Brassóban 21-én kezdődött (Ezerkilencszáznyolcvankilenc)
Az üvöltésre ébredtünk kora délután. Van stadion a közelben? – kérdezte későbbi férjem, akivel egyetemisták voltunk Brassóban. 1989. december 21-e volt, a központi áruház mellett. Szürke, borús hétköznap. Kinyitottuk az ablakot, és még hangosabb lett a zúgás. Kinyitottuk az ajtót, és a mindig éber szomszéd néni jelentette, hogy valami huligánok rendetlenkednek. Jobb, ha nem megyünk ki!
De kimentünk. Az áruház túlsó oldalán, a Cenk alatti sétányhoz vezető utca aljában több száz ember állt szorosan egymás mellett, szemben – az Unirea Líceum és a megyei pártszékház között – pár sor felfegyverkezett katona, mögöttük harckocsik látszottak. Hujjogás, ütemes skandálás az egyik oldalon, néma csend a másikon. Később került egy hangosbemondó, a katonák mögül valaki próbálta csillapítani a népet, hazaküldeni a tüntetőket, év végi élelmiszer-ráadást és nagyobb fizetést ígért, amit szinte őrjöngő düh és füttyorkán fogadott a civil oldalon. Tisztán ki lehetett venni a Le a kommunizmussal!, Le a diktátorral!, Le Ceauşescuval! kiáltásokat, de más is volt: Ne lőjetek a testvéreitekre! A hadsereg velünk van!
Csak álltunk és bámultunk. Szerettünk volna odamenni és elfutni is, hiszen már hallottunk egyet-mást suttogni az 1987. november 15-ei munkáslázadás utáni megtorlásokról. A politika – amit a nyolcvanas években már az óvodások torkán is nyomtak le hazafias dalok és versek tömegével, a nagyobbaknak pedig végeérhetetlen, dagályos beszédekkel és zord ünnepségekkel – annyira visszataszító volt, hogy megpróbáltuk kizárni az életünkből. A marxista ideológia és gyakorlati következményei elől az irodalomba, filozófiába, természetjárásba menekültünk, de ezúttal nem tudtuk kihúzni magunkat: ott maradtunk, és lassan bekapcsolódtunk a kórusba. Megjelent néhány közelben lakó ismerős is, valaki mondta, hogy Temesváron napok óta tüntetnek, és lőnek is. Sötétedéskor bementünk melegedni és telefonálni, akkor derült ki, hogy a városi buszok nem járnak, távolabb lakó barátaink nem tudnak bejönni a központba. Volt, akit a szülei nem engedtek, mert „nem a mi ügyünk”, hívtak minket is hozzájuk, a saját szüleink pedig haza Sepsiszentgyörgyre. Megígértük, hogy másnap megyünk, és visszatértünk a szemünkben eszeveszetten bátornak látszó tüntetőkhöz. Pár százan, legtöbb kétezren lehettünk (utólag sokkal több „forradalmárdiplomát” adtak ki, de közülünk senki sem kért), amikor lövések dördültek. A már katonaviselt fiúk ismerték fel a ropogást, de akkor még nem az emberekre céloztak: másnap, harmadnap jelentek meg az azóta is azonosítatlan „terroristák”, akik több súlyos sebesülés és haláleset okozói voltak, már a diktátor házaspár megfutamodása után... 21-én este még csak világító lövedékekkel és vízágyúval védekezett a hatalom, de éjféltájban magától feloszlott a tüntetés. Utoljára egy fiatal sorkatona rémült arcát láttuk: rá volt írva, hogy ugyanúgy fél a tűzparancstól, mint azok, akik a puskája előtt álltak. Dehogyis akart beléjük lőni, ő is az embertelen rendszer áldozata volt...
Másnap, 22-én reggel az állomásra menet már szervezetten szembejövő, diktatúraellenes jelszavakat skandáló menetoszlopokkal találkoztam. A Ceauşescu házaspár menekülésének híre ablakpucolás közben ért: édesanyám telefonált, hogy kapcsoljam be a tévét. Kifutottam az utcára, és eljártunk egy örömtáncot a szomszédokkal, majd visszafordultunk szépen a karácsonyi előkészületekhez. Barátom egy későbbi vonattal jött haza Sepsiszentgyörgyre, még látta, ahogy a brassói állomáson hóráznak az örömmámorban úszó utasok; este lementünk a központba, a megyeháza elé, ahol a kidobált papírokból, könyvekből rakott tűznél melegedve beszélgettünk az ott levőkkel. Egy fiatal asztalos arról próbálta meggyőzni a tűzrakókat, hogy a hajlított karfájú bútort kíméljék meg, sok munka van benne, de lehurrogták. Akkor már kezdtek terjedni a rémhírek mérgezett vízről és terroristákról...
23-án közúti szűrőket állítottak a – néhol igencsak vitatható fellépésű, fegyveres – polgárok, és megkezdődött a magyar érdekvédelem megszervezése. Édesapám is ott volt, aggódva vártuk haza a szokatlanul zajos éjszakában. Karácsonykor a közszolgálati televízió több nyelven, köztük magyarul és németül is kellemes ünnepeket kívánt, és nem felülről jött parancsra, hiszen az első napokban számtalan jele volt annak, hogy a románok elismerik a magyar közösség fokozott és igazságtalan elnyomását; ez a kölcsönös jóindulat két és fél hónapig, Marosvásárhely fekete márciusáig tartott. 
December végén azonban korlátlan volt az egymás iránti bizalom. Pár nap múlva ismét Brassóban voltunk, a pártszékházat még őrizték a katonák, akiket a lakosság szendvicsekkel, forró teával traktált. A szomszédos parkban friss sírok jelezték, hogy nincs minden rendben. De hogy mennyire nincs, az is csak később tudatosult: huszonöt évvel a rendszerváltás után sem tudni, hogy ki lövetett Brassóban december 22-e után.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Romániában nem voltak rendszerellenes erők, amelyek átvehették volna a hatalmat"
Romániában csak egy emberségesebb kommunizmusban reménykedtek az emberek Nicolae Ceausescu diktatúrája idején, és nem voltak olyan rendszerellenes erők, amelyek készen álltak volna arra, hogy átvegyék a hatalmat – mutatott rá Mircea Dinescu költő, az 1989-es romániai forradalom egyik meghatározó alakja, aki a kommunista diktatúra megdöntésének 25. évfordulója alkalmából nyilatkozott a magyar közmédiának.
Dinescu szerint Ceausescu Romániájában a kommunizmus örök életűnek tűnt, az emberek nem bíztak radikális változásban, csak azt várták, hogy meghaljon a diktátor.
"Abban reménykedtünk, hogy nálunk is elkezdődik a peresztrojka, a glasznoszty, mint Oroszországban. Egy lazább rendszerre, egy vidámabb barakkra vágytunk, azt gondoltuk, hogy Ion Iliescu (a kommunista pártvezetés egyik kegyvesztett tagja, a későbbi államfő) lesz a következő pártfőtitkár, aki engedékenyebb lesz, talán a cenzúra sem lesz olyan szigorú, hiszen ő egy színházba járó, tanultabb ember" – emlékezett vissza a költő.
Mint mondta, akkor senki sem hitte, hogy a kommunizmust Romániában a kapitalizmus váltja majd fel, olyan fogyasztói társadalom, amelyet a pártaktivisták és a "szekusok" – a hírhedt Securitate, a kommunista politikai rendőrség tagjai – hoznak létre.
"Ők voltak az egyedüliek, akiknek pénzük is volt hozzá. Ugyanez történt Magyarországon is, Csehországban, Lengyelországban és Oroszországban, ahol az új oligarchia a régi állami vezetés második vonalából alakult ki. Ők azok a volt vállalatvezetők, a fiatal pártaktivisták, az iskolázottabb fiúk, akiket a kommunizmus idején képeztek ki arra, hogyan működik a kapitalizmus, mert diplomaták voltak, vagy kémek, mint például Putyin Németországban. És ők tudták, hogy hogyan működik az a rendszer, hazatértek a saját országukba, és gyakorlatba ültették a posztkommunista kapitalizmust" – magyarázta Dinescu.
Úgy vélekedett, Ceausescu számára végzetes volt, hogy a (Tőkés László elhurcolása ellen tiltakozó megmozdulásból rendszerellenes lázadássá terebélyesedett) temesvári népfelkelést megpróbálta vérbe fojtani, hogy a tüntetők közé lövetett.
Kifejtette: a Szabad Európa Rádióban az egész ország hallhatta a temesvári véres megtorlás idején készült, döbbenetes hatású hangfelvételt, amelyen lövöldözés és kiabálás hallatszik. Ebben a feszült hangulatban elég volt egy petárda ahhoz, hogy a Ceausescu által (a temesvári "zavargások" elítélése érdekében) összehívott nagygyűlésen a tömeg a diktátor ellen forduljon, és az egész országban kitörjön a Ceausescu-ellenes lázadás – mutatott rá Dinescu.
Arra a kérdésre, hogy hogyan került a forradalom élvonalába, Dinescu felidézte, hogy december 22-én délben a házi őrizetét felügyelő szekusok eltűntek a lakása elől, kiment az utcára, ahol Domokos Gézával, a Kriterion könyvkiadó igazgatójával találkozott, aki később a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnöke lett. Ő hívta fel a tüntetők figyelmét Dinescura, akinek a nevét sokan ismerték a Szabad Európa Rádióból, de nem tudták, hogy néz ki. A tömeg hatalmas lelkesedéssel fogadta, és amikor a Román Televízióhoz értek, ismert ellenállóként ő lehetett az, aki élő adásban az egész országnak tudtára adta, hogy a diktátor megszökött.
Arra a kérdésre, hogy forradalom vagy államcsíny történt-e 1989-ben Romániában, Dinescu kifejtette: a forradalom hitelességét azok az értelmiségiek kérdőjelezték meg, akik a diktatúra idején mélyen hallgattak, de Ceausescu bukása után hirtelen bátor kommunistaellenes forradalmárként jelentek meg a közvélemény előtt.
"Ez népfelkelés volt, ez világos! Csakhogy nekünk nem volt Charta 77-esünk, mint a cseheknek, nem voltak szabad szakszervezeteink, mint a lengyeleknek, vagy olyan életképes, ellenálló értelmiségünk, mint a magyaroknak (…) Nálunk nem volt, aki átvegye a vezetést Ceausescu bukása után, ezért jött a kommunista vezetőség második vonala, és ragadta magához a hatalmat. Ez történt: egy népfelkelés – mert ugye milliók vonultak akkor utcára –, majd jöttek az ügyes fiúk, akik csendben rátették a kezüket a hatalomra" – összegezte Mircea Dinescu.
Az 1950-ben született Mircea Dinescu 21 éves volt, amikor megjelent első verseskötete, amiért megkapta az írószövetség debütdíját. A ’80-as években egy irodalmi folyóirat szerkesztője volt. 1989 márciusában a francia Libération közölt egy diplomáciai postával nyugatra csempészett interjút vele, amelyben nyíltan bírálta a Ceausescu-rezsimet. A Szabad Európa Rádióban ismertetett interjú miatt elveszítette állását és házi őrizetbe helyezték. 1989. december 22-én ő jelentette be a Román Televízióban, hogy a diktátor elmenekült.
(A Mircea Dinescuval készült interjút december 22- én, tegnap este sugározta a Duna televízió a romániai forradalomról szóló műsorban.)
Népújság (Marosvásárhely)

Egynyelvű sportgála
Megengedhetetlen gesztus!
December 19-én délután a Kultúrpalota kistermében szervezték meg a Maros megyei sportolók gáláját, ahol díjazták a legeredményesebb sportolókat. Az idén az első helyet Apostolache Kis Andrea érte el, aki wushu-ban ezüstérmes lett a taijiquani világbajnokságon. A Maros SE sportolójának edzője Horváth Attila. Az olimpiai sportágakban első helyre sorolták a kerékpáros Piringer Beátát, a második helyre Viorel Bubau díjugratót, és a harmadikra a gyorskocsolyázó Daniela Olteant. A nem olimpiai sportágakban jeleskedők közül díjazták a harcművész Poczó Zoltánt, a karatés Székely Ildikót és a fitneszbajnok Aurora Stanciut.
Annak ellenére, hogy a díjazott veterán, ifjúsági és gyereksportolók több mint fele magyar anyanyelvű volt, a műsort szervezők részéről ezen a nyelven nem szólalt fel senki. Ezt sérelmezte Kelemen Márton, a Maros Megyei Tanács alelnöke, az RMDSZ frakcióvezetője, aki a következőket nyilatkozta:
– A megyei sport- és ifjúsági hatóság nem hívott el a rendezvényre mint a díjalapot biztosító hatóság képviselőjét, ennek ellenére fontosnak tartottam részt venni a gálán azért, hogy megtiszteljem a díjazottakat. Sajnost azt tapasztaltam, hogy a rendezvény kizárólag román nyelvű volt, holott a díjazottak több mint fele magyar anyanyelvű. A sportnak "nincsen nyelve", s az is tény, hogy ezek a sportolók a román színeket képviselve vettek részt a nemzetközi versenyeken, de magyarok, s ezt a megyei sport- és ifjúsági hatóság vezetőinek is figyelembe kellett volna venniük – mondta Kelemen Márton, majd hozzáfűzte, egy multikulturális megyében és városban, a jövőt illetően az ifjúsági- és sporthatóságnak komoly lépéseket kellene tenni annak érdekében, hogy biztosítsa a kétnyelvűséget a gálán.
A megyei tanács alelnöke az önkormányzat RMDSZ- frakciója nevében kifejtette, ameddig nincsen arra garancia, hogy jövőben a rendezvény kétnyelvű lesz, nem szavazzák meg a díjalapra elkülönítendő pénzösszeget, ami az idén 30.000 lej volt. Kelemen Márton külön gratulált Apostolache Kis Andreának nemcsak a kiváló eredményéért, hanem azért is, hogy egyedül ő szólalt meg magyarul a díjazást követően, ugyanakkor, "válaszként" arra, hogy a szervezők egy iskolás csoporttal öt román karácsonyi dalt is elénekeltettek, magyarul előadta a Csendes éjt, s így – Kelemen Márton szerint – némiképp "megmentette a mundér becsületét".
-vagy-
Népújság (Marosvásárhely)

Marosszentgyörgyi karácsonyi kórustalálkozó
Kilenc marosszentgyörgyi kórus és dalcsoport részvételével szervezte meg szombaton este a helyi kultúrotthonban a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal és a helyi tanács a már hagyományossá vált karácsonyi kórustalálkozót, Daloljunk együtt az Úrnak! jeligével.
Ritkaságszámba menő, hogy a megye legnagyobb községében több mint tíz dalcsoport működik, és a település legfőbb rendezvényeit mindig hangulatossá teszik énekeikkel, fellépéseikkel.
Ez alkalommal is így történt, amikor a szombati rendezvényen román kolindákat hallgathattak meg a résztvevők a helyi 1-es és 2-es ortodox parókiák kórusainak előadásában, Eugen Baraian és Roata Gigel lelkészek vezetésével, de csodálatos magyar nyelvű karácsonyi kórusművek és népi énekek valódi csokrát is meghallgathatták a szép számban összegyűlt marosszentgyörgyiek.
A kórusestet Sófalvi Sándor Szabolcs polgármester szavai és hegedűs kántálása nyitotta meg Rend Tamás helyi zenetanár zongorakíséretével, aki az ezt követő Szent György Gimnázium gyerekkórusának román, magyar és angol nyelvű éneklését is vezényelte. Az unitárius egyház kórusának előadása következett Kiss János Csaba lelkész és Borbély Ildikó vezetésével, majd az egyik ortodox kórus lépett színpadra.
A római katolikus egyházközség Jubilate nevű hangszeres együttese Baricz Lajos pap-költő Simon Kinga kántornő által megzenésített verseiből adott elő néhányat, majd az ugyancsak katolikus Jubilate Deo nevű ifjúsági dalcsoport lépett színpadra Székely Szilárd, Lovász Ágota és Szántó Árpád vezetésével. A nézők mosollyal és tapssal fogadták a Jubilate Deo dalcsoport tagjainak 3-8 éves gyerekeit, akik karácsonyi dalokat énekeltek és furulyáztak.
A 2-es ortodox parókia dalcsoportjának előadását követően a helyi református gyülekezet Reménység nevű kórusa következett Szász Emese Rebeka vezetésével. Ezt követően a székely ruhába öltözött marosszentgyörgyi Kolping család egyesület dalcsoportja karácsonyi magyar népdalokat adott elő Székely Szilárd vezetésével.
A bensőségesre sikerült karácsonyi kórusestet a település egyik legrégebbi és leghíresebb kórusának többnyelvű előadása zárta, amelyet a közel nyolcvanéves Hajdó Károly karmester, a község díszpolgára vezet.
A kórusesten a helyi dalosok feldíszítették a marosszentgyörgyi kórusok karácsonyfáját, és a közös énekléssel bizonyították, hogy nemzetiségtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül, szeretetben, békében lehet örülni Jézus születésének.
Marosszentgyörgy Polgármesteri Hivatala
Népújság (Marosvásárhely)

Karácsonyi könyvbemutató és könyvvásár az EME-nél
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén, Kolozsváron pénteken este könyvbemutatóval egybekötött karácsonyi könyvvásárt tartottak, ami egyben óév-búcsúztatónak is számított. A rendezvényen az EME két frissen megjelent kötetét ismertették.
S. Pataki Mózes: Poétikai gondolatok - sajtó alá rendezte Egyed Emese.
Bethlen Erdélye Erdély Bethlene – A Bethlen Gábor trónra lépésének 400. évfordulóján rendezett konferencia tanulmányai - Dáné Veronka, Horn Ildikó, Lupescu Makó Mária, Oborni Teréz, Rüsz-Fogarasi Enikő, Sipos Gábor.
Szabadság (Kolozsvár)

