Nyirő-ügy: Bunta ne beszéljen hülyeségeket
Cáfolja az író hamvainak újratemetésével kapcsolatos híreket a Nyirő József Emlékbizottság elnöke.
"Szemenszedett, megalapozatlan hazugságnak" és "fölösleges riogatásnak" nevezte Nyirő hamvainak újratemetésével kapcsolatosan a román és magyarországi médiában megjelent híreket a néhai író végakaratát beteljesíteni kívánó Nyirő József Emlékbizottság elnöke.
Balázs Árpád szerint a sajtóban megjelent nyilatkozatok csak a román fél álláspontját tükrözik. Véleménye, hogy a teljes igazságot már csak azért sem lehet ismerni, mert az ügyben a magyarországi fél nem tett hivatalos nyilatkozatot, így pontos információk nincsenek arról, hogy az újratemetéssel kapcsolatosan mi hangzott el konkrétan a román és magyar külügyminiszter, Titus Corlățean és Martonyi János budapesti tárgyalásán.
„Minden szó hazugság, kezdve attól, hogy újra elkezdődtek a május 27-ére tervezett, de az udvarhelyi polgármesteri hivatal által egy rosszul kiállított okmány miatt formai okokból meghiúsult újratemetés előkészületei, folytatva azzal, hogy a holokauszt emléknapján vagy a decemberi választások előtt kívánjuk újratemetni Nyirő József hamvait" - részletezte Balázs Árpád.
"Ismételten hangsúlyozom a korábbi álláspontunkat, hogy Nyirő József újratemetése kegyeleti és nem politikai kérdés. Az újratemetéssel kapcsolatosan megjelent információk fals bombahírek, nem felelnek meg a valóságnak. Figyelemelterelő eszközként használta a román sajtó azért, hogy ezzel riogassa a népet. A témával orrba-szájba hülyítették az embereket" - fogalmazott.
Hozzátette: Bunta Levente polgármesternek a Népszavában közölt nyilatkozata is hazugság. „Bunta állítsa ki a korrekt engedélyt és ne beszéljen hülyeségeket" – kommentálta a városvezető nyilatkozatát Balázs Árpád.
Megerősítette: Nyirő József hamvai jó helyen, biztonságban vannak, az újratemetés tervéről természetesen nem mondtak le.
A hamvak újratemetésének dátuma még nincs pontosítva.
Lázár Emese
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Cigánygyerekek ferences rendi árvaházban
Pál atya a gondviselésben bízik
Marosvásárhelytől 15 kilométerre, Marossárpatakon működik a Szent Erzsébet Társulás otthona árván maradt gyerekek számára. A környék egyetlen magyar római katolikus árvaháza a szűkös állami támogatás és a munkájukat nehezítő gyerekjogvédelmi törvény ellenére stabil intézménnyé nőtte ki magát.
Takaros falusi porta képét mutatja a marossárpataki gyerekotthon. Az egymás mellett sorakozó épületek rendre készültek el, annak függvényében, hogy mikor mennyi pénzből gazdálkodhatott az árvaházat fenntartó alapítvány. A régi udvarházak stílusának megfelelően az épületegyüttes jókora udvart fog körül, ami a délután folyamán és hétvégeken gyerekzsivajtól hangos. Több mint harminc, zömmel cigány származású gyerek állandó otthona a marossárpataki épületegyüttes, ahol a legfiatalabb négy éves, a legidősebb pedig huszonegy.
Mire Pál atyával megérkezünk, a helyi iskolából kezdenek hazaszállingózni a gyerekek. Kisebb elemista csoport – az oktató irányításával – az udvar mélyén felállított ponyva hűvösében készíti házi feladatát. A frissen érkezők ebédelni mennek, aztán a házirend szerint rájuk is sor kerül. Amint Pál atyát meglátják, körbefogják a gyerekek, mindenik a maga mondandójával. Van, aki a jó jegyet adja tudtára, egy kislány viszont arról panaszkodik, hogy a vallástanárként dolgozó ortodox lelkész hármast adott. Pál atya már szokva van a gyereksereggel, hol örül, hol aggodalmaskodik, vagy éppen az oktatót utasítja, hogy holnap menjen be az iskolába, és ismét szóljon, hogy hiába román nevű Alexandra, ő nem ortodox, hanem római katolikus, így a lelkésznek nincs joga őt osztályozni. Felém fordulva mondja, hogy a néhány román nevű, ám magyarul beszélő gyerekkel folyton baja van a vallásoktatónak: képtelen elfogadni, hogy nem minden román nevű gyerek ortodox…
Ketten egy szobában
Amíg Pál atya magára ölti a ferences rendi szerzetesek ruháját, a kis kápolnában nézelődöm: itt tart heti rendszerességgel misét gyerekeknek és felnőtteknek, és itt kerül sor a gyerekekkel folytatott lelki beszélgetésekre is. Körbejárjuk az épületszárnyak hálószobáit. A kétágyas szobákba olyan gyerekek kerülnek, akik kedvelik egymást. Az egyik ágy mellett lábprotézisszerű járóalkalmatosságot látok. Megtudom, súlyos testi és lelki fogyatékkal élőket nem tudnak fogadni, van azonban néhány kevésbé súlyos eset, aki már jól beilleszkedett a közösségbe. Minden szoba tiszta és rendezett, ám az egyik különösen az. Mint kiderül, a 18 éves Kinga lakik itt, akire nem csak ő, hanem az alkalmazottak is büszkék. Ha a kislány beleegyezik, a lelkész szerint ő lesz az első, akit alkalmazni fognak fizetéssel az árvaházban, hiszen mindent szívesen vállal. Kinga története éppolyan szomorú és fájdalmas, mint az idekerülő legtöbb gyereké. Héderfáján született és nőtt fel három testvérével, mígnem egyik napról a másikra szétesett a család. Gyerekszerető és -nevelő szülő számára talán fel sem fogható a kislány története: szülei otthagyták őket, megszöktek otthonról. A tizenéves kislány hamar megérezte a helyzet súlyosságát, így maga próbált kisebb testvéreiről gondoskodni. Erdei gyümölcsöket szedett, kéregetett, mígnem egy hideg téli estén az arra járó polgármesternek feltűnt, hogy a házban mozgás van, de az ablakok be vannak fagyva. Riadóztatta a marosvásárhelyi gyerekvédelmi igazgatóságot, akik új otthont kerestek a magukra maradt gyerekeknek.
Román nevű gyerek románul beszéljen!
Pál atya nem szívesen beszél a gyerekjogvédelmi központtal történő együttműködésről. A törvény értelmében kötelező kapcsolatban állnak egymással. Ennek lényege, hogy az állam minden gyerek után napi 8 lej 30 bani kosztpénzt fizet, illetve havi 97 lej „gyerek-kihelyezési juttatást”. Ám csak abban az esetben, ha a gyereklétszám belefér a megyei intézmény büdzséjébe. Pál atya negyven gyerekéből csak 33-nak jut támogatás, mert ennyire van pénz. Az állami segély a teljes költségeknek mindössze egyharmadát fedezi, a többit adományokból kell előteremteni. A lelkész szerint a gyerekjogvédelmi törvény a legsötétebb kommunista bürokráciát idézi. Egyik cikkelye kimondja, hogy román nevű gyerek csak román iskolába járhat, más nemzetiségű gyerekekről viszont nem rendelkezik. A Szent Erzsébet Társuláshoz kerülő gyerekek az otthonban magyarul beszélnek, de az alapítvány tiszteletben tartja vallásukat és származásukat. A román nevük miatt kötelezően román osztályba íratott gyerekek – gyengébb nyelvtudásuk miatt – könnyen a pedagógusok célpontjaivá válnak. Az otthonban, családias légkörben nevelkedő cigánygyerekeknek számos hátránnyal kell megküzdeniük. Ők a „megjegyzett” gyerekek, az árvaháziak. Ezt csak „súlyosbítja” cigány származásuk. Ha csintalanok, a tanár a fejükhöz vágja, hogy titeket mire tanít a pap? Az otthon néhány lakója halmozottan hátrányos helyzetbe szorul, amiért román nevű cigánygyerekként magyarul beszél… A gyerekvédelmi igazgatóságnak azonban nagy szüksége van az otthonokat működtető alapítványokra. Amikor bejelentés nyomán egy kiskorú hozzájuk kerül, előbb körbetelefonálják a gyerekotthonokat működtető magánalapítványokat, hogy nem vállalja-e valaki. Csak végső esetben marad állami gondozásban a gyerek. Becslések szerint az alapítványi kihelyezés költségeihez képest az állami gondozás ötször többe kerül.
Cégadományok: Az 1998-ban létrehozott, marosvásárhelyi székhelyű Szent Erzsébet Társulást az erdélyi ferences rend vezetőinek jóváhagyásával alapította Pál atya. A gyerekek fogadására Marosvásárhelyen három családi típusú ház jött létre, Marossárpatakon pedig elkészült az alapítvány épületegyüttese. Összesen 40 gyerek számára vannak kialakítva az otthonok. A 16 alkalmazott bére, illetve a fenntartási költségek nem kis fejfájást okoznak az alapítvány vezetőjének, Bakó Bélának, Ferenc-rendi nevén Pál atyának. Úgy fogalmaz: ezt a gondviselésbe vetett hit nélkül nem lehet vállalni. Gyerekei soha nem éheztek, mindig volt rajtuk rendes ruha, az épületekben van meleg víz, télen pedig fűtés. Intézményüket egy angliai és egy magyarországi alapítvány támogatja, de több vállalkozó is segít. Marosvásárhelyi éttermek a nagyobb rendezvényekről megmaradó ételt ingyenesen áthozzák, cégek gyűjtenek alkalmazottaiktól pénzt, mások ruhát, kenyeret, élelmiszereket adományoznak. Szűkösen, de minden hónapban kijön a számítás, az alkalmazottak bére két hétnél többet soha nem késik. Van olyan kolozsvári cég, melynek alkalmazottjai felváltva utaznak hétvégenként Marossárpatakra, hogy az otthonban, illetve az otthon melletti kis farmon segédkezzenek.
Szent Ferenc nyomdokain
Erdélyben két árvaházi intézmény működik a római katolikus egyház keretében: Déván a Böjte Csaba által alapított Szent Ferenc Alapítvány, Marosvásárhelyen pedig Bakó Béla Szent Erzsébet Társulása. Mindkettőt ferences rendi szerzetesek alapították. Nem véletlen, hogy Böjte Csaba csíkszeredai káplánja Pál atya volt, ő készítette fel a teológiára. Hogy jobban megértsem e „vállalkozás” lelki mozgatórugóit, a marosvásárhelyi alapítvány Ady utcai székhelyén vendéglátóm, Bakó Béla a kezdetekről mesél. Gyerekkorában, a tehetős marossárpataki gazdaportán ismerte meg az adakozás lelkületét. A faluban gazdag családnak számítottak, szüleinek sok földje volt, sok napszámos forgolódott a portán. Szüleitől látta, hogy aki rászorult, annak segítettek. Gyerekként ismerte meg a cigány–magyar együttélés hétköznapjait, hozzájuk is több cigánycsalád bedolgozott. Olyanok is dolgoztak a portán, akiknek a dédapja is a Bakó család munkása volt. „Ha anyámhoz eljött a cigányasszony, mert nem volt mit főznie a gyermekeinek, kihozott a kamrából egy csontot, és kettévágta. Azt mondta: felét főzze meg, a másik felét megfőzzük mi!” Az otthon kapott útravaló végigkísérte a teológián, ahol eldöntötte, amint lehetősége nyílik, beáll a ferences szerzetesek közé. Erre a rendszerváltás után kerülhetett sor. Az egyszerűség, szegénység, tisztaság és engedelmesség jegyeit hirdető egyházi rendben találta meg az elhivatásának leginkább megfelelő életpályát. Marosvásárhelyi lelkészként 1994-ben előbb szegénykonyhát indított, majd 1998-ban árvaházat alapított. Pál atya tisztában van azzal, hogy cigánygyerekekkel nehezebb foglalkozni, de meggyőződése, hogy amit munkatársaival nyújtani tud, az előbb-utóbb hatással lesz az otthon lakóinak mindennapjaira. A gyerekek szakmát tanulnak, az idén pedig már két egyetemista is kikerült a gyerekotthonból. Az intézetben való tartózkodásnak nincs felső korhatára, a fiatalokat azonban előbb-utóbb sikerül útra bocsátani. Munkahelyeket keres számukra, mindenkinek esélyt ad a boldoguláshoz. Az otthonba jórészt Maros megyei településekről kerülnek a „szociálisan árva” gyerekek, akiknek az esetek többségében ugyan élnek a szülei, ám gyerekeiket nem keresik. Igazi apjuk így Pál atya lett, őrá hallgatnak, és őrá néznek fel.
Pál atya
Bakó Béla 1954. július 23-án született Marossárpatakon. Szászrégenben érettségizett, 1975 és 1981 között pedig a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia Karon tanult. 1981 és ’84 között csíkszeredai káplán, két évig brádi plébános, 1986-1990 között anyai nagyszüleinek falujában, Orotván plébános. 1990-ben kéri felvételét a ferences rendbe, 1991-ben tesz fogadalmat Csíksomlyón. Marosvásárhelyre helyezik az Ady utcai Szent Imre plébániára. Több évig helyi börtönlelkészként is dolgozik. 1994-ben elindítja Marosvásárhely első szegénykonyháját, 1998-tól az általa alapított Szent Erzsébet Társulás elnöke. Tizennégy évet szolgált Marosvásárhelyen. 2005-ben Csíksomlyóra, majd két év múlva Dévára helyezik. Idéntől a kolozsvári Ferenc-rendi templom munkatársa. Kolozsvár, Marosvásárhely és Marossárpatak között ingázik folyamatosan.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az elveszett hajlék: svábok Dobrudzsában
Először 2002 nyarán jártunk a Konstanca megyei Mihail Kogãlniceanu nevű településen, a hajdani Karamuratban. A szomszéd Oituz faluban élő csángó telepesek hívták fel a figyelmünket arra, hogy itt is élnek rokonaik, csángó-magyarok, akik a svábok római katolikus templomába járnak misére. A Páduai Szent Antal védelmébe ajánlott templomban a plébános nővére fogadott bennünket, néhány névvel is szolgált, akiket érdemes megkeresnünk a faluban, ám nem jártunk sok sikerrel. Idő híján mindössze néhány felvételt sikerült készítenünk a templomról, majd továbbutaztunk. Nem sejthettük, hogy tíz év múltán ezek az archív felvételek milyen értékesek lesznek számunkra.
Gótbetűs múlt.
Idén nyáron ismét rászántunk egy délutánt, és szokásos oituzi látogatásunk után átmentünk a két falut összekötő mezei úton a sváb templomba, ahová éveken át az oituzi csángók is zarándokoltak misére, míg saját templomot nem építettek. Szembetűnő volt a változás. A templom új tetőt és tornyot kapott, eltűnt udvaráról a csángók által hajdan állított Mária-szobor, és az új meszelés alatt megsemmisült a régi, gótbetűs felirat is: „Antonius v. Padua beten für Uns”. A templomból nyoma veszett a „Páduai Szent Antal, könyörögj érettünk!” magyar feliratú oltárterítőnek is, illetve számos más változást is elszenvedett a száztizennégy esztendős épület. Alig nézhettünk szét a templomban, máris megjelent az új pap, akivel tíz évvel korábban nem volt szerencsénk személyesen találkozni. Filmet forgatnánk az itt élő csángó telepesekről – mondtuk neki –, mire nyomban kiigazított: ebben a faluban nem élnek, soha nem is éltek magyar ajkú csángók, csak katolikus románok és svábok. Korábbi tapasztalataink alapján úgy ítéltük, hogy ebben a témában akár le is zárhatjuk a beszélgetést, ezért a svábokra tereltük a szót, hiszen ők is nagyon érdekelnek, ahogy a templomalapítás története is. Erre megmutatta az oltárt, rajta az 1898-as évszámmal, elmondta, hogy milyen mesterek munkáját sikerült megőrizni és restaurálni a kálvária képeiben. Még tájékoztató füzetet is kaptunk a templom és a dobrudzsai római katolikus hitközség történetéről, sőt elszalajtotta a templomszolgát, hogy kérdezze meg Fendrich Terezia nénit, fogadna-e minket. A várakozás hosszú perceiben vakmerő kérdésre ragadtattam magam. Rákérdeztem a lecserélt magyar feliratú oltárterítő sorsára. Nem emlékszik ilyesmire – válaszolta –, majd nyomatékul hozzátette: itt soha nem laktak csángók, bár tudja, mit szeretnénk, mert ő is Rekecsinben született, Bákó megyében. A szülei jól tudtak magyarul, de nem voltak sem magyarok, sem csángók, hanem román katolikusok. Hallgattunk, nem volt, amin vitatkozni. Egy kicsit még nézelődtünk, majd lassan kitessékelt a templomból. Menjünk el a vasárnapi misére, addig is látogassuk meg Fendrich Tereziát, mert vár minket, már bejelentettek! Elindultunk hát a sváb portára. Nem is gondoltuk, hogy véletlen utunkon milyen történetre bukkanunk. Régi idők szép emléke Mardale Fendrich Terezia 82 esztendős özvegyasszony. A családi házon, illetve az ahhoz tartozó gazdasági épületeken ma is látszik, hogy életük során jó gazdaemberek voltak, szorgos munkájukból valódi eredményt, értéket tudtak kovácsolni. Terezia néni egyedül él, a faluban ugyan lakik még néhány sváb leszármazott, de tiszta sváb családot már nem találni. A vegyes házasságok lassan megtörték a hagyományokat, a helyi kultúrával együtt a sváb identitás is eltűnt. „Kogãlniceanu szép volt – meséli Terezia néni. – Érezhetted, amikor itt ünnepeltek a svábok. Szombatonként délben már senki sem volt az udvarokon. Fürdették a lovakat, de már senki sem dolgozott. Az asszonyok már péntek este kiseperték az udvart, hogy minden rendben legyen szombatra. Ünnepeinken, vagy akár egy lagziban is csak mi, svábok lehettünk jelen. Volt sok tehenünk, lovunk, semmit sem kellett vásárolnunk. Így volt nálunk... És segítettük egymást, mivel sok gyerek volt, néhol kilenc is. Nagyon összetartók voltunk. A közösség erősen hallgatott a papra. Ha ő azt mondta, úgy legyen, az úgy is volt. Ezzel meg is voltunk békélve, hiszen saját vallásunkat tartottuk, és ez volt a rend alapja is. A kisgyermekes anyákat például a pap nem engedte be a templomba, hogy ne zavarjanak. Mit tehettek, kint kellett imádkozniuk az udvaron. Olvastak, énekeltek, s ha befejezték, mehettek haza főzni, dolgozni, gyermeket nevelni. Ezt a templomot a svábok építették. Még az alapjait is. És a kapu kilincsére rá is van kovácsolva, hogy melyik esztendőben. De most már egyre kevesebben vagyunk itt németek. Tíz család ha van, vagy talán annyi sem... A templomban már nem a római katolikus szertartás szerint miséznek. Többnyire görög katolikusok járnak oda.”
