Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Aczél Tamás
2 tétel
2011. január 13.
Röpcék Sepsiszentgyörgyön
Ami a Háromszéki nekigyürkőzés könyvből kimaradt
Mondják, jobb, ha az ember maga fáradozik a saját imázsa megalkotásán, egyébként mások szívesen megteszik azt helyette úgy, hogy abból köszönet ne származzék. Hát én ugyan édeskeveset törődtem a magaméval ez ügyben is, megállapíthatom. Húsz év óta ez az egyetlen alkalom, hogy valaki érdeklődik a szóban forgó éjszakáról. Soha nem vertem nagydobra az akkor történteket, de nem is titkolóztam, elég sok szentgyörgyi tudhatott arról, hogy ezek a hóbortosok öten teleszórták a várost röpcédulákkal, pedig milyen jó buli volt Jocóéknál azon éjjel, friss nők is voltak, még pia is...
Nem ülhettünk veszteg Az elején kell tisztáznom, hogy az elkövetkező sorok értelemszerűen csakis az én emlékezetemben megmaradtakat tükrözik, csakis az én véleményemet, értelmezéseimet igyekeznek rögzíteni. Nem lehetek ennek a csapatnak sem szóvivője, sem krónikása, csupán egy vagyok az öt közül — un simplu cetăţean, ahogy rá néhány napra a tankból kirángatott, nyúzott képű, megtépázott külsejű C. elvtárs nevezte magát. A magam részéről az akkor vállaltakat természetesnek tartom, ki is pukkadtam volna, ha ennyire sem tellett volna tőlem, ha csak úgy, magától virrad rám ez a szép, új világ, miközben a lábujjaimat pattogtatom a paplan alatt. Persze, tudta a fene akkor, hogy az lesz a régi világ utolsó éjszakája, hogy nem lőnek agyon egy utcasarkon, hogy megtörténhet az, amire néha még ma is felriadok: Úristen, megdőlt a C.-rendszer! Mi csak azt tudtuk, mit beszélek! — a bőrünket égette, hogy nem ülhetünk veszteg, hogy tenni kell valamit, itt az idő, most vagy soha! Itt meg kell jegyeznem, hogy híján voltunk mindenféle patetikának, szenvelgésnek, teatralitásnak, hőzöngésnek, csak az egy imperatívusz hajtott: most kell ezeket kirugdosni! Bizonyosan így éreztek és tettek akkor sok ezren, sok tízezren szerte az országban — közülük valók voltunk öten, barátok, akkoriban mind szentgyörgyiek. Róluk szólnék most, húsz szabad esztendő múltán. Sógorommal, barátommal, Tündérligeti Attilával ’89 őszén naponta megegyeztünk abban, hogy egyre tarthatatlanabb idehaza a helyzet, ideje volna némi rossz fát tennünk a tűzre nekünk is. Körülöttünk szerre dőltek össze a bolsevik fogantatású rendszerek és falak, szenilis kommunista, vén gazemberek dőltek ki egyre-másra a sorból, egyszóval sosem látott iramban fokozódott a nemzetközi helyzet körülöttünk, csak mi rostokoltunk helyben. Mindezt az esti miseszámba menő RSZE Rádió hétórás híreiből tudtuk, majd az utána következő Actualitatea Româneascăből, amit Neculai Constantin Munteanu és EMIl Hurezeanu celebrált, ők voltak akkoriban a szabadság hangja, számunkra szinte az egyetlen szűk rés, amin beáradt az itthoni, egyre fojtogatóbb hazugságködbe az igazság metsző fénye. Került azért egyéb is, emlékszem, apám Darkó Zsiga bácsitól kapta kölcsön Méray Tibor és Aczél Tamás ’56-ról szóló könyvét, a Tisztító vihar címűt, amit a feleségemmel menten lapról lapra lefényképeztünk-előhívtunk, s így adogattuk kölcsön barátoknak. Szintúgy terjesztettük Kányádi Sándor ’85 karácsonyán a magyarországi Tükör hetilapban megjelent két versét, Vári Attila egy, a Megyei Tükör mellékletében megjelent versét, amit azóta is hasztalan keresek, címére nem, csak egy sorára emlékszem: soklapos irtás az oldal, egykoron erdőnek véltem..., Nagy Gáspár egy-egy versét, egyszóval a mai szomorú gyakorlattól eltérően halálpontosan kiszűrtük, mi az igaz és mi a valódi, és főleg, hogy mi a porhintés, a beteges hazudozás, a rendszer lételeme. Pedig egyikünk szénája sem állt valami jól, Attilát nemrégiben postázták haza a jugoszláv elvtársak, miután átúszta a Dunát, az itthon történtekről harci kutyákét megszégyenítő rojtos fülei árulkodnak immár élete végéig. Engem pedig, a frissen végzett medikust a marosvásárhelyi Securitate részesített meleg vendégszeretetben egy kiadós házkutatás után ’89 nyarán, amikor is értésemre adták, hogy előnyösebb lesz számomra, dacă nu te mai ocupi cu prostii. Akkoriban Attilának két kisgyereke volt, nekem a másodikkal volt viselős a feleségem (terhes a rendszer volt). Gyakran dicsértük a fennálló rendet egy másik jó barátommal, Zsigmond Lacával is, noha, ami a tennivalókat illeti, úgy emlékszem, ő a bársonyosabb, széchenyis utat látta inkább járhatónak. Feleségével, a fiatal gyerekgyógyász Miklós Tündével egy gyerekük volt, a Bălcescu-szobor mögött laktak egy olyan negyedik emeleti lakásban, ahol a nagyobbik szobában nem lehetett lépni a sok lavórtól és fazéktól, villany pedig nem volt, szerencsére — a csillárról is csepegett a hólé meg az esővíz. Így aztán a két fiatal értelmiségit igazán nem zavarhatta az össznemzeti villanyspórlás-program.