Román szerenád a háromszéki magyar elöljáróknak
A román himnuszt és karácsonyi énekeket énekelt mintegy száz személy hétfőn Sepsiszentgyörgyön, a megyeháza és a városháza előtt, válaszként az utóbbi napok magyarhimnusz-éneklésére.
Az Agerpres hírügynökség szerint a román népviseletbe öltözött és román jelképekkel, trikolórral felszerelt kántálók a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának hívására „örvendeztették meg” a háromszéki magyar elöljárókat, mintegy reakcióként azoknak az utóbbi időben tett nyilatkozataira.
Ioan Lăcătuşu, a szervezet vezetője elmondta, „ezzel a keresztény román gesztussal” akartak válaszolni az interetnikus konfliktusoktól tartó magyar elöljáróknak. Hozzátette ugyanakkor, hogy az államfőhöz és a kormányfőhöz készülnek fordulni, felhívva a figyelmüket arra, hogy az „etnikai enklávévá váló Székelyföldön nincs helyük a románoknak”.
A szervezők meglepetésére Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök kiment a megyeháza elé, és végighallgatta éneküket, majd a román himnusz elhangzása után beinvitálta egy pohár borra a kántálókat.
A megyei elöljáró megköszönte a karácsonyi köszöntést, a román himnusz éneklése kapcsán pedig rámutatott: látta, hogy szenvedélyesen énekelték, és reméli, hogy megértik, magyarként, székelyként ő is ugyanúgy érez a magyar jelképek és himnusz iránt. Nemzetiségtől függetlenül tisztelni kell egymást, egymás érzéseit és jelképeit, hívta fel a figyelmet Tamás Sándor. A városházán ugyan senki sem hívta be a kántálókat, azonban a szokásokhoz híven édességgel kedveskedtek nekik.
A székelyföldi városban a magyar közösség tagjai az elmúlt napokban minden délután elénekelték a magyar himnuszt a prefektúra épülete előtt, így tiltakozva az ellen, hogy Marius Popică korábbi Kovászna megyei prefektus megbírságolta a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezetét a magyar nemzeti ima éneklése miatt.
Krónika (Kolozsvár)

Tovább bonyolódik Borboly Csaba pere
Tovább bonyolódik az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) által megvádolt Borboly Csaba és társai ellen indított büntetőeljárás.
Az alkotmánybíróság alaptörvénybe ütközőnek minősítette a büntetőjogi perrendtartási törvény több cikkelyét a Hargita megyei tanácselnök ügyvédje által benyújtott óvás nyomán, ezért várhatóan a január 20-ára kitűzött újabb tárgyalást elhalasztják.
Sergiu Bogdan, Borboly ügyvédje emlékeztetett, idén márciusban került vissza a Hargita megyei törvényszékre a DNA által korrupciós ügyben való részvétellel megvádolt Borboly Csaba, a Hargita Megyei Önkormányzat elnöke, Sófalvi László volt alelnök és további tizenegy személy büntetőperének dossziéja a marosvásárhelyi ítélőtáblától.
Erre azért volt szükség, mert a februárban megjelent és érvénybe lépett büntetőjogi perrendtartási törvény értelmében a megyei törvényszéken az ügyet előzetesen tárgyaló bírói testület feladata megvizsgálni a büntetőeljárás indításának törvényességét. Az ügyvéd rámutatott: a perrendtartási törvény szerint a vizsgálat során nemcsak a büntetőeljárást, hanem a bizonyítékok és a nyomozati eljárás törvényességét is ellenőrizni kell a vádlottak jogainak védelmében.
„Azt a procedúrát, amelyet a Hargita megyei törvényszék előzetes bírói testületénél lefolytattak, november 11-én alkotmányellenesnek nyilvánította az alkotmánybíróság. Mi úgy értékeltük, hogy nem részesülnek egyenlő bánásmódban a védelem és a vád képviselői az előzetes bírói testületnél lezajlott eljárás során. Az alkotmánybíróság elfogadta, hogy ilyen körülmények között nem lehet tisztességes eljárást lefolytatni” – közölte érdeklődésünkre Sergiu Bogdan.
Az ügyvéd szerint normális esetben most a büntetőjogi perrendtartási törvény módosítására lenne szükség. Az alkotmánybíróság határozatának a Hivatalos Közlönyben történő megjelenésétől számított 45 napon belül az alkotmányellenes helyzetet a parlamentnek meg kell oldania. Sergiu Bogdan szerint amennyiben ez nem történik meg, a törvény érvényét veszíti.
Amint arról beszámoltunk, Borbolyt folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, magánokirat-hamisításra való felbujtással, hamis irat felhasználására való felbujtással és hamis feljelentéssel vádolja a korrupcióellenes ügyosztály. Az ügyben 12 további személy ellen is vádat emeltek. Az ügyészség szerint a tanácselnök indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket, és ezzel közel 1,8 millió lejes kárt okozott az államnak.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

Roma gyermekeket ajándékozott meg az EMNT
Ajándékcsomagokkal kereste fel Nagyvárad, illetve a partiumi régió legnehezebb sorsú gyermekeit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Tőkés László elnök és Nagy József Barna régióelnök a szilágysági Menyőbe jutatott el csomagokat, tegnap pedig a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont alagsorában fogadták a nagyvárad-velencei Ioan Slavici iskola roma tanulóit.
Az EMNT elnöke a karácsonyról, Jézus születéséről beszélt, illetve arról, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket. Ezt dolgozza fel Kodály Zoltán Jézus és a gyermekek című kórusműve is, mesélte, melyet meg is tanított a gyerekeknek. 
Krónika (Kolozsvár)

