"A Pro Minoritate Alapítvány könyvalakú időszakos kiadványának nemrég megjelent száma külön fejezetet szentel a csángósorsnak (Egy Moldvában titokban magyarul tanító levele; Hatos Pál: Szempontok a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezéséhez; Seres Attila: "Csángómentés" Moldvában a XIX-XX. század fordulóján; Boross Balázs: "Majd egyszer lészen, de nem most"). Egy másik fejezet a Kárpát-medencei népszámlálásokba nyújt bepillantást (Bálint-Pataki József: A határon túli magyarság népesedési helyzete; Fedinec Csilla: Népszámlálás Ukrajnában - Hányan vagyunk magyarok?; Gyurgyik László: A szlovákiai magyarság településszerkezetének változásai az 1990-es években; Sebők László: A délvidéki magyarság az újabb népszámlálások tükrében). Más témák: félévnyi koszovói tartózkodás EBESZ-missziós küldetésben (Ablonczy Bálint beszélgetése Bíró Anna-Mária kisebbségkutatóval); A kisebbségek oktatásához való jogának védelme a nemzetközi jogban (Böszörményi Jenő); Román történelem a reformáció jegyében (Miskolczy Ambrus). A lapszám szemle fejezete Illés Géza (Szatmár, Erdély, Európa), Kántor Zoltán (Az önkormányzat reménye) és Nagy Levente (Balcanistica hungarica rediviva) kritikáinak nyújt teret. /Pro Minoritate/2002/tél. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 19./"

A honi közigazgatásban a külhoni magyarok iránti felelősséget megjelenítő Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) szervezete több sebből vérzik. Egy időben hatásköri villongások tárgya is volt az intézmény, minek következtében a kancellária nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Szabó Vilmos fennhatósága alól a 2004-es kormányátalakításkor kikerült a hivatal. A politikus azóta csak a politikai felügyeletet látta el, a szakmai irányítás átkerült a Külügyminisztériumhoz. A HTMH költségvetése a 2003-as 743 millió forintról 2006-ra 566 millióra csökkent, sőt egyesek szerint a közelgő szigorítások miatt az intézmény léte is veszélybe kerülhet. Komlós Attila, a HTMH elnöke szerint ugyanakkor nemzetstratégiai fontosságú, hogy az intézmény fennmaradjon. „Nem látok megszüntetésre utaló jeleket. Korábban felmerült a Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatallal való összevonás, de a felvetés csak íróasztal mellől tűnik életképes megoldásnak. Gyökeresen más egy, a magyarországi kisebbségekkel, valamint a határon túli magyarokkal foglalkozó intézmény munkája, hivatása” – vélekedik az elnök. A külügyi tárca apparátusa már régóta feni a fogát a HTMH beolvasztására, sőt a Bem rakparton Gémesi Ferenc helyettes államtitkár felügyeletével Nemzetpolitikai Ügyek Irodája névvel külön bürokrataegység szorgoskodik a témában. A határon túli magyarok támogatására fordított költségvetési pénzek változása milliárd forintban: 2003: 10,083 /a költségvetés 0,19 %-a/, 2004: 10.712 /0.18 %/, 2005: 12.829 /0,19 %/, 2006: 9.787 /0,13 %/. /Ablonczy Bálint: Lépéselőnyben az elnök /Heti Válasz (Budapest), máj. 11./

Egykor közös hazánk egészét szereti Sólyom László, aki szlovák tárgyalópartnereinek kevesebb görcsösséget és egymás történelmének megismerését javasolja. A magyar államfő először nyilatkozott egy blognak, a köztársasági elnök a Reakciónak adott interjújában úgy vélekedett: egyre nehezebben elviselhető, hogy a magyar közélet a nemzeti–nemzetietlen és fasiszta–antifasiszta szembenállásról szól, a pártok a napi politikai csaták megnyerésének rendelik alá a nemzet hosszú távú érdekeit. Az elnök azt is elmondta, oda jutottunk, hogy a határon túl a „szegény Magyarországért” imádkoznak. Komolyan veszi a felelősséget a határon kívül élő magyarok sorsáért, fejtette ki. Enyhíteni próbálja azt a traumát, amelyet a népszavazás a szomszédos országokban élő magyar közösségeknek okozott. Az akkori konfliktus még jobban beszorította a közbeszédet a nemzeti–nemzetietlen érvelésbe, és persze ellenpárjába, a fasiszta– antifasisztába. Ez a kár felmérhetetlen. Létezik az egységes magyar nemzet, de ma már különböző résztársadalmakból áll. Inkább annak lehet örülni, hogy az együttműködés feltételei javulnak: a Kárpát-medencei magyarság jelentős része uniós tagállamban él, előbb-utóbb a schengeni rendszeren is belül lesz. Ha együtt akarjuk folytatni történelmünket, számot kell vetni a nyolcvan év alatt történt szétfejlődéssel, hangsúlyozta Sólyom László. Mások az élethelyzetek: egy erdélyi magyarnak Bukarestben, az ottani politikai kultúrában kell politizálnia, amely gyökeresen különbözik mondjuk a ljubljanai közegtől. Ugyanakkor meg kell tanulni a kettős kötődést. A legveszélyeztetettebb a szórványmagyarság és a városokban, lakótelepen élők, akik nehezen találnak magyar közösségeket. Az utódállamok nehezen veszik tudomásul, hogy nem homogén nemzetállamok, hanem többnemzetiségűek lettek, éppen úgy, mint a Magyar Királyság volt, amelyből szabadulni akartak. Érvényesíteni kell minden nemzetközileg és a belső jogban garantált kisebbségi jogot. A jelen helyzetről a legtöbb ismeretet a határon túli magyarság helyzetét vizsgáló konferenciasorozat hozta, amelyet két éve indított el a köztársasági elnök. /Ablonczy Bálint, Balogh Ákos Gergely: ”Nem látom a távlatos gondolkodást” Interjú Sólyom Lászlóval. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 5./

Így járta meg válaszútjait Kallós Zoltán
A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel jelent meg életútinterjú-kötet Kallós Zoltánról, a 20. század viszontagságait végigélő és ma is aktív erdélyi néprajzkutatóról, aki megannyi küzdelem után ma szülőfalujában élvezheti sok évtizedes munkásságának beérett gyümölcseit.