Baj van
Aztán elérkezett december 16.-a. Anyámtól hallottam először, hogy Temesváron baj van. Aztán nagyon nagy baj. S mi még mindig azon tököltünk, hogy Laca nekifog egy rádióadó készítésének, amit majd az azóta elhunyt Márton Laci hegymászó barátunk irányításával felviszünk a Bucsecsbe, ott működésbe hozzuk az állami adók frekvenciáján, majd miután elmondjuk a magunkét, betaszítjuk a lejtőn. Hamarosan beláttuk azonban, hogy ez a terv kivitelezhetetlen. Nekiálltunk hát gyereknyomdát felkutatni, olyan pecsétfelszerelést, amit kisiskolások használnak, minden betű egy pecsét, majd azzal írjuk meg a röpcédulákat — írógépre az ismert okok miatt nem is gondoltunk. Gyereknyomda sehol nem került, halott azonban egyre több, már Bukarestben is. Országszerte az utcákon a nép, folyik a vér, s mi holmi gyereknyomdát hajtunk, hasztalan. Ebből elég legyen. December 21-én este felkerekedtünk, s Attila egyik régi haverjának a lakásán kötöttünk ki, vélhetőleg azért, mert közülünk neki nem volt gyereke, Florinnál, aki akkoriban a színháznál dolgozott. Ott nekiálltunk, több száz füzetlapot hasítottunk félbe, került indigó is, és szépen kézzel, a leghagyományosabb módon írtunk meg sok száznyi, de lehet ezernyi cetlit — röplapot! Meggyőződésem, hogy egyikünk fejében sem fordult meg, hogy mindenikünk kézírása árulkodóbb bizonyíték a majdani nyomozás során a világ legegyénibb írógépének karaktereinél — alea iacta est, tudtuk mindannyian, és tettük a dolgunkat. Szentgyörgy lakóit szólítottuk fel románul is, magyarul is a temesváriakkal való szolidaritásra (a szó még ismerősen csengett, Gdansk-Danzig tíz évre volt akkoriban). Általános sztrájkra buzdítottuk a gyárak dolgozóit, és ki az utcákra! A pontos szövegre, sajnos, nem emlékszem. Majd csirizt főztünk, rendesen lisztből és vízből, ahogy illik, elosztottuk három üvegbe, és el a várost is háromba: az Újnegyed, a Tisztviselőtelep el az Elmegyógyászatig, a hídig jutott Lacának, Tündének és nekem, sógoromnak a központ és az Állomás negyed volt a választása, Floriné lett a Csíki negyed. Nem emlékszem arra, hogy szóba került volna, mit tegyen vagy ne tegyen az, akit elkapnak — világos volt számunkra, hogy sem így, sem úgy nem ússza meg a többi sem.
Röpcézünk Ezzel útra is keltünk, az én csapatom a kórháznál kezdte — kettőnknek is munkahelyénél. A portásfülkénél nem volt, mit keresnünk, a poliklinikánál ragasztottuk az első röplapot (raglapot). Aztán jöttek sorra a lépcsőházak. Miklós Tünde volt az ajtónyitogató-becsukó, Lacánál volt a csiriz, nálam a két hatalmas paksaméta cetli, a kabátom alatt, kétoldalt. Akkoriban még igen vékony gyerek voltam, emlékszem a megtermettség furcsa érzésére, amit azok nyújtottak. Tünde nyitotta az ajtót, Laca maszatolta be az üveget és én ragasztottam fel a papírokat. Házról házra jártunk, mint vízkeresztkor a plébános, nem hiszem, hogy kihagytunk volna egy blokkot is. Amikor intézmények kerültek sorra (posta, iskolák, üzletek, kocsmák), kívül kellett ragasztanunk. Nagyobb közöknél, buszmegállóknál a villanypóznákra. Egész utunk során senkivel, egyetlen súgó lélekkel sem találkoztunk, noha elég szemfülesek voltunk. Mire a hídhoz értünk, már hajnalodott, itt mindkét karfáját, vagy minek lehet azt nevezni, teleragasztottuk, emlékszem, milyen nehéz volt a rücskös betonon ezt megtenni. S még mindig maradt vagy két jó maréknyi cetli a kabátomban. Úgy látszik, az állandó veszélyérzet a végén vakmerővé teszi az embert, mert mire Lacáék imént említett lakásáig értünk, minden, az utunkba kerülő parkoló autót teleszórtunk röplapokkal, ohne csiriz, ohne megfontolás, pedig a népek, a koránkelők kezdtek már szállingózni. Fényes reggel volt, amikor Lacáéknál megittunk egy teát. Abban egyeztünk, mindenki elmegy a munkahelyére, aztán a többi elválik. Elmentem én is a kórházba, lejárt a reggeli vizit, beülök a rendes helyemre kórlapot írni, egyszer arra ébredek, hogy valaki simogatja a buksimat: — Ösvényes, te már megint oda voltál az éjjel, menj szépen haza, és aludd ki magad. Székely Balázs volt az, a főnököm, gyerekkori nevemen szólított. Mentem is én rögvest, szívesen, csakhogy otthon az ajtóban anyám nem tárt karokkal, de csípőre tett kézzel várt, hogy édes fiam, a népek az utcán, ezrével, te meg mit keresel itthon? A többit, a 22-i szentgyörgyi balkonjelenetet, a további hőstetteket, a munkásőrökéit, vagy hogy a bánatba hívták azt a fegyverhez juttatott szedett-vedett népséget, már nem tisztem elmesélni. Amiként azt sem, hogyan boldogult éjjel két másik társunk, Attila és Florin a város többi részein, egyedül — pedig ez is megérne egy misét.
