Amikor a Szent Mihály-templom tornya is kilengett…
Negyven éve, 1977. március 4-én több mint másfél ezer halálos áldozatot követelő földrengés pusztított Romániában, az 55 másodpercig tartó rengés leginkább Bukarestet érintette. A földmozgást Kolozsváron is lehetett érezni, különösen a tömbházak felső emeletein lakók körében keltett riadalmat. Az egykori Igazság napilap szerint voltak olyanok is, akik látták, hogy a rengés másodpercei alatt a főtéri Szent Mihály-templom tornya kileng. „Lesznek nemzedékek, amelyek már csak hírből, leírásból, dokumentum-film összeállításból, talán éppen játékfilmből tudnak a március 4-i szerencsétlenségről” –olvastuk egy jegyzetecskében ugyancsak az Igazság hasábjain. Szerencsére az azóta felnőtt generációk valóban csak hírből ismerik az ilyen erősségű földrengéseket, nem kellett átélniük hasonló természeti katasztrófát itt, az országban. Számukra készült alábbi összeállításunk az egykori kolozsvári napilap számaiban tallózva.
A román köztévé silány kínálatának Édeskeserű című bolgár filmje sokunk számára emlékezetes maradt, és nem elsősorban művészi értékéért: este 9 óra 22 perckor a kolozsváriak többsége először adáshibára gyanakodva, majd a félbeszakadt közvetítésből, a csillárok lengéséből, poharak koccanásából következtethettek valami rendellenesre. Bukarestben viszont más volt a helyzet, a fővárosban és környékén hatalmas pusztítást végzett a földrengés. Az 1.578 halálos áldozatból 1424-et a Bukarestben regisztráltak. A sebesültek száma országszerte 11.300 volt, 32.900 épület súlyos kárt szenvedett. A pusztítás ereje felért az 1945-ben Hiroshimára dobott atombomba tízszeresével – írta annak idején a France Press, amelyet az Adevărul idéz az évforduló alkalmával készült összeállításában. A Világbank 1978-as jelentése kétmilliárd dollárra becsülte az anyagi károkat.
„Kiakadt az egész hálózat”
– Azon a napon, ügyeletes szerkesztőségi titkárként a nyomdában irányítottam a tördelést, szerkesztettem az Agerpres hírügynökségtől telexen érkező híreket-anyagokat – emlékezik vissza az akkori eseményekre Dózsa Sándor kollégánk.
– Úgy este kilenc óra körül hirtelen elsötétült a tv-készülék és leálltak a telex gépek. Az áramszolgáltatás nem szakadt meg. Azonnal hívtam a postai telex-ügyeletet. Kérdésemre, hogy miért állt le az adás, ők sem tudtak válaszolni. „Kiakadt az egész hálózat”, mondta a telex-műhely főnöke. A kolozsvári telefonok működtek, de Bukarest nem válaszolt. A făcliás kolléga a brassói lapot csengette, azok telefonon válaszoltak ugyan, de a telex-tv-hálózat ott sem működött, viszont az ottani szerkesztő jelezte, hogy valami nagy baj lehet a Kárpátokon túl, mert ők is éreztek valami rezgéseket.
Máskor is előfordult rövidebb-hosszabb adásszünet, de hogy telefonálni sem lehetett, az Agerpresnek, arra nem volt rá példa. Megpróbáltam telefonálni Mag Máriának, az Agerpres magyar adása vezetőjének a lakására, de minden telefon néma volt.
Közben valami rádióhírből kiderült, hogy a fővárosban hatalmas földrengés pusztított. Ez már nagy gond volt. Minket annyiban érintett, hogy félig üres volt az első oldalunk és a külpolitikai hírek is hiányoztak. Átgondoltam a helyzetet, átcsoportosítással, képekkel be tudtam volna fejezni a lapot, de még korán volt, tehát várakoztunk. A Honvéd utcai katonai parancsnokságon nagyon jól ismertem még lugosi sorkatonaságom idejéből egy hiradós vezérkari századost. Hirtelen ötlettel felcsengettem otthonában telefonon és röviden elmondtam, mi a problémám, vagyis, hogy szeretnék telefonálni az Agerpresnek. Meghallgatott, azt mondta visszahív. Meg is tette, úgy negyedóra múltán közölte: a hadsereg rádió-telefonján kapok öt percre egy vonalat, azon hívhatom az Agerpres számát. Néhány perc múlva csengett a telefon és bejelentkezett egy híradós, hogy beköt a vonalba. Én máris hívtam az Agerprest, de nem válaszolt.
Erre gondoltam egy merészet és felhívtam volt főszerkesztőm, Kovács András Drumul Taberei utcai lakását. Ő jelentkezett. Azt kérdeztem, ÉLTEK? – Igen, élünk – mondta csak apróságok törtek össze, az óriási robaj azonban nagy bajt jelezhet, de.....és itt megszakadt a beszélgetés. Én ennek a röpke szóváltásnak is nagyon örvendtem, megbizonyosodtam, hogy Kovácsék túlélték a katasztrófát – elevenítette fel a negyven éve történteket Dózsa Sándor.
Szükségállapotot vezettek be
Az Igazság másnap végül címoldalán közölte öles betűkkel az elnöki rendeletet a szükségállapot bevezetéséről. A Ceauşescu-házaspárt nigériai látogatásán érte a tragédia híre, értesülések szerint a vizitet azonnal félbeszakítva indultak haza. „Tekintettel az 1977. március 4-én este történt földrengésre, amely emberi áldozatokat és jelentős anyagi veszteséget okozott, annak érdekében, hogy biztosítsák a földrengés következményeinek felszámolását és meggátolják újabb károk keletkezését, az egész gazdasági-társadalmi tevékenység normális feltételeinek megteremtése érdekében, Románia Szocialista Köztársaság Alkotmánya 75. szakasza 13. pontja alapján, Románia Szocialista Köztársaság elnöke, a Fegyveres Erők főparancsnoka kihirdeti a szükségállapotot” – állt a rendeletben.
Az Agerpres tájékoztatása szerint, amelyet az Igazság is átvett, a földrengés epicentruma Vrancea térségben volt, a rengésfészek körülbelül 100 km mélységben helyezkedett el a földkéreg alatt. A kéregmozgás erősségét a Richter skála szerint 7,2 fokozatra becsülték, ami azt jelenti, hogy a legerősebbek közé tartozott Romániában. A földrengés érezhető volt az ország egész területén, de még a szomszéd országokban is, Bulgáriába 120 halottja volt a katasztrófának. Utórengéseket regisztráltak március 5-re virradó éjjel, ez a szakemberek véleménye szerint azt jelenti – idézzük továbbra is a négy évtizeddel ezelőtti hírügynökségi jelentést -, hogy a földkéregben és a kéreg alatt felgyülemlett és a március 4-ei földrengést előidéző energia legnagyobb részt felszabadult, hasonló földrengés tehát nem várható. Egyébként a világszerte regisztrált hasonló kéregmozgások vizsgálata azt mutatja, hogy az erős rengéseket rendszerint nem követik újabb rengések – igyekeztek valamelyest megnyugtatni a pánikban levő lakosságot az idézett szakemberek.
Kolozsváron a toronyházakban csaknem mindenki érezte
Bár Kolozsváron is lehetett érezni a bukaresti földrengés jellegzetes kísérőjelenségeit, sérülések, anyagi károk nem keletkeztek. A csillárok, a falra akasztott lámpák ingaszerűen mozogtak, az ingaórák megálltak, a vitrinekben elhelyezett edények, üvegpoharak összekoccantak, a falon levő képek kissé elmozdultak. Erre az erősségi fokra az is jellemző – olvasható dr. Xantus János ismert földrajztudósnak a kolozsvári lapban közölt cikkében –, hogy az utcán járók nem észlelik, a házakban tartózkodók, különösen a magas emeleten lakók, vagy fekvő helyzetben lévők azonban igen. Ezért a toronyházakban csaknem mindenki érezte. Sokakon szédülés vett erőt, mások hányingerre panaszkodtak. A kolozsvári földmozgások erősségének érzékelését az egyéni érzékenység is befolyásolta, emellett pedig az is számított, hogy az illető épület milyen altalajra épült. A laza szerkezetű kavicsos-homokos rétegek veszedelmesebbek – írta.
„Igen érdekes egyik olvasónknak az a megfigyelése – folytatja a szerző –, hogy Szent Mihály-templom tornya kilengett. Az ablakkerethez viszonyítva észlelte többekkel együtt ezt. Ingaórájának elmozdulásából, illetőleg megállásából igen helyesen három szeizmikus hullámot állapított meg”.
Romániában hasonló intenzitású földrengés csak 1802-ben és 1940-ben történt (mindkét esetben 7,4-es erősségű), több utórengéssel, az utóbbinál ezek hetekig tartottak, de a lakosság már nem érezte meg. Erdély területén 1170 és 1909 között 127 földrengésről számolnak be a krónikák, ezek közül Kolozsvárt csak egynéhány érintette komolyabban, annál több azonban Brassót és a Barcaságot. Néhány példa: az 1620. november 8-i, majd 1782. február 15-i rengés során templomtornyok dőltek le, épületek omlottak le. Az 1802-es és 1832-es rengések erőssége meghaladta az 5-6-os fokozatot. 1880. október 3-án a rengések a Szilágyságra is kiterjedtek, akárcsak az 1885. május 26-i földmozgások, amelyeknek központja Zsibó környékén volt.
Tíz nap után is találtak túlélőket
A tragédiát követő napokban a lapban is kezdtek megjelenni a Bukarestben élő kollégák – rádiósok, tévések, újságírók – személyes beszámolói annak az 55 másodpercnek egy életre szóló rémületéről: „A föld bömbölt, ijesztően dübörgött aztán csend lett, bántóan nagy csend és nyugalom, sötétség” – olvasható az egyikben. A szerző megjegyzi: a földrengés nyomai jobban megrendítették a bukarestieket, nagyobb hatással voltak mindenkire, mint a közel egy percig tartó hánykolódás, amikor az ember tudja, hogy menekülni kéne, de nincs hova.
A mentések több mint tíz napig tartottak – nem hiába. Egy 58 éves tanárnőt tíz nap után találtak meg élve a romok alatt. A nő egy zsebrádió segítségével értesült arról, hogy a mentési munkálatok folynak, ezt tartotta benne a lelket, a reményt, hogy őt is kimentik. Szerencséje volt, még időben érkeztek a mentőalakulatok. Keringtek történetek olyanokról is, akik csodával határos módon menekültek meg. Egy egyéves kisfiú például az összeomlott épület hetedik emeletéről szánkózott le ágyacskájának matracán és a romok közt téblábolt az éjszakában. Később anyját és apját is megmentették. Sok gyerek azonban árván maradt. A sajtóban is megjelent a felhívás, amelyben örökbefogadásra buzdítja azokat, akik segíteni akarnak a kicsiken.
Érkeztek azonban más hírek is: az Igazság halálozási rovatában A Hét munkatársától, Dankanics Ádámtól és kisfiától búcsúztak a megrendült hozzátartozók, ismerősök, mindketten a bukaresti katasztrófában vesztették életüket.
A Ceauşescu-házaspárnak a mentési akciókban és a nyugalom helyreállításában kifejtett „fáradhatatlan, önzetlen” tevékenységéről a pártpropaganda ontotta a dicshimnuszokat a javából, ezeknek az „árnyékában” azért meg-meghúzódott egy-két emberibb hangú jegyzet, amely a bukarestiek tragédiáját átérző szolidaritásról szólt. Az egyik ilyen írás például arról szólt: Gy. Szabó Béla a legelsők között volt, aki adományt ajánlott fel. Nem kis összeget, hanem tízezer lejt. Akárcsak az 1970-es árvíz pusztítása idején …
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár),

Nagyenyedi és magyarlapádi polcotthon a könyvadományoknak
Több tonna könyv lelt új otthonra Nagyenyeden és Magyarlapádon azokból, amelyeket száz meg száz adományozó hozott a Kolozsvári Rádió stúdiójába és a Szabadság szerkesztőségéhez az elmúlt hetekben.
Kisebb autókaravánnal keltünk útra pénteken, kolozsvári rádiós és tévés kollégákkal együtt kézbesíteni a meséket, regényeket, tudományos okosságokat kínáló köteteket. Most már megtelnek a Magyarlapádi Szórványkollégium foghíjas könyvespolcai is, sőt újabbakra lesz szükség, hogy minden könyv elférjen…
Rohonyi D. Iván
Szabadság (Kolozsvár)