A felelőtlenség főiskolája
A helyi politikusok pitiáner csatározásán múlik, hogy elköltözhet tanítóképző egyetem Székelyudvarhelyről. Mindenki sáros.
A Szász Jenő-éra lecsengése óta jóval csendesebb a székelyudvarhelyi közélet. Úgy is mondhatnánk, jóval unalmasabb.
Az Eötvös József Szakközépiskola elköltözésének javaslata váltott ki először nagyobb politikai polémiát. Tavaly nyáron, két hónappal az iskolaév kezdete előtt röppent fel az iskola beköltözésének ötlete az akkor frissen megszerzett UCECOM épületébe. Kétharmados többség kellett volna az önkormányzati ülésen ahhoz, hogy szabaddá váljon az út a kulturális központ létesítése előtt a Székelytámadt várban.
Az EMNP tanácsosai nem szavazták meg a költözést, miután állításuk szerint a polgármester úgy egyeztetett velük, hogy azt mondta, ez lesz és kész. Zseniális politikai húzás volt az RMDSZ részéről, hogy egy hirtelen jött, kidolgozatlan ötletből politikai tőkét kovácsoljon magának, amivel folyton a kakaskodó ellenzék orrára lehet koppintani. Ám a város keveset nyert ebből a tőkéből.
Zsarolásból elégséges
Megismétlődni látszik a történet Kulcsár-Székely Attila és családja ANL-s lakásügye kapcsán. Az önkormányzati tanácsos nem jelentette be, hogy megürült az apartman. Valószínűleg mind az EMNP, mind az RMDSZ vezetői tudtak a dologról, hiszen nehezen elképzelhető, hogy a kollégák – akár a színháziak, akár a politikaiak – ne tudták volna, hogy a tanácsos hol él.
Különösen, hogy folyamatosan posztolta Facebook-oldalán új háza építésének és a költözésnek a fázisait. Jakab Attila buktatta le végül nyilvánosan az RMDSZ-es önkormányzati képviselőt egy csúnya tanácsülési konfliktus nyomán. Most az EMNP és az MPP hitte azt, hogy nyerő helyzetben van, politikai zsarolásra használták a még akkor is törvénytelenségnek minősülő esetet, ha elkövetésében a jó szándék vezérelte a tanácsost.
Választások előtt pattant ki a botrány. Az RMDSZ frakció megvárta a választások végét az álláspontja megfogalmazásával. Amikor végül megtették, elintézték annyival, hogy a helyi szervezet honlapján nyilvános bocsánatkérésre szólították fel Kulcsár-Székelyt, ő elegett is tett ennek szintén a honlapon. Se közlemény, se sajtótájékoztató, mint egyébként minden egyes, dicsőséget hozó rendezvény esetén lenni szokott.
Korlátolt felelőtlenek társasága
A decemberi tanácsülésen napirend szerint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományi Karának adták volna át a tavaly megvásárolt UCECOM épületét, ám a Kulcsár-Székely ügyre hivatkozva az ellenzéki tanácsosok nem szavazták meg a határozattervezetet. Továbbra is „monnyon le".
Kulcsár-Székely nem mond le, az RMDSZ frakció ez alkalommal nem rest sajtótájékoztatót szervezni, hogy felelőtleneknek, együttműködésre képteleneknek nevezhesse az EMNP és MPP tagjait.
Ha Kulcsár-Székely felelősségteljesen lemondott volna, talán jövőre átköltözhetne a dicsőséges megvásárlása óta üresen álló UCECOM helyére az egyetem. Ha az EMNP és az MPP felelősségtudata teljében nem használná zsarolásra az általa kirobbantott lakásmutyit, talán nem lenne kérdőjeles a kihelyezett tagozat jövője.
Egyébként nem hiszem, hogy megszűnik, sokkal inkább azt, hogy kis idő múlva még zseniálisabb megoldási tervvel áll elő az RMDSZ frakció. És megmutatják, hogy ki a felelősségtudó.
Ha nem lenne politikai arrogancia, talán eddig készülne a sokak által támogatott kulturális-turisztikai központ a várban. Ha a döntéshozó meg a végrehajtó bátrabb, felelősségtudatosabb és kevésbé népszerűséghajhász lenne, konfliktusos döntéseket is meghozna, talán a város lenne, aki nyerne.
Csakhogy ebben a nagy egymásra mutogatásban, a sok vesztes-vesztes játszmában egy igazi vesztes van, és az a város lakossága. Azé a városé, ahol egyetlen egy dolgot tudnak magas szinten, hovatartozástól függetlenül az úgynevezett politikai elitek: a választóik faszra vevésének művészetét.
Pál Edit Éva
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A diktatúra nyomait örökre viselni fogjuk
DRAGOMÁN GYÖRGY író 1973-ban született Marosvásárhelyen, 1988 óta Magyarországon él. Második regényét, a romániai diktatúrához kísértetiesen hasonlító világban játszódó A fehér király-t eddig több mint harminc nyelvre fordították le. Máglya című új könyvét a Nagyváradi Könyvmaratonon is bemutató íróval Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
Nyáron kipróbáltam a honlapján fellelhető dobozban panírozós módszert cukkínivel, de nem jött össze. Mondjuk nagy hirtelen nem találtam joghurtot és keményítőt…
Mivel az eredetiben csirkemell szerepel, illetve ahogy említette, joghurt és keményítő, így nem mondhatjuk, hogy kipróbálta a receptet. Egy recept attól recept, hogy minden eleme fontos. Én cukkinihez, azt hiszem, tempura mártást készítenék.
Őszintén erről még nem is hallottam…
Japán módszer. Jéghideg vízbe kever az ember lisztet, esetleg valamilyen alkoholt, kis keményítőt. A cukkínit, rudakra vágva ebbe mártogatnám, aztán rövid idő alatt kisütném forró olajban.
Honnan jön a gasztronómia az életébe, azt hiszem, nem pont erről ismert világszerte…
Apám, anyám főzött, én is hamar megtanultam, idővel pedig fanatikus lettem. Például készítek vákuumban tojást.
Na, az milyen?
Az egy nagy kunszt. A tojás fehérje és sárgája két nagyon különböző dolog, külön tudomány, hogy a fehérje már ne legyen folyékony, viszont a sárgája krémes maradjon. Sok fizikus és egyéb tudós dolgozott ezen a problémán évekig, mire meglett a megoldás. A lényeg, hogy a sárgája 64 fokos legyen, akkor olyan, mint a méz, és rendkívül finom.
Ehhez kell a vákuum?
Igazából hetvenöt fokos vízfürdőre van szükség, amiben aztán, a térfogattól függően, 15-18 percig benne kell hagyni a tojást. Van egy táblázat, ami alapján kiszámolható, mennyi időre van szükség adott mérethez. Az az érdekes hogy ez után le is lehet hűteni, egy pohár meleg víz elég, hogy fogyasztható legyen. Én egy tucatot készítek jellemzően egyszerre, rendszerint ez a reggeli pirítóssal.
Ezek után azt hiszem értem, hogyan írta kilenc évig most megjelent regényét, a Máglyát…
Én inkább azt mondanám, kilenc év telt el az előző regényem megjelenése óta. Ez alatt az idő alatt megírtam két novelláskötetet, és egy harmadik regény nagy részét. De ha arra utalt, hogy maximalista vagyok, akkor az igaz. Minden mondatnak a helyén kell lennie. Ha nincs, akkor nem megyek tovább, és addig dolgozom rajta, amíg odakerül. Nem haladok lineárisan, néha 9-10 részén is dolgozom felváltva egy szövegnek, de nem írok újra vagy át. Ha egy mondat kész van, akkor kész van.
Ha jól tudom, az elmúlt időszak alatt megírt, de még nem publikált harmadik könyv trilógiává bővíti A fehér király és a Máglya világát.
A három könyv csak annyiban függ össze, hogy hozzávetőleg ugyanabban a térben játszódnak, és a saját fiktív történetükben koherensek, de bármilyen sorrendben el lehet őket olvasni. Találkoztam olyan emberrel, aki előbb olvasta a Máglyát, aztán A fehér királyt, és működött.
Az viszont elmondható, hogy mindegyik könyve kapcsolódik a diktatúra élményhez. A fehér király diktatúrában, a Máglya közvetlenül annak megdőlése után, a harmadik pedig jóval utána játszódik, de mégsem tőle függetlenül. Jól mondom?
A harmadik könyv két szálon fut, az egyik hozzávetőleg öt évvel ezelőtt kezdődik, a másik pedig a diktatúra legvadabb éveiben. Tehát igen, ezek a könyvek mind kapcsolódnak a diktatúrához, sőt első regényem A pusztítás könyve is, bár az nem ez a világ.
Ha meg kéne fogalmaznia röviden, mit mondana, mi a diktatúra?
Nagyon sokáig foglalkoztam politikafilozófiával, ahol pont ezt kerestem, de végül nem lettem filozófus, hanem regényíró, talán éppen azért, mert nem találtam rövid választ. Amit gondolok, ott van a könyveimben, nem azért dolgoztam rajtuk, hogy tőmondatokban elintézzem az ügyet. A negatív hatalomról annyit el tudok mondani, hogy olyan dolgokba is beleszól, amibe nem kéne, de ez még nem diktatúra definíció.
Létezhet hasznos hatalom?
Talán. Amelyiknek nem önmaga fenntartása a célja, csak bizonyos konkrét célok elérésére alkalmas, amelyik igazgat, de nem uralkodik.
Regényeiben, bár fiktív térben játszódnak, jól felismerhető Erdély, s bizonyos itteni konkrét események lenyomatai. Tovább megyek, az embertípusok, működési mechanizmusok nagyobbik része ma is beazonosítható, létezik. Ön szerint eltűnt nyom nélkül a diktatúra?
Nyilván nem, a nyomait örökre viselni fogjuk, legalábbis amíg emlékszünk rá, addig nem szűnik meg.
Ön gyermekként megtapasztalta a romániai diktatúrát, 1988-as áttelepülése óta pedig látja, hogy Magyarország miként dolgoz fel egy egyébként az ittenitől sok tekintetben eltérő tekintélyuralmi rendszert…
Az az igazság, nem vagyok igazán képben a romániai múltfeldolgozással.
És a magyarral?
Ott nem látom, hogy érdemben történne valami. A dokumentumok nem, vagy csak részben hozzáférhetőek.
Itt sem más a helyzet. Érdekes, hogy a hajdani NDK milyen jól megoldotta ezt a problémát…
Igen, de ott volt egy másolat, egy „backup Németország”, ami ezt lehetővé tette.
Az utóbbi kilenc évben sokat utazott, gondolom rengeteg emberrel beszélt, akik olvasták a regényeit. Mennyire értik, mi történt itt Kelet-Európában?
Azt tudom, hogy szeretik a könyveimet, de nem derül ki, mi a különbség az ő és a mi értelmezésünk között. Fogalmam sincs, hogy egy dánnak például mit jelentenek ezek a regények.
Érdekli?
Igazából nem. Az érdekel, amit írok.
Közhelyes kérdés következik: mi motiválja az írásra?
Nem tudok nem írni. Látok képeket, amiket ha nem akarok látni, le kell írjam őket. Akkor is írnék, ha nem jelenne meg, ha senki nem olvasna. Egyszerűen muszáj, fejben is mindig írok.
Most éppen mit?
Hát a már emlegetett harmadik könyv nincs kész, emellett novellákat. Lesz egy kötet, amibe zenéhez kapcsolódó írásokból lesz 18-20 darab, hiányzik még pár. Észrevettem, több írásom is érinti a témát, így gondoltam legyen belőle könyv.
Szereti a zenét?
Hogyne, de mindenevő vagyok. Nagyon vicces lejátszási listáim vannak. Jól megfér egymás mellett a barokk ária, norvég black metal, román hiphop és mondjuk spanyol anarchista punk. Azt viszont mindig pontosan tudom, hogy éppen milyen zenékre van szükségem.
Hosszú ideig filmkritikákat írt, az a vonzalom megmaradt?
Persze, csak mostanában mire a gyerekeim lefekszenek, sokszor már fáradt vagyok, régebben naponta megnéztem egy filmet.
A fehér királyt hamarosan megfilmesítik. Van átjárás regény és film között?
A regényidő valahol nyolc-kilenc óra, a filmé általában másfél, egy rendezőnek ezt kell elsősorban megoldania, de ez egy külön sport. Remélem a filmnek lesz sok köze a regényhez, de a jó adaptációk – ha léteznek – szét kell szedjék az eredetit, hogy a maguk számára aztán újra összerakhassák. Sokszor kértek, írjak forgatókönyvet a regényeimből, de akkor már inkább csinálnék valami újat. A fehér király forgatókönyvével kapcsolatban természetesen el fogom mondani a véleményem, de nem kell megfogadni. A film alkotóinak szabadság kell.
Készen van a forgatókönyv?
Láttam eddig hat változatot, de hát a film ilyen műfaj.
Más: valahol azt mondja egy interjúban, hogy nincs megelégedve a politika minőségével, remélem pontosan idézem. Mit jelent ez?
Azt gondolom, a politikának elvi kérdésekről kéne szólnia. A magyar politika olyan minőségű, mint a magyar foci, ezzel mindent elmondtam.
Azért kifejthetné?
Hiányzik az elvi alapú közbeszéd, amihez a politikusoknak igazodniuk kell, minden túl gyakorlatias, és sok a manipuláció. Nyilván idealista vagyok ebben a kérdésben, de pontosan ezért nem is érdekel a politika. Azt gondolom, szükség lenne egy erős civil szférára, amely lehetőséget teremt értelmes viták lefolytatására fontos kérdésekről. Például sokat kéne beszélgetnie okos embereknek arról, milyen legyen az oktatás, és nem politikai alapon kéne eldönteni. A közbeszédet nem a pártpolitikának kéne dominálnia, hanem értelmes gondolatoknak. Sok helyen jártam, ahol ez működik. Ma Magyarországon iszonyatosan kevés gondolattal találkozom a közbeszédben.
Több mint harminc nyelvre lefordított, világhírű íróként, azt hiszem, nagyjából bárhol élhetne a Földön, mégis Magyarországon maradt, mi ennek az oka?
Amikor elmentünk Romániából, oda költöztünk, pedig akkor mehettünk volna bárhová. Nem véletlenül: engem a magyar nyelvhez köt a munkám, írtam és még remélhetőleg fogok írni sok mindenről, de ezen a nyelven dolgozom. Most voltam fél évig Helsinkiben, ösztöndíjjal, de más, amikor az emberek a villamoson magyarul beszélnek. Mindig van egy mondat, egy hangsúly, amire felkapom a fejem. Szép dolgok ezek.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A kormányzat a tömbterületekben gondolkozik
A MTA Kisebbségkutató Intézete osztályvezetője, DR. BÁRDI NÁNDOR történész az Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadása előtt Szilágyi Aladár a rendszerváltást közvetlenül megelőző és az azt követő korszak kisebbségpolitikájának változó törekvéseiről kérdezte a kutatót.
Kezdjük beszélgetésünket 1988-cal. Milyen előzményei voltak a hatalmas tömegeket megmozgató, a romániai magyarsággal szolidarizáló, össznemzeti tüntetésnek, illetve a rendszerváltás után körvonalazódó úgynevezett Antall-doktrínának?
1988 januárja az, amikor az MSZMP-Kb külügyi titkára, Szűrös Mátyás egy rádióinterjúban bejelenti, a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Gyakorlatilag a Kádár-korszakot meghatározó plebejus nemzetfelfogás helyett (életszínvonal-politika és nem a nemzeti szuverenitás a döntő) egy kulturális nemzetfelfogás válik hivatalossá. Ezt a bejelentést teoretikus cikkek követik, mind a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban, mind a határon túli politika tekintetében. Még ’88-ban megalakul a minisztertanács mellett a Nemzetiségi Kollégium, ami aztán ősszel már Titkárságként, apparátussal működik, Pozsgay Imre államminisztersége alatt, és az alapító Tabajdi Csaba lesz ennek a vezetője. Így kerül bele a közigazgatásba a hazai kisebbségek és a határon túli magyarok kérdése. Ez annál inkább sürgető volt, mert felpörgött a romániai menekültügy, azt is kezelni kellett. Ezen a titkárságon dolgozott Entz Géza is, aki 1990 májusa után először az Etnikai és Kisebbségi Hivatal élére kerül, majd 1992-től a Határon Túli Magyarok Hivatalát vezette. Az Antall-kormány szempontjából ez az első fontos lépés: bevezetik a magyar közigazgatásba a külhoni magyarok problematikáját. Egy másik törekvésük az volt, hogy a korabeli európai kisebbségi jogi építkezésnek a normái alapján szeretnék elérni az önkormányzatiságot a magyar kisebbségek számára. Úgy tűnt, hogy lesznek európai standardok, és azokat számon lehet kérni a környező országok kisebbségpolitikáján. Ehhez kapcsolódott, hogy ’93-ban létrehozzák a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényt.
Ez azért nem lett pusztán nyelvhasználati és azért lett önkormányzati törvény, hogy egyfajta példát mutasson a határon túli magyarok számára. A harmadik fontos elv, amely az Antall-doktrína része, hogy a határon túli magyar közösségeket önálló politikai közösségekként ismeri el. Nélkülük, róluk nem lehet dönteni a magyar közigazgatásban – mondták akkoriban.
1994-ben az úgynevezett Balladur-terv, az Európai Stabilitási Egyezmény kapcsán kiderül, hogy a határon túli magyarok autonómiatörekvései útjában állnak a magyar integrációs törekvéseknek. Már akkor keresztüllépnek ezen, illetve 1993-ban az ukrán-magyar alapszerződés kapcsán – ahova nem kerül be az autonómia-cikkely –, majd a többi alapszerződés egyeztetése során kiderül, a határon túli kisebbségi magyar eliteket ezekből a tárgyalásokból kihagyják. 
E kezdeti években volt-e konszenzus a politikai pártok között ebben a kérdéskörben?
Az alapszerződésekig és az első Máért-ig, amit 1996 nyarán hívnak össze, létezett egy retorikai konszenzus. A konszenzus megszűnte az alapszerződések körüli vitákban lett nyilvánvalóvá, ahol előbb a külhoni magyar pártok részvételéről, illetve autonómia-követeléseik képviseletéről mondtak le a budapesti kormányzat részéről. Majd az első Máért-nek tekinthető 1996 nyári találkozó után és a magyar-román alapszerződés RMDSZ ellenében való aláírását követően, a pápai találkozón már a kormánypártok nem vettek részt. 
Ehhez azt is tudni kell, hogy olyan szimbolikus tehertétele van a határon túli magyar problematikának, amire sok minden rárakódik. Ennek a belső érdekviszonyait, mozgatórugóit elég nehéz átlátni. A külmagyar ügyeknek mindig volt belpolitikai vonatkozása, hiszen ezekről a kérdésekről „büntetlenül” lehetett nyilatkozni, hisz alanyai nem voltak magyar állampolgárok. A politikai identitásépítésben az utak úgyis elválnak, hogy Magyarországon a Kádár-korszakban nem beszélhetünk politikai közösségről vagy nemzetépítésről, mint olyanról. A nyolcvanas évek második felében kirajzolódó politikai identitásközösségek ’89 után próbálnak intézményesülni. A legdrámaibb ebben az, hogy Közép-Európában szinte egyedüliként, a két politikai identitásközösség, a jobb- és baloldal belső koherenciáját olyan tematizációk teremtik meg, amelyek kizárták egymást. A Demokratikus Charta létrejöttével beindul egy antinacionalista beszédmód, ami a baloldalé lesz, ezzel szemben domináns lesz egy nemzeti beszédmód. A kettő lényegében kizárja egymást. Politikai közösségépítések zajlanak, nem pedig egy politikai közösség jön létre. 
Magyarországon előbb elkezdődött az euroatlanti integrációs folyamat, mint Romániában. Magyarország közvetlen integrációs érdekei mennyire szorították háttérbe a határon túliak ügyeit? Amikor aztán Románia is rálépett erre az útra, nem lehetett volna-e többet és mást tenni a romániai magyarság érdekében?
A kilencvenes évek elején a határon túli magyar pártokat a térség instabilizáló tényezőjének gondolta a nemzetközi közvélemény. Tehát amikor a magyar kormányzat ezeket a pártokat és a határon túli magyarok párhuzamos társadalomépítését támogatta, erre úgy néztek, mint instabilitási tényezőre.
Közben kiderült, ezek a pártok a legbiztosabb támogatói minden országban az euroatlanti csatlakozásnak, mert a magyar kisebbségek jelentős része a demokratikus jogállamtól várta helyzetének a jobbítását, illetve egyfajta euroszanálástól várta azt, hogy a saját önkormányzatiságát elismerjék. A kilencvenes évek végére kiderült, hogy a magyar etnikai szavazók „aranyat érnek” ezekben az országokban, mert az euroatlanti erőket mindenütt 8-10 százalékkal támogatták, s kormányzati tényezőkké váltak. Így a magyarokról való gondolkodás is bizonyos értelemben megváltozott. A magyar euroatlanti integrációs folyamatban az első Magyarország integrációja, az után következhet a kisebbségi problémák felvetése. Másrészt a schengeni határövezet bevezetésétől tartva biztosítani akarták a zavartalan magyar-magyar kapcsolattartást. Erre találták ki magát a státusörvényt. Akkor a kettős állampolgársággal nem lehetett előállni, mert a gazdasági különbségek miatt életszerű volt egy kivándorlási hullám megindulása Magyarországra, és akkor még Magyarországon hittek a szülőföldön maradás egész programjában, másrészt 2004 előtt a kettős állampolgárságot Magyarország nem vethette föl, mert az uniós csatlakozásban nagy problémát jelentett volna: potenciálisan milliós tömegekről volt szó. Lehetséges, ha a magyar kormány jobban törekszik a státustörvénynek a transznacionális retorikával való eladására, ha jobban törekszik a migrációs problémák tematizálására, és ebbe ágyazza be a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást, akkor lehet, kevesebb feszültséggel tudta volna ezt megoldani. De azt, hogy a Velencei Bizottságnál egyáltalán az anyaország probléma megjelenik, ez a státustörvénynek köszönhető. A Velencei Bizottság szűrőjén az anyaországi támogatás ügye ilyen szempontból átment. Az más kérdés, hogy a Medgyessy és a Gyurcsány kormány alatt hogyan próbálják ezt racionalizálni, Nyugat-Európával elfogadtatni. Ekkor, kikerülve a hatalomból, Orbánnak is megváltozik a viszonyulása. Ebben a Markótól való elhidegülés is közrejátszhatott, hiszen 2002-ben az RMDSZ vezetője már az első forduló után gratulált a „matematikailag” győztesnek, ezzel egyben átlépte az „egyenlő közelségtartás” elvét. 2003-tól kezdve Orbán is – Tőkésék kiválásával – egyre inkább újra az autonómiát kéri számon az RMDSZ-en. Elindul egy nemzetiesítő retorika felé, így futnak bele a 2004-es népszavazásba.
Elterjedt vélemény volt, hogy a népszavazást rosszkor, rossz helyen, rosszul kezdeményezték. Talán teljes mellszélességgel egyik párt sem vállalta fel, nem?
Ez nem a külhoni magyarokról szóló népszavazás volt. Ez a népszavazás arról szólt, hogy Gyurcsány Ferencnek, aki akkor lett az MSZP vezetője, meg kellett a saját politikai identitásközösségének mutatni, hogy – az egyébként általuk is démonizált –  Orbán Viktor legyőzhető. Ez egy magyar belpolitikai harc volt. A határon túli magyarok kérdése csak ürügy volt erre. Az is jellemző, hogy a határon túli sajtó igazából decemberig alig foglalkozik ezzel a kérdéssel, és csak a népszavazás után esik le a tantusz, mi is történt. A transznacionális nemzettudat a határon túliak számára a „haza” és a „szülőföld” fogalomba sűrűsödött. A kilencvenes évek közepétől a Székelyföldön is a magyarországi médiafogyasztáson, mintákon keresztül szocializálódtak. Ebben a virtuális térben, az elképzelt   hazában, kulturális kötődésben sokkolóan hatott a népszavazás, amely „csak” magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külföldön élő magyarok  állampolgárságának megtárgyalásról szólt a budapesti parlamentben, de a hiszterizált légkörben az eredménytelen népszavazást az állampolgárság, a magyarországi emancipáció elutasításaként élte meg a külhoni magyarság jó része. A dolog slusszpoénja, hogy lényegében egy 1993 őszi MDF-es módosító indítványnak – amit Csapody Miklós terjesztett be – az elfogadásával ez az egész kérdés megoldható lett volna. Ugyanis szinte szó szerint így oldották meg 2010-ben. Ez a 2010-es megoldás megvolt 1993-ban az MDF-nél, csakhogy az MSZP azt mondta, „ezek jobbosok, azért nem támogatjuk a Csapody-féle javaslatot”, a Fidesz pedig azt mondta, „ezek kriptokommunisták, azért nem támogatjuk”, tehát nem mérték fel a kérdés súlyát. Az egész Gyurcsány-kampányban lényegében az alkotmányos patriotizmus és a Kádár-korszak jóléti sovinizmusa egymásra csúszott a kampányretorikában. A jóléti sovinizmust korbácsolták föl a határon túliakkal szemben (egészségügy, adóterhek, nyugdíjellátás, munkahelyek biztonsága). Egy olyan törés jött létre, amit a mai napig nem sikerült helyrehozni. Ennek ma már megvannak a kompenzatív formái, mint a táposozás és az állampolgárság megadása. Ugyanakkor van egy, a politikai elit által nemigen érzékelt óriási megszólíttatás-élmény ebben a dologban. 
Ennek a tömeges állampolgárság megadásnak mutatkoznak-e az előnyei mellett a veszélyei is?
Van egy alapprobléma. Egyrészt nem tudjuk pontosan, ki az a hat-hétszázezer ember, aki fölvette az állampolgárságot, mert a Statisztikai Hivatal kérdőívét, amit ajánlott lett volna kitölteni, amikor az állampolgársági bejelentkezést teszik, kevesen töltötték ki. Másrészt semmiféle nyilvántartás nincs arról, ki az, akinek magyar állampolgárként egy-két hónap vagy egy-két év múlva hirtelen lesz egy magyarországi lakcíme. Akkor már nem minősül migránsnak, hanem magyar állampolgárnak. Nézzünk szembe a tényekkel: a Vajdaságból egy erőteljes exodus zajlik, Erdélyben is megindult egy munkavállalási kampány Németország és Anglia irányába.
Különböző migrációkutatók száz-százötvenezerre becsülik azon határon túliak számát, akik kint dolgoznak Nyugat-Európában, magyar útlevéllel rendelkezve, ők ráadásul csökkentik is a magyarországi munkanélküli statisztikát.
A másik fontos dolog, hogy a kormányzati terv az egymillió határon túli magyar. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy bármikor egy választójogi rendelkezéssel be lehet betonozni a magyarországi politikai rendszert, a centrális erőteret, de úgy is, hogy Magyarország további demográfiai utánpótlásáról van szó. Hosszabb távon az is életszerű értelmezés, hogy bár egy politikus nem mondhatja ki, hogy bizonyos területeken vége a magyar életnek, de „lehetőséget biztosítok számodra az identitásod megőrzésére”. A magyar kormány nem rendelkezik kellő forrásokkal és olyan presztízzsel a Kárpát-medencében, hogy azokon a területeken is magyar intézményhálózatot tartson fenn, ahol már az állami/egyházi normatíva sem segít, ahol a vegyes házasságok aránya eléri az ötven-hatvan százalékot. A kettős állampolgárság egy lehetőség arra, hogy valaki eldönthesse, hol keresi, folytatja a mobilitási pályáját. Ugyanúgy, ahogy a tömbterületeken is. Itt egy évszázados tendenciáról van szó, hisz a 19. század közepe óta folyamatosan a Kárpát-medence széleiről folyik a beáramlás a medence közepe felé. Ezt Trianon megakasztotta, ma pedig gyakorlatilag magyar nemzetiségűekből rekrutálódik a beáramlók tömege.
Tehát évszázados trendek térnek vissza, és ha a politika nem is mondja ki, a kettős állampolgársággal menekülési vagy identitás-megőrzési utat is biztosít.
A rész-megnyilatkozásokból az rajzolódik ki, hogy a kormányzat a tömbterületekben gondolkodik, a tömbterületek magyarságának a megőrzése lehet az elsődleges. De a politikai retorika és a kis célprogramok felsorolása mögött nem látszik a koncepció.
Egy bizonyos, a Fidesz vezetői nem szeretnék, hogy megismétlődjön egy 2004-hez hasonló megosztó kampány ebben a kérdésben, és a külhoni magyarokat a saját politikai közösségük részének tekintik. 
A döntő kérdés és a veszély ebben a dologban az, hogy megindul-e a diaszporizáció vagy sem. Ez alatt nem a szórványosodást értem, hanem azt, hogy a kisebbségi magyar közösségeket önálló politikai közösségnek fogjuk föl, vagy pedig olyannak, amely enklávéként, integrálatlanul, elidegenedve él egy adott országban; amelynek a vezetőit egy másik országból választja ki az anyaország. Joggal fontos kérdés, hogy kikkel áll szóba Budapest, ki lesz ennek a politikának a képviselője a magyarlakta régiókban. Lényegében a kettős állampolgárság ügyéből a határon túli magyar elitek kimaradtak. Tehát ez egy legitimációs válságot okoz a határon túli elitek körében, emiatt új egyességet kell kötni a magyar kormányzattal, és a kérdés az, kinek sikerül, kinek nem.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

