelgyárába. Mint ahogy az is lelkesedéssel tölti el őket, hogy a 90-es éveket jellemző hanyatlás után ismét kezdi felfedezni önmagát a valamikor híres bortermő vidék. Ám állításuk szerint mindez az ő zsebüket nem érinti. „Itt minden egyes magyar ember nyugdíjas, mi csak a postást várjuk” – mondja keserű öniróniával Ferencz Sándor, aki a maga 75 esztendejével nem is sorolható a legidősebbek közé, hiszen a százéves Molnár Róza néninek akár fia is lehetne. Az öreg nem is mutatja a korát: fiatalokat megszégyenítő könnyedséggel mássza meg a dombot, amelyen a templom áll, kapujában pedig egy vesszőnyi hiba nélkül szavalja a Himnusz utolsó két szakaszát. Azt a nemzeti imánkat, amelynek sokan még az első szakaszát sem ismerik.
Ferencz Sándor örömmel meséli, hogy nemrég a fia is ezerötszáz, Ausztriából hozott szőlőtőkét ültetett. Másvalaki tizenhét hektárnyi földet vásárolt és ültetett be, s további harmincötöt szántatott fel, hogy tavasszal folytassa a szőlőtelepítési munkát. Azt beszélik a faluban, hogy az illető olyan jól eltalálta a szőlőt, hogy már első évben negyvenezer liter bora volt. Hogy mit kezdett ennyivel, nem nehéz megfejteni, hiszen a szászlekencei boroknak mindig is nagy keletjük volt – itthon is, külföldön is. A szászok nem hiába építettek hajdanán egy óriási, háromszintes pincét. Két évtizedes hanyatlás és pusztítás után a falu határaiban ismét mintegy százhektárnyi domboldalra került szőlő.
Jövedelmező lenne a faluturizmus is, ha turisztikai jelleggel beindulna a kisvonat. Erre azonban vajmi kevés esély mutatkozik, mert a szárnyvonal bérlője azon túl, hogy beszerzett egy gőzmozdonyt és átalakított három vagont, nem sokat fektetett az infrastruktúrába. Mi több, Teke és Lekence között talpfástól mindenestől felszedette a magyar világban lefektetett sínpárokat, hogy ne lopják el mások.
„Amit a magyarok megépítettek, mi románok még megőrizni sem vagyunk képesek!” – fakad ki a vasút egy megszállottja, a lekencei származású, de Besztercén élő Alexandru Demeter. A középkorú férfi, aki hétvégeken motoros hajtánnyal sétáltatja a turistákat a mezőségi vasúton, kénytelen beérni a Rücs és Teke közötti szakasz használatával, azzal a 35 kilométerrel, ahol még aránylag épségben maradtak a sínek. A helyiek visszasiratják a kommunizmus utolsó éveiben, az 1986-ban épült cukorgyárat is, amely a fordulat után nem sokkal ugyanarra a sorsra jutott, mint sok más hasonló egység az országból. „Az unió politikája tette tönkre!” – vélik a helybéliek, akik már csak a hűlt helyét tudják megmutatni a téglánként széthordott gyárnak.
A volt tiszteletes asszony szavai jutnak eszembe, és az itt töltött három éve alatt a harminc százalékos apadás. A gyár téglánként fogyott el, a magyarság emberenként jut ugyanarra a sorsra. És ehhez már az uniónak semmi köze.
Szucher Ervin | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egymásra találtak a székelyek
Közös néptánctanulás Csíkfalván
Az elmúlt napokban néptánctábor zajlott Csíkfalván, ahol a helyi gyerekek a kakasdi és székelykakasdi társaikat fogadták, együtt tanultak és szórakoztak egy héten át.
A magyarországi Kakasd és a nyárádmenti Csíkfalva 2013 óta hivatalosan is testvértelepülések, de együttműködésük korábbi. A két település iskolája és néptáncosai között kialakult kapcsolat elmélyítése céljából tavaly nyáron első alkalommal szerveztek közös néptánctábort Kakasdon, a Tolna megyeiek pedig most viszonozták a látogatást. A napokban gyermekek csatlakoztak Kakasd viszonylag új testvértelepüléséről, a Marosvásárhely mellőli Székelykakasdról is.