Johannis jegeli a népszavazást
Klaus Johannis nem mondott le a népszavazás kiírásának gondolatáról a korrupcióelleni harc folytatása ügyében, de egyelőre tartalékolja ezt a megoldást arra az esetre, ha Szociáldemokrata Párt (PSD) ismét merényletet tervezne az igazságszolgáltatás ellen – tudta meg a Hotnews hírportál elnöki hivatali forrásokból.
Johannis szerint a két hétig tartó, országszerte százezreket megmozgató tiltakozások elérték céljukat, a 13-as sürgősségi kormányrendeletet, amely enyhítette volna a hivatali visszaélésért és összeférhetetlenségért járó büntetést, hatályon kívül helyezték. Ilyenformán a referendum okafogyottá vált. Ha viszont az államelnök most mégis élne a referendum kiírásának lehetőségével, másodszorra ugyanebben a témában már nem írhat ki újabb népszavazást, Johannis pedig attól tart, hogy a szociáldemokraták ezt kihasználják a jövőben. Egy harmadik szempont: mivel pedig a referendumnak a pártok körében nincs nagy támogatottsága, fennáll a veszély, hogy kudarcba fúl az egész vállalkozás, ami csak ártana az ügynek.
Január 23-án Klaus Johannis bejelentette: népszavazást készül kiírni a szociálliberális kormány közkegyelmi kezdeményezése és a büntetőjog megváltoztatása ügyében. Akkor úgy vélekedett: a népszavazáson a választóknak arról kell kifejezniük véleményüket, hogy a jogállamhoz ragaszkodó, a többi európai nemzettel egyenrangú, erős nemzetként, vagy a félmegoldásokkal megelégedő, megfélemlíthető és meghunyászkodó nemzetként akarnak-e élni.
A parlament február 13-án hagyta jóvá az elnök kezdeményezését a népszavazás kiírására, Klaus Johannis akkor úgy nyilatkozott: napokon belül jelzi a referendum pontos dátumát. Erre azonban mindmáig nem került sor.
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágysági hangulatok színekben, formákban, zenében
Az Apáczai Galériában állították ki munkáikat Szilágy megyei képzőművészek
Színvonalasnak, érdekesnek, összetettnek nevezte Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai Galériában csütörtökön megnyitott, Szilágysági reflexiók című tárlatot, amelyen Szilágy megyében élő, dolgozó és alkotó művészek állítottak ki munkáikból. A kiállítás része annak a projektnek illetve elképzelésnek, hogy a galéria programjaiba bevonják a líceum képzőművészeti osztályának diákjait, órákat tartanak ott, boncolgatják, megbeszélik az alkotásokat. Ezáltal közelebb kerülnek – adott esetben – a Szilágyság arculatához, megismerhetik ennek a tájegységnek a kincsestárát, magyarázta Székely Géza, hozzátéve, hogy a galéria tárlatai természetesen sosem öncélúak, esztétikai élményként mindig igen megragadóak a látogatók számára.
A tárlaton munkáikkal részt vevő képzőművészek – Adorjáni Ilona, Bajusz Katalin, Horváth Levente, Keresztes József, Rózsa Róbert, Sepsi József, Simonfi Tímea, Szabó Attila, Szabó Vilmos (1942–2009), Vári Váncza Edith – alkotásait Szabó Attila képzőművész, muzeológus mutatta be és méltatta röviden. A kiállítás a Szilágyságra összpontosít nem csak témában, hanem a tíz képzőművész révén is, akik ott élnek és alkotnak, noha nem mind ennek a tájegységnek a szülöttei. Azonban nem annyira az életrajzi háttér a fontos, hanem a képi világ – magyarázta a muzeológus, kiemelve és ráirányítva a figyelmet mindegyik alkotó esetében pár jellemző motívumra, stílusra: a színvilágra, a népi hagyomány követésére, fény és árnyék érzékletes festésére, a félelem és fájdalom drámai megjelenítésére emberi alakokon keresztül, az anyaság motívumára, a fafaragásokban megmutatkozó egyfajta szakralitásra.
A megnyitón nem csak a képzőművészeti alkotásokkal, hanem zenei momentumokkal is sikerült szilágysági hangulatot teremteni: Horváth Levente hagyományos hangszereken, dorombon és furulyán játszott, Szabó Attila citerázott, Gáspár Anna népdalokat énekelt, Székely Géza pedig elszavalta Hervay Gizellának a Szilágysági Szent Johanna című versét.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Arany János kérdezett...
Arany János kérdez címmel kerekasztal-beszélgetést rendezett csütörtök délután az EME Bölcsészet- Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Egyed Emese szakosztályi elnök bevezetőjében elmondta: a rendezvény célja előtérbe helyezni a kétszáz éve született nagy költőnk mai értelmezéseit.
A kerekasztal-beszélgetést a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum Lukács János magyartanár által irányított diákjainak versműsora vezette be.
A neves meghívottak közül Olosz Katalin folklórkutató úgy vélte, Arany János neve benne van a köztudatban, de nem ismerjük eléggé az erdélyi kötődéseit, pedig a Koszorú folyóirat szerkesztésében Aranynak három erdélyi munkatársa is volt: Kriza János, Szabó Sámuel, és Szabó Károly.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Békésen vonultak fel a magyar feliratokért Csíkszeredában
Egy perc néma csenddel és békés felvonulással tiltakoztak a csíkszeredai városháza felirat leszedetése ellen Csíkszeredában péntek délután. A Székelyek Világszövetsége által szervezett megmozduláson közel kétszázan vettek részt.
A csíkszeredai Mikó-vár előtt gyülekeztek a tiltakozók péntek délután. Vörös-fekete székely zászlókkal, Bírók, a kettős mérce bűntény! Prefektus úr védjen meg, mi is állampolgárok vagyunk! – ilyen és ehhez hasonló feliratokkal fejezték ki nemtetszésüket az utóbbi időben, az igazságszolgáltatásban elvesztett zászlóperek és a községháza, városháza magyar feliratok leszedetése kapcsán.
A megmozduláson mintegy kétszázan vettek részt, akik a Mikó-vártól békés menetben vonultak át a csíkszeredai városháza elé, itt egy perces néma csenddel tiltakoztak a városháza felirat eltávolíttatása ellen.
„Sajnos kevesen vagyunk, jobban össze kellene fogjunk. Én azért jöttem el, mert úgy gondolom törvénytelen, ami a magyar kisebbség nyelvhasználata ellen történik itt a román államban, és igazságtalannak tartom a kettős mérce használatát is, hiszen más régiók használhatják saját zászlójukat” – vélte a csíkszeredai Augustin Tibor. Az egybegyűltek az egyperces néma csendet követően a városházától a Szabadság térre vonultak, ahol beszédet tartottak a tiltakozó akció szervezői.
„Fontos ügy, ami miatt itt ma megjelentünk, és nemcsak a csíkszeredaiaknak, hanem az egész székelységnek és magyarságnak, hiszen az anyanyelvünkről van szó. Támadják, azt szeretnék, hogy ne használjuk, hogy a székelységet asszimilálni tudják, és a magyar nemzeti öntudatot végleg kiűzzék belőlünk! Ezt, nem engedhetjük! Jogunk van használni az anyanyelvünket és a nemzeti szimbólumainkat is! – szólalt fel Benke Csaba, a Székelyek Világszövetségének alapító tagja.
Az Amerikai Egyesült Államokban bejegyzett szervezet alapító elnöke, András Mihály pedig arról beszélt, hogy a székely mindig szabad nép volt, és, hogy „mi is a világ állampolgárai vagyunk, nem lehet minket arra kényszeríteni, hogy hallgassunk!”. A szervező ugyanakkor tudatta a jelenlévőkkel, hogy törvényszéken feljelentést tettek az ellen a bíró ellen, aki a városháza eltávolíttatásáról meghozta a döntést, továbbá az igazságszolgáltatásban dolgozó három másik érintett személy ellen is.
András Mihály kiemelte, a csíkszeredai városházát a székelyek pénzadományából építették fel. Mint mondta, tekintve, hogy az épületnek a nevéről, és a nem a közintézmény nevéről van szó, ezért arra kéri levélben Hargita Megye Prefektusát, hogy ne a városháza feliratot, hanem a Primărie kifejezést távolítsák el az ingatlan homlokzatáról, és fordítsák le román nyelvre a városháza kifejezést, és azt függesszék ki, hogy érvényben maradjon a kétnyelvűség. A tiltakozó akció végén a résztvevők közösen elénekelték a székely himnuszt, majd a szervezők a Prefektusi Hivatalnál iktatták volna a kormánybiztosnak szánt levelüket, de zárt ajtókra találtak.
Barabás Hajnal
Krónika (Kolozsvár)

Nem futja lelkészre Székelyföldváron
Nincs anyagi fedezete a lelkipásztor fenntartására a székelyföldvári református gyülekezetnek, így leányegyházközséggé alakul. Erdély-szerte számos település van hasonló helyzetben.
Visszavonta a lelkészi állás betöltésére kiírt pályázatot a nagyenyedi református egyházmegyéhez tartozó székelykocsárdi egyházközség presbitériuma, indoklásuk szerint „az egyházközség szűkös anyagi helyzeténél fogva képtelen biztosítani a lelkipásztor javadalmát”. A mintegy húsz évig anyaegyházközségként, saját lelkipásztorral működő földvári gyülekezet kénytelen leányegyházközséggé alakulni, az egyházi szolgálatokat a szomszédos Székelykocsárd lelkésze végzi majd.
Szabó Gergely a Krónikának elmondta, a 28 lelket számláló gyülekezet régóta készül erre a lépésre, ugyanis nem tudja biztosítani a lelkészi fizetés ráeső részét. A hívek közül 19-en élnek a Nagyenyedtől 20 kilométerre található faluban, a többiek a városban, Gyulafehérváron, Kolozsváron laknak, csak az egyházi adót fizetik szülőfalujukba. Az otthon lévők zöme 60 év fölötti, aki pár száz lejes téesznyugdíjból kénytelen megélni. Anyagi helyzetükre való tekintettel az egyházközségben a legalacsonyabb az egyházi adó – személyenként 60 lej évente –, holott egyházkerületi szinten 75 lejre emelték, és vannak egyházközségek, ahol 80-100 lejt hagyott jóvá a presbitérium, avatott be a részletekbe a székelykocsárdi református lelkipásztor.
A költségekre sincs pénz
A földvári döntést az is befolyásolta, hogy a korábbi lelkész, a nemrég nyugdíjba vonult Kónya Gerő a paplak helyett Kocsárdon lakott, de ha új lelkész érkezne a parókiára, az épület fenntartási költségeit, a szolgáltatások díját is fizetni kellene, és ez meghaladja a gyülekezet erejét. „Ez az egyetlen kiút, hogy megmaradjanak, és minden vasárnap legyen istentisztelet” – fogalmazott a székelykocsárdi lelkész a leányegyházközséggé való nyilvánításra utalva, hozzátéve, a kérést már benyújtották az egyházmegyei tanácshoz, amely várhatóan következő ülésén jóvá is hagyja azt.
Szabó Gergely január 11-étől beszolgáló lelkészként viseli gondját a leányegyházzá váló földvári gyülekezetnek, vasárnaponként 11 órától Kocsárdon, 12.30-tól Földváron hirdeti az igét. Az elmúlt héten, amikor Kocsárdon egyetemes imahetet tartottak, a földvári hívek is részt vettek az alkalmakon, de családlátogatásra, az elmúlt vasárnap pedig a böjtfői úrvacsoraosztásra is sor került. A nagyenyedi egyházmegyében nem a földvári az egyetlen, ahol a párlelkes gyülekezet képtelen lelkészt fenntartani. Csombordnak, Marosdécsének is van leányegyházközsége, míg Magyarigenhez szórványmissziós egyházközségként több egy-két lelkes település is tartozik. Bár az elöregedés Székelykocsárdon is érzékelhető, egyházmegyei szinten a 364 lelkes gyülekezet számít a második legfiatalabbnak a magyarlapádi után, a községben még működik az 5–8. osztályos magyar iskola, és több mint húsz gyerek jár vallásórákra.
Egyre gyakoribb a társulás
„Már elerőtlenedett, nem képes önmagát fenntartani” – jellemezte a székelyföldvári egyházközség helyzetét a Krónikának Gyenge János, az Erdélyi Református Egyházkerület személyzeti ügyosztályának előadója. Elmondta, 1992 előtt is leányegyházközség volt, és Székelykocsárdhoz tartozott, de akkor volt egy anyásítási hullám az egyházkerületben, és a földváriak is éltek vele. „Ez mostanig működött” – jelentette ki az előadó, aki szerint továbbra is megmarad az egyházközség önállósága, presbitériuma, önálló gazdálkodást folytat, csak a lelkészi állást nem tölti be. „Nem ez az egyetlen példa, egyre gyakoribb az összecsatolás. A elnéptelenedett egyházközségek szövetkeznek, úgynevezett társult egyházközségeket hoznak létre, és közösen tartanak fenn egy lelkészt” – magyarázta Gyenge János. Elmondta, az enyedi egyházmegyében van 3-4 eset, de az utóbbi időben már Kalotaszegen is gyakorolják, például Középlak és Nagypetri társult.
Az elsősorban a szórványra jellemző, de már tömbvidéken is érzékelhető elöregedő, elnéptelenedő gyülekezetek miatt egyházkerületi szinten az átszervezés is szóba került. „Előbb-utóbb oda fogunk jutni, hiszen a hunyadi egyházmegyében nincs már ötezer lélek, és van tíz egyházközség. Tehát ötezer lelket gondoz tíz lelkipásztor, míg egy háromezer lelkes városi gyülekezetet egy irányít. Itt látszanak az erőviszonyok. Előbb-utóbb rákényszerülnek, hogy feladják az önállóságukat, mert nem tudják fenntartani magukat. Nem tudják az épületeket karbantartani, az alkalmazottakat fizetni” – jellemezte a helyzetet Gyenge János, aki szerint Erdély-szerte jó pár egyházközség akad, ahol az átlagéletkor 60 és 70 év között van.
Az egyházi épületek fenntartásáról a kánon rendelkezik, ezek annak az egyházközségnek a tulajdonába kerülnek, amelyikhez átcsatolják az illető települést. Ennek ellenére fennáll a veszély, hogy leromlanak az épületek. „Van rá példa, hogy egyik-másik gyülekezetnek a temploma összeomlott, vagy omlófélben van emiatt” – ismerte el az előadó, aki szerint pályázati pénzből, az egyházkerület segítségével, illetve a kormány, a megyei és helyi önkormányzatok támogatásával igyekeznek karbantartani, renoválni ezeket.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Többtucatnyi babát hagytak a kórházban
Csökkent valamelyest tavaly Kovászna megyében a kórházban hagyott újszülöttek száma, a gyermekvédelmi igazgatóság adatai szerint azonban 2016-ban így is 41 kisbabát „felejtettek” szüleik a kórházban. Egy évvel korábban 45 olyan csecsemő volt, akit nem vittek haza.
A tavaly valamely háromszéki kórházban hagyott 41 kisbaba közül 19-et hivatásos nevelőszülőknél helyeztek el, hárman a baróti, fogyatékkal élő kiskorúakat ellátó központba kerültek, hét eset megoldása folyamatban van, egy kisgyerek meghalt, és tizenegyet sikerült visszaintegrálni biológiai családjába. Ebben a tekintetben negatív tendencia mutatkozik, ugyanis éveken keresztül sikerült az elhagyott gyermekeknek legalább a felét visszafogadtatni családjukba, de 2016-ban ez csak tizenegy kisbabával történt meg – áll a Kovászna megyei önkormányzat honlapján nyilvánosságra hozott jelentésben.
Tavaly egyébként az igazgatóság szakemberei több ízben szembesültek azzal, hogy az újszülötteknek nem volt születési anyakönyvi kivonatuk, a dokumentumot jellemzően azért nem sikerült kiállítani, mert az anyának sem voltak anyakönyvi iratai, vagy a szülők egyszerűen nem tették meg a szükséges lépéseket a születési bizonyítvány kiállításához. Átfogó akciót szerveztek ugyanakkor a nem kívánt terhességek megelőzése érdekében, a SERA alapítvány támogatásával fogamzásgátlókat ajánlottak fel az érintetteknek, abban bízva, ezzel is hozzájárulnak, hogy minél kevesebb gyerekről mondjanak le szüleik.
Hargita megyében valamivel kevesebb, 32 kisbabát hagytak ott a kórházban tavaly, a csíkszeredai megyei sürgősségi kórház újszülött osztályán ugyanakkor tíz csecsemőt „felejtettek ott”. Gyermekükről főként a szociálisan hátrányos helyzetű anyák mondanak le, ebben az esetben a szülőket a gyermekvédelmi igazgatóság munkatársai a rendőrség segítségével keresik fel. Ha a családi körülmények elfogadhatóak, megpróbálják meggyőzni a szülőket, hogy fogadják vissza a gyereket, ha ez nem sikerül, a csecsemőt rokonoknak adják, de ha ők sem vállalják, hivatásos nevelőszülőkhöz helyezik el.
Elekes Zsolt, a Hargita megyei gyermekvédelmi hivatal vezetője elmondta: a nevelőszülők saját otthonukban nevelik a gyereket. A jogszabályok szerint egyébként a kórházban hagyott kicsiket hároméves kor alatt nem lehet nevelőotthonba helyezni. Elekes arról is beszámolt, hogy a megyében tavaly a kórházban hagyott 32 csecsemő közül tízen visszakerültek biológiai családjukhoz, tizennyolc gyermeket hivatásos nevelőszülőknél helyeztek el – három kisbabát más megyében –, egy újszülött pedig meghalt, ugyanis betegen született.
Bíró Blanka, Molnár Rajmond
Krónika (Kolozsvár)