"Lefejeznék az erdélyi magyar érdekképviseletet"
A kisebbségvédelmi politika ellenzői most már az igazságszolgáltatás segítségével próbálnak fellépni a magyarság érdekképviselete ellen, és ezt politikai eszközökkel kivédeni nem lehet – állapította meg Kelemen Hunor az újságírókkal tartott sajtóreggelijén, melyen a maszol.ro munkatársa több kérdést is feltett.
 „Hihetetlenül veszélyesnek” tartja Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) vizsgálódását az SZKT legutóbbi ülésén elhangzottak miatt. „Ma még beláthatatlan, hogy ez milyen következményekkel jár” – fogalmazott a politikus az újságírókkal tartott kolozsvári sajtóreggelin.
Kelemen megköszönte az Active Watch nevű román civil szervezetnek, hogy „hihetetlenül gyorsan és korrekten” felhívta a hazai sajtó figyelmét: ebben az ügyben veszélyes manipulációs kísérlet történik, mert az ügyészség olyan kijelentések miatt indított eljárást, amelyek nem, vagy nem úgy hangzottak el Marosvásárhelyen, ahogyan a médiában megjelent.
Téves sajtóinformációkra alapoznak
A szövetségi elnök példátlannak nevezte, hogy a DIICOT politikai nyilatkozatok ellen eljárást indítson, és ezt olyan sajtóinformációkra alapozza, amelyeknek nincs sok közük a valósághoz. „A sajtó találgatott, hogy vajon melyik nyilatkozat keltette fel az ügyészek figyelmét, és a legtöbben Antal Árpádéra tippeltek. Nem tudjuk, hogy ez így van-e, mert a DIICOT személy nem nevezett meg” – tette hozzá.
Emlékeztetett arra, hogy a sepsiszentgyörgyi polgármester nyilatkozata nem úgy hangzott el, ahogy a sajtóban megjelent. „Aggódva, nem pedig fenyegetően jelentette ki: reméli, senkinek nem érdeke, hogy olyan helyzetet teremtsen, ami az 1990-es marosvásárhelyi események megismétléséhez vezessen” – magyarázta.
Kelemen szerint elképzelhető, hogy az ő beszéde is felkelthette a DIICOT figyelmét, ugyanis az Ezüstfenyő-díjak átadásakor a szülőföld visszafoglalásáról beszélt. „Ezt ismét csak rosszul fordították, a sajtó pedig úgy értelmezte, hogy hadat üzentünk román államnak. Persze, ez a mi hibánk is, mert a mostani SZKT-ülésen nem a megszokott szinkrontolmács fordított” – jegyezte meg.
A terrorizmus bélyege
A politikus szerint, ha a DIICOT nem állítja le az eljárást ebben az ügyben, annak az lesz a legsúlyosabb következménye, hogy a terrorizmus bélyegét rányomják az RMDSZ-re. „Akinek a homlokára a terrorizmus bélyegét a mai világban ráütik, az végérvényesen, vagy legalábbis hosszú évekig szalonképtelen marad mindenhol” – tette hozzá.
Fontosnak nevezte leszögezni, hogy az RMDSZ-nek és politikusainak semmi köze a terrorizmushoz. Szerinte, ha a szövetség terrorizmusgyanús szervezet látszatát kelti, akkor azoknak a céljait szolgálja, akik lefejeznék az erdélyi magyar érdekképviseletet. „Attól félek, ebben az esetben, akárcsak a Mikó-ügyben, az igazságszolgáltatás eszközeit használják a közösség ellen. A Székely Mikó kollégium épületének visszaállamosítására kitalálhattak egy olyan forgatókönyvet, amelyhez csak ürügyet kellett keresni, hogy elindíthassák” – vélekedett.
Kelemen Hunor bejelentette, hogy folytatódik a székelyföldi autonómiatervezet közvitája. Elmondta: fontos, építő jellegű kiegészítő javaslatok érkeztek a tervezethez, ezeket januárban kívánják összegezni, hogy beépíthessék a dokumentumba. Megjegyezte, januárban kíván azzal is foglalkozni, hogy vállaljon-e újabb elnökjelöltséget az RMDSZ áprilisban tartandó tisztújító kongresszusán (Forrás: MTI).
Kelemen szerint éppen azért nagyon veszélyes az igazságszolgáltatás eszköze, mert ez ellen politikai úton nem lehet védekezni. „Legfennebb a közvélemény korrekt tájékoztatásával lehet védekezni ilyesmi ellen. Azt akarom hinni, hogy amikor ilyesmikről van szó, mégis csak az igazság és a tények fognak győzedelmeskedni” – jelentette ki.
Tájékoztatása szerint az ügyészség mindeddig semmilyen információt nem kért az RMDSZ-től az SZKT-ülésen elhangzottakkal kapcsolatban. „Ez nem jelenti azt, hogy a DIICOT-nek nincs meg az ülés hangfelvétele és az eljárás nincs folyamatban” – magyarázta. Megjegyezte: ez több, mint bármi, ami eddig az RMDSZ ellen történt, és nem tekinti véletlennek.
Miért nem véletlen?
A maszol.ro munkatársának kérdésére, miért nem tekinti véletlennek a DIICOT eljárását, a politikus kijelentette: „Nyilvánosan néhányszor már elmondtam: az a konklúzióm kezd kikerekedni, hogy a kisebbségvédelmi politika ellenzői más eszközöket és módszereket keresnek ellenünk. Az igazságszolgáltatás intézményeinek, beleértve az ügyészséget, megfelelő útnak látszik számukra. Ilyen módszer terrorista szervezetnek beállítani az RMDSZ-t, amely 25 éve parlamenti eszközökkel küzd a magyar közösség jogaiért” – fogalmazott.
Arra az újságírói kérdésre, ki vagy kik állnak az RMDSZ lejárató kísérletek mögött, Kelemen azt válaszolta: nem akar erről spekulálni, ezt inkább az elemzőkre, újságírókra bízná. Szerinte egyébként ezt nem nagyon nehéz kikövetkeztetni. „Huszonöt éve folyamatosan voltak ilyen kísérletek” – jegyezte meg.
Kelemen Hunor tévesnek tartotta Victor Ponta miniszterelnök korábbi megállapítását, mely szerint azért kell kormányon tartani az RMDSZ-t, mert így előzhető meg a magyar közösség radikalizálódása. A Székelyföld területi autonómiáját kezdeményező, kormányzati pozícióból benyújtott törvénytervezetet tartotta a legjobb bizonyítéknak arra, hogy a kormányzást nem lehet a magyarság féken tartása eszközének tekinteni. Elmondta, hogy a szövetség továbbra is a parlamenti politizálás eszközeivel kíván élni, és nincs különbség a szövetség kormányzati és ellenzéki hangvétele között. (Forrás: MTI)
A maszol.ro munkatársának arra a kérdésére, hogy összefüggnek-e ezek a kísérletek az RMDSZ kormányból való kilépésével, a szövetségi elnök azt mondta: erre nem tud egyértelmű igennel válaszolni. „Valóban felgyorsultak az események az ellenzékbe vonulásunk bejelentése után. De ezt úgy is lehet értelmezni, hogy azt a bizonyos gombot nem politikusok nyomják meg, hanem a rendszer most gondolta úgy, hogy most lehet az RMDSZ ellen lépni. Nincs nekem erre bizonyítékom” – jelentette ki.
Lapunk felvetésére a szövetségi elnök Vadim Tudornál és Gheorghe Funarnál is veszélyesebbnek nevezte Bogdan Diaconu képviselő RMDSZ-elleni feljelentéseit. „Azért veszélyesebb, mert keveset nyilatkozik, többet ír, és jogászként, ügyvédként dolgozik” – magyarázta.
Ki vonja felelősségre az ügyészeket?
Arra az újságírói kérdésre, hogy miért nincs megteremtve a törvényes kerete a bizonyítékok hiányában eljárásokat indító ügyészeknek, Kelemen Hunor felidézte: az RMDSZ tett egy jogszabály-módosítási próbálkozást az igazságszolgáltatás működését szabályozó törvénykönyvek parlamenti vitája során, de ez a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) ellenállásába ütközött, a parlament pedig a CSM-nek engedett. Utalt arra is, hogy a törvényhozó testület a közvélemény hatására engedett, mert a társadalom másképp ítéli meg az igazságszolgáltatás működését.
„Két képviselőtársam, Máthé András és Márton Árpád a törvénymódosítást folyamatosan szorgalmazta. A bírák azonban ezt politikai nyomásnak értelmezték, és arra hivatkoztak, hogy ők elmozdíthatatlanok, sérthetetlenek, ezért ilyen típusú felelősségre vonást nem fogadnak el” – mondta Kelemen. Emlékeztetett arra, hogy a román államot már eddig hatalmas összegű kártérítésekre kötelezte az Európai Emberjogi Bíróság téves bírósági ítéletek miatt.
Az utóbbi évek kreált ügyei
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ tájékoztatta az Európai Unió tagállamai és az Egyesült Államok nagykövetségét is a Mikó-ügyről, illetve a Markó Attila képviselő ellen zajló újabb eljárásról. Megismételte: nincsenek politikai eszközeik ennek a kérdésnek a rendezésére. Az egyetlen jogi eszköz pedig az Európai Emberjogi Bíróság, és az egyházak már készülnek is keresetet benyújtani Strasbourgban.
Kérdésre válaszolva a Nagy Zsolt elleni pert (melyben január 5-én születik ítélet) is olyan eljárásnak nevezte, amelyet az RMDSZ-nek nincs lehetősége politikai eszközökkel megakadályozni. „Ez is egy DIICOT által kezdeményezett ügy, amely ráadásul eredetileg hazaárulásnak indult. De valójában nincs ügy, nem tudják bizonyítani, hogy Nagy Zsolt bármilyen bűncselekményt elkövetett volna. Ez az ötvenes évek politikai pereihez hasonló eljárás” – fogalmazott a politikus. Hozzátette, az „utolsó pillanatban is” abban reménykedik, hogy a volt RMDSZ-es minisztert felmenti a bíróság.
Kelemen hasonlóságot vélt felfedezni a Nagy Zsolt elleni, illetve az RMDSZ ellen zajló DIICOT-eljárás között. „Ezt is, azt is meg lehetett kreálni. Ha nincs ügy, fel lehet építeni. El lehet jutni odáig, hogy elítéljenek egy kreált ügy miatt valakit” – jelentette ki. A politikus megemlítette Varga Gábor volt OSIM-elnök ügyét is, aki szerinte egy volt munkatársa politikai bosszújának áldozata lett. „De Varga Gáboron is csak annyit tudtunk segíteni, hogy hozzájárultunk az ítéletben megszabott kártérítés kifizetéséhez” – tette hozzá.
A maszol.ro munkatársának kérdésére Kelemen Hunor elmondta: jómaga nem látta a Markó Attila elleni letartóztatási kérelmet, amelyet a parlament jóváhagyott, de akik látták, azt mondják, hogy az ügyészek bizonyítékok hiányában kérték a képviselő vizsgálati fogságba helyezését. Emlékeztetett arra, hogy időközben Markó Attila is megkapta a dossziét, s kiderült, hogy az  aláírása nem is szerepel annak a kárpótlási döntésnek a jegyzőkönyvében, amely miatt eljárás indult ellene.
„Markó Attila korábban csak abban volt biztos, hogy nem volt ott azon az ominózus bizottsági ülésen, amelyen a kárpótlásról döntés született. De abban nem, hogy esetleg nem hamisították-e oda az aláírását vagy íratták utólag alá vele a jegyzőkönyvet. Ez nem történt meg, és ez is szerintem az oka annak, hogy nem emeltek vádat ellene” – magyarázta.
Bárkit letartóztathatnak
Arra a felvetésünkre, hogy ezek szerint ma, Romániában bizonyítékok nélkül is bárkit letartóztathatnak, Kelemen visszakérdezett: „Persze, hogy lehet, ez eddig nem tudta?” Nagy problémának nevezte, hogy az ügyészek ma már úgy érzik Romániában, bármit megtehetnek, és ennek a társadalom nagy többsége tapsol. Megjegyezte: őt magát is felháborította az ebben a kárpótlási ügyben elkövetett hatalmas méretű csalás, de szerinte az ügyészek Markó Attila gyanúsításával „bokrostól lőtték ki a nyulat”.
Cs. P. T.
maszol.ro

Bartók Béla mellszobra áll majd Köröstárkányban
Az ötletgazda Szakács Zoltán köröstárkányi református lelkész, Mikló Ernő helyi RMDSZ-elnök, Szabó Ödön, a Bihar megyei RDMSZ ügyvezető elnöke, és Borsi Lóránt, a Tulipán Kaláka Egyesület vezetője sajtótájékoztatón számolt ma be Bartók Béla mellszobrának elkészültéről, a szobrot haza is vitték Tárkányba.
A szobor makettjét az idei Fekete-Körös-völgyi Magyar Napok alkalmával kapták meg Köröstárkány képviselői, a büszt mai átadása pedig egy egy évvel ezelőtt indult sorozat része, mondta Szabó Ödön. Tavaly Belényesben a Petőfi Sándor szobrát helyezték el a református templom előtt, hogy ott közösségi teret alakítsanak. A szórványban élő Fekete-Körös völgyi magyarságnak több ilyen közösségi térre van szüksége, tette hozzá, ezért felmerült az ötlet, hogy Várasfenesen, ahol a  Bélavára máig őrzi a király emlékét, IV. Béla király kaphatna szobrot.
A szobor elkészítésére a Tulipán Kaláka Egyesület pályázott a Communitas Alapítványhoz, mint Borsi Lóránt elmondta, erre alapszabályzatuk szerint lehetőségük van, mint minden olyan tevékenységhez, ami a közösségépítést, megmaradást szolgálja. A bronz mellszobor egyébként 16 600 lejbe került. Mikló Ernő szerint Bartók Béla szobra az összefogás jelképe lehet a faluban, és a békessége, hiszen  ő mindenkivel szóba tudott állni, és nemcsak magyar, román népzenét is gyűjtött.
A Petőfi-szobor átadásakor gondolt arra, hogy a  helyi magyar értékeket is kutató és felmutató Bartók Bélának szobrot állítsanak Köröstárkányban, mondta az ötletgazda Szakács Zoltán lelkipásztor. Azt tudják, hogy 1911 telén Bartók Béla Köröstárkányban is gyűjtött népzenét, tudják, ki volt az a legény, aki a kocsmában énekelt neki, illetve melyik háznál fordult meg, a porta képe a református kalendáriumban is megjelenik, tette hozzá. Bartók egyik zongoraművében köröstárkányi dallam is szerepel, jegyezte meg a tiszteletes, és azt is elmondta: a szobor helyéről és átadásának pontos idejéről még nem született döntés, még keresik a templom közelében a megfelelő helyet, és az átadása az alkalmat.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Bica-ügy: Markó Attila üléspénzét firtatják
Az ügyészek szerint Markó Attila azzal járult hozzá a Bica-ügyben elkövetett hatalmas csaláshoz, hogy nem vett részt a kárpótlási bizottság ülésén, de „az 50 százalékos bizottsági üléspénzt bezsebelte”. Ez a volt főügyész elleni vádiratból derül ki, amelynek részleteit a Magyarországon tartózkodó politikus nyilvánosságra hozta Facebook-oldalán – tudósít a Maszol.ro.
Mint ismeretes, korábban a képviselő letartóztatását az ügyészség kérésére jóváhagyta a parlament, ám – a Bica-ügy többi gyanúsítottjától eltérően – nem emeltek vádat ellene. Markó Attila korábban már kérte az ellene szóló vádak ejtését, de még mindig nem kapott választ. Pedig szerinte a Bica-ügy vádirata is bizonyítja, hogy ügyészi visszaélések áldozata lett. A dokumentumot kommentálva leszögezte: először is az üléspénz nem 50, hanem mindössze 1 százalékos. Ám az összeget nem azért kapta, mert részt vett azon a bizottsági ülésen, amely a kárpótlási csalást szentesítette, hiszen azon az ülésen nem is volt ott.
„Az egyházi ingatlanbizottság üléséért kaptam azt a rengeteg 41 lejt, amely ugyanabban a hónapban, tehát 2011. március 24-én ülésezett, és azon részt is vettem” – közölte a politikus. Emlékeztetett: a vád kulcsa, hogy a bizottság meghozott egy döntést, ami állítólag téves. „Ennek tükrében kérdem, hogy üléspénztől függetlenül is mióta követek el bűncselekményt azzal, ha azon az ülésen és abban a döntésben, amely a vád lényegét, központi fogalmi elemét képezi, ÉN NEM VAGYOK JELEN?”. Végezetül Markó leszögezte: akár szándékosan, akár hanyagságból történt mindez, ilyen jogellenes magatartást jogállamban korrupcióellenes főügyészhelyettes nem tanúsíthat. Alina Bica már hat napja éhségsztrájkol, nem fogadja el sem a fogdai, sem az otthoni élelmet – jelentette be tegnap a nagyértékű visszaélés vádjával november 22-én előzetes letartóztatásba helyezett volt terroristaellenes főügyész ügyvédje. Bica tegnap is kérte, hogy az ünnepekre engedjék haza – házi őrizetbe vagy bírósági felügyelet alá –, de három bírói testület sorra felmentést kért a döntés alól, csak estére sikerült egy negyediket találni, amely vállalkozott rá, a döntésről azonban lapzártáig nem érkezett hír.
Háromszék
Erdély.ma

