Tiltakozás
Abodi Nagy Béla az elmúlt 40–50 év kolozsvári művészetének egyik legmarkánsabb és legjelentősebb alkotója. Emlékszem azokra az időkre, amikor nagyszerűen újnak tűnt az a kezdeményező erő, hogy a művészek secco-kat készítsenek a közintézmények falaira.
A kolozsvári képzőművészek közül Abodi Nagy Béla volt a legelső, aki sikeresen vállalkozott a nagy méretű secco-ra, kifejezve az ifjúság vitalitását, életörömét és szépségét. A felkért két segítő kolléga Petru Feier és Petre Abrudan szintén a korszak jeles művészei.
A Barabás Miklós Céh vezetősége mélységesen elítéli azt a tényt, hogy avatatlan kezek a mester s a család jogi beleegyezése nélkül beleavatkoztak a kolozsvári Diákművelődési Házban lévő alkotás művészi arculatába, gátlástalanul, cinikus fölénnyel és szemtelen magabiztossággal átfestve azt.
Mélységesen elítéljük az intézmény igazgatóságát, valamint azokat a kegyeletet és művészi erkölcsöt nem ismerő „festőket”, akik a beavatkozás alantas megrendelését elvállalták.
Művészi értékeinket nem hogy óvnánk és konzerválnánk a jövő számára, hanem avatatlan kezek által megtörténhet a 21. századi Európában, hogy a szerzői jogra fittyet hányva, bárki autoritással belekontárkodhasson elismert mesterek alkotásainak a sorsába.
Mint a Barabás Miklós Céh, azaz a mintegy 150 tagot számláló szövetség elnöke, a magam s a tagság nevében mélységesen elítéljük és megvetjük ezt a vandál akciót.
Jakobovits Miklós Munkácsy-díjas festőművész, a Barabás Miklós Céh elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Szabadság (Kolozsvár)

Negyven év kolozsvári festészete a Művészeti Múzeumban
A kolozsvári festészeti iskola második, 1950 és 1989 közötti időszakába pillanthatnak be az érdeklődők a Művészeti Múzeum emeleti termeiben szervezett kiállításon, amely pénteken délután nyílt meg.
Az 1950 novemberében létrejött kéttannyelvű (román és magyar) Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festő-tanárai közül Catul Bogdan, Aurel Ciupe, Vasile Crişan, Mohi Sándor, Petre Abrudan, Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán, Teodor Harşia, Abodi Nagy Béla, Radu Fulger, Petru Feier, Veress Pál, Mircea Vremir, Paul Sima, Leonid Elaş, Tóth László, Teodor Botiş, Florin Maxa és Ghiorghi Apostu munkái szerepelnek a tárlaton.
Szabadság (Kolozsvár)

Ne töröljük már el a kisebbségi oktatást
Románok, egymás közt. Türelmesen elmagyarázzák, miért baromság megszüntetni a kisebbségi nyelveken történő oktatást. Petre Abrudan blogger Merre…? című cikkében úgy véli, a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja, mert nem készíti fel őket az érettségire és a társadalmi beilleszkedésre. Milyen megoldást ajánl? Az anyanyelvű oktatás felszámolását, kivéve néhány nyelv- és művelődésórát, amiben a többségi diákok is részesülhetnek. Abrudan gondolataira Daniel Plăiaşu, a Maghia România szerkesztője válaszol: Petre Abrudan úr cikkét elolvasva arra a következtetésre jutottam, hogy a „Merre…?” kérdésre a válasz ugyanilyen rövid: a szofizmus felé. Cikke sokat elmond arról, hogy egy valódi és helyes hipotézisből (jelen esetben abból, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó román állampolgárok korlátozottan ismerik a román nyelvet), miként lehet hibás következtetéseket levonni, melyeket személy szerint éppenséggel veszélyeseknek minősítenék. A cikk, különben, számos prekoncepción és feltételezésen alapul. (...)
„Képtelenségnek tartom arra kényszeríteni egy gyermeket, aki egész életében egy bizonyos, a román nyelvtől struktúrájában és nyelvtanában is eltérő nyelven tanult, hogy olyan nyelven vizsgázzon, melyet legfeljebb idegen nyelv szintjén sajátított el. Ez pontosan ugyanolyan, mintha azt követelnénk egy romántól, hogy olyan nyelven érettségizzen, melyet hetente csak két-három órában tanult, de nem használta a mindennapokban.” – írja Abrudan.