Újabb magyar polgármester ellen indít eljárást a román hatóság
Házkutatást tartott Erdőszentgyörgy polgármesteri hivatalában és Csibi Attila Zoltán polgármester otthonában a Maros megyei rendőr-felügyelőség gazdasági bűncselekményeket kivizsgáló osztálya, a segesvári bíróság ügyészeinek vezetésével.
"Március 3-án 9 házkutatást tartanak Erdőszentgyörgy városának egyik intézményében, valamint egyes személyek otthonában hivatali visszaélés gyanúja miatt" - írja a Maros megyei rendőr-felügyelőség közleménye. Az AGERPRES hírügynökség bírósági forrásoktól úgy értesült, hogy egy 2015-ös - közbeszerzési eljárás nélkül aláírt - szerződés ügyében indult "in rem" bűnvádi eljárás, azaz a bűncselekmény elkövetésére irányuló gyanú megalapozottságát vizsgálják. A rendőrök több helyszínen is tartottak házkutatást, többek közt annál a személynél is, aki megkapta a szerződést.
(AGERPRES)
szatmar.ro

Történet a tálról és a kanálról
Pénteken délelőtt mutatta be a Brighella Bábtagozat /Szatmárnémeti/ a legújabb darabját.
"Ez ám nem közönséges tál és kanál, hanem egész különleges darabok. Ez azonban csak akkor derül ki, ha a tálban a hozzá tartozó kanállal kavargatni kezdünk. Amint ezt tesszük, a tál megtelik a legízletesebb és legtáplálóbb levessel, amit csak kívánhatunk. És mindig tele lesz, akárhány éhes száj eszik is a levesből" - áll a péntek délelőtt bemutatott bábjáték kedvcsinálójában.
Az Iciri-piciri bérletesek nagyon élvezték az előadást, amelyben volt irigység és fondorlat is, de a végén természetesen a jóság és a szeretet győzedelmeskedett.
A darabot Schneider Jankó magyarországi vendégművész rendezte és ő tervezte a díszletet is. A bábok Bartal Kiss Rita munkái, az előadás dramaturgja Nagy Viktória Éva, zenéjét Czapp Ferenc szerezte, ügyelője és súgója Liegner Zsolt. Szereplők: Nagy Tamás, Nagy Anikó, Bandura Emese és Bandura Tibor.
szatmar.ro

Erdélyi magyar ügyekről is szól a washingtoni külügy országjelentése
A magyar közösség elleni diszkriminációról, a közösségi szimbólumok és jelképek tiltásáról, a Mikó-ügyről, az elkobzott javak visszaszolgáltatásának helyzetéről, a Székelyföld-ellenességről, az anyanyelvhasználat korlátozásáról, a román nyelv anyanyelvként való oktatásának problémájáról is beszámol a Romániáról szóló legfrissebb emberjogi országjelentésében a washingtoni külügyminisztérium.
A Székely Mikó Kollégium „újraállamosítása” kapcsán a dokumentum emlékeztet arra, hogy országosan aránytalanul kevés a kisebbségi közösségeknek visszaszolgáltatott javak száma. Felidézi, hogy a restitúciós hatóság tavaly szeptemberben a kisebbségi közösségeknek összesen 79 visszaszolgáltatási kérelmét bírálta el, és valamennyit elutasította.
A jelentés beszámol arról, hogy tavaly májusban a marosvásárhelyi ítélőtábla elutasította annak az egyesületnek a bejegyzését, amely Székelyföld turisztikai vonzerejének népszerűsítését tűzte ki célul. A döntés oka az volt, hogy Székelyföld nevű közigazgatási-adminisztratív egység nem létezik Romániában.
A washingtoni dokumentum idézi az RMDSZ árnyékjelentését a kisebbségi és regionális nyelvek európai chartája romániai gyakorlatba ültetésének hiányosságairól. Beszámol arról, hogy a magyar közösség nem használhatja anyanyelvét az igazságszolgáltatásban, és sok magyarlakta településen megoldatlan a kétnyelvű feliratok kérdése.
A jelentés említést tesz arról, hogy Romániában továbbra sem működik államilag finanszírozott, önálló magyar egyetem, emellett a román nyelv anyanyelvként történt oktatása az iskolákban gondot okoz a magyar gyerekeknek. A dokumentum felidézni annak a székelyföldi diáknak az esetét is, akit megaláztak egy kolozsvári gyerekkórházban, mert nem tudott jól románul.
RMDSZ: ez a mi erőfeszítéseink eredménye
Az országjelentés az RMDSZ szerint azt bizonyítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok ma jobban átlátja a romániai magyar közösség helyzetét, ez pedig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség erőfeszítéseinek eredménye. „Azt reméljük, hogy ez a legutóbbi dokumentum (…) egy hosszú kezdet végét is jelöli, az információgyűjtés folyamatának lezárását. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy Amerika részéről eljött a tettek, a politikai cselekvés ideje” – olvasható az RMDSZ közleményében.
Az állásfoglalás szerint a szövetség továbbra is pontosan és folyamatosan tájékoztatja amerikai partnereit, azt remélve: elegendő, nevén nevezett visszaélés birtokában figyelmeztetik majd a román államot arról, hogy a kisebbségek kérdése koránt sincs megoldva.
„Úgy véljük, minél inkább szőnyeg alá söpri Románia a magyar közösség elleni visszaéléseket, minél inkább egy mintaország képét közvetíti a nagyvilág felé, annál inkább eltávolodunk attól a 27 éves álomtól, amelyért folyamatosan küzdöttünk, amely a többség és kisebbség párbeszédére, a kölcsönös tiszteletére épül” – írják.
A közlemény felidézi, hogy az RMDSZ küldöttsége 2015-ben és 2016-ban is Washingtonba látogatott, hogy kongresszusi küldötteket tájékoztasson a romániai helyzetről, hangsúlyozza a megrekedt romániai egyházi és közösségi ingatlan-visszaszolgáltatás fejleményeit.
Arról is figyelmeztettük partnereiket, hogy Románia következetesen ideális képet fest a kisebbségek romániai helyzetéről, holott 2007-et követően, az ország Európai Unióhoz való csatlakozása után már nem ragaszkodik azokhoz a kritériumokhoz, amelyeket feltételekként szabtak meg neki azelőtt. Mindezt a kisebbségek, a romániai magyar közösség tagjai érzik meg a leginkább, a leghamarabb.
Az RMDSZ közleménye szerint a napokban a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum ügyében észlelt visszaélésekről is tájékoztatják az Amerikai Egyesült Államok nagykövetét, arra kérve, álljon az igazság oldalára, ne engedjen a túlkapások elfajulásának, a jogállamiság leépítésének.
maszol.ro

Illúziók ideje
Novák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 574 oldal.
Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.[1] A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Naţionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Naţional pentru Studierea Archivelor Securitaţii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár.
A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.[2] A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceauşescu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.[3] Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommunizmus idején jobb volt az élet.[4] Erre a hazai filmipar is ráharapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.[5]
A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe:
azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget,
azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve
azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét).
Szerzőnk a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor.
A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus.
Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944-1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához).
A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „külön utas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceauşescu hatalmának konszolidációját hozták. A „Deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103-111.o.). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a belpolitika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve ezek hatása Románia nemzetközi kapcsolataira.
A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceauşescu-i új vezetés a Dej-i merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceauşescu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette.
A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceauşescu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.[6] Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben.
A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceauşescu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulását követően az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceauşescu engedett a követelésnek, ismét „türelmességet és odafigyelést tanúsítva.”[7]
A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviselői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás kérdésköre volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el (néhol újra) a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is.
A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceauşescu nem értett egyet a Dubcek-fémjelezte lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait.
Az 1970-es évek elejét Ceauşescu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte.
A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.[8]Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló társadalomszervezésre befolyással levő személyiség, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kiemelten értékeli.
A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.[9] A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceauşescut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában.
A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.[10] A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A kötet célközönsége nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak mindenképpen hasznos és hiánypótló munkának számít. Remélhetőleg lesz majd folytatása, a további évek elemzésével. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angol és román nyelvre.
Jegyzetek
[1] A rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucureşti, 2006.
[2] A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009.
[3] A Ceauşescut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena Ceauşescu és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása.
[4] Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706
[5] Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujică Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu című alkotásaira, amelyek különbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot.
[6] Vö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiáka magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111.
[7] A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak.
[8] Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorităţi comuniste, Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe şincai” (Târgu Mureş), 2006, 372–382.
[9] Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak.
[10] A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés.
Fodor János
erdelyikronika.net

Megjelent a Márton Áron Főgimnázium évkönyve
Megjelent a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium 2015/2016-os tanévről szóló évkönyve. A kalendárium különlegessége, hogy a rendszerváltás utáni nyomtatott sorozatnak ez a huszonötödik darabja.
Az évkönyvben megtalálhatók az állandó jellegű, már megszokott rovatok, mint például a tanévet összefoglaló igazgatói jelentés, a szemeszter főbb eseményeinek krónikája, illetve a Tanárszemmel nevű rovat, amelyben pedagógusok értekeznek az oktatás fontosabb kérdéseiről.
Mindezek mellett idén is fellelhető a Lepkeszárnyak nevű fejezet, amelyben a tanulók versei, prózai írásai és tudományos munkáinak beszámolói kaptak helyet. Egyik különlegessége az évkönyvnek, hogy színészek, rendezők és színkritikusok is beszámolnak a tevékenységeikről, akik az iskola diákjai voltak egykoron. A kiadványban továbbá helyet kaptak bemutatkozó és búcsúzó írások is: tartalmaz egy nekrológot, amely megemlékezik az iskola „legendás” biológia tanáráról, a tavaly elhunyt Izsák Zoltán életútjáról, illetve egy másik fejezetben a tanintézet volt diákjával, a jelenleg Debrecenben élő Gál Zoltán informatikai és villamosmérnökkel található egy interjú – számolt be Varga László iskolaigazgató.
Hozzátette, a könyv 350 oldalas, a megítélése szerint rendkívül tartalmas és változatos. Az évkönyv főszerkesztője Borsodi L. László, szerkesztőtársai Bara Katalin, Kolozsváry Katalin és Orbán Zsolt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro,

Politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg Csicsóban
Regionális tábort tartottak Csíkcsicsóban március 1-5. között a Fidelitas közép-magyarországi alapszervezetei. Szombat délután nyilvános kerekasztal-beszélgetés szerepelt a programban Itthon otthon vagyunk – Erdély címmel.
Tusványos mintájára egy „kistusványost” igyekeznek elindítani Csicsóban, az első táborban mintegy 120 budapesti személy vett részt ifjúsági szervezetektől. „Csicsó testvértelepülésén, Zuglóban volt egy képviselő, a Fidelitas egyik alelnöke, ő átkerült a miniszterelnöki hivatal protokollosztályára, a kapcsolat megmaradt, és így merült fel, hogy a regionális tábornak a mi településünk legyen a házigazdája. Amennyiben minden tekintetben elégedettek leszünk az itt zajlottakkal, jövőben bővítenénk a tábort, és bevonjuk a környező településeket is” – magyarázta Péter Lukács, Csíkcsicsó polgármestere. Hozzátette, a rendezvény ideje alatt politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg, és szó volt a Fidelitasnak a közéletben és a politikában való szerepvállalásáról is. A Fidelitas egy magyarországi politikai ifjúsági szervezet, amely a Fidesz ifjúsági társszervezeteként alakult 1996-ban.
A szombati kerekasztal-beszélgetésen részt vett Bíró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke, Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Tánczos Barna szenátor, akik az erdélyi közélet aktuális és meghatározó kérdéseiről, aktuálpolitikai témákról beszéltek a hallgatóságnak. Varró Zsolt, a Fidelitas Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője moderátorként elsőként a romániai korrupciós botrány körül kialakult helyzetről kérdezte beszélgetőtársait, arról, hogy mi a véleményük az eseményekről, a kormány ezzel kapcsolatos kommunikációjáról, illetve a határozat visszavonásáról.
Zakariás Zoltán rámutatott, a kormányrendelet kapcsán két tényező van: az egyik a mód, ahogyan ezt a kormány elfogadta és kommunikálta, a másik a tartalma.
Ráduly Róbert Kálmán szerint a történet nem ilyen egyszerű. „Romániában ma vannak választott vezetők, akiket az emberek választottak, de a hatalom az utóbbi években egyre inkább a mi kezünkből az arc nélküli szekusok kezébe került át, akik besúgóikon, beszervezett ügynökeiken keresztül manipulálnak. Ez a háború zajlik ma Romániában amerikai támogatással.” Hangsúlyozta Romániában sem társadalmi, sem parlamenti vita nem volt az éppen aktuális büntető törvénykönyvről. Kitért a magyar vezetők meghurcolására – köztük a saját ügyére – és úgy véli, „akik támogatják a Johannis-féle szekus világot, azok vagy balgák, vagy a rendszernek a tagjai.”
Ráduly gondolatához csatlakozott Korodi Attila is. „Jelen pillanatban a romániai döntéshozók szintjén a meccs arról szól, hogy a politikai képviselet hozzon-e döntést, vagy az a grémium, amelyik kevésbé látszik, a titkosszolgálathoz, az igazságszolgáltatási intézményrendszerhez kötődik. És ez a demokráciadeficit egyre súlyosabbá vált. Nagyon élesen megjelentek a leszámolási jellegű ügyek az intézményvezetőknél, de nem csak a magyar elöljárók esetében.” Hangsúlyozta, minden óra minden percében lehallgatják őket. Tánczos Barna szerint, ha az emberi jogok védelmére vezetjük vissza az egész ügyet, akkor már rég az utcára kellett volna vonuljon az egész ország.
Bíró Zsolt szintén a meghurcolt elöljárók helyzetéről, valamint a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium esetéről is beszélt. „A folyamatos lehallgatásoknak köszönhetően bárki bármikor elővehető, letartóztatható” – húzta alá.
Autonómiáról, törekvésekről
Milyen akadályokat gördít a nemzeti kisebbségi lét elé a román állam, az autonómiatörekvések hogyan csapódnak le az erdélyi magyarok mindennapjaiban, illetve vannak-e olyan áttörési pontok, ahol sikerült bizonyos eredményeket elérni? – tette fel a kérdést a beszélgetés második felében a moderátor.
Tánczos Barna rámutatott, a területi autonómia elérése két eszközzel lehetséges: az egyik a fegyveres, a másik a parlamenti megoldás, a romániai magyarság ez utóbbit választotta. „De egyesek vigyáznak, hogy ne legyen olyan konjunktúra, ahol ez megvalósulhatna.” Korodi szerint az elköteleződés maximális kell hogy legyen, mert autonómia nélkül hosszú távon nem tud fennmaradni az erdélyi magyarság.
Ráduly úgy véli, mai napig nem tudták felsorakoztatni a kritikus tömeget az ügy mögé. Sok az ellentmondás, és nincs egy kézzelfogható origója az ügynek. Bíró Zsolt hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek a helyzetet, hogy Székelyföld területi autonómiája tekintetében különböző tervezeteket, statútumokat versenyeztetnek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Mégis támogatja a minisztérium a Caritas otthoni beteggondozó programját
Újra támogatja a munkaügyi minisztérium a Gyulafehérvári Caritas szociális szolgáltatásainak finanszírozását: az új szerződés a teljes 2017-es évre szól, azonban az otthoni beteggondozó program esetében a tavaly decemberben kért összeg mindössze 75 százalékát biztosítják.
Február közepén írtunk arról, hogy márciustól ezerötszáz ápolásra szoruló személy otthoni gondozása kerül veszélybe, ugyanis a munkaügyi minisztérium februárra megvonta a szolgáltatás finanszírozását a Gyulafehérvári Caritastól. Akkor az illetékesek abban reménykedtek, hogy ettől a hónaptól ismét megkapják a támogatást, és folytatni tudják a tevékenységüket, azonban a helyzet nem hogy jobbra, hanem még rosszabbra fordult: múlt hét elején arról számoltunk be, hogy márciustól 1916 ápolásra szoruló személy gondozása került veszélybe, mivel a beteggondozó-program mellett az öregotthonok és a fogyatékkal élők nappali foglalkoztatására vonatkozó támogatás összege sem állt a szervezet rendelkezésére.
Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának vezetője akkori érdeklődésünkre elmondta, mivel február végén az összes szolgáltatás esetében lejárt a szerződés, és egyelőre nem jelent meg miniszteri rendelet az újabb támogatásról, március elsejétől egyik szociális szolgáltatásra sincs állami támogatásuk. „Ez 1916 személyt érint: ebből a csíki zónában 250 személyt gondozunk otthon, 20 fogyatékkal élőnek segítünk a csíkszeredai Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató Központban, és a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthonban is vannak csíkiak” – tájékoztatott Péter.
A hétvégén kedvező változás történt: Bedő Krisztina, a Caritas közkapcsolatokért felelős munkatársa elmondta, lesz állami támogatás a szociális szolgáltatásokra. Hozzátette, megkapták a minisztériumi rendeletet, amelyben az áll, hogy támogatják a szervezet tevékenységét márciustól decemberig, azonban a Caritas által tavaly decemberben kért összeg csupán 75 százalékát biztosítják számukra.
„A március 1-jén megjelent rendelkezés értelmében a januárban megkapott összeg 75 százalékával támogatja a munkaügyi minisztérium a Gyulafehérvári Caritas Otthoni Beteggondozó programját havonta. Az ágazat teljes éves költségvetésére nézve azonban a kiesés 29 százalékot jelent, hiszen a februári hónapra egyáltalán nem kapott állami támogatást a szervezet beteggondozással foglalkozó programja. A kiesett összegekre vonatkozóan a következőkben az önkormányzatokkal kíván tárgyalni a szervezet vezetősége, ennek függvényében alakul majd a szolgáltatásnyújtás folytatása. A csíkszeredai Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató Központ, illetve a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon megkapta a támogatás teljes összegét” – magyarázta Bedő Krisztina.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia Kolozsváron
Kevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak.
A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak.
Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést.
A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST
– A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek.
– A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt.
Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól.
16 ÉVES GYERMEK VOLTAM…
– Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat.
A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba.
Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül.
A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt.
NEM KELLETTEK SZEMTANÚK…
Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták.
– Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk.
CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT
Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt!
– Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley.
Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan.
“AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG”
Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely.
Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően.
Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly.
A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni.
– A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész.
VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS
Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész.
AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT
Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Erdélyi Eszkimó Péter
pestisracok.hu

Rejtegetik Kolozsvár magyar építészeti örökségét
Átörökítés vagy kultúrharc az erdélyi városrehabilitálás? A válasz kiderült azon a kedd esti beszélgetésen, amelyre a Kolozsvár Társaság hívta meg korzózni Guttman Szabolcs építészt, műemlékvédőt, a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókjának elnökét. Korzózni, ugyanis első felvonásként levetítették az M5 tévécsatorna Építészkorzó sorozatának Erdélyben, Guttmannal forgatott epizódját, amelyben az építész Csontos János riportert vezette körbe Nagyszeben, Medgyes és Kolozsvár belvárosában.
Míg megmászták a tornyokat, megbeszélték, hogyan és milyen kontextusban zajlott, illetve zajlik a három város központjának felújítása, amelynek tétje a közterek minősége, illetve az, hogy a középkor, újkor szász és magyar építészeti örökségét mennyire érzi magáénak a román többség. A város és lakóinak identitása kölcsönösen függ egymástól. Ha nem érzik magukénak az örökséget, nem lesznek érdekeltek a megőrzésében sem, ahogy láthattuk tavaly a kolozsvári városháza „tűzoltó beavatkozásán”. Ők is attól lesznek valódi kolozsváriak, hogy a rendezvények díszleteiként vagy felújítások tárgyaiként megismert, megszeretett épületek révén kapcsolatba kerülhetnek az építőik történeteivel, történelmével, és azok örököseinek is érzik majd magukat. (szabot)
foter.ro
Erdély.ma

A kormányfő munkacsapatának tagja lett Borbély László
A miniszterelnök munkacsapatának tagja lett Borbély László volt RMDSZ-es parlamenti képviselő. A tisztség államtanácsosi ranggal jár együtt. Sorin Grindeanu kormányfő erre vonatkozó döntése a Hivatalos Közlönyben is megjelent. Borbély László 2009 decembere és 2012 áprilisa között környezetvédelmi miniszter volt. A képviselőházban a külpolitikáért felelős bizottságot vezette.
agerpres.ro
Erdély.ma