Hogy mi lett belőlünk, ötünkből azóta? Talán mondanom sem kell, egyikünk sem lett címzetes forradalmár. Említettem, hogy nem beszélhetek mindannyiunk nevében, de abban holtbiztos lehetek, hogy senki közülünk nem kívánt ebbe az eufemisztikusan szólva is kétes hírű társaságba tartozni. Nekem például húsz év alatt eszembe sem jutott, amikor pedig nemrég, a húszéves évforduló kapcsán mégis, elszégyelltem magam. Azt hiszem, vannak így még néhányan, jó néhányan az országban. Laca, a nagyszerű fizikus UDMR-s képviselő lett, amit hamarosan meg is bánt, amint talán azt is, hogy erre a féltekére született, mert már több mint tíz éve Ausztráliában él. Volt neje, Miklós Tünde Angliában orvos. Tündérligeti Attila azóta alighanem többet élt külföldön, mint itthon, nem fekszik neki az általa is kivívott vadkeleti áldemokrácia. Florint, most bevallom, akkor is csak felületesen ismertem, így hát annyit mondhatok csak, hogy tudomásom szerint már rég nem él Szentgyörgyön. Én pedig a Homoród mentén húztam meg magam, Lövétén dolgozom, Almáson lakom. Még talán annyit: gondolt a fene azon az éjszakán parlamentáris demokráciára, többpártrendszerre, szabad választásokra, szabad piacra, bolognai rendszerre, meleg méltóság napjára, székely címerre-zászlóra a néptanácson, mi csak azt tudtuk, hogy ebből a szarból most lett elegünk, takarodjék a francba ez a demens, hazug rendszer. Aztán majd lesz valami. Lett is. Mint kiderült, voltak sokkal okosabbak, mint mi, akik a bőrüket sem vitték a vásárra, és urai is lettek a helyzetnek. A demokratikus, szabad, meleg, székely, jóformán bármilyen helyzetnek. De főleg a romániai magyar helyzetnek. De azért nem bánom azt, amit tettem 1989. december 21-én. 2009. december
Szabó Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ami a Háromszéki nekigyürkőzés könyvből kimaradt
Mondják, jobb, ha az ember maga fáradozik a saját imázsa megalkotásán, egyébként mások szívesen megteszik azt helyette úgy, hogy abból köszönet ne származzék. Hát én ugyan édeskeveset törődtem a magaméval ez ügyben is, megállapíthatom. Húsz év óta ez az egyetlen alkalom, hogy valaki érdeklődik a szóban forgó éjszakáról. Soha nem vertem nagydobra az akkor történteket, de nem is titkolóztam, elég sok szentgyörgyi tudhatott arról, hogy ezek a hóbortosok öten teleszórták a várost röpcédulákkal, pedig milyen jó buli volt Jocóéknál azon éjjel, friss nők is voltak, még pia is...
Nem ülhettünk veszteg Az elején kell tisztáznom, hogy az elkövetkező sorok értelemszerűen csakis az én emlékezetemben megmaradtakat tükrözik, csakis az én véleményemet, értelmezéseimet igyekeznek rögzíteni. Nem lehetek ennek a csapatnak sem szóvivője, sem krónikása, csupán egy vagyok az öt közül — un simplu cetăţean, ahogy rá néhány napra a tankból kirángatott, nyúzott képű, megtépázott külsejű C. elvtárs nevezte magát. A magam részéről az akkor vállaltakat természetesnek tartom, ki is pukkadtam volna, ha ennyire sem tellett volna tőlem, ha csak úgy, magától virrad rám ez a szép, új világ, miközben a lábujjaimat pattogtatom a paplan alatt. Persze, tudta a fene akkor, hogy az lesz a régi világ utolsó éjszakája, hogy nem lőnek agyon egy utcasarkon, hogy megtörténhet az, amire néha még ma is felriadok: Úristen, megdőlt a C.-rendszer! Mi csak azt tudtuk, mit beszélek! — a bőrünket égette, hogy nem ülhetünk veszteg, hogy tenni kell valamit, itt az idő, most vagy soha! Itt meg kell jegyeznem, hogy híján voltunk mindenféle patetikának, szenvelgésnek, teatralitásnak, hőzöngésnek, csak az egy imperatívusz hajtott: most kell ezeket kirugdosni! Bizonyosan így éreztek és tettek akkor sok ezren, sok tízezren szerte az országban — közülük valók voltunk öten, barátok, akkoriban mind szentgyörgyiek. Róluk szólnék most, húsz szabad esztendő múltán. Sógorommal, barátommal, Tündérligeti Attilával ’89 őszén naponta megegyeztünk abban, hogy egyre tarthatatlanabb idehaza a helyzet, ideje volna némi rossz fát tennünk a tűzre nekünk is. Körülöttünk szerre dőltek össze a bolsevik fogantatású rendszerek és falak, szenilis kommunista, vén gazemberek dőltek ki egyre-másra a sorból, egyszóval sosem látott iramban fokozódott a nemzetközi helyzet körülöttünk, csak mi rostokoltunk helyben. Mindezt az esti miseszámba menő RSZE Rádió hétórás híreiből tudtuk, majd az utána következő Actualitatea Româneascăből, amit Neculai