Menekülés itthonról haza
A második világháború idején Hitler parancsára a svábok jó részét visszatelepítették Németországba. A helyi németek házai, utcái hirtelen elnéptelenedtek, az itt maradókra pedig szomorú idők köszöntöttek. „Minden rokonunk elment, de apám nem akart elmenni anyámmal. Mi kicsik voltunk még, nem menekülhettünk. Anyám nélkül nem is mentem volna. A svábok éjszaka indultak el, mert Hitler azt mondta, mindenki menjen még sötétben a bãlcescui állomásra, hogy senki ne lássa, hova mennek. De hova vitték így őket? Kútba vetni? Aztán reggel elvitte őket a vonat. A marhákat és kutyákat mind szabadon eresztették. Mindenik üvöltött a maga módján. A lovak nyihogtak a gazdáik után... Szörnyű volt. Nem bírtuk nézni... És a kutyák is üvöltöttek szünet nélkül a kerítések tetején, míg végül le nem nyugodtak. Egy-két hét is beletelt, míg elcsendesedtek” – mondja Fendrich Terezia, és csendben elsírja magát. Volt egy papjuk, folytatja később, aki elment Németországba. Két éjszakán át bujkált a templomtoronyban, ott várta egy pokrócon kuporogva a megfelelő szökési lehetőséget. Házvezetőnője vigyázott rá, és értesítette az időpontról, hogy órája se legyen, mert ha az oroszok elkapják, talán meg is ölik. A németek házai, birtokai – ahogy az Magyarországon a dunántúli és délvidéki svábok kitelepítése után is történt – nem álltak sokáig gazdátlanul. Hasonló sorsú emberek költöztek oda, akik ugyanúgy üldözöttek voltak, vagy lakosságcserék nyomán váltak földönfutókká. „Sokan költöztek ide a betelepítésekkel és a lakosságcserével – Bulgáriából, mindenhonnan. Beköltöztek a német házakba, és tönkretették azokat. Ma akár három házat is építhetnek egy régi sváb családi ház helyébe, mert alig van szabad telek. Most makedónok – vagyis arománok – vannak a svábok házaiban. Na, de aztán ők is hoztak ide valamit. Mert ezek mind a hegyekből jöttek, kecskékkel, juhokkal. Itt a románoknak is szemet kellett hunyniuk, hogy ők jogtalanul beköltözhessenek a házainkba. Nagy igazságtalanság volt. Talán azért hozták ide őket, mert légiósként harcoltak Dobrudzsáért. Mentek volna inkább haza! Nem? Most juhtartással foglalkoznak, és gond nélkül élnek belőle. Annyi autójuk van, ahány kell, minden gyermekre jut egy. De ezek a makedónok semmit sem tudtak, amikor megérkeztek. Nem tudták, mi az a gabona, a korpa. A svábok jó gazdák voltak. A pincébe lehordtak két-három szekér homokot, és abban tartották a murkot, petrezselymet a téli hónapokban, egészen húsvétig. Mindig volt friss zöldségük. Jön egy reggel az egyik frissen beköltözött szomszédasszonyunk, s azt kérdezi: »Szomszéd, ezek a németek bolondok voltak? Mert korpát főztünk a disznóknak, s nem eszik meg.« Erre anyám azt mondta: »Még szép, hogy nem eszik meg, hát te sem eszel homokot. Mert az nem korpa, hanem a homok, amiben a zöldséget tarjuk.«”
Széttört világ
Az új telepesekkel nehezen békéltek meg a régebbiek. Az igazi tragédia akkor következett be, amikor a hajdani keletnémet területről hazaküldték a dobrudzsai sváb telepeseket. A csalódott, kisemmizett családok hosszú vándorlásuk végén azt tapasztalhatták, hogy hajdani birtokaik, házaik mind idegenek kezén vannak. „Szekérrel és gyalogosan jöttek vissza Németországból, aztán csak sírtak és sírtak... Akik hazatértek, többnyire nálunk szálltak meg, főleg a rokonoknál. Senki nem kérdezte, miért és hogyan szöktek. Jöttek. Tele volt velük az udvar. Anyám sajnálta őket, mert az sem volt, amit egyenek. Megfejte a teheneket, és tejet adott nekik reggelire. Nővérei, komái, rokonai voltak, és enniük adott... De azóta nagyon kevés német van itt. Tíz család, talán még annyi sem.” Lassan mindent utolér a változás. A németek templomát az elmúlt években úgy átalakították, hogy alig lehet ráismerni. Eltűnt belőle az egyetlen magyar emlék is, a csángók féltett oltárterítője, és vele együtt talán etnikai öntudatuk is. Néhány emléktábla utal csupán a német telepesekre. A temető azonban az emlékezés valódi arcát mutatja, bár a régi sírok karcsú kőoszlopait lassan kőhalmokká morzsolja az idő. A valaha feldúlt és megrongált sváb temető szétszórt sírkődarabjait mára összegyűjtötték és elrendezték, amennyire lehetett. A régi fotókerámiákon megörökített arcmásokat szinte kivétel nélkül megsemmisítették, így soha többé nem lehet összeragasztani ezt a széttört világot. Lassan elhalnak az utolsó öregek is, a házakat, udvarokat új lakók népesítik be. Ha elvész az öregek emlékezete, lassan minden eltűnik nyomukban: hajlékaik, templomuk, közösségük hajdani arca. Terezia néni kedvesen integet kapujából, német szóval kíván jó utat, talán látjuk még jövőre...Színes falutérkép Dobrudzsa nemzetiségi térképe nagyon színes. A terület gyakran cserélt gazdát a történelem során, így a különböző származású telepesek időről időre átformálták választott vagy kényszerűen új hazájukat. A Konstanca közeli Mihail Kogãlniceanu, régi nevén Karamurat valaha tatár falu volt. A 19. század végén besszarábiai svábokat telepítettek ide, akik jól működő gazdaságokat teremtettek. Ennek az időszaknak a tanúja az 1897-1898-ban épített római katolikus templom is. A falu a történelem során tatárok, lipovánok, besszarábiai svábok, moldvai csángók és arománok otthonául szolgált. Mindenkinek maradt itt hírmondója, apró emléke. A németekről – a templomon és a temetőn kívül – már csak néhány idős ember tud mesélni.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Visszahelyezik a “Budapest” feliratot a bukaresti diadalívre
Visszahelyezik a “Budapest” feliratot a bukaresti diadalívre, a román hadsereg dicsőséges ütközeteinek helyszíneit megörökítő településnevek sorába – közölte szerdán a román művelődési és örökségvédelmi minisztérium.
A diadalívet 1922-ben emelték az első világháború emlékére, amelyet Románia a győztes oldalon, valamennyi románok által is lakott területet egyesítve fejezett be. A diadalív belső ívére tizenkét településnevet véstek fel. Ezek között szerepelt Budapest is, a román hadsereg 1919-es, a Magyar Tanácsköztársaság hadserege elleni győztes hadjáratának emlékét elevenítve fel.
Az ismeretlen körülmények között bevakolt “Budapest” felirat visszahelyezésére az Adevarul című napilap indított sajtókampányt október elején.
A lap Hogyan tüntették el a hatóságok a magyarság kedvéért a román történelmet címmel indított cikksorozatot a múlt héten, amelynek során annak próbált utánajárni, ki a felelős a felirat bevakolásáért. Az egyik cikkben a katonai múzeum fotógyűjteményének nyugalmazott vezetőjét idézték, aki szerint a magyarok tehetnek arról, hogy a “Budapest” szó nem látható a diadalíven, mert “a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) folyton hatalmon volt, és a magyaroknak nem tetszik az a felirat”.
Egy későbbi cikkben azonban a lap a bukaresti főpolgármesteri hivatal álláspontját is közölte, amely szerint a feliratot 1953-ban vakolták be, és az utóbbi hat évben, amióta a főváros átvette a diadalívet a műemlékvédelmi ügynökségtől, semmilyen átalakítást nem végeztek rajta.
A bukaresti városháza tájékoztatása szerint Sorin Oprescu főpolgármester idén februárban írt alá 6,5 millió euró összköltségvetésű szerződést a fejlesztési minisztériummal a diadalív restaurálásáról: a munkálatok kétharmadát uniós támogatásból fedezik.
A román művelődési tárca szerdai közleménye rámutat arra, hogy a felújítási tervben a “Budapest” felirat helyreállítása is szerepel, amely a “román katonák dicsőségét hirdeti”.
erdon.ro

OGY – A Bethlen Gábor Alap 2011-es tevékenységéről és működéséről szóló beszámoló és az ennek elfogadásáról szóló határozati javaslat
Rétvári Bence a Bethlen Gábor Alap működésével kapcsolatban hangsúlyozta: az alap támogatásokkal segíti a határon túli magyarság szellemi és anyagi gyarapodását, nyelvének és kultúrájának megőrzését, forrásaival egy háromtagú bizottság rendelkezik, a Magyar Állandó Értekezlet iránymutatása alapján. Az államtitkár közlése szerint az alap irányítása és működtetése új, négyszintű rendszerben folyik, amelynek célja, hogy szétválassza a politikai, a szakmai döntéshozó és a végrehajtó szervezetet, ennek eredményeképpen pedig javult az eljárás tisztasága és áttekinthetősége.
Rétvári Bence elmondta, az alapnak 2011-ben több mint 12 milliárd forint kiadási előirányzat állt rendelkezésére, amiből 11,5 milliárd forint teljesült. A kiadási megtakarítás 715 millió volt, ebből az 2012-re áthúzódó kifizetés 684 millió forint, a felhasználható szabad keret pedig 30 millió forint volt - ismertette. Kiemelte, hogy a 2011-ben korszerű folyósítási rendet vezettek be az OTP közreműködésével, így a támogatások közvetlenül az érintettekhez jutottak el.
Rétvári Bence a szervezet legnagyobb sikerének azt nevezte, hogy az alap 2011-ben összesen 1743 pályázatot támogatott, így korábban nem látott mértékben segítette elő a határon túli magyarok szülőföldön való megmaradását és a magyar-magyar kapcsolatok erősítését. Szintén sikernek tartja, hogy 2011 ősze és 2012 nyara között tizenötezer magyar diák juthatott el határon túli kirándulásokra a Határtalanul! program segítségével.
Az államtitkár úgy vélte: a Bethlen Gábor Alapon keresztül pontos elszámolással annyi támogatást kapott a határon átnyúló kapcsolatos erősítése, amire a korábbi időszakban nem volt példa.
Potápi Árpád, a nemzeti összetartozás bizottságának fideszes elnöke, a Bethlen Gábor Alap 2011. évi tevékenységéről és működéséről szóló beszámoló elfogadásáról szóló határozati javaslat kapcsán azt hangsúlyozta, hogy 2010. óta világos szabályok és szigorú elszámolás szerint működik az új támogatási politika, az alap egységbe fogja a nemzetstratégiai elképzeléseket és az ahhoz rendelt forrásokat.
Kiemelte, hogy az alap kezelésében működik a Magyarság Háza, amely közösségi tér és turistalátványosság is egyben, ahol a külhoni magyarok ügyeiket is elintézhetik. Felhívta a figyelmet arra, hogy a kormány 145 millió forint átcsoportosítását jelentette be a Magyarság Háza számára.
Potápi Árpád méltatta a 2011 novemberében létrejött Nemzetpolitikai Kutatóintézetet is, amelynek fő célja a kisebbségi és nemzetpolitikai kutatások összehangolása.

Orbán Viktor: Magyarországról kibontakozott viták középpontjában Európa áll - Az európai nyilvánosságban és pártpolitikában az utóbbi időszakban Magyarországról kibontakozott viták középpontjában valójában Európa kérdései állnak, Magyarország pedig csak ürügy ezek megvitatására - fejtette ki Orbán Viktor csütörtökön Berlinben.
A miniszterelnök a német Kereszténydemokrata Unióhoz (CDU) közel álló Konrad Adenauer Alapítvány (KAS) székházában Megújuló Európa címmel tartott előadásában elmondta: Magyarországon csökken az államadósság és a költségvetési hiány, és "miközben persze a gazdasági növekedés hiánya bennünket is kínoz", csökken a munkanélküliség, és nő a foglalkoztatottság.
Magyarország "nem szorul a németek pénzére és mások pénztárcájából mentőcsomagra", hanem eredményeket tud elérni külső támogatás nélkül is, "ha hagyják" - állapította meg. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért folynak rendkívül intenzív viták Magyarországról, ha "minden ilyen fantasztikus" és "jól megy az országnak" - tette hozzá.
Ennek oka az, hogy a Magyarországról szóló viták valójában "nagyon komoly európai viták", hiszen a kormány "a nagy kihívások megválaszolására" használja a választóktól kapott "kivételes" kétharmados többséget, a viták így e válaszok körül forognak. Az új magyar alkotmányról szóló diskurzus például nem csupán az alaptörvény szövegéről, paragrafusairól szól, hanem "az európai társadalomfejlődés irányairól", egyebek mellett arról, hogy miként alakulhat a család szerepe a jövőben - vélekedett a kormányfő a több mint száz fős hallgatóság előtt, amelynek soraiban diplomaták és német politikusok mellett helyet foglalt többek között Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas magyar író.
A miniszterelnök kifejtette: a magyarországi folyamatok azért váltak európai kérdésekké, mert 2008 óta a Nyugat, az Európai Unió és különösen az euróövezet súlyos válságba került és elbizonytalanodott. Az EU-ban "halmozódtak fel a legnagyobb adóssághegyek", miközben "nem demokratikus berendezkedésű országok +lepipálták+ a huszonheteket" - mondta.
A kormány politikájával kapcsolatban hangsúlyozta: Magyarországon a modern nemzet építése kezdődött el. Ennek pillérei az adósságcsökkentés, a versenyképesség növelése, a demográfiai hanyatlás megállítása és a világban szétszóródott magyarság közösséggé építése. A hátráltató tényezők az "önsajnálat és a lebeszélés kultúrája", valamint a közösség ügyeiben való részvétel alacsony szintje - foglalta össze Orbán Viktor.
Az előadás után feltett kérdések közül a német vállalatok Magyarország iránti bizalmának csökkenésével kapcsolatban hangsúlyozta: azok a német vállalatok, amelyek termeléssel foglalkoznak, "nagyon jól keresnek", a szolgáltató szektorban érdekelt cégek viszont a kormányváltás után bevezetett új gazdaságpolitika "vesztesei", és ebben nem is lesz változás. Ennyiben nem helytálló a magyar gazdaságpolitika kiszámíthatatlanságára, bizonytalanságára vonatkozó kritika, hiszen "ebben nincsen semmi bizonytalanság, ez egy rossz, de biztos hír" a szolgáltató szektor szereplői számára.
Az Alkotmánybíróság (Ab) megváltozott helyzetével és a német és a magyar rendszer eltéréseivel kapcsolatban elmondta: a magyarok is tisztelik az alkotmánybíróság intézményét, de "van egy kis ambivalenciájuk" vele szemben, hiszen a testület megsemmisítheti a nép által választott képviselők döntéseit, amit "a magyar észjárás és gyomor nehezebben vesz be", mint a német. A vonatkozó szabályok átalakításával az Ab "most a helyén van", el tudja látni az alkotmányos rendszer fenntartásának feladatát - tette hozzá a miniszterelnök.
Bálint Marcell
(MTI)

Világnemzet
Új szó és fogalom tűnt fel vezető politikusok beszédeiben, Orbán Viktor miniszterelnök mondotta nemrég a magyart „világnemzetnek”, melynek leszakított és elvándorolt részei, illetve egyénei szerinte új egységbe vonhatók össze.
Némileg továbbgondolva a dolgot, akár hálózati nemzetnek is nevezhetnők a magyart, hiszen amit a nemzetépítés új feladataként megfogalmaznak a kormánypárti vezetők, az tulajdonképpen egy hálózati elveken alapuló kapcsolatfelvétel és annak intézményesítése. A magyarság történelmi tapasztalata a szétszakítottság, ezzel a keserű élményével nincs egyedül, felsorolhatnék az unión belül is legalább tucatnyi hasonlót. De a világ számos kisebb és közepes nemzete szenvedte meg e viszontagságot, s ma valamennyi a globalizáció ellenében és – paradox módon – annak hullámait mintegy meglovagolva kíséreli meg újrafogalmazni önmagát. Az etnikai beolvadás azonban – mely valamikor a történelem hajnalán az erőnek való behódolással együtt járó és ennek folytán elkerülhetetlen, ilyen értelemben „természetesnek” tekintett dolog volt – olyan értékfeladás, melynek okvetlenül elejét kell venni. Az egyén és a közösségek nemzeti identitása többtényezős dolog, és az anyanemzettől való földrajzi és művelődésbeli távolság, a más nemzeti környezetben való beilleszkedés, illetve asszimiláció fokozatai függvényében egy mai nemzet vagy éppen világnemzet olyan részekből is állhat, melyek a nyelvváltáson átestek már, de az anyanemzet iránti vonzalmat megőrizték, és ehhez aktívan kívánnak viszonyulni. A globalizáció korában nem mondhatunk le, és nem is kell lemondanunk e rokonszenvről, hiszen pontosan a nemzetköziesedés teremti meg, mintegy önmaga kifejeződésként, de egyúttal ellensúlyaként is a nemzeti összefogás új eszközeit és, íme, szemléletét is. Nemzeti reneszánszról lehet beszélni, de az már világnemzetek reneszánsza lesz, és semmiképpen sem a régi formákat szüli újjá. A politikai határok felszabdalta nemzetek, bennük a különlétre ítélt csoportok, mint az erdélyi magyarság, persze, az amerikai vagy svéd diaszpóránál jóval többet remélhetnek, és többet is fognak kapni az új stratégiának köszönhetően. Emberségünk kiegyensúlyozott megélésének elengedhetetlen alapfeltétele lett a magyar identitás csorbítatlan érvényesítése, ennek elvárása ma már össznépi igény.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely jelkép nem klubzászló (A prefektus lemondását kérhetik)
A prefektus megsértette a székely közösséget, amelynek adójából fizetést kap, és ha nem kér bocsánatot, leváltását fogjuk kérni a kormányfőtől – jelentette ki tegnap Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, aki ugyan bevallása szerint nem kíván nyilatkozatháborút folytatni Codrin Munteanu kormánymegbízottal, de elsiklani sem tud a megnyilvánulásai mellett.