Elvtelen harc az iskola ellen
Romániában, mint mindennek, a korrupció elleni harcnak is megvannak a torz nyúlványai, egyre-másra kiderül, hogy az ezt felvállalni hivatott ügyészséget más érdekek is mozgatják. Kiemelkedő példája ennek a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ügye.
A római katolikus egyház 2004-ben kapta vissza az általa a XIX. század elején épített és kommunisták által államosított épületegyüttest. A reprezentatív ingatlanban az Unirea Líceum működött, mely 1989-ben még fele-fele arányban adott otthont román és magyar osztályoknak, aztán a következő két és fél évtizedben fokozatosan egyre románabb lett. A restitúciót a román nacionalista körök képtelenek voltak elfogadni, megkezdődött a pereskedés, ám 2008-ban a legfelsőbb bíróság jogerős határozatban a katolikus egyháznak ítélte az ingatlant. Az egyház bérbe adta a városnak, és újabb hat év után született meg az a szerződés, amely lehetővé tette, hogy a 2015–2016-os tanévtől „hazaköltözzön” a Bolyaiból a katolikus gimnázium, és az épület egy részében megkezdje önálló működését. A megegyezés értelmében további húsz évig szavatolták az Unirea Líceum helyben maradását is. Hiába kötött azonban szerződést az egyház a városvezetéssel, született megállapodás a pontos elosztásról a két iskola igazgatója között, a helyi román sajtóban folytatódott a magyarellenes hangulatkeltés, és még meg sem melegedhetett a katolikus gimnázium új helyén, 2016 őszén kiszállt a korrupcióellenes ügyészség, letartóztatta a megyei főtanfelügyelőt, iskolaigazgatót, most pedig a jövő tanévi beiratkozások küszöbén szülőket hallgat ki, félemlít meg. S hogy teljes legyen a háború, a tanfelügyelőség nem hagyta jóvá az induló előkészítő, ötödik és kilencedik osztályokat. Magyarán, minden módon igyekeznek ellehetetleníteni a katolikus gimnázium létét. Már ősszel komoly kérdéseket vetett fel, mi köze a korrupcióellenes ügyészségnek egy iskola működéséhez, még ha esetleg hiba esett is az engedélyeztetés során, miért nem adminisztratív kérdésként kezelik azt. Azonban, ami az elmúlt hetekben történt, az a legsötétebb időket idézi, és a Securitate módszereire emlékeztet: a kihallgatott szülőket felekezeti hovatartozásukról faggatták, megtiltották, hogy elmondják mindazt, ami kikérdezésük során történt, és megfenyegették: gyermekeiket is becitálják. Megfélemlítés magas fokon. Ma már nem akad főtanfelügyelő, aki alá mer írni egy tisztázó papírt, gond nélkül félresöprik a minisztérium helyzetet egyértelműsítő átiratait. A korrupcióellenes ügyészség az úr. Ilyen és ehhez hasonló egyértelmű túlkapások után nehéz hitelesnek tekinteni a Romániában legnagyobb elfogadottságnak és népszerűségnek örvendő intézményt. Egyértelmű, ott állnak hátterében azok, akik az egyébként oly szükségszerű korrupció elleni harcot politikai leszámolásra vagy éppen a magyarság megfélemlítésére használják. Futni hagynak behódolókat, megleckéztetnek „lázadókat”, és már azt sem tudni, ki az, akit okkal vizsgálnak. Amíg nem tisztítják meg magát a korrupcióellenes ügyészséget az ilyesfajta befolyásoktól, esély sincs a román társadalom korrupciómentesítésére.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld Budapesten
Székelyföld is jelen volt a hétvégén megrendezett legnagyobb magyarországi turisztikai seregszemlén. Az Utazás Kiállítás 2017 turisztikai rendezvényen Kovászna, Hargita és Maros megye turisztikai egyesületei népszerűsítették a térség idegenforgalmi ajánlatait – közölte közös közleményében a három megye önkormányzata.
Az idén 40. alkalommal megszervezett eseménynek helyet adó Hungexpo Budapesti Vásárközpontban a látogatók 23 ország 300 kiállítójának ajánlataiból válogathatnak. Az országos képviselet mellett fontos, hogy Magyarország piacvezető turisztikai kiállításán Székelyföldet idén új arculattal, közös standdal reklámozzuk – fogalmazott Jánó Szabolcs, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület igazgatója. „A külföldi turista azért utazik Székelyföldre, hogy olyan élményekben és programokban legyen része, amelyeket otthon nincs lehetősége megtapasztalni. Éppen ezért a magyarországi turisták főként a háromszéki mofetták és gyógykezelési lehetőségek felől érdeklődnek, elmondásuk szerint kirándulásuk során szívesen látogatnak el a háromszéki épített örökségekhez, kúriákhoz, kastélyokhoz” – tette hozzá. A budapesti Hungexpón Hargita megyét a Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás képviseli, amelynek alapító tagja Hargita Megye Tanácsa. A társulás munkatársai a megyét népszerűsítő brosúrákat és katalógusokat állítottak ki, illetve programcsomagokat és kedvezményeket kínálnak. A mostani kiállításra ötnapos húsvéti programcsomagot vittek, amely a hagyományos foglalkozásokat, mint például a tojásfestés, de a kikapcsolódást, így a wellnesst is magában foglalja. Ezenkívül sóvidéki programcsomagot is ajánlottak, de jelen voltak a Bringaexpón is, ahol a Gyilkos-tó fölötti via ferratát és a bicikliútvonalakat kínálják. Maros megye turisztikai stratégiájában kiemelt jelentőségű a megyébe látogató magyarországi turisták számának a növelése, éppen ezért tartja fontosnak a Maros megyei önkormányzat elnöke, Péter Ferenc, hogy a megye jelen legyen a budapesti kiállításon. „Jelenleg is igen nagyszámú magyarországi turista érkezik Maros megyébe, és többségük nemcsak a mi látnivalóinkra kíváncsi, hanem továbbutazik Hargita vagy Kovászna megyébe. Ez is azt mutatja, hogy a három megyének érdemes közös turisztikai fejlesztésekben gondolkodnia, illetve egy székelyföldi desztináció kidolgozásával erősíthetjük a közös brandet, és hatékonyabbá tehetjük a régió látnivalóinak és turisztikai programjainak a népszerűsítését” – emelte ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folytatják, ahogy Nagy-Kopeczky Kálmán megálmodta (Cimborák Bábszínház)
Pótolhatatlan a Nagy-Kopeczky Kálmán hiánya, 2015. december 3-án bekövetkezett halálával új korszak kezdődött a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház életében – magyarázza Péter Orsolya, a bábtársulat művészeti vezetője. Ő maga tudatosan próbálja tovább vinni, erősíteni azt a szemléletmódot, amelyet a bábszínházat létrehozó elődje markánsan képviselt, így nem mondtak le arról a törekvésükről sem, hogy független intézménnyé váljanak. A társulatuk bővült, előadásaik egyre népszerűbbek, legutóbbi, A három kismalac című bemutatójukat február végén tartották, a napokban pedig Debrecenben vendégszerepelnek.
Hivatalos megalapításától (1998) kezdődően a Cimborák Bábszínház a Tamási Áron Színház tagozataként működik, noha Nagy-Kopeczky Kálmán már elindult az önállósodáshoz vezető úton, „letette az alapkövet”. Támogató ígéreteket is kaptak a fenntartó városházától, Péter Orsolya szerint továbbra is van esélyük, csupán azt nem tudni, mikor történhet meg. Tavaly sikerült kibővíteni a társulatot, ma már öt bábszínész (Lukács Emőke, Nagy-Lázár József, Páll-Gecse Ákos, Szucher Ágnes, Vincze Tímea) és három színházi alkalmazott, illetve a művészeti vezető alkotja csapatukat, ez is lényeges változás 2015. végéhez képest, amikor a társulat mindössze három bábszínészből állt.
Nagy-Kopeczky Kálmán távozása után azzal szembesültek, új előadásokat kell létrehozniuk, ugyanis szinte minden korábbi darabban fontos szerepet játszott, Verstől versig hajt a csordás című, igen sikeres előadásukról le is kellett mondaniuk. Nehézségeiket az is fokozta, hogy ugyanabban az évben december elején tűzvédelmi okok miatt be kellett zárni a bábstúdiót, azóta „hontalanok és alkalmazkodók”, mindenhol játszanak, ahol éppen lehetőségük van, a nagyszínpadon, a Háromszék Táncstúdióban vagy a Kamarateremben. Készült egy terv a bábstúdió felújítására, ám a magas költségek miatt felmerült egy teljesen új bábszínház építésének lehetősége is, több vélemény szerint ez lenne a legjobb megoldás, mert Sepsiszentgyörgy megérdemel egy önálló bábszínházat.
Péter Orsolya „kapott feladatként” tekint művészeti vezetői munkájára, művelődésszervezőként szegődött a bábtársulathoz 2011-ben, azóta folyamatosan tanulja új színházi szakmáját. Jól ismerte Nagy-Kopeczky Kálmán elképzeléseit, s mint meséli, a néhai társulatvezető folyamatosan küzdött a bábszínházért, annak érdekeit mindennél előbb helyezte, túlhajszolta magát, és ma már úgy látja, beszélgetéseik alkalmával „hagyakozott”, mert tartott a haláltól. Nagy-Kopeczky Kálmán önálló műfajként tekintette a bábszínházat, mely kortól függetlenül a lélekre hat, mindig nagyon figyelt a gyermekekre, és markáns irányvonalat szabott, melynek lényege, hogy a nagyon gazdag magyar népmesei örökségre kell építeni – hangsúlyozza Péter Orsolya. Emellett folytatják a vidéki előadásokat is, mind a háromszéki falvakban, mind szórványvidéken. Tavaly ősszel a Székelyföld Napokon nyolc megyei faluban, illetve Brassó környékén léptek fel, igazi gyermeksereg követte előadásaikat.
2016-ban három új produkciót mutattak be, február végén Tasnádi István Cyber Cyrano című, kamaszoknak szánt „netdrámáját”, júniusban magyar népmese alapján készült, A rest legényről című bábjátékkal álltak színpadra, míg decemberben Nagy-Kopeczky Kálmán halálának első évfordulójára felújították korábbi, Benedek Elek meséje alapján készült darabjukat, A só című előadást. Legutóbbi bemutatójukat most február végén tartották, A három kismalac című hagyományos bábjátékukat szabadtéren, vásárokban is játszhatják majd. Két fesztiválra is készülnek, júniusban egy brassói nemzetközi báb- és marionettfesztiválra mennek, októberben pedig Nagyváradon várják őket a Fux Pál egykori bábtervezőnek, rendezőnek és grafikusnak emléket állító bábos találkozóra. Emellett magyarországi meghívásoknak is eleget tesznek, tegnap a debreceni Vojtina Bábszínházban léptek fel. De a Cimborák Bábszínház szívesen részt vállal minden gyermekeket érintő sepsiszentgyörgyi rendezvényen, újabban ők szervezik a Szent György Napok bábelőadásait is. Örülnek annak, hogy egyre több szabadelőadást tarthatnak, nemcsak délelőttönként fogadnak szervezett gyermekcsoportokat, hanem délutánonként egyre több család jön bábelőadásaikra, rendszeresen telt házzal játszanak, ez a sepsiszentgyörgyi közönséget dicséri, más erdélyi városokban ez kevésbé jellemző.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfogadhatatlan a tanfelügyelőség eljárása
Mivel nem létezik egy végleges és visszavonhatatlan bírói ítélet, amely kimondja, hogy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumot törvénytelenül hozták létre, elfogadhatatlan a megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsának határozata, amit írásban is közölt az iskolával, és amelyben megtiltja, hogy a cikluskezdő előkészítő, ötödik és kilencedik osztályokba diákokat írjanak be. A tanfelügyelőség átirata a korrupcióellenes ügyészség által folytatott kivizsgálásra hivatkozik, ez azonban végleges bírói ítélet hiányában törvénysértő, mivel nem veszi figyelembe az ártatlanság vélelmét. Ezért az iskola és a szülők nevében Kincses Előd ügyvéd előzetes panaszt nyújtott be a tanfelügyelőségre és a prefektushoz. Ebben azt kéri a kormányhivatal vezetőjétől, hogy lépjen közbe a tanfelügyelőség által elkövetett hivatali hatalommal való visszaélés megszüntetése érdekében.
Kincses Előd a Római Katolikus Líceum képviseletében, a szülők egyetértésével beadvánnyal fordult a Magisztratúra Legfelsőbb Tanácsához is, hogy a szülők kihallgatása során a DNA ügyészei által elkövetett visszaélések kivizsgálását kérje, és a történtekről tájékoztatót küldött az Országos Korrupcióellenes Ügyészség főügyészének, Laura Codruţa Kövesinek is. Kérte azt is, hogy rendeljék el a szülők tanúként való meghallgatásának betiltását is, ti. a nyomozati eljárás a líceum létrehozásának körülményeit vizsgálja, amiről a szülőknek nincs tudomása, mivel ők a már létező iskolával kerültek jogviszonyba.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