Lehet-e olyan erő egy szülőfalu nevében, ami a szülöttjét hosszú útra és nagy tettekre indítja? Aki Válaszúton, ebben a szép nevű erdélyi községben születik, s irataiban is mindvégig magával hordozza faluja nevét, talán tényleg mindig emlékeztetni tudja magát az élet két alapvető feladatára: az út megtalálására és végigjárására, s a választás lehetőségére, sőt, kötelességére.
Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő Válaszút szülötte volt, megjárta a maga útját, és nem volt híján a választásnak, a jó választásának sem.
Most Ablonczy Bálint és Korniss Péter könyvében, A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel a Helikonnál könyv formátumban megjelent életút-nagyinterjúban ismerhetjük meg e különös sorsú, népből érkezett, néppel élő néprajzkutató kalandos életét. A könyvet Korniss Péter, a legendás fotográfus elmúlt negyven évben Erdélyben készült fotói – közöttük a Kallóssal folytatott közös kalandozások emlékei – illusztrálják.
A Mezőség, a Szamos és a Maros között elterülő dombvidék, földrajzilag Erdély szívében fekszik, még csak nem is messze Kolozsvártól vagy Marosvásárhelytől. Mégis félreeső ez a táj, ahol a régi népi hagyományok, a magyarok és a románok tradicionális életmódja és kultúrája egészen a 20. századig, sőt, a máig megmaradtak.
A Mezőség talán épp az utolsó órában, a 20. századi társadalmi változások idején vált fontossá. Itt fekszik Szék községe is, ami − ahogy Kallós Zoltán a könyvben fogalmaz − nemcsak a táncházmozgalom, de az egész magyar népi kultúra egyik legfontosabb helye. Kallós Zoltán útja is a Mezőségről, Válaszútról indult – ebben a faluban, az itteni kis Bánffy-kastélyban született egyébként Wass Albert is, s ahogy a könyvből kiderül, a néprajzkutató egy távoli rokona, Kallós Karola volt Wass bábája.
A közelben található Bonchida a Bánffyak hatalmas kastélyával, a legendás Bánffy Miklós, az arisztokrata polihisztor családi fészkével. A környék kulturális öröksége tehát az egész magyarságra kisugárzott a 20. században, s a század viszontagságaiból kapott eleget maga Kallós Zoltán is.
Hogy miként került Kallóssal kapcsolatba a kötetet jegyző Ablonczy Bálint? „Otthon megvoltak lemezei, a Balladák könyve; népzene és néptánc iránt érdeklődő gyerekként, kamaszként ezeket hallgattam-olvastam. Az egyetemen néprajz szakra is jártam, ott tehát ismét találkoztam Kallós Zoltán munkásságával. A könyv pedig egy szerencsés találkozásnak köszönhető: a Helikon kiadó tervbe vette az életútinterjú megjelentetését, amihez szükségük volt egy újságíróra, akinek van némi néprajzos előképzettsége, ismeri Kallós Zoltán munkásságát és Erdélyt” – mondja lapunknak a szerző.
A moldvai csángók közé ment tanítónak
Az 1926-ban született néprajzkutató még a királyi Románia magyarellenes légkörében kezdte meg tanulmányait, bekerült a Kolozsvári Református Kollégiumba, ahol az 1940-es évek elején kapta meg első néprajzkutatói feladatát: össze kellett gyűjtenie a Válaszúton énekelt dalokat, amivel saját megfogalmazása szerint könnyű dolga is volt: „Csak elkértem a barátaim, rokonaim füzeteit, és megtanultam a dalokat”.
A háború legutolsó időszakában végül katonának is behívták, az események sűrűjéből kalandos úton jutott haza Nyugat-Magyarországról a már a fronton túli Válaszútra. Az ifjú Kallóst és családját nem sokkal később már a román kommunista diktatúra vegzálja: apját, aki az előző rendszerben még lelkes kommunista sejtet hozott létre egy román és egy cigány emberrel Válaszúton, a hatalomba került kommunisták kuláklistára tették, elzárták és vagyonelkobzásra ítélték.