Constantin Munteanu és EMIl Hurezeanu celebrált, ők voltak akkoriban a szabadság hangja, számunkra szinte az egyetlen szűk rés, amin beáradt az itthoni, egyre fojtogatóbb hazugságködbe az igazság metsző fénye. Került azért egyéb is, emlékszem, apám Darkó Zsiga bácsitól kapta kölcsön Méray Tibor és Aczél Tamás ’56-ról szóló könyvét, a Tisztító vihar címűt, amit a feleségemmel menten lapról lapra lefényképeztünk-előhívtunk, s így adogattuk kölcsön barátoknak. Szintúgy terjesztettük Kányádi Sándor ’85 karácsonyán a magyarországi Tükör hetilapban megjelent két versét, Vári Attila egy, a Megyei Tükör mellékletében megjelent versét, amit azóta is hasztalan keresek, címére nem, csak egy sorára emlékszem: soklapos irtás az oldal, egykoron erdőnek véltem..., Nagy Gáspár egy-egy versét, egyszóval a mai szomorú gyakorlattól eltérően halálpontosan kiszűrtük, mi az igaz és mi a valódi, és főleg, hogy mi a porhintés, a beteges hazudozás, a rendszer lételeme. Pedig egyikünk szénája sem állt valami jól, Attilát nemrégiben postázták haza a jugoszláv elvtársak, miután átúszta a Dunát, az itthon történtekről harci kutyákét megszégyenítő rojtos fülei árulkodnak immár élete végéig. Engem pedig, a frissen végzett medikust a marosvásárhelyi Securitate részesített meleg vendégszeretetben egy kiadós házkutatás után ’89 nyarán, amikor is értésemre adták, hogy előnyösebb lesz számomra, dacă nu te mai ocupi cu prostii. Akkoriban Attilának két kisgyereke volt, nekem a másodikkal volt viselős a feleségem (terhes a rendszer volt). Gyakran dicsértük a fennálló rendet egy másik jó barátommal, Zsigmond Lacával is, noha, ami a tennivalókat illeti, úgy emlékszem, ő a bársonyosabb, széchenyis utat látta inkább járhatónak. Feleségével, a fiatal gyerekgyógyász Miklós Tündével egy gyerekük volt, a Bălcescu-szobor mögött laktak egy olyan negyedik emeleti lakásban, ahol a nagyobbik szobában nem lehetett lépni a sok lavórtól és fazéktól, villany pedig nem volt, szerencsére — a csillárról is csepegett a hólé meg az esővíz. Így aztán a két fiatal értelmiségit igazán nem zavarhatta az össznemzeti villanyspórlás-program.
Baj van
Aztán elérkezett december 16.-a. Anyámtól hallottam először, hogy Temesváron baj van. Aztán nagyon nagy baj. S mi még mindig azon tököltünk, hogy Laca nekifog egy rádióadó készítésének, amit majd az azóta elhunyt Márton Laci hegymászó barátunk irányításával felviszünk a Bucsecsbe, ott működésbe hozzuk az állami adók frekvenciáján, majd miután elmondjuk a magunkét, betaszítjuk a lejtőn. Hamarosan beláttuk azonban, hogy ez a terv kivitelezhetetlen. Nekiálltunk hát gyereknyomdát felkutatni, olyan pecsétfelszerelést, amit kisiskolások használnak, minden betű egy pecsét, majd azzal írjuk meg a röpcédulákat — írógépre az ismert okok miatt nem is gondoltunk. Gyereknyomda sehol nem került, halott azonban egyre több, már Bukarestben is. Országszerte az utcákon a nép, folyik a vér, s mi holmi gyereknyomdát hajtunk, hasztalan. Ebből elég legyen. December 21-én este felkerekedtünk, s Attila egyik régi haverjának a lakásán kötöttünk ki, vélhetőleg azért, mert közülünk neki nem volt gyereke, Florinnál, aki akkoriban a színháznál dolgozott. Ott nekiálltunk, több száz füzetlapot hasítottunk félbe, került indigó is, és szépen kézzel, a leghagyományosabb módon írtunk meg sok száznyi, de lehet ezernyi cetlit — röplapot! Meggyőződésem, hogy egyikünk fejében sem fordult meg, hogy mindenikünk kézírása árulkodóbb bizonyíték a majdani nyomozás során a világ legegyénibb írógépének karaktereinél — alea iacta est, tudtuk mindannyian, és tettük a dolgunkat. Szentgyörgy lakóit szólítottuk fel románul is, magyarul is a temesváriakkal való szolidaritásra (a szó még ismerősen csengett, Gdansk-Danzig tíz évre volt akkoriban). Általános sztrájkra buzdítottuk a gyárak dolgozóit, és ki az utcákra! A pontos szövegre, sajnos, nem emlékszem. Majd csirizt főztünk, rendesen lisztből és vízből, ahogy illik, elosztottuk három üvegbe, és el a várost is háromba: az Újnegyed, a Tisztviselőtelep el az Elmegyógyászatig, a hídig jutott Lacának, Tündének és nekem, sógoromnak a központ és az Állomás negyed volt a választása, Floriné lett a Csíki negyed. Nem emlékszem arra, hogy szóba került volna, mit tegyen vagy ne tegyen az, akit elkapnak — világos volt számunkra, hogy sem így, sem úgy nem ússza meg a többi sem.