Kertésznap Nyárádszeredában
Bár szerényebb a kínálat, továbbra is népszerű a vásár
Tizenötödik alkalommal tartották meg szombaton a hagyományos kertésznapot Nyárádszeredában. A környékbeli falvakból és a megyeszékhelyről is sokan látogattak el a vásárra, hogy beszerezzék a kertbe való facsemetéket, vetőmagokat, rózsatöveket, vagy éppen a nőnapi virágot.
Míg öt-hat évvel ezelőtt még zsúfolásig telt termelőkkel, kiállítókkal a nyárádszeredai művelődési ház előcsarnoka és az előtte lévő tér, a házilag termesztett gombától a mézig, a sajtkülönlegességekig, a szebbnél szebb tujákig, valamint a kisebb mezőgazdasági gépekig mindent meg lehetett itt találni a környékbeli, illetve a Székelyföld távolabbi részeiből érkező termelők asztalainál, az utóbbi években szerényebb a felhozatal, évről évre kevesebben hozzák el termékeiket. Ezt a visszajáró kiállítók is megerősítették.
Ennek ellenére a látogatók száma nem apad, szombaton már a délelőtti órákban nagyon sokan jöttek el vásárolni, a környező településekről érkező gazdák főként vetőmagokkal, facsemetékkel, rózsatövekkel a kezükben távoztak. Mivel az idényvirág-kínálat igen gazdag volt, a helybeli és környékbeli virágkertészek színpompás ciklámeneket, primulákat, jácintokat, tulipánokat, árvácskákat sorakoztattak fel, sokan kihasználták az alkalmat, és a közelgő nőnapra is bevásároltak. A kiállítók közül legtöbben virágot, facsemetéket és vetőmagokat kínáltak, de lehetett vásárolni finom nyárádmenti bort, pálinkát, hidegen préselt szörpöket, valamint mutatós szárazvirág-kompozíciókat is.
A kiállítók közül sokan a Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kara nyárádszeredai kihelyezett tagozatának végzettjei. A marosvásárhelyi Makkai Tamás is itt szer-zett oklevelet, és az itt elsajátított ismereteket azóta is kiválóan kamatoztatja, bogyós gyümölcsöket termeszt és dolgoz fel. A szombati kertésznapon ízlésesen csomagolt szörpökkel, lekvárokkal várta vásárlóit. Mint mondta, Székelyhodoson gazdálkodik, ötven ár területen főként málnát, fekete ribizlit, szedret, epret termeszt, és fel is dolgozza. A hidegen préselt szörpöket, finom házi lekvárokat elsősorban piacokon, vásárokon kínálja, kialakult már egy állandó vásárlóköre, de tervezi, hogy a közeljövőben a biotermékeket kínáló boltokban is értékesíti. A termelő szerint nő a kereslet a bogyós gyümölcsökből előállított házi szörpök iránt, ugyanis ezeknek magas a vitamintartalma, és a vásárlók egyre inkább tudatosan választanak egészséges termékeket.
Nagyenyed mellől, Csombordról érkezett Zsigó István és felesége, akik rózsa-, egres-, málna-, ribizli- és szedertöveket forgalmaznak. Az áru mellé minden vásárlónak járt egy-két jó tanács is arról, hogyan kell elültetni, gondozni a kiválasztott tövet. A házaspár a kertésznap visszatérő vendége, mint mondták, a tavasz a csúcsszezon számukra, általában Marosvásárhelyen, Kolozs és Beszterce megyében piacokon árusítanak.
Tőlük nem messze dekoratív kis szekerek voltak kiállítva, mint kiderült, Nyárádmagyaróson készültek a munkák, amelyek igen jól mutatnak az udvaron, és virágtartóként is megállják a helyüket.
Sokan időztek el a nyárádszeredai Szeredai Zsuzsánna színpompás idényvirágokkal megpakolt ládái előtt. Nem csoda, hiszen igen gazdag volt a választék, és kedvező áron lehetett vásárolni tulipánt, cikláment, jácintot, primulát. A szomszédos asztalnál piros-fehér-zöld szalagos borokat lehetett kóstolni, és amennyiben az ízvilág elnyerte a látogató tetszését, meg is vásárolhatta. A borokat hűséges olvasóink, a marosvásárhelyi Kacsó házaspár készítette, jó házigazdaként kedvesen kínálgatták a látogatókat. Kacsó Zsigmond és felesége, Ibolya Marosvásárhelyen élnek, és Rigmányban termesztenek szőlőt negyven ár területen. Kacsó Ibolya alaposan kiveszi a részét az általában férfiak által űzött borászkodásból, néhány éve a nyárádszeredai kertészeti egyetemet is elvégezte, hogy elsajátítsa a szakszerű munkához szükséges elméleti tudást.
Szinte nem akadt látogató, aki ne állt volna meg a nyárádszeredai Szabó Botond asztalánál, ahol különféle szárazvirág-kompozíciók, húsvéti dekorációk sorakoztak. Az alig húszéves fiatalember kreatív munkái iránt egyre nagyobb a kereslet, felkérésre esküvőkre, különféle rendezvényekre is készít nagyobb tételben dekorációkat.
MENYHÁRT BORBÁLA
Népújság (Marosvásárhely)

A BBTE támogatja a Magyarságtörténeti Olimpiát
Az Oktatási Minisztérium jóváhagyásával 2017-ben először szervezik meg a Magyarságtörténeti Olimpiát, amelynek lebonyolítását anyagilag is támogatja a Minisztérium. Az olimpiát a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia karának Magyar Történeti Intézetével partnerségben szervezik meg.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete szakmai támogatásával biztosítja az olimpia szervezését, valamint arra kéri fel a történelemtanárokat, hogy hatodikos és hetedikes diákjaikat bátorítsák a versenyre való jelentkezésre.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete
Rüsz-Fogarasi Enikő, dékánhelyettes
Nyugati Jelen (Arad)

Kollégiumi polcokra költöztek a kolozsváriak könyvadományai
Nagyenyed és Magyarlapád diákjaihoz jutott több tonna könyv
Akár a hűvösben melengető ajándék tavaszi napsütés pénteken reggel, éppen olyan hétágra szikrázósan nevetős örömmel húzták, tologatták, hurcolták, pakolták a könyvekkel teli dobozokat a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének munkatársai a Donát úti stúdióból. A leégett kommandói iskola könyvtárának pótlására hirdetett könyvgyűjtést a rádió – februárban aztán több ezer kötet gyűlt össze a Donát úton és a Szabadság szerkesztőségében. Sokan teljes könyvtárakat adtak át, sok háziolvasmány, szótár, meséskönyv, regény gyűlt, de értékes könyvritkaságokat is hoztak, mások a boltban vásárolt újdonatúj köteteket. A kommandói iskola könyvtára a sokfelé szervezett gyűjtéseknek köszönhetően mára olyan gazdag, hogy akár egy városi iskolának is dicsőségére válna, így a kolozsvári adományok nagyobb része – az adakozók vágya szerint – más gyerekekhez kerül. Száznál több doboz ment elsőként Nagyenyedre és Magyarlapádra.
Sajtósok, ha összetanakodnak
Rácz Éva rádiós szerkesztőt (a MÚRE elnökét) arról kérdeztem, hogyan jutott eszébe ez a könyvgyűjtősdi, s miért nem beszélte le magát róla azzal, hogy „ugyan, majd biztos valaki más gyűjteni fog, miért éppen nekem kellene”?
– Az ötlet akkor született, amikor megláttam a Bajai Könyvtár felhívását. S alatta a kérdést, hogy „Kolozsváron gyűjt valaki?” A kollégáknak, elsősorban Kristály Beának köszönhető, hogy nem beszéltem le magam. Mert első pillanatban azt mondtam, én beülök az autómba, s elviszem, ami összegyűl. Bea pedig azt mondta, ő kiáll a Főtérre két dobozzal. Persze, februárban. Aztán elgondolkodtam, hogy esetleg kellene engedély, ha nyilvános helyen gyűjtünk, mint kiderült, ez így is van. S közben tanakodtunk arról – már Ferencz Zsolttal hárman –, hogy jobb lenne zárt helyen gyűjteni. A következő „bűnös” Tibori Szabó Zoltán, aki azonnal igent mondott a kérésemre, hogy a Minerva házban kapjunk valahol menedéket a könyveknek. Azt hiszem, innen már nem volt menekvés. Aznap elkészült a felhívás, másnap a rádiószpot, aztán a mégjobb szpot, majd harmadnap az újabb változat, amibe már a Marosvásárhelyi Rádió is belekerült... S azon kaptuk magunkat, hogy 3 nap alatt 1200 kötetünk lett – mondja sajtós kollégám, aki pénteken reggel fél tízkor még a rádióban beszélt, és öt perc múlva velünk együtt dobozolt.
Egészen gyorsan kiderült, hogy a mikrobusz és a három személyautó korántsem lesz elég. Az ablakok szintjéig pakolt kisbusz már rogyadozott a súly alatt, és még legalább ugyanannyi doboz várakozott a lépcsőkön. És így lett „cégéres” a karavánunk: csatlakozott a rádió kék-fehér feliratával ellátott utánfutós autó. Igaz ugyan, hogy Enyed előtt már azon is kiütköztek az izzadságcseppek – szerencsére egyszerűen orvosolható – műszaki tünetei, de így már minden doboz eljuthatott oda, ahova szánták.
Nagyenyed: Megússzuk a matekórát!
Nagyenyeden már vártak: a Bethlen Gábor Kollégium 650 diákjából azonnal ott termett egy népes csapat, így mi, írott és rádiós, tévés sajtósok dobozcipelés helyett sorra faggathattuk a diákokat, az igazgatót, a könyvtárost. Aki még nem járt ott a nyár óta, és esetleg korábbi beszámolóinkat sem olvasta, azok kedvéért elmondom, hogy a nagyenyedi kollégium egy hatalmasan merész, többmillió eurós projekt keretében teljes felújításon esett át, minden egyes kőkockája, lépcsőfoka talán még az eredetinél is szebb finomsággal szépült meg, de még az udvarán minden egyes fűszál is újdonatúj. Az egész épület hangulata ma is ugyanolyan oxfordi, mint amilyennek a nyáron láttuk. A folyosók akkor még kopár falait a földszint egy részén a kollégium évszázadairól regélő egykori fekete-fehér fényképek borítják, letűnt korok és jövendőbeli generációk közötti kapocsként lakályossággá szelídítve a pazar épület komoly eleganciáját. Itt siettek libasorban az enyedi diákok a nagy doboz könyvekkel. Volt köztük, aki inkább afeletti örömében suhant súly alatt is centire a földtől, hogy megússza a matekórát (vagy inkább egy szekundát…?), de olyan is, aki nem bírta kivárni, míg minden doboz bekerül, és máris fellapozott egy kötetet.
A nagyenyedi kollégiumnak két könyvtára is van, a dokumentációs a levéltári, régebbi kiadványokat őrzi, a háziolvasmányok és ifjúsági irodalom az általános könyvtárban kölcsönözhető. 35 ezer könyv között mégis az utóbbiak vannak elnyűttebb állapotban, magyarán a kötelezőket már-már rongyosra olvasták, a jobb példányokra várakozni kell, és hát egy-egy osztály nagyjából egy időben olvasná ugyanazt a Jókait vagy Móriczot. Ide főleg ilyen könyveket válogattak a rádiósok az adományozottakból, de a mintegy 80 dobozba természetesen másféle kötetek is kerültek. Ercsey Etelka könyvtárosnak bőven lesz dolga a válogatással, kartotékolással, néha a diákok segítik. A könyvtárat egyébként nem csak a tanulók használhatják, főleg véndiákok, nyugdíjas pedagógusok szoktak visszajárni.
– Pár éve a könyvtár könyvadományokból gyarapodik, régóta nem volt pénzadomány, amit könyvvásárlásra fordíthatnánk. Legutóbb ezelőtt 4-5 évvel a tanfelügyelőségtől kaptunk e célra pénzt, abból háziolvasmányokat vettünk – mondja a könyvtáros, akitől azt is megtudjuk, hogy a kortárs irodalom ritka az adományokban. Rumini egy sincs például, Varró Dani sincs az enyedi könyvtárban –amely egyébként az ötvenes években alakult meg, mint kiderült, addig minden osztálynak saját külön könyvtára volt. Ercsey Etelka rengeteg rendezvényről mesél, amelyekkel a könyv, az olvasás felé próbálják csalogatni az ifjúságot: – Szeptemberben a népmese napjával kezdődnek rendezvényeink, október az iskolai könyvtárak hónapja, akkor különféle eseményeket szervezünk, amelyeknek valamilyen köze mindig van az olvasáshoz is, bekapcsolódtunk a felolvasómaratonba, tegnap Arany felolvasás volt a hetedikesekkel – sorolja, és megtudjuk, hogy könyvbazárt is szoktak szervezni, aki nagyon szeret olvasni és nincs lehetősége vásárolni, az ott juthat könyvekhez.
Közben kicsengetnek, diákokkal telik meg az udvar, a folyosók, készülnek a szombati Bethlen bálra, amely már sokéves újabbkori, és igen népszerű hagyománya a kollégiumnak: tulajdonképpen szalagavató, nagykorúsítás, a lányok menyasszonyi ruhában, a fiúk öltönyben társasági táncokkal mutatkoznak be. Indulunk Magyarlapádra.
Magyarlapád: Eddig könyvből volt hiány, most polcból
Az áthaladó közúti forgalom Nagyenyedet sem kíméli, itt még kerülőút sincs, mint például Kolozsváron. Pénteken két óra körül araszolgatunk a főúton, mígnem a vasútállomás irányába kanyarodunk, és innen már szabadon autózhatunk tíz kilométert a népzene szeretetéről, néptánctáboráról híres Magyarlapádig. A mintegy ezres lélekszámú református községben néhány éve jutottak a gyermeklétszám-apadás felismerésének arra a szintjére, amelynek eredményeképpen tavaly ősszel megnyitották a Magyarlapádi Szórványkollégiumot. Hét környékbeli faluból járnak ide a gyermekek, hétköznap húszan laknak a világos, macis ágyneműhuzatos (a rádiós kolléganőknek ez nagyon tetszett!) bentlakás külön fürdőszobás hálóiban, ebédlővel-konyhával felszerelt épületében. A lépcső mellett sötétzöld szekrény, a fapolcokon tiritarka házipapucsok sorakoznak gazdáik vasárnap esti visszatérésére várakozva. De ezt már mind később látjuk, előbb a papilak melletti gyülekezeti házba hordjuk a dobozokat, mintegy harmincat. Itt aztán igazán nagy szükség van rájuk, hiszen a könyvesszekrényeken legfeljebb három polcnyi kötet sorakozik, a bentlakásba csak néhány könyvet vittek át, ami pedig az iskolában van, azt a tanítók használják. Nos, a kolozsvári adományozóknak köszönhetően most már bizony azon kell törniük a fejüket, hogy újabb könyvespolcokat szerezzenek…
– Sohase képzeltük, hogy nem fog elférni a könyv. Az iskolának van könyvtára, ott a tanítónénik használják inkább, de azt szeretnénk, hogy a gyerekek kezébe, esténként is jusson könyv – magyarázza Sipos Margit, a szórványkollégium gondviselő tanára, ahogyan magát meghatározza, hiszen, mint mondja, igazgatni nem szereti az embereket, inkább a gondjukat viselné. A szórványkollégium délutáni iskolát is kínál a 0–6. osztályosoknak, akik délután háromtól ötig itt tanulnak. Sipos Margit szerint a lapádi iskolában összesen száznál több diák tanul, a közeli Magyarbecén is van 20-25 tanuló az elemiben. – Csökkent a létszám az előző évekhez képest, de most növekedési hullám következik, abból ítélve, hogy hány kismama sétál az utcán – állapítja meg nevető bizakodással, és kérdésemre elmondja, rajztanárra lenne szükségük és szakképzett pszichológusra, akihez a kollégiumi gyermekek a kérdéseikkel fordulhatnak. Visszakanyarodva a könyvekre…
– Vannak könyvszerető emberek a faluban. Nagyon szép dolognak látom, hogy azok, akik már ráérnek arra, hogy olvassanak, megtegyék. Én például a nagyanyámnak nem győztem hordani otthonról a szomszéd házba a könyveket, mert olyan gyorsan olvasta – mondja a gondviselő tanár, és következő mondatával ismét a szórványkollégiumnál tartunk: – Nagyon jó érzés nekünk is bejönni ide, valahogy úgy van, hogy már mindjárt jobban vágyunk ide, mint haza. Minden eseményt együtt ünnepelünk, szülinapokat, karácsonyt, a Mikulást együtt vártuk, otthon más, ott csak egy-két gyermek, de itt sokan vannak. Nagyon tudnak örvendeni mindennek, és mi tudunk örvendeni annak, amikor felénk szaladnak…
Reménykedjünk, hogy a kolozsvári adománykönyvekben is sok örömét leli majd magyarlapádi kollégista, nanók, apók, nyugdíjon innen és túl. A könyvosztogatásnak még koránt sincs vége: Kommandón kívül Zsobokra, majd Temesvárra is jut a dobozokból.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Fantomok és szárnyasok a Helikon Esten
Három verseskötettel ismerkedhettek meg a jelenlévők péntek délután a Gaudeamus könyvesboltban: a Helikon Estek rendezvényén Horváth Benji, Nagy Kata és Tolvaj Zoltán költőkkel László Noémi beszélgetett.
Miről ír a költő, szubjektíven önmagáról vagy sem, a meghívottak romantikus vagy klasszikus költőnek tartják magukat, ezekkel a kérdésekkel indította el a beszélgetést László Noémi.
Tolvaj Zoltán, akinek a Fantomiker című kötetét mutatták be, nagyon romantikus költőnek vallotta magát 20 évvel ezelőtt, ám ma már nem feltétlenül követi ezt az ideált. Ennek oka lehet az is, hogy a Telep Csoport a klasszikus irányvonalat követi, így a korszellem miatt szakított ő is a romantikus ideállal. Szerinte a romantikus költőkép kialakulása köszönhető a blogoszférának is, hisz a blogok számtalan költőt emeltek ki, és erre a felületre a radikális őszinteség a jellemző.
Horváth Benji, Az amnézia útja kötet szerzője, a két ideál között egyensúlyozik, és tudatosan figyel arra, hogy a kettő egyszerre tudjon érvényesülni, próbál kívülről, távolabbról szemlélődve írni, nemcsak belülről.
Nagy Kata az itt bemutatott, és a következő kötetében is el akar fordulni attól, hogy ennyit mutasson meg önmagából, erre utal a mostani kötetének a címe is, Inkognítóablak, amely sugallja, hogy meg akar mutatni valamit magából, de ugyanakkor el is akar takarni valamit. Hasonló kettősség jellemzi Tolvaj Zoltán kötetcímét is.
László Noémi a továbbiakban arra volt kíváncsi, hogy a kötetben szereplő versek közül hány jelent már meg folyóiratban, vagy bármilyen más online vagy offline felületen. Egyedül Nagy Kata publikálta a versei felét máshol, Horváth Benji és Tolvaj Zoltán csak néhányat. László Noémi szerint 15-20 éve még az volt a gyakorlat, hogy ha egy vers megjelent egy folyóiratban, akkor azt a költő kiengedte a kezéből. Mindhárom meghívott megegyezett abban, hogy ez ma már nem így van, sőt Horváth Benji kiemelte, ő bíztatja a fiatal költőket, akik a Helikonban publikálnak, hogy ne féljenek a közlés után is változtatni verseiken, ha úgy érzik szükségesnek.
A következő kérdéskör előtt László Noémi megkérte a meghívottakat, hogy olvassanak fel egy-egy verset a köteteikből, Tolvaj Zoltán Keserű fog című versét, Nagy Kata Tájékozodás bajban alkotását, míg Horváth Benji Kelenföld című költeményét olvasta fel.
Nagy Kata és Tolvaj Zoltán verseiben érződik Pilinszky János, József Attila vagy Nemes Nagy Ágnes hatása. Nagy Kata szerint annyira beleivódott Pilinszky és József Attila, hogy észre sem veszi, ha hozzájuk nyúl vissza. Tolvaj is hasonlóan elmélyült már Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágnes költészetében, így szerinte neki már szabad rosszat mondania róluk, hisz annyira beleivódtak már és ismeri őket, hogy nem tud szent tehénként tekinteni rájuk, képes meglátni bennük a hibát, és ezeket a tökéletlenségeket szeretné megmutatni, persze nem kultuszromboló módon.
Egy újabb kör felolvasás után, László Noémi arra volt kíváncsi, milyen tudatállapotban írták a költők a kötetben szereplő verseket. Mint kiderült, Horváth Benji és Nagy Kata is józanon írta, ám nem egyeztek meg abban, pontosan mi a józan, és mi a tudatmódosult állapot. Horváth szerint nem is igazán lényeges az, hogy milyen állapotban volt, amikor írta a verset, az utómunka sokkal fontosabb. Horváth kijelentésére Tolvaj Zoltán kimondta az est végmondatát: „Egy verset nem lehet befejezni, csak abbahagyni.”
SARÁNY ORSOLYA
Szabadság (Kolozsvár)