Kallós Zoltán ezekben az években tanítóképzőt végez, zeneakadémiára jár, majd a román hadseregbe is besorozzák. Katonaként szándékosan a moldvai csángók lakta területekre kéri magát, és alkalma is nyílt találkozni a Kárpátokon túlra szakadt ősi magyar közösséggel. Kallós végül nem rajta kívül álló okok miatt nem tudta befejezni a zeneakadémiát, de az ötvenes években már nagy lendülettel folytatja néprajzi kutatásait a terepen.
1956-ban Moldvába megy tanítónak a csángók közé, akik elmondása szerint akkor még igen archaikus életet éltek. A csángók Kallós szerint „magyarok, még akkor is, ha a nyelvújításból, a nemzetté válásból kimaradtak”. Itt alakult ki Kallós Zoltán kutatói gyakorlata is: soha nem tudott tudósi kívülállással tekinteni az adatközlőkre, ha tehette, ott élt a hagyományaikat őrző közösségek köreiben.
Már ha a hatóságok hagyták: Ablonczy és Korniss életútinterjú-kötetéből számos történetet megismerhetünk, hogyan tapasztalta meg Kallós Zoltán saját bőrén a mindenkori román titkosszolgálat zaklatásait és mesterkedésüket a magyar örökség fenntartói és kutatói ellenében.
Miután a hatvanas években Gyimesben dolgozott, majd szabadúszóként próbálta fenntartani vándorkutatói munkásságát, megírta a Balladák könyvét, amely óriási sikernek számított a hetvenes évek elején, a magyar népi kultúra és a táncházmozgalom fellendülése idején.
Az új nemzedék hőse lett, ellenszélben
Ahogy Sólyom László a néprajzkutató nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntőjében írta: „Kallós Zoltán a mi nemzedékünk számára az iránymutató nagy mesterek egyike lett. (…) Számtalan ember horizontja szélesedett ki.”
Az egyre inkább a román hatóságok látóterébe került Kallós ma már megtehetné, de nem kéri ki a megfigyelése aktáit: nem akar csalódni azokban, akik ezekben az évtizedekben körbevették. „A fiatalok el sem tudják képzelni, milyen sötét világ volt az” – mondja.
Kallós Zoltán Magyarországra is csak nagy nehezen tudott eljutni, ráadásul a hivatalos magyar, aczéli kultúrpolitika sem sietett támogatni őt. A táncházmozgalmat és a kapcsolódó népi kulturális hálózatépítést viszont már sem Magyarország, sem Románia hivatalosságai nem tudták megállítani, s Kallós Zoltán az új nemzedék hőse lett.
Sőt, Kallós már az egymást követő nemzedékeket is összeköti: ahogy Ablonczy Bálint a lapunknak mondja, „Kallós Zoltán 1972-ben egy csángó népdal soraival ajánlotta édesapámnak a Balladák könyvét. Ugyanezt a kötetet negyven évvel később nekem is dedikálta.”
Összegyűjti a mezőségi falvak kallódó gyerekeit
A rendszerváltás már meglett emberként érte Kallós Zoltánt, de a sokat megélt néprajzkutató hatalmas tervekkel vágott neki a szabadabb korszaknak: visszaszerezte a család kommunizmus idején elvesztett válaszúti kúriáját, ahol néprajzi gyűjteményt rendezett be − s ezzel gyerekkori álmát valósította meg.
Ugyanilyen büszke az időközben megteremtett Kallós Alapítvány szórványiskolájára, ahol távoli mezőségi falvak kallódó gyermekei találkozhatnak − nemcsak a magyar kultúrával, de az emberibb élet és a perspektíva reményével. Ahogy Kallós Zoltán a kötetben elmondja: a 20. század második felének és a jelenkornak a kulturális és életmódbeli változásai az erdélyi falvakat is elérte, számos hagyomány elveszett – de az ő munkásságával is megteremtett új népi mozgalom életerejét nem kell már félteni.
Kallós az évtizedek során körülbelül 14 ezer tétel magyar – és kisebb mértékben román, cigány – dalt, muzsikát gyűjtött. A nevével fémjelzett válaszúti néptánctáborokba ma több százan járnak.
Az élete során sokáig hatóságok által üldözött és megfigyelt Kallós Zoltán a rendszerváltás után megkapta a Kossuth-díjat, a Corvin-láncot, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, s ma a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
A válaszúti kollégiumot 2011-ben a Bethlen Gábor Alap kiemelt nemzeti intézménynek minősítette. Az álmaiért megküzdő, és azokat végül meg is valósító Kallós ma is nagyrészt Válaszúton él, családi kúriájában. „Jó levegő van, jól főznek és a gyerekek társaságát nagyon élvezem. (…) Annak örülök, hogy látom beérni a munkám eredményét. Nagy dolog a táncházmozgalom, a népzene térhódítása. És a szívemnek nagyon kedves a válaszúti iskola, meg a múzeum” – mondja a kötet végén.