Röpcézünk Ezzel útra is keltünk, az én csapatom a kórháznál kezdte — kettőnknek is munkahelyénél. A portásfülkénél nem volt, mit keresnünk, a poliklinikánál ragasztottuk az első röplapot (raglapot). Aztán jöttek sorra a lépcsőházak. Miklós Tünde volt az ajtónyitogató-becsukó, Lacánál volt a csiriz, nálam a két hatalmas paksaméta cetli, a kabátom alatt, kétoldalt. Akkoriban még igen vékony gyerek voltam, emlékszem a megtermettség furcsa érzésére, amit azok nyújtottak. Tünde nyitotta az ajtót, Laca maszatolta be az üveget és én ragasztottam fel a papírokat. Házról házra jártunk, mint vízkeresztkor a plébános, nem hiszem, hogy kihagytunk volna egy blokkot is. Amikor intézmények kerültek sorra (posta, iskolák, üzletek, kocsmák), kívül kellett ragasztanunk. Nagyobb közöknél, buszmegállóknál a villanypóznákra. Egész utunk során senkivel, egyetlen súgó lélekkel sem találkoztunk, noha elég szemfülesek voltunk. Mire a hídhoz értünk, már hajnalodott, itt mindkét karfáját, vagy minek lehet azt nevezni, teleragasztottuk, emlékszem, milyen nehéz volt a rücskös betonon ezt megtenni. S még mindig maradt vagy két jó maréknyi cetli a kabátomban. Úgy látszik, az állandó veszélyérzet a végén vakmerővé teszi az embert, mert mire Lacáék imént említett lakásáig értünk, minden, az utunkba kerülő parkoló autót teleszórtunk röplapokkal, ohne csiriz, ohne megfontolás, pedig a népek, a koránkelők kezdtek már szállingózni. Fényes reggel volt, amikor Lacáéknál megittunk egy teát. Abban egyeztünk, mindenki elmegy a munkahelyére, aztán a többi elválik. Elmentem én is a kórházba, lejárt a reggeli vizit, beülök a rendes helyemre kórlapot írni, egyszer arra ébredek, hogy valaki simogatja a buksimat: — Ösvényes, te már megint oda voltál az éjjel, menj szépen haza, és aludd ki magad. Székely Balázs volt az, a főnököm, gyerekkori nevemen szólított. Mentem is én rögvest, szívesen, csakhogy otthon az ajtóban anyám nem tárt karokkal, de csípőre tett kézzel várt, hogy édes fiam, a népek az utcán, ezrével, te meg mit keresel itthon? A többit, a 22-i szentgyörgyi balkonjelenetet, a további hőstetteket, a munkásőrökéit, vagy hogy a bánatba hívták azt a fegyverhez juttatott szedett-vedett népséget, már nem tisztem elmesélni. Amiként azt sem, hogyan boldogult éjjel két másik társunk, Attila és Florin a város többi részein, egyedül — pedig ez is megérne egy misét.
Hogy mi lett belőlünk, ötünkből azóta? Talán mondanom sem kell, egyikünk sem lett címzetes forradalmár. Említettem, hogy nem beszélhetek mindannyiunk nevében, de abban holtbiztos lehetek, hogy senki közülünk nem kívánt ebbe az eufemisztikusan szólva is kétes hírű társaságba tartozni. Nekem például húsz év alatt eszembe sem jutott, amikor pedig nemrég, a húszéves évforduló kapcsán mégis, elszégyelltem magam. Azt hiszem, vannak így még néhányan, jó néhányan az országban. Laca, a nagyszerű fizikus UDMR-s képviselő lett, amit hamarosan meg is bánt, amint talán azt is, hogy erre a féltekére született, mert már több mint tíz éve Ausztráliában él. Volt neje, Miklós Tünde Angliában orvos. Tündérligeti Attila azóta alighanem többet élt külföldön, mint itthon, nem fekszik neki az általa is kivívott vadkeleti áldemokrácia. Florint, most bevallom, akkor is csak felületesen ismertem, így hát annyit mondhatok csak, hogy tudomásom szerint már rég nem él Szentgyörgyön. Én pedig a Homoród mentén húztam meg magam, Lövétén dolgozom, Almáson lakom. Még talán annyit: gondolt a fene azon az éjszakán parlamentáris demokráciára, többpártrendszerre, szabad választásokra, szabad piacra, bolognai rendszerre, meleg méltóság napjára, székely címerre-zászlóra a néptanácson, mi csak azt tudtuk, hogy ebből a szarból most lett elegünk, takarodjék a francba ez a demens, hazug rendszer. Aztán majd lesz valami. Lett is. Mint kiderült, voltak sokkal okosabbak, mint mi, akik a bőrüket sem vitték a vásárra, és urai is lettek a helyzetnek. A demokratikus, szabad, meleg, székely, jóformán bármilyen helyzetnek. De főleg a romániai magyar helyzetnek. De azért nem bánom azt, amit tettem 1989. december 21-én. 2009. december
Szabó Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 12.