Megvalósult álom
Mintegy hatvan gyerek tanult egy héten át Csíkfalván néptáncot, hiszen az elsajátított tudást elutazás előtt előadás keretében mutatták fel az érdeklődő nyárádmentieknek: közösen ropták a nyárádmagyarósi és nyárádselyei táncokat, majd a bukovinai székelyek egykori táncait, a székelykevei fenyegetőst, a bukovinai silladrit és ádámit, valamint a gólyatáncot. Az ezt követő köszönetnyilvánítások rendjén a házigazdák polgármestere, Balogh István elárulta: régi vágya, hogy néptánctábort szervezzen Csíkfalván, de mivel a szomszédos községben minden nyáron van, nem szerettek volna erre „rászervezni”, ám örül, hogy ilyen formában is végül megvalósult az óhaja. Olyan pillanatnak nevezte ezt az eseményt, „amikor azt mondhatjuk: van értelme a testvérkapcsolatoknak”. Bár egyikük sem lehetett jelen, köszönetüket küldték Kakasdra Sebestyén Brigitta tanítónőnek szervezői munkájáért, valamint Sebestyén Lajosnak, aki személyesen 200 ezer forint támogatást szánt a csíkfalviaknak. Ugyanakkor köszönetet mondtak a táncoktatóknak is, a nyárádszeredai Nagy Keresztesi Tamásnak és Chiricuţa-Péterfi Adrienn-nek, valamint a kakasdi Varga Jánosnak és Vargáné Dávid Mónikának kitartó és következetes, fáradságos munkájukért. A búcsúvacsora utáni tábortűznél a gyerekek előadták a hét folyamán költött tábori dalt, hogy milyennek ismerték meg a nem létezőnek hitt csíkfalvi medvét.
Érdeklődésünkre Balogh Tünde csíkfalvi iskolaigazgató elmondta: a többéves községi kapcsolatokat szerették volna az iskolák és gyermekek szintjén is erősíteni, hiszen „bennük van a jövő”, amikor Sebestyén Brigittával erről kezdtek terveket szőni, majd a két iskola közös rajzpályázatot is megvalósított, tavaly pedig Kakasdon megszervezték az első közös néptánctáborukat. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, megerősödtek a tavaly kialakult baráti kapcsolatok, és újak is szövődtek, remélhetőleg hosszú távú kezdeményezésről van szó. Másrészt alkalom ez a tábor közös hagyományaink, kultúránk ápolására, hisz a kakasdiak is székelyek – bár a 18. században Bukovinába menekültek, onnan a 20. században kerülővel kerültek és telepedtek le Magyarországon –, így mondhatni egymásra talált a két székely közösség. Az igazgatónő elmondta: a Bethlen Gábor Alap és Sebestyén Lajos adománya mellett a kollégái (Ács Ilona, Antal Ilka, Marton Erzsébet, Szopos Katalin, Kerekes Katalin), az iskola adminisztratív személyzete és a szülők hozzáállása révén tudhatnak sikeres hetet maguk mögött.
Még maradtak volna
Vargáné Dávid Mónika is nagyszerűnek nevezte az itt töltött napokat, ezt a tavalyi kakasdi tábor alapozta meg, hisz már akkor sokat tanultak a gyerekek, itt pedig elmélyítették ezt a tánctudást, további barátságok is születtek. Az itteni programok nagyon jók voltak, jól beosztották az időt a szervezők, lekötötték a nagyobb gyerekeket is, be tudták őket vonni a játékokba, és a tánctanulás során sem különültek el településenként, hanem együtt dolgoztak és szabadidőben szórakoztak, a pedagógusok pedig ötletes játékokkal rukkoltak elő, amiből ők is fognak otthon hasznosítani – mondta el Mónika, aki a néptáncpedagógus férje mellett oktatói asszisztensi munkát végez ilyen alkalmakkor. Szavaira az általunk megkérdezett két kakasdi kislány is ráerősített: rendkívüli élményekben volt részük, olyannyira, hogy haza sem szeretnének menni, szívesen maradnának még egy hetet – mondta el Balassa Rebeka és Szabó Barbara, akik nagyon sokat tanultak a tánc terén is, de azért is jól érezték magukat, mert tavaly jól összekovácsolódtak a két csapat tagjai, most örömmel látták viszont egymást, nagyon jól szórakoztak, és már csak azt remélik, hogy a jövő nyáron ismét találkozhatnak.
A hét folyamán a délelőttöket néptánctanulással töltötték a gyerekek, délutánonként kézműves-foglalkozások, kirándulás, strandolás és sok-sok közös játék töltötte ki idejüket, estéiket pedig a tábori posta felolvasásával és a tábori induló egy-egy szakaszának megírásával töltötték – tudtuk meg a csíkfalvi szervezőktől.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)