Megmaradt „egyszerű mezőségi magyar embernek”
„Szeretnék nyolcvan felett ilyen legényes lenni… Jó érzés volt látni, hogy a kollégák, a gyerekek milyen sok szeretettel veszik körül, és ő is milyen otthonosan érzi magát ebben a közegben” – meséli a Kallóssal folytatott találkozásokról Ablonczy Bálint, aki a kötet készítéséről elárulta: „Novák Tamás kollégámmal és barátommal elmentünk Válaszútra, bekvártélyoztuk magunkat a szórványkollégiumba. Több napig ott voltunk, készítettünk egy videót a Heti Válasz online felületére, írtam egy riportot a lapba.” A hosszú beszélgetésekből született maga a könyv. „Jártunk a szórványközpont iskolájában, megnéztük a Kallós-kúriában elhelyezett néprajzi múzeumot, és elkísértük Kallós Zoltánt a szomszéd falvakba tett útjaira, ahol adatközlőkkel, barátokkal találkozott.”
Kallós végül így összegzi mondandóját: „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”
(Ablonczy Bálint, Korniss Péter: A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai. Helikon Kiadó, 2013)
Rajcsányi Gellért
MNO,

Szerelem első hallásra – interjú egy lengyel csángókutatóval
A moldvai csángók és a kárpáti ruszinok identitásának 1867 és 1947 közötti változását vizsgálta nemrég megjelent lengyel nyelvű könyvében Agnieszka Barszczewska. A magyarul kiválóan beszélő lengyel kutató azt mondta nekem: a Vatikánnak komoly felelőssége van a csángó identitás megváltozásában. 
-Miért kezdett érdeklődni a magyar nyelv iránt?
-Gimnazistakoromban diákszínjátszó csoportommal egy hollandiai színházi fesztiválon szerepeltünk, ahol magyarok is voltak. Első hallásra beleszerettem a nyelvbe, nagyon színesnek és dallamosnak tűnt. Aztán hamarosan rátaláltam a népzenére és a néptáncra is.
-Több lett ez egy nyári diákfellángolásnál…
-Igen, érettségi után Varsóba olasz és magyar, Krakkóba román szakra felvételiztem. Mindenhova bejutottam, ezért választani kellett, s én a magyar nyelv mellett döntöttem. Ekkor még nem tudtam magyarul, az intenzív tanulás csak ezután kezdődött.
-És hogyan jutott el a románig?
- Ebben is van szerepe a véletlennek. Bár tengerparton, Gdanskban nőttem fel, édesapámmal gyerekkoromban sokat jártunk kirándulni Dél-Lengyelországba, tehát már kicsiként megszerettem a hegyeket. Nagyon megfogott, amikor már kicsit idősebben lenyűgöző képeket láttam a Fogarasi-havasokról és megmaradt bennem egy, a Ceauşescu-korszak árvaházairól szóló film is. Megrázó élmény volt. Elkezdett érdekelni a román történelem is. Tudni kell, hogy Lengyelországban pozitívan emlékeznek arra, hogy 1939-ben a román kormány befogadta a németek és a szovjetek elől menekülő lengyel kormányt.
- Akárcsak a magyarok többtízezer lengyel menekültet… Az egyetemen a nehéznek tartott magyar nyelv intenzív tanulása nem bátortalanította el?
-Az első évben egy héten tizenkét nyelvóránk volt, de szerencsére nagyszerű tanártól tanulhattunk, ráadásul én szeretek szótárakat lapozgatni, nyelvet tanulni, úgyhogy nem okozott gondot a kemény munka. Még gimnazistaként jártam Magyarországon a Hollandiában megismert barátoknál, akkor már tudtam, hogy az önök nyelvével, kultúrájával szeretnék minél alaposabban megismerkedni. Megfelelő motivációval vetettem hát magam az egyetemi munkával.
- Idáig kitartottam, de most muszáj feltennem a kérdést a történelmi barátságról. A lengyel és a magyar tényleg együtt harcol és issza borát?
- Életemben sokszor megtapasztaltam, hogy e különleges kapcsolat száz százalékban igaz. Magyarországra látogatva rögtön az volt az érzésem, hogy a magyarok temperamentuma, szokásai nagyon hasonlítanak a lengyelekéhez.
-És miként talált rá a moldvai csángók – a magyar történelemben különösen érzékeny – témájára?
-A néptáncon keresztül. Budapesti ösztöndíjas időszakomban jártam a Marczibányi téri művelődési ház szerdai moldvai táncházaiban, s ezen élményeknek is lehetett szerepe abban, hogy szakdolgozatomat az erdélyi magyar kisebbség Ceauşescu alatti helyzetéről írjam. Doktorim pedig a moldvai csángókról szólt, kiegészülve a kárpáti ruszinok problematikájával. Erdélybe végül 2003-ban jutottam el először, így végre az időközben elsajátított román nyelvnek is hasznát vehettem. Jártam többek között Csíkszeredában, Brassóban, Kolozsváron. Számos kiváló embert, kollégát ismerhettem meg, akikkel mind a mai napig kapcsolatban vagyok.
