Hátizsákos rendszerváltás
Az erdélyi menekültek megsegítését célzó misszió révén a kommunista világrend összeomlását is siettette az 1990-ben önálló egyházként bejegyzett budapesti székhelyű Erdélyi Gyülekezet. A hősi időkről és az új kihívásokról beszélgettünk Zalatnay Istvánnal, a gyülekezet vezető lelkészével.
– A bejáratnál kiadó raktárfelületet hirdető felirat. Gazdálkodási szempontok alapján vagy szűkíti tevékenységét az Erdélyi Gyülekezet?
– Utóbbiról nincs szó, de az idők kétségtelenül változtak 1992 óta, amikor a gyülekezet megkapta ezt a katonai létesítményt. Annak idején Németh Géza, a gyülekezet lelkipásztora két lehetőség közül választhatott – a másik Szentendre határában –, de ez a városközpont és metróközeli terület volt a jó döntés.
– Milyen szempontok szerint választottak akkoriban?
– Annak idején Németh Géza jó érzékkel és következetességgel képviselte azt az álláspontot, hogy a határon kívüli magyarok ne jöjjenek el otthonról, de ha már úgy döntenek, az egyháznak kötelessége segíteni rajtuk. Ez érvényes volt 1990-ig, utána viszont jogosan merült fel a kérdés: van-e ennek a továbbiakban létjogosultsága? A gyülekezet életében hatalmas váltás volt, amikor a rendszerváltás pillanatától lényegében megszűnt a korábbi menekültmisszió. Kiderült azonban, hogy a sok ezer menekült egy része az új körülmények között is szeretne együtt maradni gyülekezeti közösségként. Megfogalmazódott, hogy azoknak az embereknek, akik életük határhelyzeteiben keresztyén hitből fakadó segítőkészséget tapasztaltak meg, életkörülményeik megváltozása után ugyanezt kell megtenniük – csak immár fordított irányba, a szülőföld felé. Ehhez a szolgálathoz viszont területre, épületekre volt szükség, s ezt követően kezdődött a keresgélés olyan terület után, ahol intézményi elhelyezésre, építkezésre, táborozásra nyílik lehetőség. A Reménység Szigetének otthont adó jelenlegi terület négy hektáron fekszik, ahol betegellátást, konferenciákat, akár több hónapos képzéseket lehet tartani.
– Mennyire erdélyi ma az Erdélyi Gyülekezet?
– Nagyon. Az aktívak túlnyomó része erdélyi születésű vagy erdélyi gyökerekkel rendelkezik. Sőt, szervezetileg is erdélyi, mivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik. Ezt is Németh Géza kezdeményezte, abból a meggondolásból, hogy a gyülekezet tagjai is erdélyiek, és a túlnyomórészt kifele irányuló szolgálat is az erdélyieket célozza. A tárgyalásokat már én folytattam le, aminek következtében a Királyhágómellék 271. gyülekezete lettünk.
– Az ön számára miért volt kihívás a gyülekezet lelkészévé válni?
– Két alapvető pillér létezik az életemben: a református lelkészi mivoltom, illetve a külhoni magyarság iránti elkötelezettségem. A hetvenes években a magyar értelmiségnek volt egy rétege, amelynek életében meghatározó élmény volt az erdélyi magyarság iránti érdeklődés a nagy Erdély-járásokkal együtt – engem is akkoriban, tizenévesen kerített mindez a hatalmába. Miután 1985-ben hazatértem a genfi ösztöndíjamból, a Városligeti-fasori gyülekezetben lettem beosztott lelkész. Fél évvel később azzal hívatott Tóth Károly akkori budapesti püspök, hogy szervezzek meg egy „földalatti”, fél-legális segélyakciót Erdélybe, amelynek anyagi hátterét nyugati testvéregyházak biztosították. Ez volt a hátizsákos csempészet világa, egyetemisták, baráti körök, teológusok vitték a különböző szükséges dolgokat, leginkább gyógyszereket. Fokozatosan különböző állami szervek is bekapcsolódtak, az ipari minisztérium például kétmillió forint értékű gyógyszeradományt biztosított, ami óriási pénz volt közvetlenül a rendszerváltás előtt.
– Ehhez azért sok hátizsák kellett...