A szeretet és a család a fontos
Nyárádmagyaróson arra kerestük a választ, miként készül fel rá, hogyan éli meg és ünnepli a közösség a karácsonyt. Bár mindketten máshonnan érkeztek ide, a lelkész és iskolaigazgató válasza egybehangzó: ez a szeretet és a család ünnepe.
A falu hatalmas kultúrotthonában péntek délután mutatták be karácsonyi műsorukat az iskolások. Iszlai Tünde igazgatónőtől megtudtuk: ez a műsor része az iskolai programnak és hagyománya is van. Minden osztály készül, a pedagógusok megegyeznek, hogy kik tanulnak verses összeállítást, kik betlehemest vagy épp színdarabot. A szülők nagy szeretettel fogadják a műsort, amelynek mindig van mondanivalója: hogy a karácsony nem a nagy ajándékozások, hanem a szeretet ünnepe. És ezt akarják a szülőkkel is megértetni, hogy a gyerekeknek a szeretetre, családi otthonra, békességre van a legnagyobb szükségük.
Az adventi időszakban már az iskolában is felkészülnek a karácsonyra, a gyerekek megtanulják, mit jelent az advent, miért készítünk koszorút, miért gyújtunk gyertyát, próbálják megértetni velük, hogy ez a négy hét a jóságról szól.
Iszlai Tünde és húga Aranyosgyéresről jött férjhez Nyárádmagyarósra, ezért a karácsony számukra tényleg családi ünnep. Karácsony szombatján elmennek a templomba, műsor után pedig meglátogatják egymás családját, megnézik, mit hozott az angyal. Bár itt nem szokás, ők ünnepi dalokkal is köszöntik egymás családját, hiszen otthon úgy szokás. Ezt követi a közös családi vacsora.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Évfordulók jegyében (Kulturális műsorok)
Összesen 51 rendezvény, ebből 23 Sepsiszentgyörgyön, 11 Székelyudvarhelyen, 9 Csíkszeredában, kettő-kettő Gyergyószentmiklóson, Madéfalván, Kolozsváron, egy-egy Marosvásárhelyen, Zilahon; vagy műfaji csoportosításban: 21 történettudományi, 11 irodalmi, kilenc fotóművészeti, nyolc zeneművészeti, hat képzőművészeti, egy sport – ezek a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának 2014-es statisztikai adatai.
Kiértékelőjében Lakatos Mihály, az intézet vezetője elmondta, az idei esztendő főbb rendezvényeit az évfordulók köré csoportosították, ezek hozadéka az eredeti és maradandó kulturális értékek keletkezése. Így a Siculicidium 250. megemlékezésére képzőművészeti pályázatot hirdettek meg, melyre 35 műalkotással Kanadától Skócián, Hollandián, Ausztrián és Magyarországon át Erdélyig félszáz alkotó jelentkezett. Az első világháborús programsorozatuk kiemelkedő rendezvényévé vált a Zayzon Ágnes és zenekara által összeállított eredeti műsor, a holokauszt 70. évfordulójára Kolozsváron szervezett konferencia a magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Ligeti Ernőt és Karácsony Benőt állította középpontba. A Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázatuk szerényebb eredményekkel zárult, Lakatos Mihály azonban kiemelte, egy jó és új színmű is született e felhívás nyomán, mely többet érdemel egy felolvasószínházi előadásnál. Az állandósult programok mellett, mint A magyar nemzet története sorozat, az első román nyelvű Hamvas Béla-mű kiadását emelte még ki Lakatos Mihály, ami azért is jelentős teljesítmény, mert A bor filozófiája című alkotást Hubbes László anyanyelvéről fordította a másik nyelvre. A jövő esztendő első negyedében az elkezdett rendezvénysorozatok (A magyar nemzet története előadásainak meghívottja többek között Romsics Ignác) és a már bejáratott programok (március 15-i zenés-irodalmi összeállítás) mellett ezúttal is több programot szervez a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központja, januárban Polgári kultúrpolitika: eredmények és dilemmák címmel L. Simon László könyvbemutatóját, a hetvenéves Ferenczes István költő köszöntésére Krónikás ének címmel pódiumműsort, februárban a Lola Blau színdarabot hozzák el Sepsiszentgyörgyre, márciusban A Bozgortól Marosvásárhely fekete márciusáig címmel pedig a jövőben negyed százada történtek dokumetumfilmes, illetve irodalmi feldolgozásával ismerkedhet a közönség.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amikor a lelkek összeérnek (Karácsony)
Ütő Gusztáv újrakezdő ember. E tálentumára a Munkácsy Mihály-díjas, öt gyermekes képzőművész hétköznapjaiban is gyakran alapoz, nap mint nap meg kell próbálnia egyensúlyt teremteni családapai, tanári és alkotói feladatai, szerepei között. Hatvanadik születésnapja felé araszolva elégedetten állítja, apróságai enyhítenek szomorúságon és bánaton, vidámabb az élet, ha sok a gyermek; ők nem- csak karácsonykor, hanem az év minden napján éltető örömforrást jelentenek.
Árkosi hamuban sült pogácsa Apa nélkül nőtt fel, az a fajta megnyugvás hiányozhatott gyermekkorából, amit most legkisebb fia érez akkor, amikor óvodába menet megfogja a kezét. Örmény gyökerű, elrománosodott désaknai édesapja egy, másfél éves korában „eltűnt” életéből – emlékezik vissza Ütő Gusztáv. Sepsiszentgyörgyön született 1958-ban, Árkoson nevelkedett, és unitárius vallására – noha templomba csak ritkán járó istenhívő – kisdiák kora óta büszke. Gyermekkorában az a mondás járta, „Árkoson még a pap is unitárius”, jóllehet, más felekezetűek is éltek a faluban. A családban főleg nők vették körül, a férfi, akire leginkább felnézett, s valamiképpen apját is pótolta, dédnagyapja, Ütő Sándor. Kilencvenkét esztendős korában, 1966-ban hunyt el, szavait nagyra tartó dédunokája pedig nagyon hálás a sorsnak azért, hogy nyolc évig mellette lehetett. A rendtartó székely falu világából érkezett dédnagyapja nemcsak apját pótolta,  példakép számára.
Ötgyermekes családapaként – Bence (1987-ben született), Zselyke (1989), Elek (2004), Zente Zolta (2009) és Borbála Katalin (2013) – próbálja mindazt megadni gyermekeinek, amit ő apjától nem kaphatott meg. Nagyon meginoghat egy gyermek, véli, ha nincs biztonságérzete, az a legbiztonságosabb, ha mind az anyja, mind az apja ott van mellette; saját tapasztalatból tudja, ha egyikük hiányzik, lelkében nyoma marad. Miután az első feleségétől különvált, két, serdülő gyermeküket évekig egyedül nevelte Sepsiszentgyörgyön, aztán Zselyke lánya édesanyját követve Magyarországra költözött, ám Bence fia továbbra is vele maradt. Ütő Gusztáv számára azóta is állandó „belső ösztönös vágy”, hogy otthonában karácsonykor mind az öt gyermeke együtt legyen. Jól emlékszik válása utáni első karácsonyára: 2001-ben szenteste hárman ültek a fenyőfa körül: lánya, fia és ő. Erőteljes összetartozási élménye volt, miközben az apró karácsonyfán egy szál gyertya égett, s egyetlen dísz árválkodott rajta. Az a karácsony lezárt egy folyamatot, és ebben a végben ő az újrakezdés esélyét látta. Ütő Gusztáv azóta is rendületlenül beszél elkeseredett barátainak, tanítványainak az újrakezdés jelentőségéről, egy képzőművész számára különösen fontos, hogy maradjon energiája az újbóli nekifutamodásra, mert csak „számos kudarc után jön némi sikerélmény”. Egyensúlyt teremteni
Második feleségével, Kingával 2002 óta élnek együtt. Miután megszületett első közös gyermekük, Elek, Ütő Gusztáv arra gondolt, középiskolai tanárként nehezen tud szeretteinek megfelelő életkörülményeket biztosítani, ezért 2005-ben budapesti doktori képzésre felvételizett, hogy dolgozhasson felsőoktatási intézményben is. Többszöri felkérés után a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen kezdett tanítani, 2007 óta ingázik Váradra, havonta kétszer ül vonatra, hogy szerda reggeltől péntek estig oktathasson. Emellett középiskolai tanár a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban, olyan pedagógus, aki az oktatást „szakmai szintnek”, vagyis hivatásnak tekinti.  Rajzkört vezet a Míves Házban, hozzátartozóinak e munkák révén biztosít jó megélhetést, de azt is tudja, egy családban legfontosabb a lelki kapcsolat. Számos művészeti és közéleti feladatot vállalt, ám felesége bátorítására ötvenéves kora után átértékelte ezt, és egyre gyakrabban mond nemet a felkérésekre.
Három gyermeküket Kinga otthon dolgozva neveli, azt tartja, „vagy a munka, vagy a gyermek”. Ő ez utóbbit választotta, inkább „esti műszakban” varrja alkotásait, tudatosan kevesebbet. Húsz évvel fiatalabb férjénél, számára a nagy család természetessé vált, összenőttek. Egykor öt gyermekről álmodott – hármat szült és kettőt „kapott ajándékba”. Varrásra született, meséli, e technikával játékokat, zöldségeket, gyümölcsöket készít, foltvarrással foglalkozik, ezt szeretné tenni a jövőben is. Év végére nagyon felhalmozódik minden, idén először kellett három apróságról gondoskodnia, ez kimerítette, így sok tennivalója miatt úgy érzi, náluk a karácsony igen „sűrű”. Noha ifjú egykeként Ütő Gusztáv még azt hitte, egy utód elég, most már úgy érzi, öt gyermeke egyre nagyobb elégtételt jelent, születésükkel egy-egy „újabb lélek került a családba”. Bár testvérek és erős lelki kapcsolat alakult ki közöttük, öten ötfélék, ám „mindenik egyformán szeretnivaló”. Örömforrásként tekint gyermekeire és sokasodó apai feladataira, s bár azt mondják, dombvidéken messze gurul az alma a fájától, sokoldalú színművész fia újabban plakátkészítési stílusával lepi meg, s megerősíti abban, hogy minden gyermeket arra kell bátorítani, tegye, ami neki jó, a szülőnek nem szabad ráerőltetnie saját akaratát.
Zselyke lánya két kis gyermekével bővítette a nagy családot, így Ütő Gusztáv kétunokás nagyapa. Sokat derülnek azon, hogy egyik unokája nagyobb, mint legkisebb lánya, ezt úgy emlegeti, hogy „Borika, az unokám nagynénje, két évvel kisebb, mint Zenkő unokám”. Ennek így kellett történnie, teszi hozzá, ennek is szerepe van családjukban, és nagy öröm, hogy néha az unokák a gyermekeivel együtt hancúrozhatnak.
Hétköznapjai állandó egyensúlyteremtési kísérletről is szólnak: Ütő Gusztáv családapai, oktatói és alkotói szerepének akar legjobb tudása szerint megfelelni úgy, hogy egyik se menjen a másik rovására. Nehéz feladat, maga is elismeri, ritkán sikerül, véget nem érő, örök vívódással járó próbálkozás. És e folyamatos törekvés közben beismeri, az egyensúlytalansági állapot is természetes, emberi. Akkor is próbál gyermekeivel foglalkozni – „legózni” –, amikor szombat reggel kimerülten, „félapaként” hazaérkezik Váradról, s amikor csak teheti, esténként mesét olvas nekik, mert reakciójuk, szeretetteljes kisugárzásuk sok mindenre gyógyír. Doktori értekezését nyolc évig írta, ezalatt kevesebbet játszott gyermekeivel, másrészt többet olvashatott és árnyaltabban fogalmazhatott; Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön című munkáját 2013-ban védte meg a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Nem nyugtalanítja, hogy míg a kicsikkel törődik, nem festhet – egy éve készített egy monumentális olajképet –, mert úgy véli, a Jóisten lehetőséget teremt arra, hogy a fontos, súlyos mondanivalójú alkotások ilyen körülmények között is megszülethessenek, s ez a szelekció jót tesz művészetének. Életkörülményeikkel, három szobás, negyedik emeleti tömbházlakásukkal elégedett, mint mondja, nincsenek nagy terveik, nem akarnak házat építeni, mert saját tapasztalatból tudja, hogy a kényszeredett téglarakás elidegeníti egymástól az embereket.
Ütő Gusztáv harcos alkotó, akcióival alaposan kiveszi részét a székelyföldi autonómiaküzdelemből. Az öntörvényű művész dédnagyapja önrendelkezésre alapuló életszemléletére is hivatkozva ugyanis elvárja, hogy közösségét ne vezessék orránál fogva. A székelységet megilleti az autonómia, ezért Autonómia és Székelyföld – általa műalkotásnak tekintett – tábláit magasba emelve bátorítja polgártársait, ki kell harcolnunk az önrendelkezést.
Az ötvenhat esztendős, egyebek mellett Munkácsy Mihály-díjjal is elismert képzőművész most az összegzés időszakát éli. Több mint félezer eddigi performanszának dokumentumait rendszerezi, műleírásait végzi, azok kétharmadát külföldön (Ja­pánban, Mexikóban, Kanadában, az Egyesült Államokban stb.) mutatta be „kulturális diplomataként, Székelyföld küldötteként”. Amikor véget ér körülötte a nyüzsgés, éjszakánként ír, napközben rohan a tördelőszerkesztőhöz. Néhány hiánypótló kötet kiadását tervezi, hamarosan megjelenik az Autonómia Anatómia tárlat katalógusa és Akcióművészet Székelyföldön című könyve, utóbbin évek óta dolgozik. Elég lenne egy mosoly
Nem örül annak, hogy a karácsony „a huszadik századi átvett szokások szerint az ajándékozásban merül ki”, Ütő Gusztáv ilyenkor inkább a lelki békére, Krisztus születésére gondol. Úgy látja, ünnep előtt  feszült ajándékvásárlási láz rabolja el az emberek idejét, csak arra összpontosítanak, hogy kinek mit vegyenek. „Teljesen eltereli a figyelmet karácsony lényegéről ez az ajándékozási divat, közben elég lenne egy mosoly, egy érintés, egy simogatás; de elkövetjük azt a hibát, hogy  gyermekeinket hozzászoktatjuk ahhoz, hogy évről évre nagyobb ajándékot kapnak. És az ajándék már nem lelki és szellemi, hanem anyagi eredetű.” Advent idején, számítógépesgrafika-órákon a Plugor Sándor Művészeti Líceumban karácsonyi képeslapot, üdvözlőlapot, plakáttervet készíttet diákjaival, és ilyenkor hangsúlyozza, hogy a munkákon ne jelenjék meg a kereskedelem, az ajándék, hanem azt kéri, a plakát a szeretet ünnepéről, Jézus Krisztus születéséről szóljon. – Nálunk ilyenszerűen alakul karácsony – összegez –: próbálunk hangulatot teremteni, már napokkal, hetekkel azelőtt karácsonyi dalokat hallgatunk. Izgalommal várjuk a fényt, hiszen a karácsony – amikor leghosszabbak az éjszakák – a fény ünnepe; valójában mi kellene egymás fényei legyünk, nem pedig pénzért vásárolt csillogásnak, fizikai vágyakat kielégítő ajándéknak kellene örülni. Ütő Gusztávék ezekre összpontosítva igye­keznek mind a két iránynak megfelelni: a gyermekek elvárják, hogy legyen ajándék, azt is kipuhatolják, mit szeretnének, és az angyal azt elhozza, de figyelnek a hangulat megteremtésére, füstölővel, gyertyaillattal, a csillagszóró különös, enyhén csípős szagával. Gyermekkorából emlékszik csillagszóróra, nagyon felemelő volt azt nézni, illatát érezni, másnap reggel felébredve látni a feldíszített fát; akkoriban még kevés volt a vásárolt dísz, inkább az arany és ezüst színűre festett dióból volt több, dédnagyanyja apró süteményeket készített, azokat aggatták fel cérnával a karácsonyfára... Szerinte jó lenne karácsonykor is egyensúlyt teremteni valahogy lélek és szellem, illetve tárgyi és anyagias vágyak között, de ez nem mindig sikerül.
Idős édesanyja is velük tölti a karácsonyt, amennyien csak tudnak, összegyűlnek a családból, ilyenkor „a lelkek összeérnek”. A szeretet ünnepén Ütő Gusztáv örül, hogy jelen lehet négy gyermeke, de bántja, hogy távol marad az ötödik, Zselyke lánya. Mást nem tehet, felhívja, váltanak néhány szót. „Hiányérzethez hasonló ez, jó lenne együtt látni, megölelni őket, gyermekeim szemébe nézni, ez lenne a tekintetek érintkezése”... De nem adja fel: bízik benne, hogy egyszer, jövőre vagy azután ez is sikerül; hiszi, hogy eljön az a pillanat, amikor együtt lesz az egész család, készítenek majd egy közös fényképet, különös, tömeges szelfihez hasonlót, hogy ne csak arra emlékeztessen, „vidámabb az élet, ha sok a gyermek”, hanem arra is, volt egy karácsony, amikor mindannyian együtt énekelhették a Mennyből az angyalt...
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ferenczes István hetvenéves (Karácsony)
Ferenczes István verseit elsősorban tartásuk, erejük miatt szeretem, valamint azért, mert témái az én témáim is: írásaiban úgy jelennek meg jellegzetesen székely és közéleti motívumok, hogy mindeközben az individuum, az egyéni sors kérdéseit is faggatja. Egy korábbi méltatója ezt úgy fogalmazta meg kissé tudományosabban, hogy: „A költő otthonról kapott erkölcsi-folklorisztikus-nyelvi örökségét próbálta összeegyeztetni a posztmodern világ közérzetével.”
Ferenczes István nem átall értékekről – és nem csupán értékvesztettségről – beszélni, nem átall Istent említeni – és nem csupán hiányát, a kételyt sorolja. Eddig több mint húsz megjelent könyve (főként versek, de van publicisztika- és riportkötet is) helyét ismerő, egyenletesen építkező alkotót mutat, aki önmagát nem csupán kallódó bábuként, hanem a közösség részeként határozza meg. Ezért is van tartása, ereje verseinek, ezért is jó olvasni őket. Ferenczes Istvánban tehát költőként is érezhetünk egy adag szociális érzéket, ez talán azzal is magyarázható, hogy hosszú újságíró-életpálya van mögötte: 1968-tól ’75-ig a Hargitánál dolgozott, onnan politikai okokból eltávolították, 1979-ben a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója, riportere lett. Tehát két lábbal kellett állnia a földön, és szembe kellett néznie népe egyre romló helyzetével. Talán ez adja, hogy verseiben is mindegyre visszatérnek ezek a sorskérdések. Kötetei közül nehéz kiemelni egyet-kettőt, az én szívemhez mégis Bacchatio Transilvanica című verseskönyve, valamint Székely tántorgó című esszékötete áll legközelebb, de gyermekkoromban az Indián a Hargitán című verseskönyvét is örömmel forgattam, mint ahogy most saját gyermekeim teszik. Ugyanakkor jó az, hogy az életmű az utóbbi években is gyarapodott, elég, ha csak a Zazpi vagy az Amor mystica című verseskönyvére gondolunk, tehát Ferenczes esetében nem egy elbizonytalanodott, elhallgató művész áll előttünk, akit díjjal meg kell erősíteni, hanem olyan alkotó, akinek jó egészséget kell kívánni további tervei megvalósításához.
A húsz kötet jelzi, hogy vaskos költői életműről van szó, ezt azonban még kiegészíthetjük néhány jelentős megvalósítással, melyek közül is legjelentősebb a Székelyföld folyóirat megalapítása, mely orgánum mára Erdély legjelentősebb kulturális folyóiratává nőtte ki magát. Egész életpályáján látszik tehát, hogy Ferenczes építkező ember, így költőként is az a fajta, aki nem elsírja a hiány, az üresség állapotát, hanem igyekszik kitölteni azt. A cselekvő felelősség vezette abban is, amikor 1990-ben, a változások után közéleti tisztségeket vállalt. Érdekes színfolt életében, ahogy a megváltozott sajtófogyasztási szokások közepette igyekezett felmutatni az értékközpontú újságírást-szerkesztést. Az 1990-es évek forrongó, zűrös időszaka ez, amikor én egyetemi hallgatóként ismerkedni kezdtem a kortárs költészettel, amikor például Ferenczes István Félidő, félpokol című verseskönyvét is elolvastam. Ferenczesnek sikerült kilábalnia az 1990-es évek válságaiból, sikerült újraértékelnie az újraértékelni valókat, és sikerült megerősödnie, hogy az új évezred már olyan alkotót mutasson, aki hirdeti: a világ változhat, én vagyok, aki vagyok. Aki mindig is voltam. Kulákszülők gyereke, akit pap nagybátyjai megerősítettek a katolikus hitben, aki vállalja székely-magyarságát, és azt, hogy a világra valami céllal jött, és kötelessége eme célt kiteljesíteni. Versben, esszében, cselekedetben, emberi példában.
Komoly fegyvertények ezek, mint ahogyan az ezt honoráló díjak sora is elég hosszú: Ferenczes István eddig többek között Szabó Zoltán-díjat, József Attila-díjat, Balassi Bálint-emlékkardot és Arany János-díjat, legutóbb meg az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány az előbbieknél talán szerényebb, de gesztusértékében mindenképp jelentős díját kapta. Mert úgy gondoljuk, fontos, hogy a szűkebb pátria is küldjön jelzéseket az elismerésre. A közülünk valókról olykor hajlamosak vagyunk elfeledkezni, esetükben természetesnek vesszük, ha jók, ha erősek, ha megvalósításaik vannak. Hadd erősítsük  meg   a  hetvenéves Ferenczes Istvánt is a hitben, hogy érdemes volt, s  hogy még mindig érdemes.
ZSIDÓ FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Maros megye Kelemen Hunort jelöli
December 22-én tartotta ez évi utolsó gyűlését a Maros megyei Területi Képviselők Tanácsa. A testület Kelemen Hunort nevezte meg Maros megye szövetségi elnökjelöltjének. A hétfői gyűlésen továbbá határozatot szavaztak meg a 2016-os önkormányzati és parlamenti választásokra való felkészülést illetően, valamint állásfoglalást fogadtak el a Mikó-ügy kapcsán.
Borbély László, a szövetség politikai alelnöke szerint nagyon mozgalmas év áll az erdélyi, Maros megyei magyarok mögött, hiszen idén két választás is volt. A következő időszakot illetően elmondta: "a következő két évben meg kell nézzük, hogy mit csinálunk itt, Maros megyében, hogy a polgármestereink megmaradjanak, hogy minél több magyar polgármesterünk, tanácsosunk legyen és hogy ott legyünk a parlamentben".
Brassai Zsombor megyei elnök szerint a bizalom a kulcsszó, amiért a továbbiakban nagyon meg kell dolgozni, annak érdekében, hogy az erősödjön, különben a 2016-os célok nehezen teljesíthetőek. Politikai beszámolójában két fontos Maros megyei oktatásügyi kérdésnek a megoldását hangsúlyozta. "Több mint kétéves küzdelem után sikerült egyezségre jutni, politikai partnereket találni ahhoz, hogy létrejöjjön a Római Katolikus Gimnázium, és jövő tanévtől saját épületében elkezdje nulladik, ötödik és két kilencedik osztállyal az oktatást. Ezzel létrejön Marosvásárhelyen a második önálló magyar iskola. Sikerült a Bolyai líceum épületét illetően egyeztetni, megvan az esély arra, hogy az önkormányzat és a református egyház együttműködési szerződést kössön, amely lehetővé teszi, hogy közpénzeket is fordítsanak az ingatlan felújítására" – mondta Brassai.
Markó Béla szenátor elmondta, mindenképp meg kell emlékezni és érdemes visszatekinteni arra, ami ezelőtt 25 évvel volt. "Az RMDSZ huszonöt esztendeje – a Kárpát-medencében egyedülállóan – talpon van, ez az egyetlen érdekvédelmi és érdekképviseleti magyar szervezet, amely nem szakadt ketté, nem oszlott meg, nem alakult át, a nevét sem változtatta meg" – mondta a szenátor, majd hozzátette: "úgy, ahogy az elmúlt 25 évben nehéz pillanatokat éltünk át, és mindig erővel kerültünk ki belőlük, most is ez fog történni. Attól függetlenül, hogy kormányon vagyunk, vagy nem vagyunk kormányon, Romániában két-három esztendeje egyértelmű az etnikai viszonnyal kapcsolatos visszarendeződési szándék. A himnuszkérdés, a zászlókérdés, a restitúciós kérdés elindíthat egy olyan folyamatot, amely elvezethet a teljes visszarendeződéshez. Az a nagy kihívás, hogy lebontják-e, amit felépítettünk? Folyamatosan próbálnak minket gyengíteni. Ezért félre kellene tenni minden ideológiai meg más jellegű különbséget, mert minden szempontból együtt és minden szempontból erővel kell továbbmenni."
A megyei elnök javaslatára a TKT határozatot fogadott el, melyben a 2016-os önkormányzati és parlamenti választások tekintetében az ügyvezető elnökséget általános választási és jelöltállítási szabályzat és ütemterv kidolgozásával bízta meg.
Az RMDSZ Maros megyei szervezete
Népújság (Marosvásárhely)