A prefektust láthatóan zavarja, hogy magyarellenesnek nevezik, de nevetséges érv, hogy azért nem tárgyal az autonómiáról, mert az alkotmány ezt nem engedi meg, hiszen az alkotmány módosítható, és jelenleg a kormányfőtől kezdve mindenki arról beszél, miképpen kell megváltoztatni. Románia alaptörvényét 1991-ben fogadták el, amikor még nem lehetett tudni, hogy nyugat vagy kelet felé fordul az ország, azóta azonban lényegesen változott a helyzet, egyértelműsíteni kell az elnök, a kormány és a parlament hatáskörét, az egykamarás törvényhozásról még népszavazást is tartottak, miért lenne szentségtörés az autonómiáról beszélgetni? El kell dönteni, hogy az alkotmányt szabjuk-e a valósághoz, vagy fordítva – fejtette ki Antal Árpád, aki azt is elmondta, miközben a prefektus rossz néven veszi, hogy nacionalizmussal vádolják, bírósági eljárást indított Uzon polgármestere ellen azért, mert a községháza homlokzatán székely zászló is lobog. Antal felháborítónak tartja, hogy a (Dan Tănasă feljelentésére született) beadványban a prefektus kisbetűvel írja a Székelyföldet, nemlétezőnek nevezi a székelységet, és ami a legrosszabb: úgy véli, hogy ennyi erővel akár egy fociklub zászlaját vagy egy autógyár márkajelét is ki lehetne függeszteni egy közhivatal bejáratához. A körítés természetesen az, hogy az alkotmányt és a törvényeket is sértik a székely szimbólumok. Antal Árpád leszögezte: a kormány képviselője nem sértheti meg az itt élőket, kikérjük magunknak a klubzászlót és az autómárkát.
Hárít a prefektus
Kovászna megye kormánymegbízottja, Codrin Munteanu tegnap közleményben reagált Antal Árpád polgármester nyilatkozatára, amelyben megfélemlítési kísérletnek minősíti a városvezető szavait. „Elutasítunk minden olyan nyilatkozatot, amely fenyegetés és megfélemlítés által megpróbálja a prefektusi hivatalt eltántorítani kötelezettsége teljesítésétől, vagy amely a választási kampányba próbálja bevonni” – olvasható a prefektus közleményében. Codrin Munteanu leszögezte, jogosan indított eljárást az uzoni községháza ellen a közigazgatási bíróságon, mert az ország vonatkozó törvényei szerint a hivatalosan elfogadott jelképeket kell a középületekre kifüggeszteni, a következőképpen: két román zászló közé helyezve az ország címerét és a község vagy a város címerét, ha van ilyen, illetve az Európai Unió zászlaját. Minden más jelkép, jelen esetben egy jogi státus és jóváhagyás nélküli lobogó közintézmények vagy hatóságok épületére történő kihelyezése az idevágó, 1994/75-ös jogszabály megsértésével történik – figyelmeztetett Codrin Munteanu.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kik ülnek a törzsasztalnál? (Vári Attila és Káli Király István Sepsiszentgyörgyön)
Egyre nehezebb működtetni, fenntartani egy erdélyi magyar kiadót, s noha a kiadványok minőségében látszik a fejlődés, és az évente Marosvásárhelyen megtartott nemzetközi könyvvásárt is megrohamozzák kiadók, kereskedők – a forgalom mindinkább csökken, kevesebben vásárolnak, olvasnak könyvet. De ha ez így is van – márpedig így van, mint azt tegnap este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban Káli Király István, a Mentor Kiadó vezetője részletesen ecsetelte –, akkor is megéri.
S hogy mennyire megéri, az kiderült ugyanakkor, ugyanott: jóllehet, Sebestyén Mihály végül nem jutott el a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó közönségtalálkozójára, Káli Király István és Vári Attila a város – Marosvásárhely – ürügyén „történelmi visszatekintőt megkörnyékező” könyvbemutatója után alighanem mindenki kicsit (vissza)vágyott az egykori székely főváros – ma már inkább Székelyföld határvárosa – Súrlott grádics nevű kisvendéglőjébe, annak törzsasztalához. Már csak azért is, mert becsordul oda a történelem, mert az ott ülőknek véleménye van a körülöttük, a térségben, a világban zajló kisebb és nagyobb eseményekről, azt elmondják, megvitatják, s azért is, mert átélnek, túlélnek mindent az első világháborútól napjainkig. Vári Attila Súrlott grádics című elbeszélésfüzérében hiteles helyszínen, hiteltelen szereplőkkel (hatuk életkora összesen 800 év) hitelessé váló történeteket ír meg – mutatott rá Káli Király István, hangsúlyozva: hiába járta meg a világot Vári Attila, úgyis csak azért tette, hogy végérvényesen marosvásárhelyi legyen. Egyszer boldognak érezte magát, aztán valami megváltozott – és ez egy regény keletkezéstörténete is lehet, Bíbor, avagy Hórusz szeme című kötete születéséről vallott így Káli. S mindezek csak foszlányok abból, ami elhangzott, mert a törzsasztalnál – ezúttal a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasóterem változott azzá másfél óráig – a törzsvendégek mindig ott vannak, sok mindent átélnek, és mindent túlélnek.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hamisítás miatt bűnvádi feljelentést tett az SZNT
Az Európa Tanács (ET) egyik ajánlásának rosszhiszemű megváltoztatása miatt bűnvádi feljelentést tett Romániában a parlament törvényhozási tanácsának vezetője ellen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Izsák Balázs szerint a román hatóságok meghamisították, és a törvényhozási eljárásban az eredeti céljaival és szellemével ellentétes módon használták fel az ET-nek a területi autonómiára is kiterjedő 1201/1993-as ajánlását. Úgy vélte: a tanács úgy idézte a dokumentumot, hogy abból a kisebbségek kollektív jogainak a tagadását lehessen érteni, holott az idézett rendelkezés ennek éppen az ellenkezőjét tartalmazza. Mindennek jogi kihatásai is voltak, hiszen a tanács véleményezése alapján szeptember 25-én a román parlament felsőháza elutasította a székelyföldi területi autonómia statútumának törvényjavaslatát. Az SZNT elnöke az MTI-nek elmondta, nem föltétlenül az a célja, hogy a feljelentés nyomán büntetőjogi felelősségre vonják Dragoş Iliescut, a törvényhozási tanács elnökét. „Azt szeretném elérni, hogy végre vessenek véget annak a két évtizedes romániai gyakorlatnak, hogy a kisebbségvédelemre vonatkozó nemzetközi rendelkezéseket önkényesen, rosszhiszeműen, beszűkítő módon értelmezik. Vessenek véget annak, hogy amikor nem találnak nemzetközi hivatkozásokat a saját politikájuk alátámasztására, akkor ezeket a dokumentumokat meg is hamisítják” – mondta az SZNT elnöke.
Hozzátette: az ET-t és más nemzetközi fórumokat is tájékoztatni kíván arról, hogy Romániában meghamisított dokumentumok alapján hozzák a kisebbségekkel kapcsolatos törvényeket. „Megengedhetetlen, hogy ellenünk használják fel azt, amit az Európa Tanács mellettünk és értünk fogadott el” – jelentette ki Izsák Balázs. Az ügyészségi eljárást azért is fontosnak tartotta, mert az autonómiastatútum tervezetét ismét be szeretnék nyújtani a parlamentbe.
Szabadság (Kolozsvár)

Négyszázötvenkét RMDSZ-es jelölt a parlamenti választásokon
Kisebbségvédelmi reform az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán
Az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT) csütörtöki ülésén nagyjából véglegesítette a december 9-i parlamenti választásokon megméretkező képviselő- és szenátorjelöltjeinek a névsorát – jelentette be tegnap, Kolozsváron a sajtónak Kelemen Hunor szövetségi elnök a tanácskozást követően. A 452 képviselői és szenátori választókerület közül 407-ben megszavazták a jelölt személyét, a többnyire Kárpátokon kívüli kerületekben október 20-ig véglegesítik a jelöltállítást. Kolozs megyéből a képviselőházba tíz, míg a szenátusba négy RMDSZ-es jelölt igyekszik bejutni. Kelemen Hunor kitért az október 16–18-án Bukarestben megrendezendő, és nagy nemzetközi érdeklődésnek örvendő európai néppárti kongresszus előkészítésére is. Ezen várhatóan elfogadják az RMDSZ által javasolt módosításokat az EPP alapprogramjába. Ezek az európai őshonos nemzeti kisebbségek számára jelentős előrelépést jelenthetnek.
Ördög I. Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Értjük-e egymást?
Amikor a Szabadság 2012. július 24–25-i számaiban megjelent, a szokványosnál talán igen, de a témakör súlyánál semmiképpen sem terjedelmesebb írásomban (Számvetés félidőben. Hogyan lehetünk sikeres nemzet?) kifejtettem az álláspontomat arról, milyen koncepcionális kérdések megválaszolására van szükség a nemzetpolitikában, abban reménykedtem, hogy nem csupán a romániai magyar közösség és annak véleményformálói mondanak majd arról így vagy úgy véleményt, de abban is, hogy a magyarországi hivatalos szereplők sem odázzák el a szükségszerű szembenézést az elmúlt két év fejleményeivel és annak a magyar közösségekre gyakorolt hatásával.
Ha szembenézésként és politikai korrekcióként nem is, de bizonyos értelemben a magyar hivatalos nemzetpolitika tartalmi összefoglalásaként mindenképpen tekinthetünk arra az írásra, amely a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárától jelent meg a Krónika 2012. október 8-i számában (Répás Zsuzsanna: Nemzetpolitika a gyarapodás jegyében), valamivel több, mint két évvel a magyarországi kormányalakítást követően.
Az e témakörben már bevettnek számító gyakorlat szerint mindazonáltal sajnálatosan kevés szó esik a koncepcionális, a magyarság jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekről és az arra adandó válaszokról, cserében mintegy eláraszt bennünket számos szakmapolitikai vagy annak gondolt kérdés technikai részlete. Mert biztosan érdekes lehet, milyen elhivatottan végzi a honosítási eljárás során a kormányzati apparátus a munkáját – amihez komoly anyagi és személyi többletforrást kapott –, de talán ezért önmagában még nem kellene ünnepelnünk a munkájukat végző kollégákat. Arról, ami valóban meghatározó kérdés, hogy az érzelmi tölteten túl mit jelent az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetősége a magyar közösségek szülőföldön maradására és gyarapodására nézve, vajmi kevés szó esik. Azt pedig egyenesen kikerüli a hivatalos nemzetpolitika, hogy választ adjon arra, számolt-e azzal, hogy – ha csökevényes formában, kizárólag a pártlistákra történő szavazás jogának megadásával – a külhonban élő állampolgárok választójoga milyen következményekkel járhat e közösségekre és a magyarországi–külhoni magyar viszonyra. Mint ahogyan eddig még nem sikerült kellően cizellált választ kapni arra sem, miért is kellett a kulturális nemzet addig a magyar közegben vallott és Európában is általánosan elfogadott koncepcióját felrúgva, 2010-ben meghirdetni a „közjogi nemzetegyesítés” programját, és vajon mit is jelent ez valójában.
Sokszor kifejtettem, de most is megerősítem: a mindenkori magyar kormánynak elvitathatatlan joga, hogy kialakítsa és működtesse a magyar–magyar egyeztetés és a támogatáspolitika rendszerét. Egyetlen kívánalom a pártatlanság és a hatékonyság. Ezért önmagában nem az az érdem, hogy valamely kormányzat ilyen vagy olyan néven működtet valamilyen konstrukciót, hiszen a Bethlen Gábor Alapot sem azért kritizálják megszületése óta folyamatosan, mert nevet váltott Szülőföld Alapról, hanem mert nem működik kellő hatékonysággal és átláthatósággal, nem utolsósorban pedig kirekeszti a konkrét támogatási döntések meghozatalából a külhoni magyarság legitim képviselőit. Mint ahogyan az oktatási-nevelési támogatás körüli turbulenciák és gyakran keserű kritikák oka nem a támogatást lebonyolítók rapid és eléggé homályos érvelésű lecserélése volt, hanem az, hogy késve és a korábbiakhoz képest nehézkesebben jutott el a támogatás összege az érintettekhez.
És ha már a különböző magyar–magyar fórumok üléseinek idejét éljük: bármennyire is szeret hallgatni erről a hivatalos Budapest, 2006. és 2010. között is működött a magyar–magyar egyeztetés sokelemű rendszere, más néven mint ma, de a világ magyar közösségei képviselőinek bevonásával.
De mi lenne, ha egyszer nem merülnénk el a támogatáspolitika tengernyi technikai részletében, az egyes kérdések mikromenedzsmentjében. És nem azt bogoznánk, hogy a Határtalanul! Program egyenes folytatása-e az előző kormányzati ciklusban költségvetési forrásokból gazdálkodó Apáczai Közalapítvány hasonló programjának, vagy valami új felfedezés. Vagy a nyugati magyarság emlékeit összegyűjteni szándékozó projekt vajon azonos-e azzal, amit 2009-ben hirdetett meg az akkori nemzetpolitikai kormányzat? És persze jó lenne azt is feledni, miért tartott attól valaki, hogy egy jó, a magyar közösségek érdekét szolgáló program folytatása, mint például a nemzeti jelentőségű intézmények és programok dolga nem lenne szalonképes csak azért, mert Budapesten egy másik kormány alakult. Mert miközben ilyen kérdéseken elmélkednénk, nem maradna elég idő és energia a valóban meghatározó kérdésekre.
Abban talán nincs vita – és ezt a Krónikában megjelent cikk is alátámasztja –, hogy a külhoni magyarok nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzése, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer fejlesztése, támogatása prioritás. Ez például olyan ügy, aminek az eredményessé tételében, a versenyképes tudás megszerzésében minden szereplő gond nélkül képes együttműködni.
Éppen ezért örömmel vettem, hogy a nemzetpolitikai kormányzat az eddigi támogatási formákhoz a maga részéről az óvodai nevelésre irányuló figyelemmel járul hozzá. De itt újra előtüremkedik a koncepció kérdése: ha nem versenyképes a magyar nyelven szerzett tudás, akkor reálisan várható-e, hogy arányában növekszik majd a magyar nyelvű oktatást választók száma? Nem lenne-e időszerű, hogy szakmai kutatások eredményeképpen ne csak jelszavakban értesülhessünk az egységes oktatási tér kialakításáról, de láthassuk is végre annak kereteit? Népszerű lehet iskolát, egyetemet alapítani, de tudjuk, hogy lesz elegendő iskolás gyermek, érettségizett, az egyetem kapuit átlépni képes hallgató vagy csak a presztízskérdések számítanak?
Gyakran szeretnek megfeledkezni arról a nemzetpolitikával hivatalból foglalkozók, hogy a magyar közösségek jövőjének és a magyar–magyar viszonynak az alakulása nem függetleníthető a külső körülményektől, elsősorban a szomszédos államoktól, azok többségi nemzeteitől. Lehet másképp gondolni, de attól még nem lesz sikeres az a nemzetpolitika, amelyik nem a térségbeli kooperációt tekinti alapvető céljának. Az együttműködés képessége hozzátartozik a tekintélyes és megbecsült Magyarország alapértékeihez. Ahhoz a Magyarországéhoz, amelynek sikerét a külhoni magyar közösségekben is fontosnak tartják. Valóban, bizalom nélkül nem csak az államközi kapcsolatokban, de a magyar–magyar viszonyban sincs előrelépés.
Amíg a pártpolitikai logika szorításából nem sikerül kiszabadítani a nemzetpolitikát, addig lehetnek ugyan egyes projektek sikeresek, de nem lehet az egyes ciklusok eredményeit összegző és ötvöző szakpolitikákat megvalósítani.
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar kormány és a külhoni magyar közösségek közötti bizalomnak a pártpolitika-mentességre, a kölcsönös felelősségvállalásra és a közösségek autonómiájának tiszteletben tartására kell épülnie. És ezen a téren még bőven van tennivalója Budapestnek.
Ezeket a gondolataimat, a szokásnak megfelelően, először a szóban forgó írásnak helyet adó kolozsvári napilapnak küldtem el, de mivel szerkesztősége a közléssel kapcsolatos megkeresésre nem válaszolt, ezért – és a téma aktualitására való figyelem okán – fordultam a Szabadsághoz.
Gémesi Ferenc,
a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának
volt kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára
Szabadság (Kolozsvár)

Báb- és marionettszínházak fesztiválja Kolozsváron
A kolozsvári Puck Bábszínház tizenegyedik alkalommal szervezi meg Puck – Báb- és marionettszínházak fesztiválja elnevezésű rendezvénysorozatát október 15. és 19. között.