-Az elmúlt másfélszáz évben rengetegen írtak a moldvai csángókról, identitásukról, kultúrájukról. Ön milyen újdonságot fedezett fel?
- Tanulságos a kárpáti ruszinok sorsával, identitásépítésével kapcsolatos összevetés, ezzel tudomásom szerint eddig senki nem foglalkozott. Mindkét esetben olyan csoportról beszélünk, amely a 19. századi nemzeti ébredésből szinte teljesen kimaradt, kultúrák ütközőzónájában élt. Másrész egy ösztöndíjnak köszönhetően egy évig kutathattam a Vatikánban, s számos korábban ismeretlen dokumentumot találtam. Tanulmányozhattam például a bukaresti apostoli nunciatúra iratait, igaz, a huszadik század negyvenes éveitől már sok a hiányosság.
-A magyar nyelvet még őrző moldvai csángóknak élő fájdalom, hogy nem hallgathatnak misét anyanyelvükön.
-Igen, szerintem ebben az ügyben a katolikus egyháznak meg kellene hallani hívei véleményét. Persze az újkorban odaküldött olasz missziós papoknak könnyebb volt a románt megtanulni, mint a magyart, később pedig a Vatikán a kialakuló román nemzetállammal, s az ortodox egyházzal nem akart a magyar nyelvű misézés miatt konfliktust. Az a tény, hogy az évszázadok folyamán a falusi közösségekben nagy tekintélynek örvendő papok szinte kivétel nélkül olaszok, később elrománosodott csángók voltak, nagyban hozzájárult a moldvai csángók identitásának megváltozásához.
-Megfordíthatja az asszimilációt az erdélyi és magyarországi lelkesedésből évek óta működő moldvai magyaroktatás?
- Lehet hatása, különben a ruszin nemzeti ébredésre is hatott külső tényező, például az Amerikába vándoroltak anyagi-szellemi támogatása.
-Tervezi, hogy továbbra is foglalkozik a magyar kisebbségek, illetve Közép-Európa nemzetiségek kérdéseivel?
- Jelenleg főleg fordítok, de három éve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnél jelent meg egy részben általam szerkesztett kötet a kisebbségi közösségek modernizációjának problémáiról. Most éppen a közép-európai „homo sovieticus” kialakulása és utóélete érdekel, jó lenne ebben a témában egy alaposabb kutatást is végezni.
Ablonczy Bálint
valasz.hu/itthon
Heti Válasz (Budapest)

Kereszténység mint Európa „közös nyelve”?
Az értékválságban vergődő Európa egyre gyakrabban feledkezik el értékeiről, ezért szükségszerű, hogy megerősítse – kereszténység jelentette – alappilléreit. Megoldást a kontinens „újraevangelizálása” jelenthet – állapodtak meg a közép-európai keresztény vízió Európa számára témában tartott előadás felszólalói szerdán Tusványoson. Az is kiderült, miért nem jó, ha a papok politizálnak, a politikusok pedig prédikálnak.
Lehet-e ismét „közös nyelv” a kereszténység Európában? – fordult a Lőrincz Csaba-sátorban szerdán délben tartott beszélgetés részvevőihez Ablonczy Bálint moderátor, a Heti Válasz rovatvezetője.
Elsőként David Campanale, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója, a BBC londoni tudósítója fogalmazta meg válaszát. „Tőlünk függ, milyen célokat fogalmazunk meg ebben a kérdésben. Kihívás, hogy újra »felfedezzük« a kereszténységet, »újraevangelizáljuk« Európát” – kezdte felszólalását. Meglátása szerint „hurrikán söpör végig Európán, az igazi kérdés pedig az, hogy milyen vezérek segíthetnek talpon mAradni ebben a viharban”.
Otthonból szálloda
A jelenlegi európai állapotokról szólva Campanale elmondta, „otthonainkból szállodákat csinált a társadalmunk. Egy hotelt használhatunk, a saját szabályai szerint élhetünk ott, jól is érezhetjük magunkat, de soha nem fogjuk otthonunknak tekinteni”. Éles kritikát is megfogalmazott. „Az elmúlt évtizedek óta a legnagyobb, kimondatlan tömegmanipuláció zajlik: elveszik az identitásunkat, moralitásunkat, összemosódnak a jó és rossz közötti határok. Pedig igenis meg kell kérdőjelezni ezt a szabályozott rendszert. Európa horgonyát mindig a keresztény hit jelentette” – emelte ki.