Állásfoglalás
Az RMDSZ Maros megyei szervezete veszélyesnek tartja a Ploiesti-i Táblabíróság 2014. november 26-án hozott döntését, melynek következtében a Székely Mikó kollégiumot visszaállamosították, és Markó Attila parlamenti képviselőt, Marosán Tamást, a református egyház volt jogtanácsosát, valamint Silviu Climet, az Igazságügyi Minisztérium akkori bizottsági tagját három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.
Szolidaritásunkról biztosítjuk a véleményünk szerint igazságtalanul meghurcolt tisztségviselőket, akik jóhiszeműen, a közösség megbízásából végezték érdekvédelmi munkájukat.
A példátlan bírósági ítélet, véleményünk szerint, sérti a jogállamiság elveit, a magántulajdonhoz való jogot, valamint azt sugallja, hogy a megszerzett jogokat el lehet veszíteni. A Mikó-ügyben hozott döntés precedensértékű, így aggodalommal vettük tudomásul a volt Maros megyei prefektus azon intézkedését, melyben a Bánffy- örökösöknek jogerősen visszaszolgáltatott javak visszaállamosítását kéri rendkívüli perorvoslat révén.
Bízunk abban, hogy a Mikó-ügyet követően nem kerül sor több visszaállamosításra, és a restitúciós folyamat folytatódni fog.
A Maros megyei RMDSZ
Területi Képviselők Tanácsa
Kelt 2014. december 22-én, Marosvásárhelyt
Népújság (Marosvásárhely)

Meglepetés Nagysármáson
Meghatóan szép karácsonyi műsorral szerepeltek a nagysármási szórványotthon lakói a helyi református templomban. S mert az ünnep környékén nem lehetetlenek a csodák, a meglepetés ezúttal sem maradt el. Ünnepély közben érkeztek meg az "angyalok" a távoli Szombathelyről. Az Erdélyi Magyarokért szervezet tagjai, Hanyi Zsolt és Bognár Attila vezetésével, összesen heten, ajándékot hoztak a központban élő mezőségi gyermekeknek.
A tíz gyermek, akik olyan településről származnak, ahol nincsen már magyar oktatás, és néhány esetben nehéz anyagi helyzetben vannak a szülők is, az ősszel költözött be a frissen felavatott központba, amely a régi parókiaépületből alakult át közös erőfeszítéssel kényelmes otthonná (a válaszúti Kallós Alapítvány vezetésével a magyar kormány, az RMDSZ országos szervezete, holland gyülekezetek, segélyszervezetek, cégek, magánszemélyek, a helyi egyház anyagi támogatásával). Bár az ősz nehéz volt, mivel anyagi okokból csak decemberre sikerült beszerelni a központi fűtést, jelenleg minden kényelmet biztosít a központ, amelyet Lukács Melinda irányít. Szívvel-lélekkel a gyermekek mellett áll Balázs Lajos lelkész és felesége, s szeretettel veszi körül őket a presbitérium és a gyülekezet. Korábban már beszámoltunk arról, hogy sokan támogatták a központot. A szponzorok között meg kell említenünk, hogy dr. Salat Csaba, a SalusRom cég vezetője az idén sem feledkezett meg róluk, s John Bird egyesült királyságbeli gyógyterapeutával együtt a legnehezebb időszakban nyújtottak anyagi segítséget, akárcsak Kelemen Bernát vállalkozó. Feier Marioara sármási gyógyszertár-tulajdonos Mikulás-csomagokkal és a legszükségesebb gyógyszerekből álló csomaggal kedveskedett. Székely Szabina tanítónő negyedikes tanítványai ruhákat, írószereket, játékokat gyűjtöttek össze a központ lakóinak, s gyümölcsből, édességből álló csomagot vittek iskolástársaiknak. Kecskés Izabella óvónő és testvére, Szabó Enikő Csilla Kolozsváron élő orvosnő felkérésére akadtak jó szándékú emberek Sármáson és másutt is, akik anyagi támogatást ajánlottak fel, amiből cipőt, iskolástáskát vásároltak a gyermekeknek, egy rezidens orvos pedig csomagokat biztosított a központ lakóinak.
Bár ígéretesen szaporodik a támogatók száma, ahhoz, hogy az emeletes épület és a személyzet költségeit fedezni tudják, további segítségre van szükség. Aki úgy érzi, hogy fontos számára a mezőségi gyermekek anyanyelven történő oktatása, valamint a Belső- Mezőségen működő immár egyetlen magyar tagozat fennmaradása, a továbbiakban is támogathatja a nagysármási szórványotthont a Parohia reformata RO27BRDE270SV83340312700-as számlaszámon vagy személyesen is meggyőződve az ott folyó munka eredményességéről.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

A murokországi betlehemezés száz esztendeje
A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, és napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.
Murokország betlehemes határai
Murokországot ne keressük a térképen. A kérdésre, hogy hol van Murokország és meddig terjed, azt válaszolhatnánk: földrajzilag az Alsó- Nyárádmentén, egyébként pedig csak a szóbeszédben létezik és terjed. Egy falucsoportról mondják Székelyföld, az egykori Marosszék egyik legsűrűbben lakott vidékén, ahol az emberek életformáját mintegy háromszáz éve a piacozó zöldségtermesztés alakította és alakítja napjainkban is. Székely humorba oltott népi, néprajzi táj.
Azt nem merem állítani, hogy a karácsonyi betlehemezés is ugyanennyi ideje hozzátartozna e vidék népi kultúrájához, de Murokország határait aszerint is meg lehetne húzni, hogy a 20. század elején, közepén melyik faluban élt a betlehemezés szokása. Az eddigi gyűjtések és a magam adatai szerint betlehemeztek Luka- és Ilencfalván (mai neve: Dózsa György), Teremiújfaluban, Káposztásszentmiklóson, Csibán, Karácsonyfalván, Folyfalván és Somosdon is. Ezek a falvak mind reformátusok, tehát a betlehemezés itt a reformátusok hagyományvilágához tartozott, akárcsak a Mezőségen, Kalotaszegen vagy az Alföldön.
Betiltották, tetszhalottá vált
A diktatúra szorításának erősödése idején, a ’80-as évek elején sorra vettem a fenti falvakat; a betlehemezésről és más karácsonyi népszokásokról érdeklődtem. Káposztásszentmiklóson és Csibán az öregek emlékeztek a gyermekkorukbeli betlehemezésre, de szövegéből és énekeiből csak foszlányok jutottak eszükbe. Somosdon több eredménnyel jártam. Székely Viktor 60 év körüli gazda, akit a faluban szószólói tehetségéért mindenki a megtisztelő "Kossuth" néven emlegetett, gyönyörű karácsonyi köszöntőket mondott, és megígérte, hogy a betlehemezésnek is utánanéz, mert azt már a ’40-es évek vége óta nem gyakorolják. Ez volt a helyzet Lukailencfalván is. Ide pedig már a helybeli betlehemes játék szövegével, leírásával felszerelkezve mentem. Időközben ugyanis megkaptam az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez című, 1939-ben Kolozsváron kiadott kötetet, amelyet hetven néprajzi gyűjtő munkája alapján két fiatal teológus, Makkai Endre és Nagy Ödön állított össze. A gyűjteményben Adorjáni Zoltán református igazgató tanító lejegyezte az itteni karácsonyi játékot a részt vevő gyermekek elmondása alapján. "Lehet, hogy volt, de már rég nem járják." "Betiltották, nem szabadott ilyesmivel foglalkozni" – válaszolták érdeklődésemre. De azért útbaigazítottak. Menjek a szomszédos Újfaluba, úgy tudják, ott még betlehemeznek.
A felújított betlehemezés
Teremiújfaluban végre találkoztam az élő vagy felújított betlehemezéssel. De ennek is megvan a története. Vetési András középkorú gazdaember és zöldségtermesztő nem kérdezte senkitől, hogy szabad-e vagy nem. Amikor a legnagyobb fia akkorára cseperedett, András bácsi elmesélte és megmutatta, milyen volt az ő idejében a várva-várt karácsonyi játék. A kalendárium akkor 1975-öt mutatott. Vetési András negyedszázaddal azelőtt, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján járt betlehemezni. Utána náluk is betiltották. Ebben az emberöltőnyi időben a szokás tetszhalottá vált, csak a felnőtt korosztályok emlékezetében élt, a fiatalok egyáltalán nem ismerték. Ezért mondogatták sokáig a faluban: "No, András, ember vagy, mert amit elfelejtettünk, te felelevenítetted". Ahogy meghallották, hogy járnak, hívták őket Lukafalvára, Ilencfalvára is. Vetési Andrást pedig hívták a milíciára. Megfenyegették, hogy elviszik, mert rendszerellenes dolgokra biztatja a gyermekeket. A milíciára hívásnak az lett az eredménye, hogy a következő generáció nem mert betlehemezni. Aztán egy-két évnyi kimaradás után csendben újból elindultak, András bácsi háttérbeli irányításával. A hetvenes évek második felétől megszakítás nélkül, minden évben sor kerül a betlehemezésre.
Mostan kinyílt egy szép rózsavirág
A murokországi betlehemes játéknak – mind a harmincas években lejegyzett lukailencfalvi, mind a felújított teremiújfalusi változatnak – hét szereplője van: a csengettyűs bottal beköszönő Kengyelfutó, a Király, Szent József, a betlehemi istállót vivő két Angyal, és két – az ifjabb és az öregebb – Pásztor. Az előadás azzal kezdődik, hogy a Kengyelfutó beköszönő versével engedélyt kér a gazdától a betlehemi történet előadására; miután bemennek, a Király elmondja jövetelük célját: "Mi nem azért jöttünk, hogy itt históriázzunk, hanem az Úr Jézusról példát mutassunk". A játék két jelenetből áll: a szálláskeresésből és a pásztorjátékból. Az elsőben Szent József bebocsáttatást kér, de a Király elutasítja, a másodikban a pásztorok ajándékokat (bárányt, sajtot) visznek Jézuskának. A játékmenet egyszerűsödött, szinte egybeolvadt a két jelenet, a váltást az énekek biztosítják, szinte több benne az ének, mint a prózai rész. Legjellemzőbb éneke a "Mostan kinyílt egy szép rózsavirág" kezdetű karácsonyi népének, amelyet napjainkig több vidéken ismernek.
1989, amikor terroristáknak véltek
András bácsi az újfalusi betlehemes játék szövegét, énekeit karácsonyi lélekkel úgy "előadta", hogy egyszemélyes szent színházi élményben részesített. Abban maradtunk, hogy 1988 karácsonyán is eljövünk, és néhány helyre elkísérjük a betlehemező fiatalokat, de valami közbejött, akkor nem sikerült, elmaradt 1989 karácsonyára. A huszonöt évvel ezelőtti véres karácsonyra. De járnak-e most a betlehemezők, akik Jézus születéséről példát mutatnak? Járnak, járnak, de kicsiben, nem mennek más faluba, így András bácsi. Bálint Zsigmond fotós barátommal csak mi mentünk "más faluba" karácsony első napján délután. Vásárhelytől Újfaluig legalább háromszor megállítottak a "rend új őrei", gyanúsan nézegették felszerelésünket. Újfaluban is idegenkedve fogadtak, hiába volt velünk Vetési András. Keserűen nevetve mesélte később az okát: elterjedt a faluban, hogy a villanyóráját leolvasni mentünk hozzá, mások azt híresztelték, hogy magunkhoz édesgetjük és elvisszük a gyermekeket, voltak, akik éppenséggel terroristákat gyanítottak a fényképezőgéppel és magnóval felszerelkezett idegenekben. Megértem a falu akkori, álhírekkel táplált és manipulált lelkiállapotát. Többrendbéli találkozással és házi beszélgetésekkel felmelegedett aztán irántunk a falu, megnyíltak az emberek.
Színjáték és szimbolikus szertartás
Meggyőződhettem, hogy itt nemcsak a karácsony gazdag szokáshagyományokban, hanem a farsangi időszak és húsvét ünnepe is. És megérteni véltem azt is, hogy miért itt újították fel egyszerű, értelmes falusi emberek a szent színjátékot, és miért állandósult újból: mert a teremiújfalusiak belső értékrendjének lényegéhez tartozik, sok szállal kapcsolódik a közösség kultúrájához. Ezért jártunk velük ’89-ben, ’90-ben, ’91-ben; próbáltuk megérteni a házról házra járó színházi előadás értelmét. Mert az, színházi előadás, bár csökevényes formában: bekérezés, szövegmondás–párbeszéd, éneklés, megmutatás rögtönzött színpadon (betlehemi csillagos istálló, fehér ruhák, csákók, kendők, csengettyűk, botok, kifordított bundák, királyi korona), elköszönés, adománygyűjtés. És a "színjátszó személyek", a próbák és a minden házbeli közönség, a kocsma közönsége és a templomi előadáson a templom népe. A falu teljes közössége. Maradjunk csak a színjátszó személyeknél. A játékosok nevét, életkorát mindenik évben feljegyeztem. A három év adataiból világosan kiderül, hogy a betlehemezésnek itt szigorú életkorbeli határai vannak: a tizenhárom-tizenöt éves korcsoport jár, járhat betlehemezni. A betlehemezés résztvevői azon fiúgyermekek közül verbuválódnak, akik a következő évben konfirmálnak, vagyis nagykorúvá válnak a református egyházban. A konfirmandusokra tartozik, hogy ki melyik szerepet alakítja. Ha nem telik ki a tizennégy évesekből a csapat, beveszik a tizenhárom vagy tizenöt éveseket is. Belső rangsorolás szerint a fiatalabbak a "pásztorsággal" vagy az "angyalsággal" kezdik, nem lehetnek egyből Kengyelfutó, Szent József vagy Király. Királynak lehetőleg a legidősebb és legértelmesebb fiút választják, ő a csapat vezetője. Így a betlehemezés szokása Teremiújfaluban a gyermekkorból az ifjúkorba lépés szimbolikus szertartásává is vált.
Hagyományozódás apáról fiúra
Bár nem rendszeresen, de azóta is nyomon követem, figyelem a murokországi betlehemezés alakulását. Örültem, amikor hallottam, hogy 2000 után Somosdon is felújították, és néhány évig betlehemeztek a fiatalok. Amikor egyik diákunk révén megszereztem e játék"szövegkönyvét", nagy meglepetésemre az általam publikált játékleírás (Magyar karácsonyok, Impress kiadó, Marosvásárhely, 2001, 130-139.) másolatát hozta, abból tanulták meg. Na tessék, gondoltam, erre is jó a folklórgyűjtő munkája.
Teremiújfaluban az elmúlt negyedszázadban minden nemzedék megélte, napjainkban is megéli – és velük együtt az egész közösség – a betlehemi szent színjátékot. Részletes leírást igényelne, hogy mi változott benne e negyedszázad alatt, és mi nem. 2012 karácsonyán Bálint Zsigmond fotós barátommal újból elkísértük az aktuális betlehemező csapatot néhány házhoz, majd másodnapján a református templomba, ahol szintén előadták, és Szövérfi Zoltán tiszteletes úrral megdicsérhettük őket. A három nap során összesen vagy hetvenszer, hetven helyen mondták és énekelték el Jézus születését. "Az üzenetjét, azt kell megbecsülni. Ez egy ünnepi hangulatot teremt minden háznál, ahová beengedik". Aki erre az üzenetre figyelmeztet, nem más, mint az egyik házigazdánk, Henter József, aki az 1990-es csapatban Kengyelfutó volt, a 2012-esben a fia, Henter Loránd Szent Józsefként vett részt, pedig még csak 12 éves volt. Gyönyörű példája ez annak, hogy mit jelent, jelenthet az, ha a kultúránk, a népszokásaink "apáról fiúra" hagyományozódnak.
Barabás László
Népújság (Marosvásárhely)