Romániai magyar sérelmek az amerikai külügy jelentésében
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium államosítása, valamint a magyar anyanyelvhasználat korlátozása és a magyar jelképek elleni hatósági hadjárat is szerepel az amerikai külügyminisztérium éves emberi jogi jelentésében.
A kisebbségekkel szembeni diszkrimináció és a korrupció miatt is bírálja Romániát az Egyesült Államok külügyminisztériumának 2016-ra vonatkozó éves emberi jogi jelentése. A helyi idő szerint pénteken nyilvánosságra hozott jelentés kitér a romániai magyar közösséggel szembeni jogsérelmekre is, így megemlíti a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítását, amelyet a vonatkozó bírósági ítélet nyomán a román állam az Erdélyi Református Egyházkerülettől kobozott el. A jelentés külön kitér arra, hogy az egyházak és a nemzeti kisebbségek esetében a kommunizmus idején államosított tulajdonok visszaszolgáltatása aránytalanul lassú ütemben haladt. Megemlíti a dokumentum azt is, hogy tavaly februárban a Maros megyei táblabíróság megtagadta a Székelyföld népszerűsítését célzó szövetség bejegyzést.
A jelentés szerint a mintegy 1,2 milliós magyar közösség főleg az anyanyelvhasználat korlátozása miatt panaszkodott. Itt megemlíti az RMDSZ jelentését a kisebbségi nyelvek európai chartájának romániai alkalmazásáról, amely szerint a magyar közösségtől megtagadták a jogot, hogy a bíróságokon és a közigazgatásban az anyanyelvét használja, emellett számos települési önkormányzat megtagadta a kétnyelvű feliratok kihelyezését.
Ugyancsak megjegyzi a dokumentum, hogy a román kormány továbbra is megtagadja a magyar nyelvű állami egyetem létrehozását, és kitér arra is, hogy a magyar diákok rosszabbul teljesítenek a különböző vizsgákon, mivel nem idegen nyelvként tanítják számukra a románt. Megemlíti a dokumentum azt a februári, kolozsvári incidenst is, amikor egy kolozsvári orvos agresszívan szóvá tette, hogy egy balesetet szenvedett lány nem beszélt elég jól románul. Szintén szerepel a jelentésben a székely zászló és a székely jelképek elleni román hatósági hadjárat. A dokumentum ismét csak kitér arra, hogy néhány moldvai önkormányzat megtagadja a magyarórák tartását az ott élő csángó közösség tagjai számára.
A külügyi jelentés a romák helyzetére is kitér, azt állítva, hogy a roma közösséget folyamatos diszkrimináció sújtja, amiatt nem jutnak hozzá a megfelelő minőségű oktatáshoz, lakhatáshoz, orvosi ellátáshoz és munkahelyhez. A dokumentum a rossz börtönviszonyokról is említést tesz, emellett kitér arra, hogy még mindig nem szolgáltatták vissza a görög katolikus egyház javait, szerepel benne a nők elleni erőszak problémája, a homoszexuálisok elleni diszkrimináció, valamint a korrupció ügye is.
Nem hagyja ki a korrupció témáját sem: eszerint a román hatóságok folytatták ugyan a nagykorrupció elleni küzdelmet, és fontos közszereplő és üzletember ellen eljárás indult, ám a sikerek ellenére a korrupció továbbra is problémát okoz, a közszférában pedig továbbra is bevett gyakorlat a vesztegetés. A dokumentum felrója, hogy a parlamenti mentelmi jog miatt több volt miniszter ellen is meghiúsult a bűnvádi eljárás, és az összeférhetetlenség, illetve az etikátlan hivatali magatartás továbbra is burjánzik mindhárom hatalmi ágban. Megjegyzi: különösen a közbeszerzések terén tapasztalható a korrupció.
Kelemen: az RMDSZ tájékoztatta Washingtont
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombaton az amerikai jelentés kapcsán közzétett állásfoglalásában rámutatott: az RMDSZ azt reméli, hogy az Egyesült Államok lezárja az információgyűjtés folyamatát az erdélyi magyarságot ért jogtiprások ügyében és a politikai cselekvés szakaszába lép. Kelemen szerint az RMDSZ erőfeszítésének eredménye, hogy az Egyesült Államok immár jobban átlátja az erdélyi magyarság helyzetét.
Az RMDSZ elnöke méltányolta, hogy az amerikai külügyminisztérium idén is kitér az erdélyi magyar érdekképviselet által jelzett jogtiprásokra, ezek sorában pedig beszámol a magyar közösség elleni diszkriminációról, a közösségi szimbólumok és jelképek tiltásáról, a Mikó-ügyről, az elkobzott javak visszaszolgáltatásának helyzetéről, a Székelyföld-ellenességről, az anyanyelvhasználat korlátozásáról, a román nyelv anyanyelvként való oktatásának problémájáról.
„Azt reméljük, hogy ez a legutóbbi dokumentum (...) immár egy hosszú kezdet végét is jelöli, az információgyűjtés folyamatának lezárását. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy Amerika részéről eljött a tettek, a politikai cselekvés ideje” – idézte a szövetség hírlevele az RMDSZ elnökét. Az állásfoglalásból kiderül: az RMDSZ továbbra is folyamatosan tájékoztatni fogja amerikai partnereit, azt remélve: elegendő, nevén nevezett visszaélés birtokában figyelmeztetik majd a román államot arra, hogy a kisebbségek kérdése koránt sincs megoldva. A napokban az RMDSZ a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyében észlelt visszaélésekről is tájékoztatta az Amerikai Egyesült Államok nagykövetét.
„Úgy véljük, minél inkább szőnyeg alá söpri Románia a magyar közösség elleni visszaéléseket, minél inkább egy mintaország képét közvetíti a nagyvilág felé, annál inkább eltávolodunk attól a 27 éves álomtól, amelyért folyamatosan küzdöttünk, amely a többség és kisebbség párbeszédére, a kölcsönös tiszteletére épül" - olvasható Kelemen Hunor RMDSZ-elnök állásfoglalásában. Az amerikai külügyminisztérium Romániáról szóló emberi jogi jelentése évről évre felsorolja mire "panaszkodnak" az erdélyi magyarság képviselői, erről azonban az ország közvéleményének nagy része nem szerezhet tudomást, hiszen a dokumentumot ismertető román hírforrások alig vagy egyáltalán nem említik annak magyar vonatkozásait.
Csökkenő szólásszabadság
Az emberi jogi jelentés általános, nem egyes országokra vonatkozó része egyébként a szabadságjogok, köztük a szólásszabadság és a gyülekezési jog visszaszorulását állapította meg . A dokumentum nem tartalmaz általános összefoglalót, az azt ismertető videokonferencián azonban elhangzott: a minisztérium megállapítása szerint tovább szűkült a civil társadalom tere a világban. Állami és nem állami szereplők is lépéseket tettek a civil társadalom tevékenységének szűkítésére, a média- és az internet szabadságának korlátozására és az ellenzéki hangok elnyomására. Sok országban a kormányok nyílt és közvetlen eszközökkel, így például a politikai tevékenység korlátozásával, a politikai ellenzék betiltásával vagy korlátozásával, illetve körülményes közigazgatási eljárások előírásával csorbítják az alapvető szabadságjogokat - hangzott el a videokonferencián.
Magyarországról szólva a jelentés leszögezi, hogy az ország többpárti parlamentáris demokrácia. A legfontosabb emberi jogi problémának az országon áthaladni akaró migránsok és a menedékkérők kormányzati kezelését tartja. Megjegyzi, hogy egyes jelentések szerint az országba illegálisan belépő migránsokat és menedékkérőket bántalmazások érték a biztonsági szervek részéről, de a kormány nem indított független vizsgálatot ezekkel kapcsolatban.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Eltávolodás a Neumann-univerzumban
A digitális technológia térhódításával, azáltal, hogy a Gutenberg-galaxistól egyre inkább eltávolodunk a Neumann-univerzum felé, maga a költészet is megváltozik – mutattak rá a Helikon folyóirat legutóbbi estjének meghívottai.
A kincses városbeli Gaudeamus könyvesboltban László Noémi költő, a folyóirat versrovatának szerkesztője három fiatal szerző legújabb műveit, a kolozsvári Horváth Benji: Az amnézia útja; valamint a budapesti Nagy Kata: Inkognitóablak és a szintén budapesti Tolvaj Zoltán: Fantomiker című verseskötetét mutatta be pénteken a gyér közönségnek.
A József Attila Kör (JAK) és a Prae.hu gondozásában megjelent kötetek közös vonása, hogy a veszteségről, annak feldolgozásáról szólnak, néha a szerzők szerint is túl személyesen. László Noémi első, az Arany-év kapcsán felmerült kérdésére, hogy a mai kor költőjére a romantikus vagy a klasszikus költőideál jellemzőbb, a szerzők inkább a kettő közötti folytonos egyensúlyozásra mutattak rá. Bár a budapesti Telep Csoport példája alapján a magyarországi költészetre inkább az eltávolodás a jellemző, egyesek tudatosan is törekednek arra, hogy ne mutassák meg túlságosan magukat, de a költőknél mindig is megfigyelhető bipolaritás továbbra is jelen van – hangzott el.
Tolvaj Zoltán szerint, aki 9 év után publikált ismét, „nála ez a kettősség elég káros tud lenni”. Mint elmondta, a JAK szerkesztői több mint 500 oldalas kéziratból rakták össze az alig százoldalas kötetet. A kemény szerkesztői munka az egyéves szünet után újabb kötettel jelentkező Horváth Benji esetében is megmutatkozott. „Úgy küldtem el a kéziratot, hogy már utáltam kicsit” – vallotta be a kolozsvári költő, aki szerint nyolc év szerkesztett formában már sokkal szimpatikusabb anyaga található meg a kötetben.
„Három hónappal a megjelenés előtt szinte minden verset újradolgoztam” – tette hozzá, költőtársaival együtt elismerve, azáltal, hogy papír helyett számítógépen íródik, és legtöbbször online jelenik meg először, maga a vers, a versírás is átalakul, egyre nehezebben nyeri el végleges formáját, hiszen a szerzőnek lehetősége van folyamatosan alakítani rajta. A virtuális világ más módon is beférkőzik a költészetbe, Horváth Benji például az első magyarországi YouTube-sztártól, Szalacsi Sándortól származó idézettel ütötte fel kötete harmadik ciklusát.
A kötetek kapcsán a modern világ egyre meghatározóbb „kellékeinek” minősülő tudatmódosító szerek is szóba kerültek, és felmerült a kérdés, lehet-e ma egyáltalán józanul írni. Tolvaj Zoltán úgy vélte, a mai nagyvárosi ember rohanó világában egyre inkább alkohol vagy más tudatmódosító szer révén valósul meg „az idő megragadása, jön létre a tér”.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)