A fesztivál ezúttal is követi az előző tíz év hagyományait, ugyanakkor új, a nemzetközi normáknak is megfelelő formát szeretne nyerni. Az idén 15 hazai és 4 külföldi (Magyarország, Anglia, Hollandia ) társulatot hívott meg a bábszínház. Az elmúlt évek hagyományának szellemében a bábszínház folytatni szeretné a magyar bábos szakmával összeforrott színházi tevékenységeket, és mindenek előtt megteremteni annak lehetőségét, hogy a közönség megtekinthessen máshonnan érkező előadásokat is. A fesztivál meghívottjai közt szerepel a debreceni Vojtina Bábszínház a Ki hol lakik, a pécsi Márkus Színház a János Vitéz, a marosvásárhelyi ARIEL Ifjúsági és Gyerekszínház a Hüvelyk Matyi című előadással.
Krónika (Kolozsvár)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Sánta Imre: „Ha más nem lép, megteszem én”
„A buzăui bíróság ítéletével kezdődött a történet. A sajtóból értesültem arról, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról döntöttek. Tehetetlen dühöt éreztem, amiért egy ilyen nyilvánvaló igazságtalanság történik, egyrészt az egyházzal, másrészt az egész erdélyi magyar közösséggel. Akkor úgy éreztem, nem tudok tenni semmit ellene. Másnap reggel azonban már úgy ébredtem, hogy mégis van lehetőségem, mindenkinek adott, hogy kinyilvánítsa a nemtetszését, tiltakozzon.” – Beszélgetés a Mikó-ügyben tüntető Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztorral.
– Miként fogalmazódott meg Önben a gondolat, hogy civil tiltakozásra van szükség a Mikó-ügyben, és mi vitte arra, hogy kiálljon a kollégium elé?
– A buzăui bíróság ítéletével kezdődött a történet. A sajtóból értesültem arról, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról döntöttek. Tehetetlen dühöt éreztem, amiért egy ilyen nyilvánvaló igazságtalanság történik, egyrészt az egyházzal, másrészt az egész erdélyi magyar közösséggel. Akkor úgy éreztem, nem tudok tenni semmit ellene. Másnap reggel azonban már úgy ébredtem, hogy mégis van lehetőségem, mindenkinek adott, hogy kinyilvánítsa a nemtetszését, tiltakozzon.
Ekkor jött az ötlet, hogy ha más nem teszi meg, akkor megteszem én. Közben teltek a napok, és különböző szervezetek részéről tiltakozások, nyilatkozatok, szolidaritásvállalások jelentek meg az elítéltekkel, de azt láttam, hogy nincs konkrét lépés. Akkor döntöttem el: ha más nem lép, akkor én megteszem. Naponta két órát strázsát állok a Székely Mikó bejárata előtt. Így kezdődött el július 6-án az 57 napig tartó tüntetés, amelyet néhány napig egyedül folytattam, majd fokozatosan csatlakoztak hozzám.
– A tüntetés elején bízott abban, hogy mások is az ügy mellé állnak?
– Nem mozgósítottam. Nem hívtam, nem kértem senkit arra, hogy mellém álljon, viszont bíztam benne, hogy felfigyelnek a kezdeményezésemre. Ahogy abban is, hogy azok, akik hozzám hasonlóan úgy érzik, valamilyen módon tiltakozniuk kell az igazságtalanság ellen, odaállnak majd mellém. És nem csalódtam. Nem fogalmaztam meg célként, hogy tömegmozgalommá nője ki magát a tüntetés, egyszerű figyelemfelkeltő akciónak szántam.
Azt akartam, hogy vegyék észre, mi történik körülöttünk, mi történik velünk, hogy a napi gondjaink közepette is odafigyeljenek a közéletre. Szerettem volna érzékennyé tenni elsősorban a szentgyörgyieket, de az egész erdélyi magyarságot is az iránt, ami megtörtént a Székely Mikó Kollégiummal, és az iránt, ami velünk, erdélyi magyarokkal történik általában. Egyértelmű, hogy itt nemcsak a Mikóról van szó, ez az ügy túlmutat önmagán.
– Volt arra példa, hogy megpróbálták kisajátítani a kezdeményezését?
– Amikor elkezdtem a tiltakozást, nem gondoltam tovább, hogy mi nőhet ki belőle. Csupán azzal a szándékkal álltam ott, hogy tiltakozzak az ellen, ami történik, lelkiismereti indíttatásból történt. Ahogy teltek a napok, rá kellett döbbennem, hogy vannak olyan politikai pártok, szervezetek – ez a politikának a természete –, amelyek valamilyen módon megpróbálják ebbe a vitorlába is befogni a számukra kedvező szelet.
Mindig igyekeztem ennek elébe menni, ahogy láttam, hogy ilyen törekvés jelentkezett, mindenkit arra kértem: tegyük félre, hogy milyen párthoz tartozunk, milyen ideológiát vallunk, és összpontosítsunk a Székely Mikó Kollégium ügyére. Úgy érzem, sikerült elébe mennem annak, hogy bármi ráépüljön a kezdeményezésemre. A próbálkozók vagy megértették, vagy pedig kényszeredetten ugyan, de elfogadták a kérésemet. Ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy ne hangozzon el egyetlen szónoklat vagy beszéd sem, csak az Ige és az imádság.
– Hogyan teltek a tüntetés órái, mennyire volt nehéz kiállni az iskola elé naponta, két hónapon keresztül?
– Nem volt könnyű. Rettenetesen meleg volt a nyáron, és a délutáni órákban még visszasütött a nap az iskola épületére. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy az ájulás kerülget. Amúgy sem vagyok nagydarab, de a két hónap alatt jó néhány kilót leadtam. Mások is kérdezték, hogyan bírom. Ilyen alkalmakkor mindig azt gondoltam, hogy az én nagyapám elment a háborúba, amikor hívták, hogy megvédje a hazáját, a szülőföldjét. Ha ő ezt meg tudta tenni, akkor az unoka is megtehet legalább annyit, hogy naponta két órát áll a napon, és tiltakozik az igazságtalanság ellen.
Nagyapám sem vitt esőernyőt, napernyőt a háborúba, ráadásul az életét tette kockára, úgyhogy ezt a két órát nekem is naponta ki kellett állnom. Ez a gondolat erősített, az igazság tudata és a hitem, mert Isten segítsége nélkül nem tudtam volna végigcsinálni. Erőt adott azoknak a támogatása, akik naponta megjelentek körülöttem. Az 57 nap alatt a Mikó előtti járda egy civil fórummá alakult, ahol naponta két órán keresztül a velem tiltakozók megbeszélték a mindennapokat és a közéleti eseményeket.
– Legutóbb arra kérte az erdélyi magyar közösséget, vonjon élőláncot a Mikó köré: kérésére több százan válaszoltak. Van-e eredménye a tiltakozásoknak?
– Az élőlánc alkalmával sokkal többen jelentek meg, mint az 57 nap során. Ehhez hozzájárult a szeptember elsején szervezett Igazság Napja is, hiszen a szervezők erőteljes kampányt folytattak, hogy érzékennyé tegyék a közvéleményt a téma iránt. Nem fogalmaztam meg célként, de az 57 napos tüntetés és az Igazság Napja révén mégis elértük, hogy az emberek kezdtek rádöbbeni arra: ki kell állniuk saját magukért, a saját és a közösség érdekeiért. Véget kell vetni annak a mély álomnak, amelybe lassan belemerült az erdélyi magyarság.
Az elmúlt évtizedekben egy tudatos altatás zajlott a politikum részéről. Szavakban nem fogalmazták meg, de az volt az üzenet, hogy mindenki maradjon nyugodtan otthon, mi majd a városházán, a megyeházán, a parlamentben vagy éppen Brüsszelben megoldjuk helyettetek a gondjaitokat. Az emberek most már kezdtek ráébredni arra, ez nem teljesen így van, és ha történtek is előrelépések, a mi gondjainkat nem oldja meg senki helyettünk. Kipattant egy olyan szikra, amely bízom benne, hogy fellobban, és az erdélyi magyarok rájönnek: ki kell állniuk a jogaikért. Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Kismagyar fasizmus
A hét eleji magyar–magyar tanácskozások – a diaszpóra tanács és a Máért ülése – nyomán nagyjából egyértelművé vált, hogy a magyarországi Országgyűlési választásokon a határon túli állampolgárok is részt vehetnek, és levélben szavazhatnak.
A téma kapcsán már eddig is sokan tartottak attól, hogy növelheti a határon túliakkal szembeni ellenszenvet, ha úgymond ők döntik el a politikai versenyt, miközben a döntés közvetlen következményeit nem ők viselik. Az utóbbi időben az elhúzódó gazdasági válság miatt, mintha élesedne ez a „kismagyar fasizmus”, amely már nem is lesajnálandó szegény rokont, hanem élősködő ellenséget lát a határon túli magyarokban. Érdemes elolvasni azokat a kommenteket, amelyek azt követően születtek, hogy Orbán Viktor Marosvásárhelyen bejelentette: a magyar kormány négymilliárd forintot szán az erdélyi magyar magánegyetemi hálózat fejlesztésére.
A skála attól, hogy a Fidesz így kenyerezi le az erdélyi magyarokat, akik majd birka módra szavaznak rá, egészen addig terjed, hogy miért kell a határon túli felsőoktatásra ennyit szánni, amikor a magyarországinak 30 milliárdos kivonást kell elszenvednie? (Ami valóban szomorú, hisz kiművelt emberfőkre szükség van, azonban diplomagyárakra nincs – az egy dolog, hogy egyes körök szerint mindenkinek joga van az egyetemi diplomához, az viszont egy másik, hogy esze és tehetsége is van-e hozzá?). Ezen kommentek között bukkant fel az az érv is, hogy a határon túliak miért regisztrálhatnak levélben a választások előtt, ha a magyarországiak nem?
És ez már jogos felvetés, már azon túlmenően, hogy valóban a regisztráció-e a legjobb megoldás a politikai analfabéta, manipulálható voksolók kiszűrésére. Biztosak lehetünk abban, hogy a választásokig fokozódik a hangulatkeltés, és vannak körök, amelyek nem a határon túliak kegyeit keresnék, hanem inkább a kismagyar fasizmust szítva, a magyarországi közvéleményt ellenük hangolva gyűjtenének voksokat. Ha az az elv, hogy csak egyféle állampolgárság létezik, nem lenne jó, ha bárki is arra hivatkozva kampányolhatna, hogy a határon túliakkal szemben diszkriminálják az anyaországiakat.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kétnyelvűség a felsőoktatásban
Ez volt a címe annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyre a Pro Európa Liga szervezésében tegnap került sor a Continental Szálló Tonitza termében. Meghívott előadó dr. Salat Levente, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára volt, aki a vitafórumon átfogó előadást tartott arról, hogy a világ különböző egyetemein hogyan valósul meg a két- vagy többnyelvűség, európai, észak- és dél-amerikai, indiai és kínai példákat bemutatva.
A rendezvényen jelen voltak a marosvásárhelyi egyetemek képviselői, a politikum, illetve az önkormányzat részéről Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke és Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója vett részt. A kerekasztal-beszélgetésen a marosvásárhelyi orvosi egyetem jelenéről, jövőjéről is beszélt Buicu Florin szenátusi kancellár, illetve Ádám Valérián a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület képviseletében.
A tanácskozás végén Smaranda Enache, a PEL társelnöke a Népújság kérdésére elmondta:
– Azt hiszem, hogy nagy jelentősége van ennek a kerekasztalnak. Nyilvánvalóan még nagyobb jelentősége lehetne, ha eljönnének azok a politikai személyiségek is, akiktől függ, és akik sokszor befolyásolják a kétnyelvűség sorsát városunkban, térségünkben és az egyetemi szférában is. Ezt azért mondom, mert sajnálatos módon Marosvásárhely volt az a város, ahol összecsapások voltak azért, mert egy líceum vissza szerette volna kapni a magyar nyelvű jellegét, és megbuktattunk egy kormányt, nem mi, hanem azok, akik orvosi egyetem kérdését nem tudták megfelelő módon adminisztrálni. Ez a mai modern világban eléggé rendhagyó, mert mindenütt a világban az egyetemek arra törekednek, hogy minél több diákot, minél több előadót tudjanak megnyerni, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a nyelvi specifikumot is próbálják tiszteletben tartani.
Kolozsvárról egy olyan egyetemi személyiséget hívtunk meg, aki évek óta foglalkozik a világ kisebbségi egyetemeinek struktúrájával, profiljával, és meghívtunk olyan egyetemi vezetőket, politikusokat, a civil társadalom olyan személyiségeit, akiknek beleszólása lehet a mostani helyzetbe.
Tíz évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ez a kérdés sokkal gyorsabban megoldódik, hogy lesz párbeszéd, hogy megszületnek azok a megoldások, amelyek a kommunista diktatúra hagyományait felszámolják. Ez még mindig nem történik meg, úgyhogy türelmesen kell tovább dolgozni, bár az ember sokszor úgy érzi, fölösleges. De az ilyen kerekasztal is felmutatja, hogy vannak olyan közösségi kérdések, olyan intellektuális kérdések, amelyeket nem oldottunk meg, azért sem, mert elfogadtuk ezekben a kérdésekben a politikum szerepét. Igazi egyetemi autonómia nem jött létre, mert olyan mentalitású emberek vezetik még az egyetemeinket, akik nagyon kötődnek a vertikális diktatúrához hasonló gondolkodásmódhoz, és akik még nem szabadultak fel, nem jöttek rá, hogy egy szabad világban élnek, és hogy egy globális világban olyan embereket kell nekünk itt felkészítenünk, anyanyelven is, akik a világon bárhol megállják a helyüket.
– Ezeken a tanácskozásokon többnyire azok vesznek részt, akik egyetértenek ezekkel az elvekkel, viszont azok a politikusok vagy közéleti személyiségek, akik hatással lehetnének a dolgokra, általában hiányoznak.
– Szinte restellem, hogy sokszor úgy van, hogy elküldjük a meghívókat olyan személyiségeknek, akik az adott témában nyilatkoztak, döntöttek, és valahogy bebetonozták a témát a rossz ötleteikkel, és nincs szerencsénk őket itt látni. Nagyon sokszor úgy történik, hogy ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken olyan emberek vesznek részt, akik a változást, a jövőt szeretnék elfogadtatni közösségükben. És nem igazán tudunk hatni a törvényhozókra. Csak azt említeném meg, hogy a mostani megyei tanácselnök volt az, aki a parlamentben egy olyan beszédet tartott az orvosi magyar fakultásának létrehozásáról, amely részben hozzájárult ahhoz, hogy az Ungureanu-kormány megbukjon. Szerettem volna itt látni Salat Leventével dialógusban, és próbálta volna meggyőzni Salat Leventét, hogy miért kell Románia kivétel legyen. Miért nem követhetjük mi is a modern világ gondolkodását? Ezek az emberek vigyáznak arra, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, és általában nagyon foglaltak, amikor ilyen rendezvényre kerül sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Mi lesz veled, csángóoktatás?
Nem látja biztosítottnak a moldvai csángók magyaroktatásának jövőjét a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, miután a Budapest által finanszírozott program új koordinátora, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége változtatott az oktatók munkaszerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésén.
Cseke Péter Tamás a pró- és kontra érvekről kérdezte az érintetteket. Miután a budapesti kormány finanszírozóként tavasszal úgy döntött, többé nem bízza a Moldvai Csángómagyarok Szövetségére (MCSMSZ) a moldvai csángók magyaroktatásának megszervezését, az új koordinátor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) új alapokra helyezte ettől az iskolai évtől az oktatási programot. A pedagógusszövetség elsősorban az oktatók munkaszerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésének alapelvein változtatott. Ezek szerint a tanárok minden hónapban szerződés alapján, egységesen 700 lej költségtérítési juttatást kapnak, amelyből az oktatási helyszínt és a lakás bérlését, illetve fenntartását – fűtés, villany, internet, kisebb javítások – önállóan fedezik. A megtakarítást, ha van, megtarthatják, és bevételként 16 százalékkal leadózzák. Az RMPSZ elképzelései szerint az MCSMSZ által működtetett magyar házakban az ott tanító tanárok bérlik a csángószövetségtől a tantermeket. Az új rendszer bevezetéséről szeptember elején, a szovátai Teleki Oktatási Központban tájékoztatták a csángó oktatási programban részt vevő tanárokat az RMPSZ, illetve a finanszírozó budapesti Nemzetpolitikai Államtitkárság és Bethlen Gábor Alapkezelő képviselői. Az elképzeléseket a pedagógusok megszavazták.
Pogár László: összeomlik a program
Az MCSMSZ álláspontja szerint az új elképzelés az oktatási program összeomlásához, az oktatók szétszéledéséhez vezet. „Máris kapom a jelzéseket a tanároktól, hogy amint csak tehetik, új állás után néznek” – nyilatkozta az Erdélyi Riportnak a csángószövetség elnöke, Pogár László. Tájékoztatása szerint a pedagógusszövetség elképzelésének két nagy hibája van: egyrészt adminisztratív terheket ró a programban részt vevő tanárokra, másrészt a személyenkénti 700 lejes keret nem biztosítja az oktatással járó költségeket. „A pedagógust hagyni kellene tanítani, nem gazdasági szakember, nem adminisztrátor. Ettől a tanévtől házat kell bérelnie, terembért kell fizetnie, fűtőanyagot kell beszereznie, állni a számláit, és mindezt a megadózott 700 lejből, azaz 588 lejből. Csupán a házbér 300 lej havonta” – magyarázta Pogár. Emlékeztetett arra, hogy a múlt tanévben még a magyar állammal szerződő csángószövetségre hárult az oktatási körülmények biztosítása, a tanárnak pedig egyetlen feladata volt: magyarra tanítania a csángó gyerekeket. „Így most kihelyezik a tanárt Kukutyinfalvába, oldja meg a szállását, és senki sem ellenőrzi, hogy tanít-e egyáltalán, vagy kispórolja a terembért, hogy több maradjon a 700 lejből” – vetítette előre a jövőt. Pogár szerint a csángószövetség összesen hét magyar házában lévő oktatási helyszínek biztosítására a 700 lej távolról sem elég. „A tavalyi számlákat átlagolva ki tudjuk mutatni: a tanároknak biztosított összegek távolról sem fedezik a költségeket” – jelentette ki. Ezért szerinte a megoldást az jelentette volna, ha az MCSMSZ-től nem a tanárok, hanem szerződés alapján az RMPSZ bérli a termeket. Felvetésünkre, hogy az elképzeléseket a pedagógusok is megszavazták, Pogár kijelentette: „Mit egyebet tehettek volna? Kell egy munkahely, amíg más állás után nem néznek”. Hozzátette: legfeljebb heten-nyolcan lehettek elégedettek a szerződési feltételekkel, azok az új pedagógusok, akik „nem tudták, mivel jár ez az egész”.