Válság minden téren
A BBC tudósítójától Takács Szabolcs Ferenc, a magyar Miniszterelnökség Európai Uniós külügyekért felelős államtitkára vette át a szót. „A kontinens a római jogra, a görög filozófiára és a kereszténységre kell épüljön” – hangoztatta. Az államtitkár úgy látja, Európa politikai téren is válságban van, mivel „nem tudni, ki kezében összpontosul a hatalom, a választott vezetőkében, vagy az arc nélküli bürokratákéban”. A politikai után a demográfiai válságra térve Takács elmondta, az egész Európára jellemző, folyamatosan csökkenő népesség miatt hiszi azt több ország, hogy gazdasági ereje megtartását csak a bevándorlók befogadásával oldhatja meg. Egy 2010-es felmérés alapján Európa 51 százaléka tartotta magát hívőnek. Kitűnik a statisztikából Románia, ahol ez az arány 92 százalék – a másik véglet Csehország a maga 16 százalékával. Magyarországon 45 százalék vallotta magát hívőnek – részletezte az államtitkár. „A civilizációs örökségünk nem veszhet el, elő kell hozni a keresztény gyökerekre épülő filozófiát” – hangsúlyozta.
Tusványos történetében az első szlovák politikusként Peter Krajňák, Szlovákia oktatási minisztériumának államtitkára osztotta meg véleményét a hallgatósággal. A ruszin kisebbséghez tartozó, görög-katolikus politikus szerint „a túlélés feltétele a keresztény Európa újra-megteremtése”. Tusnádfürdőig tartó útján Peter Krajňák „meglepetéssel figyelte, hogy Erdélyben minden településen több templomot és keresztet látott, a helyszínre érve pedig harangszót hallott”. „Európának keresztény alappilléreken kell állnia. Csakhogy akkora látszólagos jólétben élünk, hogy közben elfelejtettük Európa alapértékét – a kereszténységet” – mondta. A szlovák államtitkár bevallotta, „fél az extrém-liberalizmustól, amely előtérbe helyezett minden demokratikus elvet, viszont teljesen kiszorította a kereszténységet”.
A szomszédi viszonyról
Ablonczy Bálint moderátor Németh Zsolthoz, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottsága elnökéhez fordulva arra az ellentmondásra hívta fel a figyelmet, miszerint „Magyarország kereszténydemokrata kormánya felhúzott egy olyan falat, kerítést, amelyet a római katolikus egyház feje élesen bírált”.
„Ahogy a mondás tartja, a jó szomszédság alapja a magas kerítés” – replikázott Németh Zsolt, hozzátéve, „Európa védőbástyájaként tudjuk, milyen szerepe van egy ilyen kerítésnek”. Megjegyzését részletezve elmondta, a kezdeti zavar után a Balkán kiállt a kerítés mellett, az országvezetők pedig lassan meggyőződtek arról, hogy „szükség van egy európai kerítésre, amit úgy nevezünk, határ- és partiőrség”. A kerítésre visszatérve hozzáfűzte, ha csak kerítés van – kapuk, ellenőrzött áthaladó forgalom nélkül –, az nem fenntartható, de ha a kerítés két oldalán lévő országok együttműködnek, az megoldást hozhat.
A szomszédi viszony után Németh Zsolt a vallás és a politika viszonyára tért rá. „A keresztény Európa nem egy vallási fogalom, hanem egy olyan híd, amelyet két irányból épít az egyház és a politika”. Mint mondta, a politikusok ne prédikáljanak, a papok pedig ne politizáljanak. „A hitből fakadó értékeket képviselni kell. A politikának pedig ezekre az értékekre kell alapoznia. Az államot és az egyházat külön kell választani, mert csak így lehet keresztény – és nem iszlám – Európa” – fogalmazta meg véleményét.
Kell-e, ha nem kérnek belőle?
Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke Takács Szabolcs Ferenc statisztikai adataira visszautalva kérdéssel válaszolt arra a moderátori kérdésre, hogy kell-e erőltetni a keresztény Európát, amikor sem személyes, sem közösségi dimenziókban nem kér az európaiak fele a kereszténységből. „Az az igazi kérdés, hogy az Európai Unió meghagyja-e polgárainak ebben a kérdésben a választás lehetőségét” – vélekedett. Hozzátette, „a személyes hit állandó cégérként való megnyilvánulását egy politikustól nem tartja korrektnek”. Az is hozzájárul szerinte a népesség „hitevesztéséhez”, hogy Európán belül „már nem csak közös értékek vannak”. „Igaz, sok a közös, például a demokrácia, a jogállamiság, a szabadság, de a család- és társadalompolitika terén lehet, hogy nincs már közös érték például az északi országokkal”.
Befejezésül az Országgyűlés alelnöke elmondta, az európaiság egyik fontos jellemzője, hogy megvannak a véleménykülönbségek. „Az iszlám nem tartozik Magyarországhoz, de nem mondhatjuk azt Németországnak, hogy ők is gondolják így. Tisztelni kell egymás álláspontját” – vélte.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

Világszínvonalú oktatás Szamosújváron: magyar nemzetpolitika, én így szeretlek!
Közel évtizedes előkészítő munkával nagyszabású szórványközpont épült a Mezőség peremén található kisvárosban. A képeket elnézve szinte kedvünk támad ismét beülni az iskolapadba.