Nem tudom megbocsátani a szerző tájékozatlanságát: az anyanyelven oktató osztályokban reálszakon csak három órában tanítják a román nyelvet, a humánon öt óra van, ahogy arról kolléganőnk, Florina Vaipan tájékoztatott bennünket, aki tíz évig tanított románt Hargita megyében. Ugyanakkor, Vaipan asszony elmondása szerint a középiskola vagy az osztály tannyelvétől függetlenül az összes többi tantárgy (matematika, fizika, vegytan stb.) esetében az oktatás nyelve szerint (románul vagy anyanyelven) érettségiznek.
Nem utolsósorban fel kell tennünk a kérdést, hogy a szerző mit ért egy nyelv „nem mindennapi használata” alatt? Eseti használatra gondol-e, vagy arra, hogy az adott nyelvet nem használják a tanórákon kívül?
Végül áttérek a szerző által javasolt megoldásokra. Igen, a román nyelv magas (C1, C2) szintű ismerete valós gond a kisebbségi közösségeknél, de az anyanyelv használatának megtiltása az oktatásban törvénysértő, diszkriminatív és asszimilációhoz vezet. Ugyanúgy rossz lépés a román nyelvi vizsga megszüntetése a kisebbségeknél, mert így nulla felé tendál a fiatalok beilleszkedési esélye egy többetnikumú környezetbe a tanulmányok befejezése után.
Egy másik bosszantó kijelentés: „Az a véleményem, hogy senkit sem sértünk meg, és nem ellentétes egyetlen európai megkötött szerződéssel sem, ha az oktatásban egyetlen nyelvet vezetünk be. Mert csak így tudjuk elérni, hogy az ország teljes területén románul beszélők legyenek és nem irányítható tömegek. Miért ne lehetne így: a tanrend legyen mindenkinek azonos, függetlenül attól, hol él, és azt román nyelven oktassák.”
Egy ilyenfajta döntés nemcsak a kisebbségekkel kapcsolatos bármely EU-s megállapodással ellentétes, de az Európa Tanács nemzeti kisebbségekre vonatkozó döntéseivel (Framework Convention for the Protection of National Minorities és European Charter for Regional or Minority Languages) is, Románia ugyanis mindkettőt aláírta és jóváhagyta. Meg kell említeni, hogy az Európa Tanács az EU-tól elkülönült olyan nemzetközi intézmény, mely magába foglalja az egész földrajzi Európát (Oroszországot is beleértve), a kaukázusi országokat, Törökországot, valamint – megfigyelői státusszal – az AEÁ-t, Kanadát, Mexikót és Japánt, s ennek van alárendelve az EJEB (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.).
Ugyanakkor abszurdnak tartom azt a feltételezést, hogy ha egy ilyen döntést alkalmazunk, akkor már nincsenek „irányítható tömegeid”, mert a román nyelv kizárólagossága az iskolákban csak az iskolakerülést bátorítaná. Abrudan úr kulcsa zagyvaság; nem old meg semmit, ellenkezőleg, egy ilyen döntés alkalmazásával nem 18 éves kortól szorítanánk háttérbe a diákokat, hanem már 6–7 éves korban, amikor elkezdik az iskolát. Hogyan tudna egy olyan gyermek, aki egyáltalán nem tud románul, ugyanolyan tanrend és ábécéskönyv szerint tanulni, mint a román gyermek? Hogyan tudná hétévesen megérteni az „Ana are mere”-t, amikor azt sem tudja, hogy mondják románul az almának? Abrudan úr nem érzékeli, hogy a gondot éppen az okozza, hogy minden romániai diák számára, etnikumától függetlenül, anyanyelvi szinten oktatják a román nyelvet. Nem az anyanyelvű oktatás okolható azért, hogy ezek a diákok nem ismerik a román nyelvet, hanem azok, akik a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákoknak oktatott román nyelv tanrendjét összeállítják.