Biztató kivétel
Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költővel, a Látó főszerkesztőjével a szintén 25 éves folyóirat jubileumi ünnepségsorozata előtt beszélgettünk. Az interjúból kiemeltük és mára időzítettük a Népújság negyedszázadára vonatkozó gondolatait.
– A Népújság és ezen belül a Múzsa mindig nyomon követte, hogy mi történik az irodalmi életben. Szűkítve a kört, azt is mondhatnám, hogy a Látó huszonöt évéből nem tudnék olyan fontosabb eseményt említeni, amelyet a lap és hétvégi melléklete valamilyen módon ne tükrözött volna. A napilap szélesebb, sokrétűbb olvasóközönséget szólít meg, mint egy szépirodalmi folyóirat; a Népújság illetve hétvégi melléklete révén azok is többet tudhattak meg a Látóban és a rendezvényeinken szereplő írókról, kiemelkedő egyéniségekről, akikhez a folyóirat nem jut el. A lapismertetők is felkelthetik az újságolvasók érdeklődését, és nem egy esetben előfordulhatott, hogy voltak, akik az irodalmi színpadi tudósítások nyomán határozták el, hogy elmennek a soron következő estünkre. Nyilván a Népújság is nyert, de a Látó hírneve is nőtt azáltal, hogy számos jeles vendégünket, a kortárs magyar irodalom sok kiválóságát a Múzsa interjúban is megszólaltatta. Időről időre szerkesztőségünk tagjai is jelen voltak írásaikkal a Népújságban. Volt olyan időszak, amikor a Múzsában olyan rendszerességgel láttak napvilágot a verseim, hogy egyesek már-már a lap belső munkatársának gondolhattak. Nem megszokott dolog manapság az ilyesmi. A kultúrára aggasztóan kevés figyelmet fordít a média. A Népújság a biztató és dicsérendő kivételek közé tartozott az eltelt negyedszázad folyamán. A romániai magyar lapok az utóbbi években sajnos provinciálissá váltak. Olyan értelemben, hogy bezárkóztak önmagukba. Nem tekintenek túl egy megye, egy város határain. A Múzsát, a Népújságot nem ez jellemzi. Szinte a kezdeteitől jól ismerem a lapot, hiszen már 1990-től itt vagyok Marosvásárhelyen, és nem csak azért becsülöm, mert a jelek szerint fontos számára mindaz, ami a Látó-műhelyekben születik, hanem még inkább azért, mert jól érzékelhetőn és kitartóan tágítani szeretné az olvasók szellemi látóhatárát.
Huszonöt múltam, huszonöt leszek
"Mennyi?! Huszonöt! Mi huszonöt? Mi mennyi?"
Szellemeskedhetnék is akár, a jó öreg viccet felhasználva. De tényleg, mi huszonöt? Az esélyek éveinek száma? Vagy az esélytelenségeké? A kihasznált időé? A felhasználté? Az elhasználté? És mennyi az a huszonöt? Sok? Kevés? Éppen elegendő? És milyen mérce szerint értékeljünk? És ki jogosult az értékelésre? És jogosultsága milyen alapon döntetett el?
Senkitől nem kaptam felhatalmazást az értékelésre. Magammal kapcsolatban megtehetném, de már vagyok annyira tapasztalt, hogy tudjam, minden fajta önértékelés kizárólagos magánügy.
És mégis, mégis… Talán mert felkérésre könnyebb, mint belső nekibuzdulásból…
Tehát huszonöt év. Ami nagyon valószínű: történelemnek kevés, ám egy emberélethez mérten bizony sok. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy fontos változások időszaka. De hát melyik kor nem volt az? A múlt század nyolcvanas évei? Ugyan! Még csak azok voltak igazán! Hogy változtunk nap mint nap meghunyászkodottakból szolgalelkekké. Hogy örültünk a május elsején, augusztus huszonharmadikán, december harmincadikán megkapott koncadagunknak. Mekkora elégtétellel robogtunk odébb, ha a kúthoz értünk a sorral, és még jutott nekünk is néhány liter üzemanyag. Milyen kéjjel merültünk nyakig az örömbe, ha kifogtuk, hogy éppen nem a munkahelyünkön nyűgölődtünk, amikor a tömbházban meleg víz folyt a csapból. Milyen megnyugvással ültünk be a főtéri mozikba, tudván, hogy ott nincs délutáni-esti áramszünet. És milyen csámcsogva olvastuk el naponta azt a néhány sort a Vörös Zászlóból, ami nem a hülyítésünket szolgálta.
Igen-igen, de mi az, hogy történelemnek kevés, egy emberéletben sok? Ám legyen, mondom.
Történelmi mértékben tekintve: szabadabbak lettünk? Aligha. Másfajta viszonyok miatt kényszerülünk elcsodálkozni, hogy miért nem. Hiszen mi mindent megtettünk. Lépten-nyomon kikértük magunknak a szolgalelkűséget! És hogy közben nem vettük észre, milyen csapdákat kerülgetve vedlettünk vissza meghunyászkodottakká?! Aki ezt nem tudja megbocsátani, annak hiába is mondanám, hogy van Népújságunk, Erdély TV-nk, vannak Hírlapjaink, Sapientiánk, kimondható és elhallgatható igazságaink, reményvesztett munkanélküliink, szabadon elvándorolt sorstársaink, kintről szurkoló kibiceink… És nem utolsósorban vannak saját, választott politikusaink is. A történések micsoda teremtett tömkelege! Mennyi igazi történelem!
Egy ember életét véve alapul: szabadabb lettem? Mindenképpen. Kaptam esélyt? Rengeteget. Éltem velük? Nem tudom. Csak annyit, hogy igyekeztem. Van (vagy lassan már csak volt) egy Mentor Kiadó kilencszáz körüli megjelent kötettel. Van minden novemberben egy könyvvásár, amelyet szeretnek azok, akik értik, mi a könyv és miért az, ami. És van egy kis béke valahol mélyen, láthatatlanul, de csalhatatlanul, ami miatt érdemes várni az új meg új tavaszt. És persze van egy – még éppen elegendő – nyugdíj is, amiből a postás már automatikusan levonja a minden havi Népújság-előfizetést.
Hát így várom a következő huszonötöt!
Káli Király István
Népújság (Marosvásárhely)