Oktatás, oktatás, oktatás – ezt felelték nekem a Kolozsvár melletti Válaszút Kallós Zoltán alapította szórványkollégiumában, amikor négy évvel ezelőtti ottjártamkor a mezőségi és Szamos-menti magyarság megmAradásához szükséges dolgokról kérdeztem vendéglátóimat. Az oktatási program most tovább bővül: a közeli Szamosújváron példás összefogásból pazar szórványközpont épült.
A példás kezdeményezés abból a felismerésből fakadt, hogy a nehezen megközelíthető, nehéz sorsú mezőségi falvak magyar közösségei már nem képesek külön-külön intézmények fenntartására. Ezért a folyamatosan bővülő bentlakásos kollégiumba szinte egyenként szedték-szedik össze az általános iskolás korú gyerekeket. Ők sokszor nemcsak a minőségi oktatásban, de minden egyébben is hiányt szenvednek. A szülők örömmel engedik el csemetéiket, tudják, hogy gondot viselnek rájuk, és
a szállás-étkezés biztosítása, valamint
az orvosi felügyelet mellett
sokszor még ruhát is kapnak.
Válaszúton azonban mindig gond volt, mi lesz az alsó tagozatból kikerülő gyerekekkel. Ezért úgy másfél évtizede szövetségre léptek a szamosújvári Téka Alapítvánnyal, amely az 5-12. osztályos célcsoportról való gondoskodást vállalta fel. A megfelelő körülmények kialakítása azonban mindig is probléma volt, egy korszerű szamosújvári iskolaközpont építése legalább egy évtizede napirenden volt.
A projekt indokoltsága az, hogy úgy érhetünk el jelentős eredményeket az asszimiláció megfékezésében, ha magasabb színvonalú, jobban felszerelt és kedvezőbb háttérfeltételekkel rendelkező oktatást tudunk felmutatni, mint az átlagos többségi intézmények” – fogalmaz a Téka Alapítvány honlapja a régi terv kapcsán.
A magyar állam támogatásával az elképzelés most megvalósult: a szamosújvári önkormányzat által biztosított telken minden túlzás nélkül világszínvonalú épületet húztak fel, hogy az idei tanévet közel ötszáz kollégista minden igényt kielégítő körülmények között kezdhesse el.
A Transindex.ro képriportjából kiderül, hogy a több mint hatszázmillió forintos támogatással megépült épület nemcsak modern – alapértelmezett wifi, korszerű informatikai felszereltség stb. –, de szellemes és inspiráló is. A falakon a magyar népmesék motívumai is szerepelnek, a kisdiákok számára a folyosón ugróiskolát rajzoltak fel, pihenni-gyógyulni pedig a parajdi sótömbökkel ellátott szobában lehet.
El lehet képzelni, milyen irdatlan munka és kitartás kellett a terv megvalósításához, s ezért a Téka Alapítvány minden elismerést megérdemel. Vezetője, Balázs-Bécsi Attila – a különben mezőségi, pusztakamarási származású – Sütő András szavait idézve az „égtartó emberek” közé tartozik. Alapítványa mára a szamosújvári és a Szamos-menti magyarság legfontosabb kulturális ereje, amely rengeteg dolgot szervez, lenyűgöző energiával – a néptánctáboroktól az oktatási programokon át a fejlesztési tervekig.
Minden bizonnyal a tékások két évtizedes közösségépítő munkájának is szerepe van abban, hogy Szamosújvár magyarsága a térség többi közösségétől eltérően szinte nem csökken: a 20 ezres kisváros lakosságának 2002-ben és 2011-ben nagyjából 17 százaléka volt magyar.
Ablonczy Bálint
valasz.hu

Ajándékok erdélyi szórványban élő testvéreknek
„Ki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli”
Böjte Csaba testvérrel dolgoznak együtt, elfelejtett szórványterületeket látogatnak, malom felújításában segítenek – csak néhány villanás az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány önkéntes munkájából.
„Aki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli” – idézte a mondást Bálint László, az Erdélyi Magyarok Közhasznú Alapítvány (EMKA) kuratóriumának elnöke a mezőségi szórványmagyarságot célzó karácsonyi akcióról a Hazajáró című magazinműsor minapi adásában. A frappáns megfogalmazás fontos tényre mutat rá: a magyarországi figyelem gyakran még ma is elsősorban a tömbmagyar Székelyföldre összpontosul, miközben a belső- vagy dél-erdélyi vidéken sok magyar közösségnek lenne még szüksége segítségre vagy fejlesztő együttműködésre. Mindenesetre az Angyalok a Mezőségen fantázianevű segítő kezdeményezés igazi siker volt: a nyolcmillió forintnyi adományt harminc önkéntes 14 autóval fuvarozta. A két nap alatt a Mezőségen és a hargitai tanyavilágban több száz, magánadományokból vásárolt csomagot szállítottak ki. Ez az akció csak egyike az EMKA kezdeményezéseinek: az alapítvány alighanem az Erdéllyel foglalkozó legaktívabb magyarországi civil szervezetek közé sorolható. Az EMKA évente szervez adománygyűjtést iskolakezdésre, a tanszercsomagok mellett iskolai felszereléseket is visznek a hátrányos helyzetűeknek, a kiválasztott erdélyi gyermekotthonoknak pedig tartós élelmiszerekkel segítenek.