A cikk szerzője által bírált oktatási rendszert figyelve, az idegen nyelv esetében (angol, francia, német stb.) bár eljutottunk a haladó szintre, mégsem mondhatjuk, hogy e nyelvek közül bármelyik az anyanyelvünk lenne. Én azt remélem, ha a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató osztályokban/iskolákban a román nyelv tanrendje az angol/francia/német nyelvéhez hasonlóan strukturált lenne, ami egyes román iskolák és középiskolák intenzív idegen nyelvű osztályai számára megoldott, akkor a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok románnyelv-ismeretének foka is sokkal magasabb lenne.
Ami Abrudan úr második javaslatát illeti – nyelv- és művelődésórák –, ezek nemcsak a kisebbségieknek, hanem a többségi nemzetnek is igen hasznosak lennének, nem kötelező, választható tantárgyként. Sőt, úgy gondolom, meg kellene próbálnunk a Kárpát-medence meg Balkán egész térségének művelődéstörténelmét elsajátítani, hogy ne ragadjunk le egy uralkodó etnocentrizmusnál. Daniel Plăiaşu
/MaghiaRomânia: Desfiinţarea învăţământului în limba maternă, o soluţie? – Adevărul.ro/Főtér
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kristófi János, akinek öröm volt a művészet
Kilencven éve, 1925. december 15-én született Monospetriben regiónk egyik legismertebb és legelismertebb huszadik századi festőművésze, Kristófi János.
Kristófi János az elemi- és középiskolai tanulmányait a római katolikus egyház oktatási intézményeiben folytatta 1949-ig, főiskolai tanulmányai megkezdéséig. 1949-54 között a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Akadémián Abodi Nagy Béla, Petre Abrudan, Kovács Zoltán és Mohy Sándor voltak festészeti tanárai. 1954-től Nagyváradon élt. 1955-től nyugdíjba vonulásáig, 30 éven át a Városi majd Népi Művészeti Iskolának nevezett szabadiskola tanáraként nemzedékeket nevelt a művészet szeretetére, indított el a művészi pályán és folyamatosan részt vett a váradi és országos művészeti életben. Minden fontos csoportkiállításon szerepelt és jelentős számú egyéni kiállításon mutatkozott meg otthon és külföldön. 1956-ban feleségül veszi a tehetséges szobrász-kerámikust, Hoványi Juditot. Házasságukból tíz gyermekük született. A festőművész 2014. január 5-én hunyt el Nagyváradon.
Méltatás
Banner Zoltán művészettörténész a következőképpen méltatta Kristófi János munkásságát: „Festői stílusa több szálon kötődik a posztnagybányai törekvésekhez és az impresszionizmushoz. Kristófi János a természetelvű piktúra képviselője; képein a fénnyel telített színek a látvány természethű, mégis egyéni módon átköltött kifejezésével párosulnak. Életművét – mely több mint kétezer festményre becsülhető – két korszakra, ezen belül öt vonulatra tagolhatjuk, melyek ugyanakkor párhuzamosan, illetve egymásba fonódva, egymást keresztezve érvényesülnek munkásságában. Első korszakának első vonulatát: a falusi táj és ember, mindenekelőtt szülőfaluja, Monospetri megörökítése képezi. Szinte magában hordozza e sajátos, az alföld és a dombvidék találkozásában kialakult domborzati- és falukép formai elemeit és gyorsan meg is találja hozzá a kifejezési eszközöket: a bihari természtei és települési jelleg szigorú rajzát, a szélesen ívelő, egymásba hatoló építészeti formák kompozícióját, s a reggeli és alkonyi fényekbe ágyazott, tompított színakkordokat. (…) Még első korszakán belül kialakul festészetének második vonulata: az urbanisztikai táj képtípusa, középpontjában természetesen Nagyváraddal; de ezzel az 50-es évek végén – 60-as évek elején letisztult, romantikus ugyanakkor a történelmi hangulathoz hű dokumentáris szellemmel örökíti meg későbbi utazásai helyszíneit is: Budapest, Bécs, Győr, Miskolc, Kolozsvár, Stockholm stb. pittoreszk részleteit.”