A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (4.) (Ötvenhat Erdélyben Bibó László golgotajárása)
Bibó László Apácán született 1939. február 26-án. Vesszőfutása azt bizonyítja: már elsőéves teológusként a Securitate célkeresztjébe került.
Mindössze tizenhét éves volt (1956-ban a X. gimnáziumi osztály elvégzése után érettségizhettek – T. Z.), amikor a Securitate kifogta a Kolozsvárról 1956. november 13-án a „Sztálin tartományban élő Bibó Mátyásnak, Apáca község, Nagy utca 319. szám alá” küldött levelét.
„Magyarországon folytatódnak a harcok. Közel 100 ezer halottról van eddig tudomásunk. Nálunk még nem történik semmi. Az itteni román lakosság minduntalan ellentmond a magyaroknak. A Victor Babeş Egyetem fölfegyverkezett, de ez még egyelőre nem jelent semmit.” – áll a levélben.
Bibó László ellen azonnal megfigyelési dossziét nyitottak. A teológusok követésére „szakosodott” Ioan Onac hadnagy intézkedési tervet dolgozott ki: „Azonnal ellenőrizni a fegyverekkel kapcsolatos állításokat! Az ügynököt oda kell irányítani, hogy tisztázza: honnan tudja az illető (Bibó László – T. Z.), hogy a Victor Babeş Egyetemen fegyverkeznek?”
Bibó László és Veress Károly evangélikus teológusok elleni nyomozásról a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatóságának egyik, 1958. február 18-án keltezett dokumentuma tájékoztat: „A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik: fent nevezettek aktív szerepet vállaltak az 1956 novemberében Mózes Árpád által kezdeményezett ellenséges tevékenységben, amit a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói folytattak. Ugyanakkor az adatokból az is kitűnik: fent nevezetteknek tudomásuk volt egy Sztálin tartományi ellenforradalmi szervezetről, amelynek szálai a feltételezések szerint Kolozsváron is megtalálhatóak, és amelynek ők is tagjai.” A követési dosszié az időközben már felgöngyölített, Brassó központú Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete – EMISZ – és a kolozsvári evangélikus teológusok kapcsolatát, illetve tagságát igyekezett kideríteni: „Kik a tagjai ennek a szervezetnek, a megnevezettek milyen szerepet játszottak és milyen tevékenységet fejtettek ki ebben a szervezetben? Létezik-e ehhez hasonló szervezet Kolozs tartományban, ha igen, kik rakták le az alapjait, és kik a tagjai?”
Végül Bibó Lászlót és Veress Károlyt valójában nem a brassói EMISZ tagjaként, hanem evangélikus hallgatóként ítélték el. Az „összekeverés” hátterében egy 1958. március 10-ei, „Pavel ügynöktől” származó, a brassói állami magyar gimnázium sorsát megpecsételő jelentés állt: „1955 és 1956 között a sztálinvárosi (brassói) 4. számú középiskola tanulóit néhány tanár, különösen a nagy népszerűségnek örvendő Szikszai (Szikszay – T. Z.) Jenő magyar szakos tanár, nacionalista, transzilvanista szellemben nevelte. Szikszai (…) nacionalista szellemben mutatta be a Rákóczi által vezetett kurucok függetlenségi harcát. Az 1955–56-os tanévben kihagyta a tananyagból a szovjet és az 1919-es (magyar) proletárdiktatúra emigráns költőit, helyettük olyan dekadens költőkről adott elő, mint Tóth Árpád, Kafka Margit és Illyés Gyula. (…) A Magyar Népköztársaságban 1956 őszén történt események után Szikszai találkozott a forrással, és azt állította, hogy a hajdani „moszkovita” disszidens írók, mint Háy Gyula és Aczél Tamás képviselik az igazságot. Azt állította, hogy a Bolyai Tudományegyetem tanárai közül csak Szabó (T.) Attila képvisel értéket, a többi a nullával egyenlő. Szikszai nacionalista szellemű nevelésének képviselői a következők: Sándor Balázs (unitárius teológusként az EMISZ-perben huszonöt év kényszermunkára ítélték), Gál Tibor (az EMISZ-szel való kapcsolata miatt nyolc év fegyházbüntetés), Fikker Ferenc református teológushallgató (tizenöt év börtönbüntetés), Bibó László teológushallgató.