Petres László: előbb ki kell próbálni
A Teleki Oktatási Központban tartott megbeszélésen a tanárok titkos szavazással két képviselőt választottak maguk közül: Ferencz András kosteleki és Petres László lujzikalagori tanárt, akik a jövőben közvetítenek az RMPSZ és a tanárok között. Petres László az Erdélyi Riportnak elmondta: jogosnak tartja az MCSMSZ elnökének aggodalmát, tanártársai közül többen is félve vágnak neki ennek a tanévnek. „Ennek ellenére azt mondom, meg kell adni a lehetőséget új rendszer beindulásának, mert a visszásságok csak akkor derülnek ki, ha már kipróbáltuk. Múljon el a tél, lássuk például azt, hogy mekkorák a fűtésszámlák” – jelentette ki. A pedagógus tájékoztatása szerint elsősorban a nagy oktatási helyszíneken, az MCSMSZ által működtetett magyar házak esetében derülhet ki, hogy az RMPSZ által biztosított keret nem elég a költségek fedezésére. „Ezek nagyobb intézmények, fenntartásuk több költséggel jár” – magyarázta. Hozzátette, az is aggodalomra adhat okot, hogy a magyar közösségi házak fejlesztésére így már nem nyílik lehetőség. „Az MCSMSZ ezt korábban megtette” – fogalmazott.
Lászlófy Pál: az MCSMSZ aggódik, mert pénz nélkül maradt
Az RMPSZ-nél a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál felügyeli és irányítja a moldvai oktatási program felügyeletét. Az Erdélyi Riportnak elmondta: a csángó oktatási program új lebonyolítási rendszerét a tavalyi félév tapasztalata alapján dolgozták ki. „Nem lehet egy oktatási helyszínt úgy biztosítani, hogy a tanár állandóan telefonálgat, ha kiment egy biztosíték. Adminisztrátort akkora területen utaztatni, rengeteg benzinköltséggel jár” – utalt Lászlófy arra, hogy korábban a tanárok ügyes-bajos dolgait az MCSMSZ intézte. Hozzátette: az új megoldás tehermentesíti az RMPSZ-t, önállóságot biztosít a tanároknak, és a helyszínek jobb színvonalon tartását eredményezheti. Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke emlékeztetett arra, hogy a csángószövetség tulajdonában lévő magyar közösségi házakban nem egy, hanem két tanár tanít, tehát ezeken a nagyobb oktatási helyszíneken nem havi 700, hanem havi 1400 jut működési költségekre. „A költségeket amúgy is átlagolni kell: a téli hónapok valóban többe kerülnek, de nyáron nem kell fűtésre költeni” – magyarázta. Lászlófy azt sem tartja jó megoldásnak, hogy bizonyos oktatási helyszínek működtetésére a tanárokkal, másokéra a csángószövetséggel kössenek szerződést. „Ha az MCSMSZ-szel szerződünk, akkor ismét előfordulhat az, ami a múltban megtörtént: a tanár ránk telefonál, hogy a csángószövetség nem biztosította a feltételeket. Ha a tanárral kötünk szerződést, aki ott lakik és ott dolgozik, akkor ő fizet a csángószövetségnek, és nem nekünk telefonál be Csíkszeredába, ha bedugult a vécéje” – jelentette ki. Elmondta: miután az RMPSZ-re bízta a csángó oktatási program lebonyolítását a magyar kormány, felelniük kell azért, hogy ne legyenek fölösleges kiadások. Emlékeztetett arra, hogy a csángószövetségtől éppen azért vették el ezt a feladatot, mert a finanszírozó túlzottnak találta az MCSMSZ költekezését. „Én meg tudom érteni a csángószövetség aggodalmait: pénz nélkül maradtak” – fogalmazott Lászlófy Pál.
Pásztor Gabriella: nem szabad plusz terheket róni a tanárokra
Pásztor Gabriella oktatási államtitkárként évekig foglalkozott a csángó oktatási programmal, többször járt a csángóföldi helyszíneken is. Az Erdélyi Riportnak elmondta, legfontosabb kifogása az RMPSZ elképzeléseivel kapcsolatban az, hogy adminisztratív feladatokkal terheli meg a tanárokat. „Természetesen az sem elhanyagolható szempont, hogy azon a vidéken igen kemények a telek, nem tudom, hogy a 700 lej mire lesz elég” – jegyezte meg. Szerinte sokkal jobb volt az az elképzelés, hogy a programban résztvevő tanárok ügyes-bajos dolgait az MCSMSZ intézze. Emlékeztetett arra, hogy a csángó gyerekeket oktató tanárokra amúgy is hárulnak plusz pedagógusi feladatok, ha komolyan veszik a küldetésüket. „Például egyénekre szabott fejlesztési terveket kell készíteniük, mert a gyerekek nem azonos szinten beszélik a magyar nyelvet. Tudom, hogy ezeknek a pedagógusoknak rengeteg energiáját felemészti ez a munka, többször voltam óralátogatáson csángóvidéken” – magyarázta Pásztor Gabriella. Emlékeztetett arra is, hogy a tanároknak ellenséges közegben kell dolgozniuk. „Azokban a román községekben nem mindenki örül annak, hogy magyaroktatás zajlik a településen. Lujzikalagor polgármestere ott jártamkor arról biztosított, hogy nem gáncsolja a magyaroktatást, ám a helybeliektől tudom, hogy megfenyegette a családokat: kizsuppolja őket a faluból, ha gyermekeiket ezekre az órákra járatják” – mondta a volt oktatási államtitkár. Hozzátette: mindezt figyelembe véve úgy látná jónak, ha az RMPSZ hagyná, hogy a tanárok csak az oktatással foglalkozzanak.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Közigazgatási reform: ahány párt, annyi szokás
Maradjanak meg a megyék és a már létező nyolc gazdasági fejlesztési régió kapjon közigazgatási hatáskört – javasolta Victor Ponta kormányfő, akinek elképzelései megosztják az RMDSZ politikusait. Az elmúlt öt évben a pártok összesen három régióátalakítási tervezetet bocsátottak közvitára. Cseke Péter Tamás összefoglalója.
Ismét felmelegítette Románia területi-közigazgatási átszervezésének témáját a miniszterelnök. Victor Ponta a Tulcea megyei Murighiolban, a Megyei Tanácsok Szövetségének éves közgyűlésén vázolta a Szociál-Liberális Szövetség (USL) elképzeléseit az ország „újrafelosztásáról”. E szerint a jelenlegi megyék megmaradnának, de a már létező nyolc gazdasági fejlesztési régiónak közigazgatási hatáskört kell biztosítani. A régiók – akárcsak a megyék – választott régiótanáccsal és régióelnökkel rendelkeznének, a jelenlegi regionális fejlesztési ügynökségek pedig a régiótanácsok műszaki apparátusául szolgálnának. Ponta szerint ez nem járna a bürokrácia növelésével. A miniszterelnök hangsúlyozta, hogy az ország területi-közigazgatási újrafelosztása a jövőre tervezett alkotmányjogi reform részét képezné. Hangsúlyozta: ez egyelőre csak az USL javaslata, de valamennyi pártnak kötelessége, hogy tárgyaljon erről, és a jövő év folyamán jussanak megállapodásra a régiósításról, amely Ponta szerint a „túlságosan központosított” államigazgatást hivatott decentralizálni.
Borboly Csaba: számunkra nem hátrányos
Victor Ponta a bejelentését megelőzően felvázolta régiósítási elképzeléseit a Megyei Tanácsok Szövetsége vezetőségének, amelynek alelnökként tagja Borboly Csaba is. Hargita Megye Tanácsának elnöke nem tartja butaságnak a kormányfő javaslatait. „A miniszterelnök szándékát én úgy fogalmaznám meg: Victor Ponta lebontaná a kormányt régiók szintjére” – nyilatkozta az Erdélyi Riportnak. Elmondta: ha a kormányfő elképzelései megvalósulnak, akkor a megyei önkormányzatok megőriznék a jelenlegi hatáskörüket, sőt plusz hatásköreik lennének. Borbély tájékoztatása szerint a Ponta-féle közigazgatási reform a jelenlegi fejlesztési minisztérium megszűntetését eredményezné, mert a fejlesztési pénzeket térségi alapon jobban lehet kezelni. „Számos szakterületen, például az oktatás és az egészségügy területén a döntéseket le lehetne hozni a régiók szintjére” – magyarázta. A tanácselnök szerint ez a változás az erdélyi magyar közösség hasznára válhatna. „Ez számunkra nem hátrányos. Főleg akkor, ha nem arról a nyolc régióról beszélgetnénk, amelyről most szó van” – jelentette ki. Hangsúlyozta azonban, hogy az RMDSZ továbbra is azt szeretné, ha nem nyolc, hanem tizenhárom régióra osztanák fel az országot és a székelyföldi megyék azonos régiókba kerülnének. Mint mondta, az RMDSZ politikusaira hárul majd az a feladat, hogy elképzeléseikről meggyőzzék a kormányt.
Az RMDSZ politikai alelnöke, Borbély László szerint az USL elképzelése közelebb áll ugyan a Szövetség által már évekkel ezelőtt benyújtott régióátszervezési tervezethez, ám a jelenlegi fejlesztési régiókat nem lenne szabad megtartani. A Krónika napilapnak elmondta, egyetért Pontának azzal a javaslatával, hogy a jelenlegi megyéket nem szabad bolygatni, mert az szerinte káoszhoz vezetne. Úgy vélekedett: a megyék átcsoportosítását közigazgatási hatáskörökkel felruházott régiókban úgy kell megrajzolni, hogy az jó legyen a magyarságnak. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a régiók megrajzolása még nyitott kérdés, megvitatása a parlamenti választások után várható.
Tamás Sándor, a Kovászna Megye Tanácsának elnöke egyelőre csak politikai nyilatkozatnak tartja a kormányfő javaslatait. Szerinte erről akkor lehet érdemben tárgyalni, ha az USL felvázolja a konkrét elképzeléseit az új régiókról. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ álláspontja ebben a kérdésben mindvégig egyértelmű volt: a közigazgatási reformról akkor lehet szó, ha a megyék hatásköre nem csorbul, a három székelyföldi megye és Beszterce-Naszód, Máramaros, Szatmár, Bihar, Szilágy, Kolozs megye egy régióba kerül, tehát régiók létrehozásával nem módosul az etnikai arány. „Minél több hatáskört Bukarestből át kell ruházni a települési, megyei és régiós szintre” – hangsúlyozta a Kovászna megyei közgyűlés elnöke.
Csutak István: a hatalom bebetonozását szolgálja
A regionális politikák RMDSZ-es szakértője, Csutak István szerint akárcsak a Demokrata Liberális Párt (PDL) által tavaly meglebegtetett elképzelés, az USL területi-közigazgatási átszervezési javaslata is „a kormányon lévők hatalmának bebetonozását” szolgálják. Szerinte Pontáék terve már ott hibádzik, hogy 2014-re a jelenlegi fejlesztési régiók némelyike túlnépesedik a többiekhez képest. „Elég lesz majd rápillantani a térképre, s látni lehet, hogy egyes régiók túlduzzadtak, és akkor majd megyéket kell átragasztani az egyik régióból a másikba” – mondta az Erdélyi Riportnak. A szakember emlékeztetett arra, hogy ha közigazgatási hatáskört kapnak a régiók, akkor az Európai Bizottságnak nincs beleszólása a regionális átszervezésbe, ugyanis a közigazgatási hatáskör megállapítása a tagállamokra tartozik. Az uniós rendelet szerint fejlesztési régiók létrehozása egy tagállamban akkor kötelező, ha az adott tagállamban nincs régió nagyságú közigazgatási egység, ugyanakkor az EU nem kéri azt, hogy az így létrehozott régiók közigazgatási hatáskört kapjanak. „Ám ha közigazgatási hatáskört kapnak ezek a régiók, akkor nehéz lesz megakadályozni Pontáékat abban, hogy ha megnyerik a választásokat, végrehajtsák elképzeléseiket” – magyarázta. Arra a felvetésünkre, hogy egyes RMDSZ-es politikusoknak – például Borboly Csabának – elnyerte a tetszését ez az elképzelés, Csutak úgy reagált: Hargita Megye Tanácsa elnökének „látóköre Gyergyóalfalutól Tusnádfaluig terjed”. Értésünkre adta: Borbolyt a kormányfőnek úgy sikerült „levennie a lábáról”, hogy nagyobb hatásköröket ígért a tanácselnököknek. Egy neve elhallgatását kérő partiumi RMDSZ-es politikus sem hisz Ponta verziójában, szerinte porhintés az az ígéret, hogy nem a megyéktől vonnak el kompetenciákat, hanem a központi hatáskörök egy részét vinnék le megyei szintekre. Forrásunk szerint esetleges decemberi győzelme után az USL tetszése szerint alakítja majd az ország adminisztratív felosztását, különösen akkor, ha ehhez kétharmados többséget is szerez a törvényhozásban.
Bãsescu nyolc megyét akar
Az ország területi-közigazgatási átszervezésre hangsúlyosan tavaly júniusban merült fel először, amikor Traian Bãsescu államfő arra kérte az akkor még Emil Boc vezetette kormányt, hogy rövid időn belül dolgozzon ki olyan jogszabálytervezetet, amely az ország eddigi 41 megyéjét nyolcra csökkentené. Bãsescu ezzel a javaslatával idén is előhozakodott. Szerinte az 1968-ban létrehozott megyerendszer reformját a több szempont is indokolja. Elmondta, az új „szupermegyék” létrehozása csökkentheti a bürokráciát, kevesebb megyében kevesebb intézményre lenne szükség, hiszen jelenleg 41 megyei rendőr-főkapitányság, 41 mezőgazdasági igazgatóság, 41 közegészségügyi hatóság, 41 területi adóhatóság van, ezek helyett pedig csak hét vagy nyolc maradna. Emellett – érvelt az államfő – a nagyobb megyék sokkal hatékonyabb és koherensebb területfejlesztést tennének lehetővé. Így orvosolható lenne az ország Európai Uniós források lehívásával kapcsolatos fogyatékossága.
A Boc-kormány teljesítette Bãsescu utasítását, és be is mutatta tervezetét. Eszerint Romániát nyolc megyére osztanák, ebből hét hatalmas lenne, négy-hat jelenlegi egységet tömörítene magába, a nyolcadikat pedig a főváros, Bukarest és annak környéke (a jelenlegi Ilfov megye) alkotná. A projekt – akárcsak az USL elképzelése – a jelenlegi EU-s fejlesztési régiókat veszi alapul, azokat változtatná át közigazgatási egységekké.
Ioan Oltean, a PDL főtitkára röviddel ezután azt is jelentette, hogy a kormány gyorsított eljárással, azaz a parlamenti vitát megkerülő felelősségvállalással fogadná el a törvényt.
Majdnem belebukott a kormány
A gond csupán az volt, hogy a PDL szinte egyáltalán nem konzultált akkori koalíciós partnerével, a RMDSZ-szel, amely legfontosabb vezetőin keresztül kategorikusan elutasította a javaslatot. A szövetség vezető politikusai kijelentették, elfogadhatatlan a PDL koncepciója, legfőképpen azért, mert a három székelyföldi megyét (Hargita, Kovászna és Maros) egy olyan régióba olvasztaná, amelyben a magyarság részaránya nem érné el a 30 százalékot sem. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a kormányból való kilépés lehetőségét is felvetette, ha koalíciós partnereik ragaszkodnak a nyolc megyéről szóló elképzelésükhöz. „Ezt a közigazgatási reformot az RMDSZ nem tudja felvállalni, ha a koalíciós partnereink ehhez ragaszkodnak, akkor nekünk újra kell gondolnunk a közös kormányzás jövőjét. Mi csak olyan felosztást látunk elképzelhetőnek, amelyben Kovászna, Hargita és Maros megye, valamint a Partium és a Szilágyság megyéi egységet alkotnak” – fogalmazott a szövetségi elnök.
Az RMDSZ ellenállását látva a PDL lemondott az ország területi-közigazgatási újrafelosztásának erőltetésétől.
Az RMDSZ a fejlesztési régiókhoz nyúlna
Az RMDSZ a közigazgatási határokat nem bolygatná, de a jelenlegi fejlesztési régiók határait módosítaná. Igaz, vezető politikusai nem tartották kizártnak, hogy a szövetség által javasolt régiókat utóbb közigazgatási hatáskörökkel is felruházzák.
A fejlesztési régiók új felosztására vonatkozó javaslatát 2007. október 13-án, Marosvásárhelyen mutatta be az RMDSZ. A tervezetben Székelyföld hagyományos történelmi régióként külön egységet alkot az ország többi gazdasági régiója mellett. Az új felépítést indokló hatástanulmányában a szövetség a jelenlegi hét plusz egy, jóval nagyobb fejlesztési régió helyett 16 fejlesztési régiót ajánl.
A javasolt felosztás a központi Székelyföldi régiótól kiindulva a következő sémát követi: Maros-Hargita-Kovászna, Szeben-Brassó, Kolozs-Beszterce-Naszód-Máramaros, Szatmár-Szilágy-Bihar-Arad, Fehér-Hunyad, Temes-Krassó-Szörény, Gorj-Vâlcea, Mehedinti-Olt-Dolj, Argeş-Dâmbovita-Prahova, Teleorman-Giurgiu, Ilfov-Bukarest, Ialomita-Cãlãraşi, Tulcea-Konstanca, Buzãu-Brãila-Vrancea-Galac, Bákó-Vaslui-Iaşi-Neamt, Suceava-Botoşani megyetársítást.
Az RMDSZ tervében a régióhatárokat a megyék közös kulturális, történelmi hagyományaik, valamint közös gazdasági érdekeik mentén jelölte ki, ez egyrészt jelentősen szűkítené az eddigi öt-hat megyés felosztást. A fejlesztési régiók átrajzolását tartalmazó háttértanulmány rámutat: az érvényben lévő regionális felosztás a szegényebb megyék gazdasági visszaesését és gazdagabb megyék gazdasági növekedését szolgálta.