Múzsák vonzásában
Igen, a Népújság eltelt negyedszázadának egyik fő jellemzője, hogy a lap mindvégig hű maradt a múzsákhoz, folyamatosan érdeklődése előterébe helyezte a kultúrát. A mindenkori szerkesztők jól tudták, ezzel szembemennek az árral, hiszen hamar kiderült, pénzcentrikus, botránykedvelő, bulvárorientált világba csöppentünk, és ehhez igazodott az érvényesülni igyekvő média is, mégis programszerűen felvállaltuk, hogy az igazi szellemi, művészi értékeket népszerűsítük, a valóban rangos, igényes kulturális rendezvényeket ösztönözzük. Akkor is, ha más a trend (noha induláskor ez a szó még nem is volt divatban), annak dacára is, hogy ez anyagiakban meg nem térülő erőfeszítések, többletköltségek elé állítja az újságot, a szerkesztőséget. Alapállásunk azóta sem változott. Erre kötelez Marosvásárhely, a megye hagyományos kultúraszeretete és az is, hogy a térségben mindig voltak olyan példás, a mércét magasra emelő egyéniségek, akikhez igazodni illett, lehetett. Tisztában voltunk azzal is, hogy a bukott rendszerben legnyomasztóbban talán szellemi nyomorúságunk telepedett ránk, ezen a téren volt a legtöbb pótolnivalónk. Annál is inkább, mivel a hatalom éppen e rendkívül érzékeny, képlékeny területen próbálta elérni, hogy identitásunkat minél gyorsabban elveszítsük. Bármennyit léptünk is előre, bármennyire tapasztalható kulturális megújulás, ilyen vonatkozásban ma is folyton résen kell lennünk. Érdemes ezt is tudatosítani közösségünkben. És még sok egyebet, mert azt is tapasztalhatjuk lépten- nyomon, hogy az értéktelen, a talmi állandó offenzívában van, könnyebben befogadóra talál, mint a minőségi irodalmi, művészi, szellemi kínálat. A kultúra emiatt sem hiányozhat egyetlen lapszámból sem. Nem is hiányzott az elmúlt huszonöt esztendő során. Naponta helyet adtunk neki a Népújságban, ezenfelül kiemelten is a hétvégeken. 1989. december 31-én már külön oldalt kapott, rövidesen pedig duplájára bővült az Irodalom és Művészet. Az újság terjedelmének ütemes növelése utóbb lehetővé tette, hogy 1991. április 5-én megjelenjék a négy újságoldalnyi Múzsa, amely immár 1159 alkalommal nyújtott érdekes, változatos, épületes és színvonalasnak remélt olvasmányt, művészi eligazítást az olvasóknak. Sokan megbecsülik, nem kevesen az összes Múzsa-számot egybegyűjtve meg is őrizték. Irodalmi antológia is született belőle a beszédes Volt jövőkbe nézve címmel. Jó néhány kötet születhetne még mindabból, ami a melléklet több mint négy és fél ezer oldalán napvilágot látott. Ezek is gazdagíthatnák azt a könyvtermést, aminek az olvasóközönség a Népújság, illetve az Impress Kft. könyvkiadói tevékenységének köszönhetően örülhetett. Amíg tehette, a lap ekképpen is kiteljesedve próbált eleget tenni hivatásának.
A megtett út mindegyre adatok sorolására, mérlegkészítésre késztetné a visszatekintőt. Álljunk ellen a késztetésnek. Annyit azonban engedjünk meg magunknak, hogy kijelentsük: az újjászületett Népújság mindannak hű tükre, ami a város, a régió kultúrájában az utóbbi negyed évszázad folyamán végbement. Mindenekelőtt az újító törekvéseket igyekeztünk bátorítani. És ne tűnjék dicsekvésnek, de jó érzés arra gondolnunk, hogy némi részünk nekünk is van fontos kezdeményezések helyi, országos és nemzetközi felfuttatásában. Olyanokéban, mint például az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, a határokon túl is ismert vásárhelyi zenei és színházi fesztiválok, új társulatok, játékterek létrejötte, a képzőművészeti kiállító-tevékenység rendkívüli megpezsdülése, a Bolyai Alkotótábor és a többi hasonló alkotó összejövetel, az Ariadne textilművészeti seregszemlék, a Bernády-napok, a Félsziget fesztivál, utóbbi időben a Marosvásárhelyi Forgatag. És még sok más ilyen szívügye volt a lapnak, amiket rendszeresen felkarolt. Nem hagyható ki közülük Marosvásárhely eltüntetett köztéri magyar szobrainak a visszaállítása, a Petőfié, Rákóczié, s az újabbak térre helyezése, a Borsos Tamásé, az Aranka Györgyé, a Bernádyé. Az is megemlítendő, hogy a Népújság közbenjárására került vissza régi helyére, a Kultúrpalota nagytermének bejárati ajtaja fölé a sok évtizeddel ezelőtt eltávolított nagyszerű dombormű. Az sem hiányozhat, hogy a képtárban ismét megcsodálható az egykori városépítő polgármester nagy értékű festménygyűjteménye. Hogy a Kultúrpalotában egymást érik a látogatók a Bernády-emlékszobában, s hogy a helyi magyarság egyik legjelentősebb művelődési hajlékává válhatott a Bernády Ház. Hogy tömegeket vonzanak az emlékidéző marosvécsi helikoni találkozók, s ha lassan is, de valami megmozdult az épített örökségünk védelme, felújítása terén is, hogy… Hadd folytassa Ön, kedves olvasó, szerencsére nem merül ki egykönnyen a sorolnivaló. Ami talán valamikor jó irányba billentve a mérleget, meghaladja azokat a hiányosságokat, amik a negatív oldalon sorolhatók. Szerkesztői, újságírói munkánkban ezt a tendenciát szeretnők erősíteni, felgyorsítani, továbbra is zöld utat biztosítva a múzsák ihlető, szabad csapongásának. Ha lehet, még eredményesebben, ösztönzőbben, hosszú évtizedeken át.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Magányosok karácsonyi ebédje Aradon
Barátok pótolják a hiányzó családot
Tegnap a Jelen Ház nagytermében 12 órakor kezdődött az RMDSZ Arad megyei szervezetének Szociális Bizottsága által szervezett, hagyományos, magányosok karácsonyi ebédje, ahol Hadnagy Dénes választmányi elnök köszöntötte a 80-nál több egybegyűltet. Amint elmondta, az RMDSZ megyei vezetősége nem csak ünnepnapokon, de folyton odafigyel a magányos, esetleg hátrányos helyzetben élő emberekre. Farkas Viktória, a Szociális Szakbizottság elnöke, köszöntőjét követően, örömének adott hangot, amiért az érdekvédelmi szövetség megyei szervezetének a megbízásából, újra vendégül láthatják, együtt tölthetnek néhány kellemes órát az aradi magányosokkal, akiknek a gondjaira a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezete is folyamatosan odafigyel. A továbbiakban p. Blénesi Róbert arad-belvárosi plébános, minorita házfőnök vezetésével együtt imádkoztak, majd elénekelték a Mennyből az angyalt. Ezt követően, Farkas Viktória mindnyájuknak jó étvágyat kívánt, majd feltálalták az ízletes tárkonyos levest, utána körettel a sültet, ami után karácsonyi süteményt fogyaszthattak, amit ásványvízzel, illetve vörös- és fehérborral öblíthettek le. Ebéd közben érkezett meg Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester dr. Kószó Péter hódmezővásárhelyi alpolgármester társaságában. Mindnyájan egy nagycsaládnak vagyunk a tagjai, tehát fokozottan kell figyelnünk egymásra, ezért a jelenlegihez hasonló, közösségépítő alkalmakat rendszeresen szeretnék megszervezni. Mindketten meleg hangon üdvözölték az ebédlőket, akikkel elbeszélgettek, borral koccintottak a küszöbön lévő nagy ünnepre, illetve az új évre.
A megszólaltatott vendégek közül Körösladányi Mária elmondta: a közösségi ebéd lélekben mindig felerősíti, ugyanis nagy beteg volt, tíz évvel ezelőtt gyógyult meg a rákbetegségből, amiért nem tud eleget hálálkodni a Jóistennek és azoknak, akik gondoskodnak a magányosokról. Tóth János első alkalommal kapott meghívást a magányosok ebédjére, ahol nagyon jól érezte magát, máskor is szívesen eljön, mert a legtöbb embert ismeri. Kovács Ilona, a Nyugdíjas Klub oszlopos tagja, a legtöbb magyar rendezvényen ott szokott lenni, mert a barátok helyettesíthetik legjobban a hiányzó családot.
Az idei magányosok karácsonyi ebédjének a megszervezéséért köszönet jár az RMDSZ Szociális Bizottságának, míg a támogatásáért az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Város Tanácsának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Csoda Tordaszentlászlón: 48 év után ismét többen születnek
Első vidéki kismamaklub, szorgalmas emberek, ötszáz mézeskalács
Legutóbb 1966-ban jegyeztek természetes népszaporulatot a kalotaszegi nagyközségben, most közel fél évszázad után ismét örömmel nyugtázzák a manapság igen ritka jelenséget: több születés, mint temetés volt a faluban tavaly. A jelenség okait keresve a kíváncsi látogató sok érdekességre bukkanhat Tordaszentlászlón: a régió első és eleddig egyetlen vidéki kismamaklubja működik itt, a gazdasági helyzetre nem a munkanélküliség és szegénység az általánosan jellemző, hanem a kiegyensúlyozottság, és igen erősek a közösségi kötelékek. A helyi kórus, fúvószenekar és színjátszó csoport sokszor hallat magáról, de az már sokaknak újdonságként hathat, hogy az asszonyok kalákában sütnek kürtőskalácsot a vendégségeknek, a templom elé nagy adventi koszorút fonnak a fiatalok, a közös karácsonyfára saját készítésű díszeket aggatnak a gyerekek, karácsonykor és szilveszter éjjelén is találkoznak a falubeliek.
Hogy kisangyalként viselkednek-e, vagy éppen csintalankodnak bizonyos helyzetekben, az bizony sok mindentől függhet: a vérmérsékletüktől, a társaságtól, attól, hogy éppen mennyire mozognak otthonosan az adott környezetben; vitathatatlan azonban, hogy a kisgyerekek édesanyjuk közelében érzik magukat a legjobban. A magyarázat egyszerű: ez a bensőséges, biztonságot és nyugalmat adó állapot semmi mással nem pótolható. Egy-két szélsőségesebb esetet leszámítva, a mindenféle külső körülmény hatására jelentkező idegesség, rohanás ellenére pedig az édesanyák számára is az a legkedvesebb, legtartalmasabb idő, amelyet gyermekeikkel tölthetnek. A kellemes ötvöződik a hasznossal a tordaszentlászlói Bogyó és Babóca klubban, ahol az édesanyák minőségi időt tölthetnek szerda esténként gyermekeikkel, a többi szülőtől és a szakemberektől eltanult, ellesett praktikák, ötletek révén szebbé tehetik ezeket az éveket – saját maguk, családjuk és a közösség számára egyaránt.
Egy nagy szobát képzeljünk magunk elé, a földön rengeteg játék: babák, plüssállatok, építőkockák, a „főzéshez” nélkülözhetetlen edénykék, és még mi minden… Ebben az izgalmas galaxisban bármikor ki lehet borítani a színes golyókat vagy begurítani valamelyiket a sarokba, máskor kézbe venni a kockákat, és valami nagyszerűt építeni; de anya karjára is fel lehet csimpaszkodni, vagy az ölében fedezni fel egy-egy szép meséskönyvet… Életkora, habitusa válogatja, hogy kinek mi a legkedvesebb elfoglaltság, mert olyan is akad, akinek a babakocsiban a legkényelmesebb, ott olyan édesen lehet aluszkálni, míg anyáék felnőttes gondjaikról beszélgetnek.
Az ötletgazda, Balázs Attila lelkipásztor olyan előadókat hív meg, akik gyakorlatias tanácsokkal tudnak segíteni az édesanyáknak a gyermeknevelésben. Nemrég a pozitív nevelés témakörében indult egy sorozat, ennek részeként mostanság Rigó Éva pszichológussal társaloghatnak a kismamák. A fiatal szakember, aki előadásába több alkalommal beleszövi tizennégy hónapos kislánya, Sára nevét, miközben különböző példákkal illusztrálja mondanivalóját, olyannyira megkedvelte a baba-mama klubot, hogy szívesen jön akkor is, ha épp nem ő tart előadást. Ezúttal viszont övé a pálya, és az új készségek tanításáról beszél: érdemes erre odafigyelni minden nap, „mert ugye azt szeretnénk, hogy gyermekünk minél többet tudjon, ezáltal minél inkább meg tudja állni a helyét a világban”. Nem mindegy azonban, hogy milyen eszközöket alkalmazunk, az utasító, fenyítő szavak, gesztusok, mimikák, netán erőszak helyett célravezetőbb a szeretetteljes, segítő közeledés. Sose mondjuk, hogy ejnye-bejnye, rosszul csináltad, hanem valami ilyesmit: nagyon jól kiraktad a puzzle első részét, de úgy látom, elakadtál, semmi baj, mert anya itt van, és segít. De ugyanilyen fontos a dicséret és a példamutatás, utóbbira is érzékletes hasonlatot hoz fel az előadó: „fáradtan érek haza, s a zoknimat a sarokba hajítom; mit gondoltok, mit csinál másnap? Ugyanazt. És tudjátok, mennyire élvezi?”
Örültek, hogy kimozdulhatnak
Mihelyst kicsit félre vonulunk, elégedetten nyugtázza Balázs Attila, hogy egyre inkább önállósodik a csoport, már két hónapja jobbnak látja, ha nem ül mellettük a foglalkozásokon. Nem biztos, hogy az ő jelenlétében – egyrészt lelkészként, másrészt férfiként – meg tudnak nyílni, s mernek kérdezni, nyíltan beszélni a problémáikról. A klub gondolata tavaly szeptemberben fogalmazódott meg, miközben az egyik helyi fiatallal, Ambrus Tímeával beszélgettek. A lelkész ezután felkereste azokat a családokat, ahol újszülött és ötéves közötti gyermekeket neveltek, s meghívta az anyukákat egy első találkozóra. Nagyon örültek, hogy kimozdulhatnak, már akkor látszott, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Nem sokkal később, 36 anyukával nyitotta meg kapuit aztán a baba-mama klub, és természetesen a gyerekeikkel, akik „nullától” ötéves korig mindig elkísérik őket – ami rendjén is van, elvégre miért maradna otthon az ember fia/lánya, amikor anyuval lehet, vagy találkozhat a vele egykorú, szintén huncut teremtésekkel?
A lakossági adatok is bizonyítják, hogy érdemes odafigyelni erre a korosztályra: jelenleg a faluban több az öt év alatti gyerek, mint ahányan előkészítő osztályostól nyolcadikosig vannak. Tavaly nem is indult első osztály Szentlászlón, de ötödikben is csak hárman, hatodikban és hetedikben pedig négyen-négyen vannak – részletezi Balázs Attila, aki reménykedik abban, hogy a klub révén is minél többen kedvet kapnak a gyermekvállaláshoz.
 A legfontosabb, hogy együtt legyenek, „csak úgy”…
A születésnaposokat is megünneplik, ami nagymértékben erősíti a közösség összetartozás-érzését; elvégre, függetlenül attól, hogy éppen van-e előadás vagy nincs, a legfontosabb, hogy „csak úgy”, együtt legyenek, „nem kell mindig valami céljuk legyen ezeknek a találkozóknak, hiszen már annak értelme van, hogy találkoznak és beszélgetnek”. – Nagyon lelkesítő, számomra legalábbis mindenképp, de az anyukák is büszkék arra, hogy az országban ez az egyetlen baba-mama klub, amely faluhelyen működik, sehol máshol nincs ilyen. Hátha mások is látnak ebben fantáziát. Nem baj, ha nincsenek harmincan, ha heten-nyolcan összejönnek, az is jó, hiszen együtt lehetnek, és tanulhatnak egymástól – összegzi egyfajta ars poeticaként a lelkipásztor.
Az anyukák is rendre igazolják a Bogyó és Babóca klub létjogosultságát: Tamás Gebe Ildikó a jó hangulatról beszél, miközben karon ülő kisfiát, a négy és fél hónapos Benjámint csitítgatja, majd arról is, hogy milyen jól érzik itt magukat. Beninél alig hat nappal fiatalabb Horváth Adrienn, aki olyan csendesen bóbiskol a babakocsiban, akár a bunda, bár a hangzavar már kellően a tetőfokára hágott. – Szereti a zajt, otthon is nyugodtan alszik, még akkor is, ha megy a zene vagy a tévé. Nem suttogunk mellette – mondja édesanyja, Horváth Eliz-Henrietta, akit arról is faggatok, mit szól az apuka, hogy eljárnak a klubba. Örül, hogy mi is ki tudunk mozdulni – jön a válasz, majd tovább mesél: ha csak lehet, minden héten itt vannak, eddig már sok jótanácsot kaptak, s ezután is számítanak a szakemberek és a többi kismama segítségére. A szülők, másrészt a gyerekek egymással való találkozásának fontosságát említi Deák Hilda, Ilka anyukája, és hozzáfűzi: őket is határozottan biztatja az apuka, hogy jöjjenek.
A kezdeményezés a nagyobb tesók körében is népszerű, míg anyu komoly témákról beszélget a szakemberekkel, s a kicsi elbóbiskol-játszadozik kedvére, a hat-hét-nyolcévesek a szomszéd teremben rajzolnak, énekelnek a lelkésszel és az egyik édesanyával. Most éppen karácsonyi kifestőssel bíbelődnek, saját és társuk alkotása viszont szemmel láthatóan leköti a figyelmüket, eleinte szűkszavú válaszokat adnak a kérdéseimre: apu nem szól semmit, amikor a klubba indulnak szerda délutánonként, máskor meg annyit mond, hogy jó; vagy, hogy akármit képesek elénekeli, múlt héten például mindent énekeltek…
De izgalmas karácsonyi sztorik is előkerülnek, amikor már kicsit összebarátkozunk Tamással, Márkkal, Erikkel, Botival, Annával, Emőkével és a többiekkel. A háttérben felcsendül az Egyszer volt egy kemence kezdetű dalocska, s egyiküknek eszébe jut, hogy a teraszon hagyott ajándékból csinos kis karácsonyfát bontottak ki egyik évben, mások az angyaltól kért ajándékokról mesélnek: babát, legót kértek, de bizony még „töltős elemet” is… Számolgatják, hogy ki az idősebb, ki kivel fog egy osztályba járni jövőtől, magyarázzák a testvéri és baráti kapcsolatokat, és így tovább. Olyan is van, aki arról beszél, hogy apukája Norvégiában dolgozik, „újraépíti a házakat”, de karácsonyra bizonyosan hazajön.
Lelkes segítők: Timi és Ildikó
Ambrus Tímea marketingesként dolgozik egy kolozsvári székhelyű szállásfoglaló oldalnál, emellett egyetemre jár, de semmi pénzért nem hiányozna a baba-mama klubból. Első útja most is ide vezetett, nem járt otthon reggel óta, de tudják a szülei, hogy jó helyen van – ha szerda, akkor Bogyó és Babóca. Rajong a gyerekekért, szívesen idézi fel a klub indulásának körülményeit. – Minden gyerek azt hiszi, hogy ő a világ közepe, mindaddig, amíg az óvodában nem találkozik másokkal. Ezért is jött az ötlet, hogy már korábban megteremtsük az együttlét lehetőségét, és ez nagyon jól működik, érezhető, tapasztalható a fejlődés. Első alkalommal az anyukák is még csak ültek, és várták tőlünk az ötleteket, azóta viszont ők is kommunikálnak, beszélgetnek, ami nagyon jó – magyarázza Timi. Szót ejt arról is, hogy gyermekük világra jövetele után „sokan irigylik a kismamákat, amiért otthon ülhetnek, és semmit nem kell csinálniuk; de végeredményben ez a legnagyobb feladat, hogy otthon ülnek, és foglalkoznak a gyerekkel. Ez a másfél óra pedig róluk szól, róluk és a gyerekükről”.
Timitől hallott a klubról Rigó Éva, a pozitív szülői magatartás népszerűsítője, aki október óta rendszeresen részt vesz a találkozókon. Korábban positive parentinggel foglalkozott hat évig Dublinban, tapasztalatait pedig, amelyeket a különböző kísérletek, gyakorlatok révén gyűjtött, itthon szeretné kamatoztatni, minél több kismamával megismertetné ezt a fajta hozzáállást. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen: egyrészt át kell programozni az agyat, és elfelejteni azt a kifejezést, hogy nem szabad. – Alternatívákat kell ajánlani a gyereknek. Nálunk a lakásban lépcső van, és amikor a lányom elkezd fölfele mászni, megszólítom: Sára! Rám néz, majd folytatom: gyere anyához, jössz? És megtanulta, hogy amíg anya nem tart vele, addig ő sem megy fel a lépcsőn – részletezi. A férjével mindketten alkalmazzák, nagyon fontos: mindketten. De a nonverbális jelzések is sokat segíthetnek a gyerek és a szülő közötti kapcsolat mélyítésében, a mosoly, a fölfelé mutató hüvelykujj, a pacsi és a vállveregetés mind-mind olyan gesztus, amelyből érezheti a gyerek, hogy szülei büszkék rá.
Mert jót tenni jó...
Időközben alakult ki az a kedves szokás, hogy amint Szentlászlón kisbaba születik, a klubtagok ajándék pelenkát és rugdalózót vásárolnak, majd Attila és Timi segítségével eljuttatják az anyukának. Meghívás társul a figyelmesség mellé: őket is szeretettel várják a baba-mama klubba. Saját közösségük mellett ugyanakkor másokon is igyekeznek segíteni a kismamák: egyik alkalommal, az Aksza Utcagyerek Missziós Ház megkeresésére, sok kicsi sokra megy alapon két tonna alapélelmiszert gyűjtöttek össze két hét alatt, tavaly pedig, bár nem hirdettek a faluban cipősdoboz-akciót, a szülők jelezték: szeretnék, ha újból lenne módjuk az adakozásra. Idén sem volt ez másként, ami örvendetes, elvégre mindig vannak olyanok, akik segítségre szorulnak, jól jön ilyenkor a közösségi összefogás.
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Himnusz-ügy: Budapest elutasítja a magyarellenes fellépést
Értetlenül áll a Himnusz elénekléséért Kovászna megye volt prefektusa által kiszabott bírság ügye előtt a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium, amely a történtek miatt a román külügyi tárcához fordul. Minderről a budapesti minisztérium tájékoztatta a Krónikát.
Lapunk írásban fordult a külügyminisztériumhoz azt tudakolva, hogy mi a véleménye a tárcának a román kormány háromszéki területi képviselője által megítélt büntetésről. A Krónika arra is rákérdezett a budapesti tárcánál, hogy a magyar hatóságok kértek-e magyarázatot az ügyben Bukaresttől.
Szerkesztőségünkhöz eljuttatott válaszában a magyar külügyminisztérium közölte: aggodalomra adnak okot az erdélyi magyar közösség szimbólumhasználatával szembehelyezkedő hatósági fellépések.
„Elutasítunk minden olyan magyarellenes fellépést, amelyek szükségtelenül növelik a feszültségek lehetőségét és olyan jogokat vitatnak el a romániai magyarságtól, amelyek több európai országban is biztosítottak a kisebbségi közösségek számára" – szerepel a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium sajtófőosztálya által adott válaszban.
A budapesti tárca a Krónikával közölte azt is, hogy a kérdés megoldása érdekében a minisztérium európai és amerikai kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára a román külügyminisztériumhoz fordul.
Marius Popică, Kovászna megye múlt héten leváltott prefektusa december elején ötezer lejes bírságot rótt ki a Magyar Polgári Pártra (MPP), amiért az alakulat által idén június 4-én, Sepsiszentgyörgyön rendezett Trianon-megemlékezés résztvevői elénekelték a magyar Himnuszt.
A prefektus által aláírt bírságolási jegyzőkönyv így hangzik: „A más állam himnuszának a Románia területén való eléneklése egy olyan rendezvényen, amelynek nem volt nemzetközi jellege, és amelyen nem vettek részt Magyarország hivatalos küldöttei (...), kihágást jelent, és 2500-tól 5000 lejig terjedő bírsággal büntetendő."
Marius Popică ezzel egy időben ötezer lejjel büntette Kézdivásárhely polgármesteri hivatalát is, mert úgy vélte, hogy a város nem volt megfelelően fellobogózva trikolórral december elsején. Ez a bírság minden bizonnyal azzal áll összefüggésben, hogy Kézdivásárhely főterének épületeire ismeretlenek gyászlobogókat tűztek ki az Erdély Romániához csatolását kimondó, 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozat évfordulójához kötődő román nemzeti ünnepen.
A magyar közösség és a politikai alakulatok körében elsősorban a himnuszéneklés büntetése keltett megütközést, és a gesztus miatt tüntetéssorozatot robbant ki a Sepsiszentgyörgyön, majd Csíkszeredában.
A december 19-én a háromszéki megyeszékhelyen rendezett demonstráció résztvevői petícióban szólították fel a román kormányt, hogy hagyjon fel a magyar jelképek üldözésével, és ne szítson ellentéteket a Székelyföldön élő románok és magyarok között azzal, hogy elemi jogokat vitatnak el a magyar közösség tagjaitól.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatták Varga Gábor új dokumentumkötetét
Varga Gábor legújabb dokumentumkötetének bemutatóján a résztvevők egyperces néma csenddel emlékeztek meg az épp 25 évvel azelőtt bekövetkezett ’89-es fordulat áldozatairól és tisztelegtek mindazok előtt, akiket meghurcolt az előző rendszer. Az esemény keretében Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek olvastak fel A cselekvés ideje, avagy micsoda tíz esztendő! (1989-1999) című kötetbe foglalt, szülőföldszeretettől, szabadságvágytól fűtött és iróniát sem mellőző szövegekből. A könyv számos olyan írást tartalmaz, amelyek a korabeli sajtóban jelentek meg, vagy nyilvános rendezvényeken kerültek felolvasásra, de a szerző magángyűjteményéből vett, történeti értékű dokumentumok és fényképek mellett helyt kapott benne néhány klasszikus szamizdat-szöveg is.
A szerzővel Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélgetett, többek közt az 1978–1985 között működő, s mára mitikussá vált irodalmi kerekasztalról, a rendszerváltozás utáni első magyar politikai érdekképviselet megalakításáról, a református püspöki palota épületének visszaszerzéséről, az Ady-líceum román és magyar tagozatainak szétválásáról, a ’92-es első Varadinum megszervezéséről, a váradról elszármazottak találkozójáról és a sikeres, de folytatás nélkül maradt román–magyar történészkonferenciáról, valamint azokról a szakmai kihívásokról, amelyekkel a kezdő magyar politikusok szembesültek. A nosztalgikus beszélgetésbe a hallgatóság soraiból számos olyan személy bekapcsolódott, aki megélte a rendszerváltozás mámorát és az azt követő évtized küzdelmes, de mégis romantikus és álmokban gazdag időszakát. Az esemény végén egy csoportkép erejéig összeálltak a könyvbemutató azon résztvevői, akik szerepet vállaltak az RMDSZ Bihar megyei szervezetének létrehozásában.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bartók Béla szobrot kapott Köröstárkány
Elkészült Bartók Béla szobra, melynek makettjét idén, a Fekete-Körös völgyi magyar napok keretében kapták meg Köröstárkány képviselői. A szobrot, mely Deák Árpád szobrászművész munkája, a tegnapi sajtótájékoztató után vitte el a településre az ötletgazda Szakács Zoltán református lelkész és Mikló Ernő helyi RMDSZ-elnök.
A szobor átadása az egy éve indult sorozat része, mondta Szabó Ödön, a Bihar megyei RDMSZ ügyvezető elnöke, tavaly Belényesben a Petőfi Sándor szobrát helyezték el a református templom előtt, és felmerült az ötlet, hogy folytathatnák a sort Várasfenessel, ahol IV. Béla király kaphatna szobrot. Borsi Lóránt, a Tulipán Kaláka Egyesület vezetője elmondta, hogy egyesületük tevékenysége az alapszabályzat értelmében nem merül ki a helyi kalákák szervezésében, ezért ők pályáztak a Communitas Alapítványhoz a szobor elkészítésének támogatásáért. A bronzból készült alkotás egyébként 16 600 lejbe került.
Bartók Béla szobra az összefogás, a békesség jelképe lehet a tárkányiak szemében, mondta Mikló Ernő, hiszen ő mindenkivel szóba tudott állni, mindenkitől tudott népdalokat gyűjteni, magyaroktól és románoktól egyaránt.
Bartók Béla szobra az összefogás, a békesség jelképe lehet a tárkányiak szemében, mondta Mikló Ernő, hiszen ő mindenkivel szóba tudott állni, mindenkitől tudott népdalokat gyűjteni, magyaroktól és románoktól egyaránt.
Reggeli Újság (Nagyvárad)