Visszatérve Bibó Lászlóra, a III. éves evangélikus teológust Kolozsváron 1958. október 29-én tartóztatták le. A korábban tiltott határátlépésért három év és négy hónap börtönbüntetésre ítélt zárkaügynök november 10-én már részletes jelentésben számolt be Bibó László 1956. októberi-novemberi tevékenységéről: „A magyar egyetemi hallgatók nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel követik a magyarországi eseményeket, míg a tanárok egészen más magatartásról tesznek tanúbizonyságot, elfogadják az események »hivatalos« értelmezését”. (…) Azt beszélték a teológusok körében, hogy a Victor Babeş Tudományegyetem hallgatói fölfegyverkeztek, és arra kérték a magyar diákokat: vegyenek részt velük egy közös, a magyarországi egyetemisták harcával rokonszenvező utcai tüntetésen. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, ugyanis a valódi terv szerint a magyar hallgatók haladtak volna elöl, és amikor elérkeztek volna a Monostor negyedbe, a helyi (román) lakosok elölről, míg a román diákok hátulról támadtak volna. (…) Bibó néhány általa írt vers, például A magyar jellem című tartalmáról is beszélt. A(z elesett magyar forradalmárokért viselt) „gyászszalaggal kapcsolatosan Bibó azt állítja, hogy a magyarországi események során minden evangélikus teológus viselte, és hogy a református teológusoktól kapták. Azt, hogy ki osztogatta a szalagokat, nem tudja. Ő már szeptembertől kezdve kabátja hajtókáján fekete szalagot viselt, ugyanis meghalt a nagyapja. Ha nem jött volna közbe ez a személyes jellegű gyász, akkor is fekete szalagot viselt volna, ahogy a többiek a magyarországi események iránti együttérzés jeleként.” Mózes Árpád és társai perében Bibó Lászlót annak a beismerésére akarták rávenni: a Protestáns Teológiai Intézet diákjai „Erdély elrablásán, Magyarországhoz való csatolásán” ügyködtek. Az Erdély-diverzió, az Erdély elrablásának veszélyével való riogatás propagandája máig változatlanul hatásos: a magyar kártya kijátszásával akár ötpercenként félre lehet vezetni a románság jelentős részét! Mindmáig nem talált értő közönségre a románok kollektív emlékezetében Grigore Gafencu, Románia 1938 és 1940 közötti külügyminiszterének, Románia 1940 júniusa és 1941. június 21-e közötti moszkvai nagykövetének, a New York-i Szabad Románok Ligája alapító elnökének a magyar forradalom napjaiban megfogalmazott vallomása: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. (…) Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.”
Bibó Lászlót „a fennálló társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával állították hadbíróság elé: kilenc év börtönbüntetésre ítélték. Előbb a Securitate kolozsvári börtönében, majd Szamosújváron raboskodott. 1959. október 1-jén a Brăilai Nagyszigetre vitték, ahol a stoeneşti-i, salciai, grădinai megsemmisítő munkatáborokban dolgozott. Innen szabadult 1963. január 29-én. Gödri-Oláh János mellett ő a másik evangélikus teológushallgató, akinek nem engedték tanulmányai folytatását. Előbb az apácai erdőgazdálkodási hivatalnál, majd a Kovászna Megyei Legelőgazdálkodási Hivatalnál, a bodoki mezőgazdasági gépesítési állomáson dolgozott. A Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság tisztviselőjeként vonult nyugdíjba. Sepsiszentgyörgyön élt, néhány évvel ezelőtt itt hunyt el.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bibó László Apácán született 1939. február 26-án. Vesszőfutása azt bizonyítja: már elsőéves teológusként a Securitate célkeresztjébe került.
Mindössze tizenhét éves volt (1956-ban a X. gimnáziumi osztály elvégzése után érettségizhettek – T. Z.), amikor a Securitate kifogta a Kolozsvárról 1956. november 13-án a „Sztálin tartományban élő Bibó Mátyásnak, Apáca község, Nagy utca 319. szám alá” küldött levelét.
„Magyarországon folytatódnak a harcok. Közel 100 ezer halottról van eddig tudomásunk. Nálunk még nem történik semmi. Az itteni román lakosság minduntalan ellentmond a magyaroknak. A Victor Babeş Egyetem fölfegyverkezett, de ez még egyelőre nem jelent semmit.” – áll a levélben.
Bibó László ellen azonnal megfigyelési dossziét nyitottak. A teológusok követésére „szakosodott” Ioan Onac hadnagy intézkedési tervet dolgozott ki: „Azonnal ellenőrizni a fegyverekkel kapcsolatos állításokat! Az ügynököt oda kell irányítani, hogy tisztázza: honnan tudja az illető (Bibó László – T. Z.), hogy a Victor Babeş Egyetemen fegyverkeznek?”
Bibó László és Veress Károly evangélikus teológusok elleni nyomozásról a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatóságának egyik, 1958. február 18-án keltezett dokumentuma tájékoztat: „A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik: fent nevezettek aktív szerepet vállaltak az 1956 novemberében Mózes Árpád által kezdeményezett ellenséges tevékenységben, amit a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói folytattak. Ugyanakkor az adatokból az is kitűnik: fent nevezetteknek tudomásuk volt egy Sztálin tartományi ellenforradalmi szervezetről, amelynek szálai a feltételezések szerint Kolozsváron is megtalálhatóak, és amelynek ők is tagjai.” A követési dosszié az időközben már felgöngyölített, Brassó központú Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete – EMISZ – és a kolozsvári evangélikus teológusok kapcsolatát, illetve tagságát igyekezett kideríteni: „Kik a tagjai ennek a szervezetnek, a megnevezettek milyen szerepet játszottak és milyen tevékenységet fejtettek ki ebben a szervezetben? Létezik-e ehhez hasonló szervezet Kolozs tartományban, ha igen, kik rakták le az alapjait, és kik a tagjai?”