– Nagyon sok! Hatalmas történetek fűződnek ezekhez az időhöz. Ott volt például az NDK-s vonal. A hajdani Kelet-Németországban az egyház volt az ellenzéki tevékenységek ernyőszervezete, én pedig elég sok német kapcsolattal rendelkeztem, részben Balog Zoltán jelenlegi miniszter révén, akinek NDK-s volt az első felesége. Jöttek az Erdélybe tartó kelet-német csoportok, a pályaudvaron feladogattuk nekik a csomagokat, s aztán Kolozsváron, Brassóban leszedték arra beszervezett emberek. Talán furcsán hangzik, de nagy „áldás” volt, hogy Romániában a Szekuritaté, nem pedig a Stasi működött, gyakorlatilag mindig mindent meg lehetett oldani. A vámosok esetében pedig sokszor az ő igényeik is szerepeltek a listán, s ha megkapták, a többi mehetett. Az erdélyi magyarságnak akkor kimondottan jót tett az a levantei szellem, ami belengte az országot.
– Az akció koordinálása volt a „belépő” az Erdélyi Gyülekezetbe?
– Legfeljebb áttételesen. Miután ez a szerep túlnőtte az eredeti kereteket, egy idő után jeleztem a püspöknek, ehhez már státus is kellene, így lettem 1989-ben kizárólag kisebbségi ügyekkel foglalkozó zsinati referens. A rendszerváltás utáni első Miniszterelnöki Hivatal titkárságából jött létre a későbbi Határon Túli Magyarok Hivatala Entz Géza vezetésével, ennek lettem én az elnökhelyettese az 1994-es kormányváltásig. Azon az őszön kapott szívinfarktust Németh Géza, az Erdélyi Gyülekezet vezetője.
– Honnan a kapcsolat a gyülekezet alapító lelkészével?
– Régi családi barátságról van szó, édesapám és Németh Géza 1956 után együtt voltak internáló táborban. Géza bácsi roppant tehetséges, hihetetlen energiákkal megáldott lelkész volt, egyike annak a kilenc fiatalnak, akik már 1955-ben megfogalmazták az úgynevezett Hitvalló Nyilatkozatot, tiltakozva a kommunista államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetés ellen. A forradalom utáni internáló tábor „abszolválását” követően Érdre került. A maga harmincezres lélekszámával Európa legnagyobb falvának számító település újabb református templom építését igényelte, amelyet a kezdeti elvi engedély ellenére leállítottak. Németh Géza azonban nem hagyta abba. Régi „szerelme” volt Martin Luther King, az általa képviselt erőszakmentes ellenállás elvét alkalmazta ő is, miszerint a kommunista országokban a keresztények is hasonló elnyomást szenvednek, mint Amerikában a feketék. Miután Martin Luther Kinget megölték, a gyülekezet örökbe fogadta az árváit, a konfirmandusok pedig testvéreikké – kissé teátrális, de hatalmas ötlet. Mint ahogy az is, hogy a térdmagasságig felhúzott állapotban lévő érdi templom az amerikai aktivista nevét viselje. És amikor a King-utód Ralph Abernathy Magyarországra látogatott, a csepeli munkásgyűlésen Németh Géza meghívta az amerikai lelkészt a másnapi érdi templomavatóra. Este aztán felment hozzá a szállodába, és elmondta, hogy behúzta a csőbe, és tájékoztatta a helyzetről. A politikai ellennyomás dacára Abernathy megjelent az avatón, de ez sem volt elég, a templom azóta sem épült fel, Németh Gézát pedig kirakták az egyházból.
– Hogyan kerülhetett mégis a menekültmisszió élére?
– Eltávolították a gyülekezetből, egy ideig képárusként kényszerült pénzt keresni, közben azonban országos misszió indult el. A megjelenő kihívásokról – menekültügy, kábítószer-fogyasztás – ugyanis a politikai kurzus kezdetben nem vett tudomást, majd úgy döntött, hogy valamilyen módon kezelni kell azokat az egyházon belül, nehogy Németh Géza „kisajátítsa”, mert akkor ellenőrizhetetlenné válik. A nyolcvanas években történt nem hivatalos, de a gyakorlatban érvényesülő részleges rehabilitálása után kapott a Moszkva tér mellett egy helyet a kábítószeres missziónak, de amikor 1987-ben elindult a menekültáradat, akkor Géza bácsi azt mondta: minden egyebet zárójelbe kell tenni, a prioritás a menekülteket segítő misszió.