Egy Tisza-örökös Arany Jánosról
Az Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak, a kommunizmus idején sulykolt híreszteléseknek sokszor ellentmondanak a dokumentumok – állapítja meg Tisza Kálmán, a vele azonos nevű néhai miniszterelnök Marosvásárhelyen élő dédunokája a Krónikának a költő születésnapjának bicentenáriuma alkalmából adott interjúban. Az 1949. március 2-ai kitelepítés és vagyonelkobzás elszenvedőiként kérdezőt és válaszolót sorstársi-baráti viszony köti össze, ezért a beszélgetésben a tegező forma használata.
– Az Arany János szülővárosához, Nagyszalontához közel fekvő Geszt a mai Magyarország területén található. A két Tisza, azaz a két miniszterelnök: Kálmán és István a geszti kastélyból indult útnak. A család egy része Trianon után Erdélyben maradt, édesapád családja is. Elöljáróban talán nem árt egy kis családtörténet, hisz Arany János emléke is indokolja ezt.
– A Tisza család a borosjenői és szegedi előnevet kapta és használta. Geszt a család történetében új szerzeményű birtoknak számít, ugyanis az egyik elődünk/ősünk 1760-ban költözött oda, miután királyi adományként megkapta a török dúlások idején odaveszett Borosjenő helyett. A szegedi előnevet és grófi rangot Tisza Lajos kapta a királytól 1883-ban Szeged városának újjáépítésében szerzett érdemeiért az 1879-es árvíz után, mely csaknem teljesen elsöpörte a várost. A királyi adományozás természetesen kiterjedt jog szerint a törvényes utódokra is. Dédapám – puritán gondolkodása folytán – nehezen egyezett bele az említett méltóságcím elfogadásába, végül halálos ágyán fekvő testvérének kérésére engedelmeskedett. Már öt éve miniszterelnök volt, és még egyetlen hazai rendjelnek sem volt tulajdonosa.
Érdekes például az a történet, amikor Károly román király Budapesten tett tisztelgő látogatása alkalmával román csillagrendet adományozott Tisza Kálmánnak, s erre a magyar király személye körüli miniszter, aki egyébként a Tisza-kabinet minisztere is, azonnal előterjesztést nyújtott be a királynak, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöknek a Szent István-rend nagykeresztje adományoztassék (...). Az I. világháború után meghúzott országhatárok a Tiszák birtokait is átszelték. A Romániához csatolt birtokrészek központja Bihar megyében, Erdőgyarak községben, a Csegőd-pusztán a 19. század második felében épült kastély volt, és a miniszterelnök másodszülött fiának, az én nagyapámnak a tulajdonához tartozott. A háború után az akkori törvények értelmében nagyapám szabadon választhatott az anyaország és Erdély közt. Itt maradt. Csegődön nagyapám virágzó gazdaságot hagyott édesapámra (Györgyre), aki komoly szaktudással, modern agrotechnika alkalmazásával továbbfejlesztette azt. Fejlettségét az is bizonyította, hogy az 1945-ös földreform után is meghagyták mintagazdaságnak, ami elég ritka dolog volt akkortájt, mert a hírhedt 187-es számú törvényrendelet szerint a birtokokat 50 hektárra zsugorították.
Családunkat, szüleimet Csegődön érte az 1949-es kitelepítés, amikor minden ingó és ingatlan vagyont elkoboztak tőlünk, és kényszerlakhelyre hurcoltak bennünket Marosvásárhelyre. Majd sok-sok zaklatás, házkutatás után apámat koholt vádak alapján, a társadalmi rend elleni bujtogatás címén 14 évi kemény börtönre ítélte a kolozsvári hadbíróság. 1964-ben, ötévi raboskodás után szabadult a román politikai irányváltás következtében. Akkor engedték szabadon – amerikai nyomásra – a politikai foglyokat, rá egy évre jelentették ki hivatalosan, hogy vége az osztályharcnak. Gesztet nagyapám testvérbátyja, Tisza István (miniszterelnök) és örökösei bírták a II. világháború végéig.
– Kérlek, beszélj Arany János Geszten töltött éveiről. Hogyan került nevelőnek, házitanítónak a Tisza családhoz?
– A költő 1851-ben és 52-ben lakott Geszten, mely idő alatt már a magánéletbe visszavonult egykori bihari konzervatív politikus, Tisza Lajos (1798–1856) és Teleki Julianna grófnő legkisebb fiának, a költői hajlamú Domokosnak volt a nevelője, házitanítója. Ami most igen fontos: a szabadságharc elbukása után Arany Jánosnak is tartania kellett a megtorlásoktól forradalmi tevékenysége miatt. Szalonta környékén bujkált egy ideig, s a katonai őrjáratok ütemes lépéseit hallva a házaikba húzódott emberek azt suttogták: „Most mennek Aranyért”. De Kenyeres János szalontai szolgabírónak köszönhetően nem esett bántódása. Viszont anyagi gondokkal küzdött, állása bizonytalan volt, mert az akkori megyefőnök kifogásolta a rebellis munkatársat. Röviden: Arany János elfogadta a Tisza család meghívását, Gesztre költözött, és 1851. május 13-án állását elfoglalta. Tanítványa, Tisza Domokos akkor 14 éves volt.
A Tisza család története kötetben
Tisza Kálmán hitelt érdemlően megírta a borosjenői és szegedi nemesi előnevet viselő Tisza család történetét a kolozsvári Korunk folyóirat felkérésére, amelyben szó esik a költő geszti éveiről is (megjelent magánkiadásban is: A Tisza család krónikája, Marosvásárhely, 2003). A szerző írásának ezt a mottót választotta: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben." (Arany János: Domokos napra, Geszt, 1851. augusztus 4.)
Arany János személyében a kis Domokos a kor legnagyobb hazai költőjét nyerte mesterül, akit őszintén meg is szeretett. Felügyelete alatt bővíthette világirodalmi olvasottságát, s tőle vehette irányát költői fejlődése. Korai halála ellenére az ifjú költőtanítvány kötetnyi, mintegy kétszáz verset hagyott ránk, melyhez egykori mestere, a magyar irodalom óriása írt előszót. Rövid életrajzát is Arany János állította össze. A nagy költő geszti éveiről fiától, Arany Lászlótól tudhatunk meg többet, ugyanis Laci elég sok időt töltött apjánál, amikor is szabad idejében Tisza Domokossal és a hozzájuk érkező unokatestvérekkel, a Bethlen fiúkkal játszott a kastély parkjában, a tó körül.
Akkor kapta Arany Laci a Marokvas becenevet, mert keménykötésű, fekete hajú kisfiú volt. Aranynak Gesztről való távozásával nem szűnt meg barátsága Tisza Domokossal, amit gyakori levélváltásuk bizonyít. Azokban hazai és világirodalmi kérdésekről is szó esik. A költő később, gimnáziumi tanár korában is ellátogatott Gesztre Tiszáékhoz, majd Domokos is felkereste Aranyékat Nagykőrösön több ízben, de találkoztak ők Pesten is.
Az Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak sokszor ellentmondanak a dokumentumok. Például nevelői állása elfoglalásakor szállást a kastély első emeletén kapott. Az, hogy a költő a meleg nyári hónapokban szívesen időzött a kastély parkjában álló kies kerti lakásban, melynek zsuppos fedelére hatalmas bükk- és szilfák terjesztették árnyékukat – Arany szabad akaratából történt. 1971 óta Sáfrán György budapesti Arany-kutató és sok egymásba fonódó kéz munkája által az említett geszti házikóban Arany János Emlékmúzeum működik. A Tisza család Arany János emlékét mindig kegyelettel őrizte, műveit olvasta és alaposan ismerte. Tisza István miniszterelnöksége idején előadást is tartott Utazás Arany János körül címmel. Arany ízlésének nemességét, műveinek formai tökéletességét és nyelvének tiszta, bájos magyarságát Tisza István nemcsak csodálta, de baráti körökben gyakran magasztalta is.
– A bő negyedszázada kimúlt párt- és rendőrállam 50-es, 60-as éveiben hazug, rosszindulatú híresztelések kaptak szárnyra Arany János Geszten, a történelmi Tisza családnál töltött éveiről. A valóság feltárása is késztetett téged a költő geszti éveinek kutatására, tanulmányozására?
– A költő iránti tisztelet és a hézagtöltésre való igyekezet mellett motoszkált bennem egy kellemetlen, bántó gyermekkori megrázó élmény, amelyet felnőttkoromban kezdtem tisztázni magamban. Most sem panaszként mondom, csak kérdésedre válaszolok. Apám grófságáról és úgymond „kizsákmányoló” voltáról először az iskolában hallottam, Marosvásárhelyen elemistakoromban B. I. tanítónőtől. Az osztály nyilvánossága előtt történt felvilágosításokból semmit sem értettem sokáig, csak a kiközösítés keserűségét éreztem szégyenkezve. Utólag visszagondolva, valószínűleg a tanítónő a párttól kaphatta az utasításokat a földbirtokosság, az arisztokrácia befeketítésére. A korabeli sajtó is szorgoskodott ilyesmiben (Világosság, Kolozsvár; Brassói Népújság stb.).
Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a tanítónő önszorgalomból a párttól eredő sugallatokra rátett még néhány lapáttal, és túlzásba vitte a dolgokat. Természetesen már rég megbocsátottam neki – de nem felejtettem el! Tőle hallottam órán osztálytársaim előtt, hogy a népnek volt egy nagy-nagy költője, nagyon szegény volt, és apáméknál szolgált (így!), kizsákmányolták, kalibában altatták, és sokat dolgoztatták... Sokáig még otthon sem mertem bevallani az iskolában történteket. Kár volt, rosszul tettem, ahogy az a későbbiekben bebizonyosodott. De a legfontosabb most mégis az, hogy a kerek évforduló és az emlékév alkalmából gondoljunk kegyelettel az áldott emlékű költőre, Arany Jánosra, a magyar nyelv kiváló művészére és védelmezőjére.
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)