Csutak István, a hatástanulmány egyik kidolgozója szerint a régiók felosztása éppen ellenkező hatást váltott ki, mint ami célja lett volna, a gyengébben fejlettebb megyék felzárkóztatása a gazdaságilag erős megyék mellé nem sikerült. Infrastruktúra, beruházások, pályázati hatékonyság szempontjából ezek nemhogy erősödtek volna, de gyengültek – mondta a szakértő. Rámutatott: a fejlesztési régiók méretei a franciaországi struktúrákéhoz hasonlóak – eltekintve attól, hogy a két ország területnagyságban különbözik.
A régióhatárok átrajzolásának apropóján Markó Béla akkori RMDSZ-elnök a tervezet bemutatásakor hangsúlyozta: téves szemlélet, hogy a gazdasági társulásokat nem befolyásolják a közös kulturális és etnikai érdekek – ez egy természetes folyamat, amely a történelem során is érvényesült, akár államalakítások során is – érvelt a politikus.
A szenátus hallgatólagosan elfogadta
Régióátalakítási elképzeléseit az RMDSZ törvénytervezet formájában a parlamentbe is benyújtotta. Kisebb politikai botrány keletkezett akkor, amikor a jogszabályt a szenátus hallgatólagosan elfogadta. Ez úgy történhetett meg, hogy a házszabály előírása szerint egy törvénytervezetről a benyújtásától számított 60 napon belül kell döntenie a felsőháznak, és a honatyák kifutottak a határidőből. A román politikusok hevesen ellenezték az RMDSZ tervezetét, s gondoskodtak arról, hogy a jogszabály a képviselőházban már ne is kerüljön megvitatásra. „Európában nem léteznek etnikai szempontok szerint körülhatárolt régiók, a Szociáldemokrata Párt (PSD) pedig nem támogatja az RMDSZ régióátrajzolási tervezetét” – jelentette ki a tervezet hallgatólagos elfogadása után – akkor még ellenzékből – Victor Ponta PSD-elnök.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kétnyelvűség – csak elméletben?
A kétnyelvűség gyakorlata a felsőoktatásban címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést a Pro Európa Liga (PEL) Marosvásárhelyen a Continental Szállóban csütörtökön. A kormány Etnikumközi Kapcsolatokért Felelős Osztálya által támogatott rendezvényen jelen volt az összes marosvásárhelyi egyetem képviselője. A konferencia célja a kétnyelvűség népszerűsítése volt, ugyanis nem csak a felsőoktatásban, de a legtöbb hivatalos intézményben is ez csupán elméletben létezik.
Románia legtöbb vegyes lakosságú településén a kisebbségi nyelvek használata akadályokba ütközik – világított rá a kétnyelvűség népszerűsítéséért szervezett konferencia lényegére Smaranda Enache, a PEL társelnöke. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar karának létrehozása körül kialakult etnikai feszültségek világítottak rá a kezdeményezés szükségességére, amelynek része volt a csütörtöki konferencia is.
Katalónia, a követendő példa
Salat Levente, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem dékánhelyettese Kisebbségeknek fenntartott egyetemek a világ különböző részein című előadásában európai, észak- és dél-amerikai, kanadai, kínai, ausztráliai, illetve új-zélandi példákkal támasztotta alá, hogy a nagyvilágban számos helyen léteznek és zavartalanul működnek a nemzeti kisebbségek számára fenntartott egyetemek. Talán a legjobb, és földrajzilag is hozzánk a legközelebb álló spanyolországi példával kezdte vetítéssel egybekötött előadását. Katalóniában – Spanyolország északkeleti részén található autonóm közösség – 12 olyan egyetem van, ahol katalán nyelven zajlik az oktatás, ebből nyolc állami, négy magán. Galíciában – Spanyolország másik történelmi régiója – három galíciai nyelvű, Baszkföldön pedig egy baszk nyelvű felsőoktatási intézmény van, három kirendeltséggel – mutatta be a kerekasztal résztvevőinek a spanyolországi kisebbségek helyzetét Salat Levente.
Ahol meg lehetett valósítani
1960-tól az egyetemi oktatás tömegoktatássá vált, ugyanis addig keveseknek adatott meg, hogy egyetemre járhassanak – mondta el a kolozsvári dékánhelyettes, majd olyan európai országokkal folytatta előadását, ahol akárcsak Katalóniában, Galíciában és Baszkföldön, szintén meg lehetett valósítani a kétnyelvű oktatást. Az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban található Bolzanónak háromnyelvű egyeteme van, itt német, olasz és angol nyelven zajlik az oktatás. Finnország lakosságának 5,5 százaléka svéd nemzetiségű, itt két állami egyetem is létezik, ahol kizárólag svéd nyelven zajlik az oktatás, négy kétnyelvű felsőoktatási intézménye van, illetve a Helsinki Egyetem egyik karán is svéd nyelven zajlik az oktatás. Földrajzilag távoli példákkal is alátámasztotta mondandóját Salat Levente: az új-zélandi őslakosok, a maorik számára három felsőoktatási intézményt tartanak fenn a parányi kontinensen. Az őslakosok nyelvén wanangának nevezett intézményekben összesen hetvenezer maori egyetemista tanul.
„Eltűnt” a magyar nyelv, mert megengedték
A csütörtöki kerekasztal-beszélgetésen az összes marosvásárhelyi egyetem képviselője megjelent, a politikusok közül azonban csak Lokodi Edit Emőke és Csegzi Sándor tett eleget a meghívásnak. Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke bevallotta: az elmúlt években a megyei tanács RMDSZ-es frakciója megengedte, hogy kizárólag román nyelven tanácskozzanak a testület tagjai, jóllehet a magyar nemzetiségűeknek jogukban áll anyanyelvükön felszólalni. „Hiba volt, bevallom. Erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a román kollégák megszokják: kétnyelvű is lehet egy ilyen ülés” – mondta a megyei tanács alelnöke, aki aggasztónak tartja, hogy kezdenek eltűnni a kétnyelvű feliratok a megyei tanács épületében, és a magyar nyelvű leveleket is rossz szemmel nézik egyesek.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Megmaradhat Szász Jenő befolyása az MPP-ben
Megőrizheti a Magyar Polgári Párt (MPP) fölötti befolyását Szász Jenő, aki arra készül, hogy vétójogot biztosítson magának, amivel felülbírálhatja a ma Székelyudvarhelyen megválasztandó új MPP-elnökség döntéseit – legalábbis ez derül ki az Agerpres hírügynökség által közölt információkból, amelyek megerősíteni látszanak a Szász korábbi nyilatkozatai által is sugallt forgatókönyvet.
A román állami hírügynökség Hargita megyei tudósítója szerint az MPP mai Országos Tanácsán – amely várhatóan új elnökséget és elnököt választ – a résztvevők olyan határozatot fogadnak el, amelyben arról döntenek, hogy az MPP őrizze-e meg önállóságát, vagy sem. Ez a határozat tisztázza majd vélhetően azt a kérdést, hogy az MPP olvadjon-e össze más párttal. Szász korábban kijelentette a Transindex hírportálnak: „amennyiben nincs nemzeti válogatott, azaz nem gondolkodhatunk a magyar szervezetek együttműködésében, akkor azt gondolom, hogy a Magyar Polgári Pártnak ragaszkodnia kell szervezeti önállóságához”. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szeretne az MPP-vel összeolvadni a parlamenti választáson való sikeresebb szereplés reményében.
Szabadság (Kolozsvár)

Kiderült, csúsztatott az RMDSZ elnöke

Kultúrák találkozása az UNOSZ- világtalálkozón
Örömmel olvastam a Népújságban az UNOSZ-ról szóló beszámolót Közösség, egymásra figyelés, a hit megélése címmel. A világtalálkozó Kultúrák találkozása című művészi műsoráról szeretnék részletesebben szólni. Igazat adok az újságírónak, Bodolai Gyöngyinek, amikor azt írja, hogy a műsor szép és színvonalas volt. Valóban. Nagyon rég, sőt az is lehet, hogy soha nem voltam olyan előadáson, ahol ennyiféle, Erdélyben élő, Erdélyre jellemző nemzet képviseltette magát. Gyermekkoromban sok előadásban szerepeltettek magyarokat és szászokat szemszúrásból. A kommunista hatalom így akarta ország-világ elé tárni demokráciáját, miközben sokszor alantas eszközökkel uszította ellenünk a többséget. Emlékezzenek vissza, milyen nagy öröm volt egy-egy kevés magyar táncot, egy-két magyar éneket meghallgatni. A szászoknak általában kevesebb idő jutott a műsorból.
Ezúttal nem demonstratív demokrácia, nem mondvacsinált egyenlőségesdi vezérelte a műsort összeállítókat, hanem Erdély nemzetiségi gazdagságát, színességét kívánták bemutatni. Nemcsak azokat a nemzeteket képviseltették valamilyen műsorszámmal, amelyek ma számottevőek, hanem azokat is, amelyek valaha azok voltak. Így örményül előadott örmény népdalok, és jiddisül, németül, magyarul és románul előadott zsidó dallamok is műsorra kerültek. Az örmény dallamokat Aszalos Enikő szólaltatta meg, Szőnyi Márta zongorakíséretével, tiszta, csengő hangon, nagy érzékenységgel, a zsidó dallamokat ifj. Nagy László színészhallgató, aki nagyszerű válogatásával, temperamentumos előadásmódjával magával ragadta a közönséget. Egyébként ifj. Nagy László mint angol nyelvű műsorvezető is kitűnően megállta a helyét. A magyar nyelven konferáló Ritziu Ilka Krisztinával elegáns, szép párost alkottak, kedvesen, érthetően vezették a műsort.
A zsidókat és örményeket, e két nemzeti színfoltját Erdélynek a politika visszásságai, a történelem malmai felőrölték, de hatásuk Erdély kultúrájára tagadhatatlan, és máig hat. Ugyanilyen fájdalommal, és elvesztésük miatt érzett keserűséggel kell sajnos beszélnünk a szászokról is, akiktől annyit tanultunk, és akiket olyan könnyedén kiárusított a Ceausescu-rezsim. Szívet melengető érzés volt látni két rövidebb táncukat a Pop Helmine tanárnő irányította Alexandru Papiu Ilarian líceum diákjainak az előadásában. Az erdélyi románok táncai, amint azt a konferálás is kiemelte, merőben különböznek a Kárpátokon túli románok táncaitól. Gyönyörű legényesek és páros táncok jellemzik az idevalósi románok táncait, sokszor szász vagy magyar elemek is felfedezhetők bennük. A Felső-Maros menti táncokat Bologa Nicolae vezetésével tanulta meg a Mureselul együttes. Szászcsávási cigány táncok is színpadra kerültek, a maguk pörgős, pattogós ritmusával, gyors tempójával, a Napsugár előadásában.
Az erdélyi magyarokat pedig a Fagyöngy citerazenekar, virágénekek és sóvidéki székely táncok képviselték a közönség lelkes tapsa közepette. A citera fából készült magyar népi húros hangszer, amit pengetéssel szólaltatnak meg. Nagyszerű dolog, hogy újraéledt ennek az érdekes, kezdetben csak mint ritmust adó hangszernek a használata és a Bőr-Hunyadi Gyula által vezetett Fagyöngy zenekar a magyar népdalkincs szép darabjait szólaltatta meg. Megható és élményt adó pillanat volt a Kilyén Ilka–Ritziu Ilka Krisztina anya- lánya páros, a hangszeres kíséret nélkül tisztán megszólaló, tercelve előadott virágénekcsokor. Végül a Napsugár együttes előadásában pálpataki (Sóvidék) táncokat láthattunk. A Napsugárt Füzesi Albert irányítja, sokszor megcsodálhattuk már eddig is őket. Most a Cinige népi zenekar húzta a talpalávalót. Sinkó András tehetséges diákzenekara és a Napsugár, meg a többi fiatal jelenléte a reményteljes jövőt vetítette elénk.
Büszkeséggel töltött el, hogy Erdélyben, ebben a színes, gazdag kultúrájú régióban magyarok, unitáriusok és asszonyok, nők vagyunk, igazolván Isten teremtett világának gyönyörűségét.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely)

Csíky Boldizsár – 75
Az Erkel Ferenc-díjas marosvásárhelyi zeneszerző a napokban töltötte 75. életévét. A város művészeti és közéletének kiemelkedő személyiségét nagyon sokan köszöntötték születésnapja alkalmából. A helyi filharmónia, amelynek a 90-es években igazgatója, majd hosszabb ideig zenei tanácsosa volt, október 5-i ünnepi koncertjén tette emlékezetessé az eseményt úgy is, hogy ősbemutatóként tűzte műsorára Csíky Boldizsár Erdélyi rapszódia című szerzeményét. Olvasóink jókívánságait továbbítva, elsősorban erről az új műről kérdezgettük az ünnepeltet.
– Régóta érlelődött benned ez a kompozíció, vagy hirtelen elhatározás szülte ezt a nagylélegzetű alkotást?
– Az Erdélyi rapszódiát a filharmónia felkérésére írtam. Vasile Cazan kolléga mintegy fél éve kért tőlem egy új darabot erre az eseményre. Aztán, ahogy lenni szokott, az ember halogatja. Júniusban nekifogtam, nem nagyon ment, majd a nagy meleg miatt esett nehezemre, aztán mindegyre jött valami, ami jó indok volt az újabb halogatásra. Végül mégis észbe kaptam, augusztus elsején leültem, és egy hónap alatt elkészültem vele. Kemény munka volt, mert már nem volt időm vázlatozni, egyenesen partitúrába kellett írni.
– Nagyzenekarra…
– Igen, aztán az izgat, hogy valamit leírsz, és megtörténhet, hogy az illető klarinétos vagy bőgős mosolyog rajta, mert esetleg nem lehet úgy lejátszani.
– Beszéljünk kissé részletesebben a műről. Kezdjük a címmel, műfajjal. A magyar zeneirodalomban született még Erdélyi rapszódia?
– Lehetnek még ilyen művek, de nem tudom. A barátaimtól, kollégáimtól kitelik, hogy ilyen darabokat írjanak. Orbán Gyuri vagy Selmeczi például írhatott ilyesmit, de nincs más hasonló szerzeményről tudomásom. Az elnevezés műfaji motivációt is jelez. A kötött formák engem egy kicsit inspirálnak is. Ha megvan az, hogy formailag most ez meg ez kell következzék, a gondolatritmus kérdése nem tevődik fel olyan élesen. Egyébként akár kötött, akár nem, a zenei ideák egymásutánja teljesen egyedi, a stiláris sajátosságokon, a konkrét kifejezőeszközökön kívül erről ismerhetsz rá a szerzőre, mondjuk Mozartra vagy Händelre, hogy csak egypárat említsek a legnagyobbak közül. Rapszódiának különben sokféle darabot neveznek. Brahms például rapszódiának tekint nagyon kötött formájú műveket. Liszt olyan darabokat nevez rapszódiának, amelyekben megpróbál összefűzni és logikus sorrendbe állítani különféle, általa népinek tudott dallamokat. Rahmanyinov egy Paganini-témára írt egytételes versenyművére mondja, hogy rapszódia. Ami azt jelenti, hogy egy kicsit szabadabban kezeli a zenei anyagot, nem ragaszkodik annyira a műfaji előírásokhoz. Végső soron a tartalom és a forma kölcsönösen befolyásolja egymást.
– Kissé elméleti problémákba kezdünk mélyedni. Közelítsünk másképp a művedhez. Én, ha azt hallom, hogy rapszódia, mindenekelőtt hangulatra, érzelmekre gondolok. Nyilván a hangulat is lehet többféle, elégikus például, vagy romantikusan felfokozott. A mai kor, amiben élünk, különös, elidegenedett világ. A rapszódia nem korábbi korsza-kok műfaja?
– Lehet, hogy így van, bár ez a dolog sem feltétlenül korhoz kötött. Akkor, amikor a nagy klasszikusok vagy a nagy barokk szerzők komponáltak, mindenki azt vette ki a zenei eszköztárból, amit akart. Mindenki tudta, hogy milyen egy hármashangzat vagy milyen egy moduláció. Ezek a fogalmak mindenkinek közösen álltak rendelkezésére. Neefe, Beethoven tanára is pontosan úgy tudta mindezt, mint Beethoven. Mindannyian ugyanabból az anyagból, eszköztárból dolgozhattak, csak egyik így, másik meg úgy. Ez a gyakorlat azonban a XX. század elejétől, közepétől megszűnt. A kor behatárolásában azért van ez a bizonytalanság, mert volt akinél (például Rahmanyinovnál) nem szűnt meg soha. De mellette ott dübörgött Sztravinszkij, Bartók, Hindemith, az egész nagy generáció, és minden szerzőnek ki kellett alakítania a saját eszköztárát ahhoz, hogy egyéni hangot tudjon megütni. Ez külön nehézség, és nagyon nagy feladat. Nekem ’68-ban mutatták be az első nagyobb kompozíciómat, amit a kritika érdemesnek tartott arra, hogy foglalkozzon vele, és ezelőtt mintegy tizenöt évvel éreztem úgy, hogy van valamilyen stílusom, amiről rám lehet ismerni. Ez egy koncert során történt meg. Itt volt a Magyar Rádió kórusa Strausz Kálmán vezetésével, a Vártemplomban léptek fel, és kértek tőlem két darabot. Szokatlan módon Zrínyi Miklós szövegére írtam egyet. Az idő és hírnév nagyszerű vers. A másik egy Balassi Bálint-ének volt, A fülemüle. Amikor írtam, akkor is éreztem, hogy az eszközök jönnek, nem kell kínlódnom azzal, hogy megfogalmazzak egy harmóniát vagy egy ellenpontos szerkezetet. Amikor pedig hallgattam azt a vásárhelyi bemutatót, akkor éreztem, hogy valami történt. Azóta elég hosszú idő telt el. A nagy zsenik, akik közül már említettem néhányat, azonnal rátalálnak a saját hangjukra, a kisebb szerzők nehezebben szülik azt meg.