– Hogyan fogadta el a hivatalos kurzus a menekültkérdés létezését? Hiszen a nyolcvanas évek derekán még kőkemény kommunizmus volt Magyarországon is...
– Valóban kényes volt a helyzet, hiszen testvéri szocialista országból érkezett emberekről beszéltünk, akik nem is lehettek menekültek, akik ugyanakkor ég és föld között élő emberek, mindenféle jogi státus, egészségbiztosítás, hivatalos munkavállalási lehetőség nélkül. Itt-ott húzták meg magukat, Németh Géza pedig igyekezett segíteni albérlet, feketemunka-lehetőség terén, érkeztek a nyugati segélyek, működött a misszió. Másrészt zajlott a hivatalosságok bombázása: tessék rendezni ezeknek az embereknek a helyzetét! Aztán egyszercsak a Magyar Közlönyben megjelent „a” módosítás. Korábban nem magyar állampolgár 30 napon át tartózkodhatott Magyarországon, ez a tartózkodási engedély pedig egy alkalommal volt meghosszabbítható. Az „egyszer” kifejezést törölték belőle, megszűnt az a jogi kényszer, ami korábban a visszatoloncolásokhoz vezetett, és ezzel egycsapásra hivatalosan is létezővé vált a menekültkérdés. E folyamat következtében megváltozott a probléma kezelésének politikai és jogi környezete, illetve fogadtatása, szétfeszítette a kommunista állam megszokott kereteit, s a keletnémet menekültek már e változás haszonélvezői voltak. Némi túlzással Németország egyesülésének egyik legfontosabb eredője Magyarország szétdarabolása volt, az abból fakadó menekültáradat, konkrétan azok az erőfeszítések, amelyeket az erdélyi menekültek fogadása és hivatalosítása érdekében fejtett ki a Németh Géza vezette misszió.
– Hogyan zajlott a stafétaváltás az elődje és ön között?
– Amikor Németh Géza ’94 őszén szívinfarktust kapott, én már nem voltam állami szolgálatban. Bizonyára érezte, hogy már nem lesz képes egyedül vinni az ügyeket, s hívott, csináljuk együtt. Elsőre nemet mondtam, ám miután fél év múlva a második infarktus végzett vele, a fia, Németh Zsolt is megkeresett. Akkor vállaltam átmeneti időre a szolgálatok végzését, zajlottak a tárgyalások is a gyülekezet csatlakozásáról a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez. Az átmeneti idő azóta is tart, 1995-től én vagyok a gyülekezet lelkésze.
– Mit tart ma a gyülekezet legfontosabb feladatának?
– Ami mindig minden gyülekezet feladata: a keresztyén hit megélését, hirdetését szóban és cselekedetben. A mi esetünkben ez sajátos „nemzeti küldetéssel” is jár. Ezen a téren különösen fontosnak tartom a magyar világ belső szerkezetének átgondolását. A gyakorlatilag Trianon óta létező alapképlet szerint van az anyaország és vannak a kisebbségi sorsban élő magyar közösségek, amelyeket az anyaország helyzettől és kormánytól függően hol kisebb, hol nagyobb mértékben segít. Márpedig ez a képlet nem felel meg a valóságnak, az értékarányoknak, hanem sokkal inkább az angolszász világfelfogás. Az ugyanis elképzelhetetlen például, hogy egy új-zélandi kevesebbnek érezze magát egy amerikainál, csak azért, mert egyik helyen hárommillióan, másik helyen pedig 300 millióan élnek. Abban a világban az értékek kiegészítik, gazdagítják egymást. A magyar kapcsolatrendszerben is valami hasonlónak kellene érvényesülnie abban az értelemben, hogy miközben erősíteni kell a Reménység Szigetének a külhoni magyarság helyzetét segítő szerepét, az ellenkező irány is legalább ennyire fontos: biztosítania kell a külhoni magyarság világának magyarországi megjelenítését. Számos programunk ezt szolgálja; például erdélyi panteonként is funkcionáló emlékkertünk vagy a ’89-es forradalom emlékének ápolása.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)