Végül Bibó Lászlót és Veress Károlyt valójában nem a brassói EMISZ tagjaként, hanem evangélikus hallgatóként ítélték el. Az „összekeverés” hátterében egy 1958. március 10-ei, „Pavel ügynöktől” származó, a brassói állami magyar gimnázium sorsát megpecsételő jelentés állt: „1955 és 1956 között a sztálinvárosi (brassói) 4. számú középiskola tanulóit néhány tanár, különösen a nagy népszerűségnek örvendő Szikszai (Szikszay – T. Z.) Jenő magyar szakos tanár, nacionalista, transzilvanista szellemben nevelte. Szikszai (…) nacionalista szellemben mutatta be a Rákóczi által vezetett kurucok függetlenségi harcát. Az 1955–56-os tanévben kihagyta a tananyagból a szovjet és az 1919-es (magyar) proletárdiktatúra emigráns költőit, helyettük olyan dekadens költőkről adott elő, mint Tóth Árpád, Kafka Margit és Illyés Gyula. (…) A Magyar Népköztársaságban 1956 őszén történt események után Szikszai találkozott a forrással, és azt állította, hogy a hajdani „moszkovita” disszidens írók, mint Háy Gyula és Aczél Tamás képviselik az igazságot. Azt állította, hogy a Bolyai Tudományegyetem tanárai közül csak Szabó (T.) Attila képvisel értéket, a többi a nullával egyenlő. Szikszai nacionalista szellemű nevelésének képviselői a következők: Sándor Balázs (unitárius teológusként az EMISZ-perben huszonöt év kényszermunkára ítélték), Gál Tibor (az EMISZ-szel való kapcsolata miatt nyolc év fegyházbüntetés), Fikker Ferenc református teológushallgató (tizenöt év börtönbüntetés), Bibó László teológushallgató.
Visszatérve Bibó Lászlóra, a III. éves evangélikus teológust Kolozsváron 1958. október 29-én tartóztatták le. A korábban tiltott határátlépésért három év és négy hónap börtönbüntetésre ítélt zárkaügynök november 10-én már részletes jelentésben számolt be Bibó László 1956. októberi-novemberi tevékenységéről: „A magyar egyetemi hallgatók nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel követik a magyarországi eseményeket, míg a tanárok egészen más magatartásról tesznek tanúbizonyságot, elfogadják az események »hivatalos« értelmezését”. (…) Azt beszélték a teológusok körében, hogy a Victor Babeş Tudományegyetem hallgatói fölfegyverkeztek, és arra kérték a magyar diákokat: vegyenek részt velük egy közös, a magyarországi egyetemisták harcával rokonszenvező utcai tüntetésen. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, ugyanis a valódi terv szerint a magyar hallgatók haladtak volna elöl, és amikor elérkeztek volna a Monostor negyedbe, a helyi (román) lakosok elölről, míg a román diákok hátulról támadtak volna. (…) Bibó néhány általa írt vers, például A magyar jellem című tartalmáról is beszélt. A(z elesett magyar forradalmárokért viselt) „gyászszalaggal kapcsolatosan Bibó azt állítja, hogy a magyarországi események során minden evangélikus teológus viselte, és hogy a református teológusoktól kapták. Azt, hogy ki osztogatta a szalagokat, nem tudja. Ő már szeptembertől kezdve kabátja hajtókáján fekete szalagot viselt, ugyanis meghalt a nagyapja. Ha nem jött volna közbe ez a személyes jellegű gyász, akkor is fekete szalagot viselt volna, ahogy a többiek a magyarországi események iránti együttérzés jeleként.” Mózes Árpád és társai perében Bibó Lászlót annak a beismerésére akarták rávenni: a Protestáns Teológiai Intézet diákjai „Erdély elrablásán, Magyarországhoz való csatolásán” ügyködtek. Az Erdély-diverzió, az Erdély elrablásának veszélyével való riogatás propagandája máig változatlanul hatásos: a magyar kártya kijátszásával akár ötpercenként félre lehet vezetni a románság jelentős részét! Mindmáig nem talált értő közönségre a románok kollektív emlékezetében Grigore Gafencu, Románia 1938 és 1940 közötti külügyminiszterének, Románia 1940 júniusa és 1941. június 21-e közötti moszkvai nagykövetének, a New York-i Szabad Románok Ligája alapító elnökének a magyar forradalom napjaiban megfogalmazott vallomása: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. (…) Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.”
Bibó Lászlót „a fennálló társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával állították hadbíróság elé: kilenc év börtönbüntetésre ítélték. Előbb a Securitate kolozsvári börtönében, majd Szamosújváron raboskodott. 1959. október 1-jén a Brăilai Nagyszigetre vitték, ahol a stoeneşti-i, salciai, grădinai megsemmisítő munkatáborokban dolgozott. Innen szabadult 1963. január 29-én. Gödri-Oláh János mellett ő a másik evangélikus teológushallgató, akinek nem engedték tanulmányai folytatását. Előbb az apácai erdőgazdálkodási hivatalnál, majd a Kovászna Megyei Legelőgazdálkodási Hivatalnál, a bodoki mezőgazdasági gépesítési állomáson dolgozott. A Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság tisztviselőjeként vonult nyugdíjba. Sepsiszentgyörgyön élt, néhány évvel ezelőtt itt hunyt el.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)