– A saját hang a szerző fontos erénye. De még vannak dolgok, amik sokat jelenthetnek számára. Az új művednek már a címében is jelezted az erdélyi jelleget. Ez is olyan sajátosság, amihez ragaszkodsz.
– Bartók nagyszerűen megfogalmazta, hogy létezik egy zenei anyanyelv, amely beleivódik a zeneszerzőbe, és azon a nyelven komponál. Ez nem vitézkötéses, bokacsattogtató, mindenáron magyar motívumokkal teletűzdelt valami. A műnek a szellemében kell hordoznia létrehozója magyarságát. Semmiféle utalás nincs arra, hogy a nagy Bartók-kompozíciók népdalidézeteket tartalmaznának, és mégis benne van azoknak a szelleme. Ha nagyon össze tudsz fonódni a saját zenei anyanyelveddel, a népdalkultúrával, az általa felkínált gazdagsággal, utána bármely műfajban úgy tudsz írni műzenét, hogy a háttérben ott van a népdalkincs is, és érezni lehet rajta, hogy az magyar zene. Ha ezt demonstratív módon, szájbarágósan csinálod, zenei demagógia lesz belőle, amivel nem sokra mész. A huszadik század elején még nem volt ezzel baj, hiszen akkor született az új irányulás, az eredeti népi dallamok felé fordulás, viszont a legnagyobb magyar zeneszerzők eljutottak egy olyan szintig, ahogy Bartók mondja, a harmadik fokozatig, amelyen már nincs erre szükség, az említett szellemet direkt utalások nélkül is sugározza a kompozíció. Nekem kevés olyan darabom van, amiben ez a szellem nincs meg, amikor hiányzik, az szándékos dolog. Ilyen például a Hölderlin- dalciklus.
– Egyetlen kérdés még az Erdélyi rapszódiáról: a vásárhelyi ősbemutatón úgy szólalt meg, ahogy írásakor önmagadban elképzelted?
– Én csak a magam receptjét tudom ezzel kapcsolatosan mondani, nem tudom, más hogy van ezzel. Elég nehezen írom a darabokat, nem olyan virtuóz gyorsasággal, mint pédául Orbán György, volt tanítványom, aki roppant mennyiségű jó művet ír. A szerzemény megszólaltatását illetően három változatot ismerek, előrebocsátva, hogy a szerző ideális dolgokat hall, amikor a darabját írja. Tizennyolc első hegedű, tíz cselló hangja csendül meg benne, a legfinomabb pianissimo meg hasonló különlegességek keringenek az agyában. A fantáziájában minden a legnagyszerűbb. A valóságban az egyik eset az, amikor rosszul értelmezik és rosszul játsszák le a művet, és akkor nagyon kínos érzésed van, szégyelled magad a közönség és önmagad előtt is. Másik változat: olyan nagyszerűen adják elő, hogy az az érzésed, az előadás jobb, mint a mű. Ez is előfordult velem. A harmadik eset az, amikor rájössz arra, hogy valamit rosszul írtál le, nem úgy szólalt meg, hogy elképzelted. Félrevezetted magad a papíron vagy a fantáziádban. Az elhangzó hangkombináció nem olyan, amilyenre számítottál. Ez még rosszab, mert nem tudod visszaigazolni önmagadnak, hogy jó, amit leírtál. Ilyen is volt a gyakorlatomban. Itt most Costin karmester nagyon megtanulta a partitúrát, presztízskérdést csinált abból, hogy nagyon jól ismerje. Bizonyos technikai részletecskéket jobban is le lehetett volna írni, három-négy helyen éreztem úgy, hogy kisebb problémák adódtak. Ha nem egy hónap alatt írom meg, hanem ésszerűbben álltam volna hozzá, és több időt hagyok magamnak, akkor lehet, hogy ezeket észreveszem. Viszont mondhatom, hogy ami le volt írva, azt nagyon jól megcsinálták. Nem volt olyan, hogy valaki elrontotta vagy közömbösen játszta volna. Pláne a karmesterről csak dicsérő szavakat tudok mondani.
– Lezajlott az ősbemutató. Most lazítás, pihenés következik? Vagy újabb feladatok várnak? Látom, kéznél van a három Hölderlin-lied partitúrája.
– Ez egy régebbi mű. Viszont egy nagyobb darab megírása után, ilyen felfokozott állapotban az embernek könnyebben jönnek a gondolatai. Így aztán megint írok valamit, pedig nem is kérte senki. Persze kisebb formációra, nem ilyen nagy zenekarra, mint a rapszódia esetében. Így volt akkor is, amikor a székesfehérvári zenekar mutatta be egyik művemet, a Concertatiót. Azt a 70. születésnapomra írtam, és az az Ilarion Ionescu-Galati karmester vezényelte, aki szintén 75 éves, és ezen a héten dirigálta a marosvásárhelyi szimfonikusok koncertjét. Utána rögtön, bár senki nem kérte, megírtam a Gulágot.
– Szóval arra is jók az ilyen kerek évfordulók, hogy az alkotóember meglepje magát valamilyen fontos új művel. Sokan hüledeztek, amikor azt hallották, hogy a 75. életévedet töltöd. Te magad érzed ezt a kort?
– Ha azt kérdezed, hogy fáj-e a derekam, akkor azt mondom, igen. Ha az jut eszembe, hogy régebb, boldogult ifjúkoromban elmentem egy hegyi halászatra, és csak úgy szökdöstem a sziklákon, most meg alig tudom felvonszolni magam az Ilva felső folyásánál levő sziklákig, akkor szintén azt kell mondanom, hogy érzem az idő múlását. És van még valami. Annak idején nem telt ilyen gyorsan az idő, mint manapság. Most, amikor igazán nem kéne, rettenetes gyorsan telik. A ’89-es fordulat óta, mióta annyi mindent átéltünk, és annyi minden történt velünk, villámgyorsan elrepültek az évek. Lehet, hogy azért, mert azóta aktívabb életet tudtunk élni.
– És azóta úgy is intézted, hogy mindig sok dolgod legyen. Számos területen igyekszel tenni valamit. A zeneszerzés mellett ott van az egyetemi oktatás, a Kemény Zsigmond Társaság irányítása, a Bernády Alapítvány kuratóriumi megbízatásai, a Pro Európa Liga, és még sorolhatnék néhány egész embert igénylő elfoglaltságot.
– Amikor annak idején kértem a nyugdíjaztatásomat a filharmóniától, azt hittem, hogy időmilliomos leszek. Vacakolok a kertben, írok, amikor és amihez kedvem van. Egy frászt! Folyton adódik valami. Talán ez az állandó aktivitás gyorsította fel az életem. De az is lehet, hogy ez egyszerűen egy biológiai folyamat, tőlünk függetlenül megváltozik az időérzékelésünk.
– Mikor lesz a következő zeneszerzői jelentkezésed? Nem véletlen, hogy előttünk vannak a Hölderlin-dalaid.
– Jó három évtizede születtek. Novemberben Budapesten a Művészetek Palotájában városunk szülötte, az egyre jobb teljesítményt nyújtó Borsos Edith fogja énekelni. A mű bemutatója nagyon rég volt, Pászthy Júlia vállalta az elődását és az akkori kamarazenekar, aminek én annak idején a Camerata Transsilvanica nevet adtam. Az "elvtársak" rettenetesen fel voltak háborodva emiatt, és rögtön törölték is az elnevezést. Na, ezt adja elő Edith. Nehéz falat ez egy szoprán énekesnőnek, a Kolozsvári Magyar Opera zenekara fogja kísérni a Müpában.
– És az újonnan született mű, amit említettél?
– Úgy néz ki, hogy egy vonósnégyes kompozíció lesz. Benne vagyok a svungban, de amíg nincs kész, nem szeretnék többet mondani róla. Ez olyan halászbabona-féle jó szokás.
– Azt kívánom, hogy ez a lendület minél tovább tartson, és minél tovább érezd, hogy sok időre van szükséged, hiszen rengeteg a mondanivalód.
– Remélem, hogy futja majd még bőven a fantáziából is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Borbély: Félreállítják Szász Jenőt
„Azért hozták létre a Nemzetstratégiai Intézetet, hogy félreállítsák Szász Jenőt. Ez egyértelmű, hiszen Orbán Viktor még azelőtt megnevezte mint igazgató, mielőtt körülhatárolták volna az intézet feladatkörét” – nyilatkozta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. Ismertette: annak ellenére, hogy a magyar fővárosban a Máért ülésén „mint a romániai magyarok legitim képviselői” tárgyaltak, mégis a sajtóból értesültek a hírről. Borbély úgy véli: a Nemzetstratégiai Intézet csupán egy eszköz a Fidesz kezében, „Szász Jenőt félreállították, így nem fog politikai szerepet vállalni, Tőkés László és pártja pedig megpróbálják átvenni az MPP irányítását” – nyilatkozta. Toró T. Tibor kijelentése kapcsán, miszerint az EMNP attól függően dönt a jelöltállításról, hogy mi lesz az MPP-kongresszus kimenetele, kijelentette: „Felháborító, hogy folyton azt hangoztatják, mennyire fontos a választás szabadsága, aztán ha dönteni kell, azonnal Budapestre futnak.” Megjegyezte: az RMDSZ 23 éve hitelesen képviseli a romániai magyarság érdekeit a román parlamentben, soha nem függött egy anyaországi párttól sem, és nem hagyja, hogy beleszóljanak a döntéshozatalba. „A nemzeti érdek azt kívánja, hogy ne aprózzuk fel a szavazatainkat, remélem, ezt az anyaországi vezetők is belátják” – mondta Borbély László. Ismertette azt is: javasolták, hogy a határon túli támogatásokat az ott élő közösségek javaslatai alapján osszák szét, és reméli, annak ellenére, hogy a döntés Budapesten születik, figyelembe veszik az erdélyi magyarság e kérését. „Mindig jó viszonyra törekedtünk a mindenkori magyar kormánnyal, és soha nem szüntettük meg a párbeszédet a Fidesszel, még akkor sem, amikor olyan partizánakciókat szerveztek, mint amilyen a Kövér Lászlóé vagy Németh Zsolté volt az önkormányzati választások előtti kampányban” – jegyezte meg Borbély László.

Ötven éve miséznek magyarul (Megkezdődött a Hit éve)
Két-háromszáz hívő és a sepsi-barcasági római katolikus papság jelenlétében, ünnepélyes szertartással rajtolt a XVI. Benedek pápa által meghirdetett Hit éve a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban. Október 11-én, csütörtökön múlt ötven éve, hogy a nagy megújulást hozó II. Vatikáni Zsinat munkálatait Boldog XXIII. János pápa megnyitotta, és bár a több évig tartó egyházi reform végét nem érte meg, ekkortól vált központilag elfogadottá – többek között – az anyanyelvű misézés és az ökumenikus szemlélet.
Az egyórás szentségimádás – a kérések és hálaadások ideje – és az ezt követő szentmise után – amelyet most Hajdú János főesperes celebrált, de amúgy a hétköznapok rendjéhez tartozik, és mindig szép számmal vesznek részt más felekezetűek is – Sávai János teológus professzor beszélt a majdnem három évig tartó II. Vatikáni Zsinat jelentőségéről, a római katolikus egyház eszméinek és gyakorlatának tisztázásáról, új idők kihívásaihoz való alkalmazkodásáról, ennek máig ható következményeiről. Ötven éve mondták ki Rómában, hogy az egyháznak közösségben kell élnie a hívekkel, „együtt hordozzuk a közterheket, együtt fáradozunk, hogy együtt örülhessünk”, és erre ma is szükség van. Bár soha ilyen szabadságban nem élt az emberiség, ma a szolgaság, elnyomottság új formáival kell szembenézni, ehhez pedig erős hit kell, és kinek-kinek az egyéni erőfeszítése is a krisztusi úton való maradáshoz. Hogy ez koronként milyen feladatok elé állítja még a papságot is, erről Szabó Lajos kanonok és Csiszér Albert pápai prelátus visszaemlékezéseiből kaphatott ízelítőt a hallgatóság: az egyházon belüli konzervatívok mellett a kommunista rendszerek sem fogadták örömmel a nyitást, sőt: az elmúlt ötven évből 27 hírzárlattal, megfélemlítési és ellehetetlenítési kísérletekkel telt el. Szabó Lajos elmondta: a kántorképzőn szinte semmit nem tudtak a Zsinatról, csak a végzős teológus hallgatóknak tartott külön kurzust az új szellemről a boldog emlékű Márton Áron püspök. Nagy öröm volt, hogy magyarul is tanulhattunk, mert latinul nehezebb volt; minket már magyarul is szenteltek fel, megengedték, hogy együtt misézzünk, anyanyelvünkön, és 1972-ben megjelent a szembeoltár is (addig háttal álltak a gyülekezetnek), a sepsiszentgyörgyi ma is megvan az altemplomban – elevenítette fel. A hetvenes években kezdődött a hittantermek kiépítése, néhol nyári konyhákban rendezkedtek be, de nem kellett a gyermekeket hívni, jöttek tömegesen. A hatalom ezt nem nézte jó szemmel, válaszul korlátozta a teológus hallgatók létszámát, sok jelentkezőt el kellett utasítani – ma pedig, mikor már nem akadályozott a felvétel, alig vannak jelöltek ezen a pályán. Viszont 1990 óta alulról induló kezdeményezésként megjelentek az úgynevezett lelkiségek – Sepsiszentgyörgyön is több van belőlük – , és ezek a kis csoportok kezdték élesztgetni a hitet azzal, hogy tettekre próbálták váltani a keresztény elveket. E munkához is kértek felsőbb segítséget csütörtökön az egybegyűltek. A Hit éve 2013. november 24-én, Krisztus Király ünnepén zárul. A sepsiszentgyörgyi megnyitón a házigazdák két kórusa, a Laudate és a Kis Apostolok is fellépett.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Három nyelven a Várhegy alatt
Kissé nagyobbat ugrottunk szomszédolásunkkal. Sorrendben ugyan érdekes települések következtek volna: Árva Bethlen Kata faluja, Olthévíz, avagy a Persányi-hegyek mögé elrejtett Datk. Ugrani kellett, mert szeretettel hívott ünnepére a kőhalmi vallásos kisközösség, hadd húznánk meg jelképesen a harangokat, mutatnánk be az azokról szóló könyvet az államalapítás emlékünnepén. Szent Istvánra emlékeztek a kőhalmi keresztények, a szórványban élő magyarok.
Jókai és László Gyula nyomában a Homoród mentén
Az emlékezetes vasárnapon négy templom harangjai szóltak: a szász lutheránus központi nagy templomban, a városszéli kisebb görögkeleti tornyában, továbbá Szegedi László református tiszteletes főtéri templomában és a kőhalmi Várhegy alatt emelkedő magyar katolikus és unitárius templomban. Utóbbiban melegszívű kisközösség várt, ahol mindvégig úgy éreztük, nem Kőhalomban, hanem a Homoród mentén vagyunk, Homoródjánosfalván vagy Peteken, Homoródoklándon vagy éppen székelyzsomboriak, alsórákosiak között. Minden települést képviselnek – tudtuk meg tiszteletes Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkésztől. Hogyne tudná ő, milyen az etnikai összetétele ennek a kisvárosnak, milyen annak magyar lakóközössége, hiszen itt járt iskolába, itt szövődtek fiatalkori élményei-emlékei, falusfeleinek, régi barátainak és lehet, éppen iskolatársainak lett papja két évvel ezelőtt, amikor egyhangúlag meghívták az 5000 lelket számláló városkába. Ebből közel ezer ember vallotta magát magyarnak, azt is feltételezhetjük, hogy a 350 cigány között akadnak magyar ajkúak is.
Legyen elég abból a tizennyolc évből, tiszteletes úr – mondták bizonyára a kőhalmiak –, amit a fogarasföldi, majdnem haldokló unitárius szórványban töltött, itt többen vagyunk. A zsenge korban eltöltött kőhalmi és segesvári éveknek köszönheti a lelkész, hogy németül és románul is olyan szépen és folyékonyan prédikál bármilyen ünnepi alkalommal, hogy a más felekezetűek is magukénak tartották. A zömében románság lakta Fogarasban valaki úgy nevezte e sorok írójának, hogy „părintele cu gură de aur” (aranyszájú pap). Márkos Ervin tanár is, mert jelenleg a kőhalmi líceum minden nemzetiségű tanulóinak német nyelvet tanít. Ismerősként járta be néprajzi kutatóútjai alkalmával a Szentágota környéki szászság falvait, hiszen ő a lutheránus szász templomokban is megállta a helyét a szószéken. Így hát aztán bátran mondhatjuk: három nyelven él és tud prédikálni a kőhalmi Várhegy alatt is.
A parókia udvaráról, ahol már beérik a szőlő, rálátni a Hortobágyi-dombság Oltra behajló peremére. Miközben terül a fehér asztal, Torró Zoltánné Ida gondnokné asszony, aki a lelkét is belefőzte a savanyú levesbe, egy helybeli, főleg bútorokat restauráló kft. társtulajdonosa, a Kőhalom városi RMDSZ-választmány elnökeként és a városi tanács egyetlen magyar képviselőjeként arról beszélt, hogy másképpen kell tekinteni a szórványban élő magyarok sorsának alakulására. „Mi nem engedhetjük meg magunknak – mondta –, hogy több pártra szakadjunk, ajánlatos megmaradni egy tömbben az itt már működő RMDSZ mellett!” Beszélgetésünk idején közbeszúrta: „egyébként Kőhalomban született az önök tevékeny sepsiszentgyörgyi polgármestere is, Antal Árpád András, aki ugyancsak alsórákosi származású. Mi erre büszkék vagyunk.” Itt született a jeles farmakológus Issekutz Béla (1886–1979) is, fűzzük hozzá mi, az árapataki származású jeles magyar orvos, Jancsó Miklós életrajzírója is.