Várad, mint múzsa
„Miután otthonra lelt Váradon, figyelme előbb a kis mellékutcák szerény, falusias házain meg a piac szintén gyermekkorára emlékeztető motívumain torpan meg s csak fokozatosan szokik hozzá a szeme és festői képzelete a nagyvárosi életforma, életritmus artisztikumához” – emeli ki Banner Zoltán művészettörténész, aki a továbbiakban ezt írja Kristófi Jánosról: „Végülis igazi váradi festő lett, a klasszikus váradi festők utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egyszemélyben. „Mintha minden, amit megfest, valamilyen módon népes családjához tartozna; a váradi utcák, házak csakúgy, mint a bihari falu, ahol nagymama él, (…) a hangszerek, amelyekkel a családi kamarazenekar játszik; a képtári folyosó, ahol sokáig álldogálnak más festők képei előtt; a fák, a víz, a levegő, minden, ami természetszerűen váradi…” – írja 1975-ös kiállítása alkalmából Bölöni Sándor író. De ez már nem a föld-színek, hanem a fény-színek korszakában, tehát a kettébe osztott életmű-idő második periódusában bontakozik ki, nagyjából a 60-as és 70-es évek fordulójától.”
Második korszak
A második korszakba vezető fordulat jelképes mozzanata a Művészetek című ciklus (1967), amellyel szinte észrevétlenül lép be Kristófi festői kamarazenéjébe a harmadik vonulat szólama: a műterem és a művészet világa, tematikai változatai, amelyekben maga a művészet, az alkotás válik képeinek tárgyává. Az életöröm lesz ettől kezdve festészetének alaphangja”. A nagy pályatárs, Jakobovits Miklós így ír Kristófi János műveiről: „Piktúrájának harmónikus zenei hullámai olyan mélységről jönnek, az élet vállalásának olyan férfias jeleit hordják magukon, amelyek festői jelentésükben átsütnek a finom szürkészöldeken, okkeres barnákon. Lelke mélyéről olyan meghitt nyugalommal és szenvedéllyel tereli a színeket a kartonok lazúros felületére, mint felelősségteljes szülő szeretett gyermekeit, mint jó hadvezér féltett katonáit. (…)Kristófi nem képet fest elsősorban, hanem a súlyosan megérlelt élményt kívánja kivetíteni, melyet lelke mélyén hord és dédelget, amelyről álmodik és amellyel küszködik. Igy azt mondhatjuk, Kristófiban a motívum jelen van. A tájjal s az emberrel való közvetlen kapcsolat csak egy hirtelen szikrát ad a művésznek, hogy vászonra téve a motívumot, megszabaduljon belső kényszerétől. Ez a lelki feszültség adja meg képeinek a belső megbízhatóságot, valamint a szemlélőnek a befejezettség érzetét, mert a gyors ecsetvonások alatt nem a vázlat könnyűvérűségét érezzük, hanem egy mélyen érző művész súlyos lelki és emberi problémáit, örömeit és vívódásait.”
Vonulatok
Kristófi János művészetében nagy szerepet kap negyedik vonulatként az akt műfaja, ugyanakkor már 1957-től, első Szent Erzsébet-kompozíciójától átszövi egész életművét a szakrális téma feldolgozása is, nem csak szent királyaink portréinak megfestése, hanem a zászlós körmenetek, gótikus vagy barokk templomkapukon át haladó hívek ábrázolása által is. „Költői ihletettségű művész” – mondja róla Banner Zoltán: „látásmódja és stílusa tiszta, áttekinthető, minden képe ember és természet, ember és környezetének harmonikus kapcsolatáról mesél a nézőnek. Hagyomány és modern szemléletmód, közérthetőség és művészi magasabbrendűség nála egymást erősítő fogalmak. Képei nyugalmat és erőt sugallnak, élénk vörös és kék színharmóniái derűt sugároznak, míg a pasztell színvilág finom lírai hangulatot közvetít a néző felé, nosztalgikus érzéseket ébresztve”. Maga Kristófi János egy a 85. születésnapja alkalmából adott interjúban a következőképpen vallott a művészetről: „A művészet minden ága azért van, hogy az emberiségnek orvossága, lelki felüdülése legyen. Azért van a szép zene, azért van a tánc és sok minden más, hogy ezzel boldogítsa az embereket a napi munka után. (…) Egy napi szorgos munka után a művészet gyógyír.”
erdon.ro