De nyaranta Székelyvarságon családok számára kalandtábort, neves erdélyi és magyarországi művészek részvételével pedig alkotótáborokat is szerveznek. Az alapítvány önkéntesei foglalkoznak épített örökségünk megmentésével is: segítségükkel került új zsindelytető a székelyvarsági vízimalomra. Jelenleg is gyűjtenek a magyarfülpösi gyermekotthon felújítására, valamint a leégett atyhai templom és a kommandói iskola újjáépítésére.
„2011-ben jött létre az alapítvány néhány, Erdélyt kedvelő magánszemély összefogásából. A kezdet kezdetén szó szerint néhány főről beszélhettünk, ez mára minden akció esetén több tucat önkéntes közreműködésére és közös munkájára bővült” – mondja  Tetlák Örs, az alapítvány kommunikációs vezetője. Kérdésünkre (civil kezdeményezésük miben különbözik az erdélyi magyarságot támogató rengeteg szociális, kulturális vagy hagyományőrző egyesülettől), Tetlák azt mondja: „Olyan helyekre járunk, ahova rajtunk kívül csak kevesen (vagy senki), és minden akció alkalmával kézből kézbe adjuk át az adományokat.”
S hogy mindezt miből? Alapvetően magánszemélyek és magyarországi cégek felajánlásaiból gazdálkodnak, néhány projektjük kapott támogatást különböző állami alapokból. Hatéves fennállásuk alatt jó kapcsolatot építettek ki a mezőségi református gyülekezetekkel és az unitárius egyházzal is. Együtt munkálkodnak nyugat-európai és tengerentúli magyar szervezetekkel, így az alapítvány kapocs a Kárpát-medencei magyarság és a diaszpóra között. Rendszeresen segítik Böjte Csaba gyermekotthonait is, legutóbbi kiadványuk Csaba testvér gondolataival jelent meg. Az Ember és Föld című színes album a Székelyvarságon 2016 nyarán összegyűlt, a tájat meg lakóit megörökítő tizenhárom fotóművész képeit és a ferences szerzetes rövid írásait tartalmazza.
Karitatív tevékenysége mellett az EMKA közösséget is épít: programjaikról, munkájukról az erdelyimagyarok.com oldalon, a hasonló nevű Facebook-oldalon, illetve a több mint 25 ezer tagot számláló Erdélyi magyarok a világban Facebook-csoportban lehet többet megtudni.
ABLONCZY BÁLINT (Válasz.hu)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jelentés Kárpátaljáról: „Kirázott a hideg ettől az életigenléstől”
Mohai Balázs fotóriporter képei egy sokat szenvedő, mégis hallatlanul összetartó közösségről tudósítanak.
A legnagyobb gyerek tüdőgyulladásban halt meg – szól a Mohai Balázs fotóriporterrel a reformatus.hu-n megjelent interjú egyik legnyomasztóbb mondata. Micsoda nyomor és kilátástalanság lehet ott, ahol egy ilyen egyszerű betegség végezhet egy különben egészséges gyerekkel?
Az ilyen és ehhez hasonló részletek ellenére egyáltalán nem a lemondás sugárzik az MTI tehetséges fotósának szavaiból, aki Beregszászon és környékén élő református közösségek hétköznapjait dokumentálta. Az Index már közölt egy válogatást Mohai képeiből, amelyeket most a Külügyminisztériumban is kiállítottak.
A fotós a hosszú ideig tartó terepmunkán nagyjából 350 magyar református családhoz jutott el, alaposan rálátott hát az ottani életre.
Gazdasági válság, kelet-ukrajnai háború, bűnözés – alighanem bármelyik híradónéző fel tudja sorolni a kárpátaljai életre jellemzőnek gondolt tényezőit. Mohai Balázs mégsem ezekről, hanem a megtapasztalt hitről, reményről és szeretetről beszél. Vallomása éppen ezért különösen erőteljese. Kiválasztottam a legerősebb részleteket:
„Számomra inkább a nagyon jó közösségek voltak szembetűnők, valamint az, hogy mindenki a maguk természetességében éli meg a hétköznapokat."
„A templomok tele vannak, a gyerekektől az idősek köréig bevett formula, hogy azt mondják, ha sikerült valami, az az Úr segítségével történt."
„Szerintem a közösségélményük, a magyarságtudatuk is erősen köthető az egyházhoz. Erős fogódzó ez nekik.”
„Jelenleg a kárpátaljai családok húsz százalékából költözik a családfenntartó apuka akár fél évre is távol, hogy biztosítsa a család megélhetését”.
„Kirázott a hideg ettől a mélyről jövő, hittel átitatott életigenléstől. Furcsa kettőség ez. Míg vizuálisan és a hangulat alapján is minden rendben, váratlanul elképesztően fájdalmas élettörténetek bontakoznak ki. Azt hiszem, sokat gazdagodtam, szélesedett a látásmódom az ő pozitív életfelfogásuk, természetes boldogságérzésük által.”
Ablonczy Bálint / valasz.hu