Kedves hely a parókia udvara. Birtalan Barangó, aki gépkocsi-vezetői gyakorlatát még az egykori téeszkamionokon szerezte, nyugdíjas ráérősként segít be a parókián, nekünk éppen a paplak kertjében termett szőlőből készült bort hoz fel a pincéből. A tiszteletes műkincseit mutogatja, kerámiagyűjteménye akkora, hogy kiállításra kívánkozik. Szomszédja, Faragó István a Kőhalomban és környékén élő magyar katolikus lelkek papjaként ugrott be villámlátogatásra, s mert a két lelkész két temploma nagyon közel egymáshoz, állja helyét a jó szomszédság. Mindkettőjüknek több szórványa van. Fiatal és háromszéki, csak egy kézfogásra futott be, mert hallotta, hogy földijei érkeztek: Faragó plébános bölcsőjét ugyanis Kovásznán ringatták. Van olyan fiatal is Kőhalomban, aki tanár úrnak szólítja Márkos tiszteletest, ugyanis vallást és német nyelvet is oktat a helybeli líceumban, ahol magyar anyanyelvű osztályok is működnek. Jó kapcsolatokat ápol a közismert tiszteletes Szegedi László református esperes-lelkésszel, aki nemcsak az anyanyelvű oktatásnak, hanem a kőhalmi magyar művelődésnek is mecénása. Az utóbbi népszámlálás alkalmával csak Kőhalomban közel ezren vallották magukat magyarnak. Ez az ezer lélek majdnem egyenlő arányban oszlik meg a három magyar felekezet között. A három lelkész által pásztorolt lelkekhez még hozzá kell adni a szórványban-filiákban élő magyarságot, no meg az illető településeken élő magyar anyanyelvű cigányokat. Mondanunk sem kell, három jeles és jó szónok-lelkész kezében a környéken élő magyarság identitástudatának ápolása. Az egykori szász településen, Kőhalomban az őslakó szászok száma megcsappant, helyüket túlnyomó többségben a románság és szerényebb kisebbségben a székelyek foglalták el. Ennek eredményeként jött létre a kőhalmi unitárius gyülekezet is 1978-ban, amelynek Vass Mózes nyugalomba vonult lelkész teremtett templomot, s később, a rendszerváltás után harangtornyot emelt.
Egy címer mesélni kezd
A parókia beépített udvarán emlékképek, művészi alkotások, László Gyula-emléktábla és a professzor rajzai láthatóak. A lelkész néprajzi gyűjtésének darabjai mellett szerettük volna látni az unitárius egyházközség ama címerét is, amely Pécsi L. Dániel magyarországi jelképtervező munkája. Márkos tiszteletes elmondta, a címer csak az egyházközség zászlóján látható, de távlati tervük plakettként is elkészíttetni. Leírását maga a szerző közölte a Budapesten megjelenő Unitárius Élet című folyóiratban. Felső felében az ismert unitárius címer látható, alsó mezőjében vörös színű háttérben aranyszínű szkíta szarvasbikafej. A szarvas fejéből agancskorona terebélyesedik, melynek középső mezejében egy félhold, fölötte pedig napkorong látható. „Ezzel az összetett jelképpel a Kőhalomban született és gyermekeskedő László Gyula unitárius régészprofesszornak állítottunk emléket – írja –, aki nemcsak a honfoglalás korát feltáró ásatásaival vált híressé, hanem a honfoglaló magyarság mindennapjait megálmodó gyönyörű rajzaival is. A címer és a zászló László János nemes adománya, amivel néhai nagybátyjának, László Gyula régészprofesszornak állított tiszteletre méltó emléket.”
A Széchenyi-díjas dr. László Gyula ősrégészt, a kettős honfoglalás megfogalmazóját több szál kötötte Háromszékhez. Édesapja, az unitárius vallású id. László Gyula kőhalmi igazgató-tanító Abásfalváról származott, édesanyja, Tordai Vilma bibarcfalvi, aki korán árvaságra jutott, és a székelyszáldobosi Jánó Sándor református kántortanító nevelte. Így kötődött emlékeiben, lélekben a gyerek László Gyula ehhez az erdővidéki székely-magyar településhez, ahová meglett emberként is gyakran visszajárt. Nosztalgiával emlékezett egyik könyvében azokra a kosaras bálokra, amelyeken a Hegyfarki feredő épületében vett részt. Szoros barátság fűzte a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács József (1928–2008) száldobosi bányafelmérő-helytörténészhez. Kovács Irén helybeli tanár tájékoztatott, hogy édesapja hagyatékában őrzik kettőjük levelezését is. Székelyszáldobos nem feledkezett meg a jeles tudósról, aki még az 1941-ben itt felszentelt magyar országzászló avatóünnepségére is eljött édesapjával, és előadást tartott. Kolumbán Sándor száldobosi lakos, Bardoc község alpolgármesterének kezdeményezésére 2009-ben egyházi és világi vezetők jelenlétében ünnepi keretek között emlékművet állítottak László Gyula professzornak a száldobosi református templom előtti emlékkertben, „hogy hirdesse az idők végezetéig, kölcsönös (volt) a tudós és a faluközösség ragaszkodása.” László Gyula, halálának története is hozzánk kapcsolódik. 1988-ban tartották Kézdimárkosfalván a nemzet festője, Barabás Miklós (1810–1898) halálának centenáriumát. „Erre az ünnepségre én hívtam meg László Gyulát – nyilatkozta Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész –, de Nagyváradon útját állta a halál. Fáradt szíve ekkor dobbant utolsót.”
Válságban is épül a vár
A várost első ízben 1324-ben említi oklevél castrum Kuholm néven. Léstyán Ferenc is feltételezi, hogy még a szász telepítés előtt, a XI. században a Várhegyen, ahol most magasodik-szépül a vár, királyi vár állt. Ezt legjobban, ellentétben a sajtóban megjelent és nem okadatolt nézetekkel, a szászok betelepítése előtti magyar neve mutatja, ami nem más, mint Kőhalom. Nem töltött be nagy stratégiai szerepet a történelem folyamán, inkább az alatta lakók élelmiszerraktáraként és rejtekhelyeként szolgált. 1451-ben törökök rombolják le, de utána megerősítik, 1791-ben pedig vihar letépi a fedélzetét. A geológus szeme itt ennél többet is lát, hiszen a hely valóságos földtani kuriózum, mert a vár egy 608 m magas bazalt-batolit tetején áll. Látogatásunk idején a várfalat javították, a bástyák tetején már piroslott az új cserépfedélzet. Mint megtudtuk, felújítása nyolcmillió eurós pályázatból történik, amelyből majdnem hatmillió vissza nem térítendő összeg. Bizonyára elcsodálkozna Jókai, aki megmászta a Várhegyet, hogy a mai ember felújítja az ősi várat. Minden poklokon keresztül című történelmi kalandregényének (1884) ez a vár a helyszíne. Cselekménye itt kezdődik, de nagyobbik részét a szentföldi keresztes hadjárat történelmi eseményrétegébe beágyazott, II. Endre királyunk idejében történő kalandsorozat tölti ki, a hűséges nő és a vérétől űzött, csapodár férfi ellentéte. Kőhalomra már rá sem ismerne a regény egykori írója. Talán a heti piaca hasonlítana a régi sokadalmakra. Mindenben utánozza Európát.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Haszontalan könyv, haszontalan sorozat? (Kőrösi Csoma Sándor szellemiségét sem a Communitas Alapítvány, sem Kovászna megye nem támogatja)
Előttem egy könyv, világoskék csík szeli át fedőlapját, benne a cím: Kőrösi Csoma Sándor – Kultúrák keresztútján. S felette Gy. Szabó Béla ismert grafikája, a nagy magyar, a nagy utazó arca, profilképe ott fent, valahol a Himalája bércei közé beékelve. Jellegzetes cím, tipikus címlapkép.
Kultúrák keresztútján élünk, Kelet és Nyugat kultúrája keresztútján. Itt, ahol e sorokat írom, néhány tíz méterre tőlem kezdenek felszökni a hegyek, láncolatokban, egymás fölé gyűrűzőn, mind fennebb és fennebb, fel, majdnem az égig. Itt a nyugati kereszténység, a nyugati kultúra határa, s kezdődik – ha ortodoxiában gondolkozunk – Kelet. És ott, ama Himalája magas völgyeiben, ahol Kőrösi Csoma Sándor – a nagy előd – alkotott, ott is keresztút volt, kultúrák keresztútja. Ő volt az első, aki a szanszkrit eredetiben elveszett buddhista szentiratokat nyugati emberként olvasta, olvashatta, s az emberi kultúrának, hitéletnek, erkölcsfilozófiának azokat a rendkívül értékes darabjait a világ számára közkinccsé tette. És közkinccsé Tibet nyelvét, addig ismeretlen kultúráját, filozófiáját, tradicionális ismereteinek halmazát. Ott fent, a világ tetején, ott fent, az idő kapujában. A könyv, melyet magam előtt tartok, egy sorozat 18. kötete. Úristen, mi minden van ama 18 kötet mögött. És mi minden bennük!
Elsősorban ennek a 18 kötetnek köszönhető, hogy máig él a nagy előd, a legnagyobb székely, a nagy nyelvész, és a világon nincs nyelvész – ez nem túlzás, hiszen nem olyan látványos szakterület ez –, aki élőbb lenne őnála. Pár éve, ennek a sorozatnak talán a 15. kötetében cikket közöltünk Marczell Pétertől, minden idők egyik leglelkiismeretesebb, legalázatosabb Csoma-kutatójától – sok más, a Csoma-kutatás szempontjából mérföldkőnek tekinthető írása mellett, melyben hírt ad arról, hogy Londonban az egyik világlapban terjedelmes cikk jelent meg szülöttünkről, amelybe „úgymond” egy sor hiba csúszott, ez, ez és ez…. S helyreigazításuk után felteszi Marczell a kérdést, hogy akkor miért is érdemes róla szólni? Azért, mert nagy elődünkről úgy ír a kortárs angol szerző, mint egy szentről, mint egy csodáról, fent látja valahol a tudomány és az emberi nagyság zenitjén, fent, fent a magasban most, a 2000-es években.
Fent látja hát a világ ma is a mi Sándorunkat, nem feledkezett meg róla. S hogy mi is a magasban  láthatjuk, az említett sorozat sokat tett érte. Huszonhárom éve tartjuk évi rendszerességgel a konferenciákat, melyekre összegyűl a tudományos világ e témakör kutatásában érintett tudós társadalma, előadások százai hangzanak, hangzottak el nemcsak Csomáról, de a tudományos műhelyeinkről, a magyar nyelvről, a Kelet-kutatásról, Kelet rejtelmeiről, az Útról, melyen Stein Aurelek és Barátosi Balogh Benedekek, Szentkatolnai Bálint Gáborok jártak, kutattak és „építettek” a magyar identitástudat és népek identitástudata állapotáról, arról, hogy mint lát bennünket a világ. A már idézett Marczell Péter mondta egy alkalommal, amikor genfi otthonában a Csoma-kutatás jelenlegi helyzetéről beszélgettünk: ha ti nem jelentetnétek meg évi rendszerességgel ezeket a köteteket, melyek biztos hátteret jelentettek, s értelmet adtak a munkámnak, én sem szenteltem volna életem húsz esztendejét arra, hogy őt kutassam, hogy megpróbáljam felfedni élete, tevékenysége fehér foltjait.
És nemcsak Csomát állítják elénk ezek a kötetek. Hadd idézzük csak ama legújabbat, a Kertesztutat. A 420 oldalas vaskos könyv négy tömbbe sorolja az írásokat. Csak a tömbcímek: Kőrösi Csoma Sándor nyomában (hét írás, köztük a Csoma egykori zanglai munkahelyének konzerválásán dolgozók ismertetői), Megszólaló múlt (öt írás, köztük Szergej Botalovnak, a cseljabinszki régészprofesszornak, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, osztályvezető professzorának írása az Urálban kiásott, illetve ásatások tárgyát képező magyar temetőről és annak csodálatos leletkincseiről), Találkozások (tizenkét írás, köztük Bárdi Lászlóé Ujguriáról, Csoma végcéljáról, Aradi Éva, Nagy Mari meg Vidák István az indiai, Kacs-félszigeti hunokról), és a negyedik tömb: A magunk keresése hét írással, melyekben többek között „visszaszállhatunk” a múltba, László Gyula nagy régészünk kutatásai felidézéséhez, a csángók mindmáig legnagyobb költőjéhez, Lakatos Demeterhez. Összesen 32 tudós szerző, régészek, sztyeppekutatók, turkológusok, sinológusok, rovásírás-kutatók, mongolisták, tibetológusok, ősvalláskutatók, néprajzosok írásai… Harminckét, magunkat és találkozásainkat kereső tanulmány a kultúrák keresztútjáról. A sorozatban gondolkozva: jó ötszáz – vagy még annál is több – munka, mely élteti, ébren tartja Kőrösi Csoma Sándor emlékét, s melynek szerzői, ha cserélődnek is, de évi rendszerességgel ide zarándokolnak Kovásznára. Ebben a tizennyolcadik kötetben tibeti zarándok is megszólal Csoegyal Tenzin személyében, az első, aki „viszonozta”, amit nagy elődünk az ő népéért tett. És jöttek az évtizedek során Montrealtól Ulánbátorig, Párizstól Budapestig és Kolozsvárig és Cseljabinszkig mindenfelől. Jöttek többnyire saját költségükön, hogy megoszthassák velünk, a magyar kultúrával tudásukat, kutatásaik eredményét. Ennek a sorozatnak még egyetlen kötetét sem támogatta a Communitas Alapítvány, mely a romániai magyar kultúra legfőbb támogatója, úgymond: éltetője. Feltehetőleg azért, mert haszontalan könyvnek, haszontalan sorozatnak tartja. Nincs szükség rá! És erre, a nagy tudósunk halála 170. évfordulóján megjelenő kötetre a megyei támogatásrendszerből sem jutott pénz. Így ama Keresztút 32 írása úgy jelent meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület mindmáig nem tudta kiegyenlíteni a nyomdával szembeni adósságát, s úgy tűnik, egyetlen módja lesz ennek, ha a konferenciasorozat és a könyvsorozat fenntartó munkásai az adósságot saját összespórolt pénzükből egyenlítik ki. Ha dolgoztak érte, vele, fizessenek is!
És így kell lennie, mert a Kőrösi Csoma-erkölcs kötelez. Még ma is!
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A cél a magyar nyelvű oktatás kiterjesztése - A külhoni magyarság számára fontos a magyar nyelvű oktatás kiterjesztése és minőségének megerősítése - erről a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár beszélt szombaton Budapesten, amikor köszöntötte a Collegium Talentum elsőéveseit.
Répás Zsuzsanna a külhoni magyar egyetemisták számára meghirdetett Collegium Talentum program céljai közül kiemelte a normák elsajátítását, az identitás továbbörökítését és a versenyképes tudás megszerzését.
A helyettes államtitkár azt mondta: a nemzetpolitika az oktatás területén két célt tűzött ki: a magyar nyelvű oktatás kiterjesztését és minőségének megerősítését. A versenyképes tudás megszerzéséhez azonban az intézmény léte önmagában nem elégséges, fontos, hogy a tartalom is megfelelő legyen - közölte, hozzátéve: a Collegium Talentum ezt sajátosan valósítja meg, nem a keretre, hanem a tartalomra koncentrál.
Szólt arról, hogy a nemzetpolitikai stratégia külön figyelmet fordít a tehetséggondozás kérdésére. A tehetséges fiatalok tudásának kiteljesedése hozzájárul a magyarság kulturális és gazdasági potenciáljának megerősödéséhez - jegyezte meg.
A helyettes államtitkár hangsúlyozta: a magyarság gyarapodása csak együttes munkával lehetséges. Azt mondta, az új alaptörvény a kölcsönös felelősség viselése mellett a világ magyarságának közös hitvallását is tükrözi, definiálva, hogy szerződés van múlt, jelen és jövő magyarjai között.
Az ifjúságnak szüksége van perspektívára, egy biztos képre, ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a jövőről való közös gondolkodáshoz legyenek találkozási pontok, olyan közegek, ahol a fiatalok megélhetik identitásukat, részt vehetnek a magyar közösségi életben - fogalmazott Répás Zsuzsanna.
A Collegium Talentum - a szervezet honlapján olvasható információk szerint - egy láthatatlan kollégium típusú intézmény, célja, hogy a határon túli 30 ezer magyar egyetemista legtehetségesebbjei közül évente felkaroljanak 30-at, és három éven át támogassák magas színvonalú képzésüket.
A Collegium Talentum a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája részeként működő önálló elitképző szervezet, megalapításáról a főiskola szenátusa döntött 2010 júniusában. Tevékenysége a szlovákiai Selye János Kollégium fizikai, szellemi infrastruktúrájára épül, vezetését nyolc határon túli magyar akadémikus alkotta igazgatótanács látja el.
Répás Zsuzsanna
(MTI)

Julianus-program a diaszpóra magyar emlékeinek összegyűjtéséért - A diaszpórában lévő magyar emlékek egységes szempontrendszer alapján történő felmérése, ezek széles hozzáférhetőségének megteremtése a célja a nemzetpolitikai államtitkárság Julianus-programjának, amelynek dokumentált anyaga a 2013-as diaszpóratanács ülésére készülhet el.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár az MTI-nek elmondta: a kataszter a világszerte fellelhető magyar házakra, központokra, magyar alapítású iskolákra, templomok, szerzetesi közösségek épületeire terjedne ki. Magában foglalná továbbá az idősotthonok, magyar tulajdonban lévő temetők, múzeumok, gyűjtemények, könyvtárak szobrok, emlékművek, emléktáblák, utca- és térnevek, emlékparkok összegyűjtését is.
A munkába a tulajdonosok, illetve használók mellett cserkészeket és önkénteseket is bevonnának.
Nemcsak a kifejezetten magyar tulajdonokat keresik, hanem szeretnék, ha minden diaszpóraközösség felmérné, hogy milyen magyar emlékhelyek vannak náluk - mutatott rá, kiemelve: ez nagyon nagy igény a diaszpóra magyarsága részéről is, mert szeretnék ezeket az értékeket megőrizni, és átadni a következő nemzedéknek.
A helyettes államtitkár elmondta: a kataszter információforrásul szolgálhatna az adott országba utazóknak, turistáknak, és országimázs-építő anyagként a nagykövetségeken és a konzulátusokon ingyenes tájékoztató anyagként is elérhető lenne.
Répás Zsuzsanna tájékoztatása szerint a programot a Magyarság Háza koordinálja
(MTI)