Magyarörmények nyomában
A csíkszeredai születésű, Bécsben élő dr. Száva Tibor-Sándor magyarörményekről szóló kötetét ismertették csütörtök délután a Hargita Megyei Kulturális Központ Pinceklubjában.
Ajtony Gábor, a Csíkkörzeti Magyar-Örmény Szentháromság Alapítvány kuratóriumának elnöke köszöntötte a szerzőt, aki harmadik alkalommal tartott könyvbemutatót Csíkszeredában. „Elképesztő adathalmaz van a könyvben, 91 családról van szó benne, ide-oda ágazó családokat kutatva fel, hatalmas munkát és hatalmas energiabefektetést igényelt” – hangsúlyozta Ajtony Gábor nyugalmazott gyógyszerész.
A könyv fő célja az 1660-as években betelepült családok utódjait felkutatni. Kik vagyunk, honnan jöttünk kérdésre keres választ a kötet – mondta elöljáróban a szerző.
A csíkszeredai Alutus Könyvkiadó gondozásában megjelent Székelyföldi magyarörmény családokcímű könyv megírásához a szerző 91 székelyföldi magyarörmény család teljes dokumentációját kutatta fel, elsősorban a gyergyói és a csíkszeredai levéltárakból gyűjtött adatokat, de a bécsi levéltárban is talált ide vonatkozó dokumentumokat.
A Csíkszeredában született, de már a nyolcvanas évek közepétől Bécsben élő dr. Száva Tibor-Sándor immár három évtizede kutatja a székelyföldi örmény családok gyökereit. 1995-ben a Csíkszépvízi Száva család címmel jelentetett meg kötetet, majd 2003-ban látott napvilágot a Szépvízi magyarörmények nyomában című kötete. A rá következő évben a Magyarörmények az I. világháborúban című kötetben publikálta kutatómunkája eredményeit. A nemrégiben megjelent több mint 800 oldal terjedelmű könyvében a magyarörmény múltat székelyföldi viszonylatban tárja az olvasók elé.
Iochom Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarországi románok is cáfolják Titus Corlăţeant
A magyarországi román kisebbségi önkormányzat elnöke cáfolta Titus Corlăţean román külügyminiszter állítását, miszerint Magyarország rosszul bánna az ott élő románokkal.
Roxin Anna a Hír TV-nek elmondta: a magyarországi román kisebbség minden támogatást megkap, és olyan esetről sem hallott még, hogy Magyarországon valakit román nemzetisége miatt atrocitás ért volna. A kisebbségi vezető szerint egyes magyarországi román civil szervezetek állhatnak a hamis információterjesztés mögött. A Fővárosi Román Önkormányzat elnöke szerint a román külügyminiszter „nem tiszta forrásból merítkezik”.
Roxin Anna hangsúlyozta, hogy nemzetiségi képviselők évtizedek óta a magyar Országgyűlésben ülnek, 1990 óta a parlament emberjogi kisebbségi bizottságában valamennyi nemzetiségi országos önkormányzat elnöke tanácskozási joggal vehet részt az ülésen.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős államtitkár a román külügyminiszter kijelentését a választási kampány részének tulajdonította, és elmondta: Budapest örülne, ha az erdélyi magyarok olyan jogokkal rendelkeznének, mint a Magyarországon élő románok.
Székelyhon.ro

Bolyai Alkotótábor helyett konferencia
A tudomány és a művészet összefonódása volt a célja tíz éven keresztül a Bolyai Alkotótábornak. A tematika maradt idén is, alkotótábor helyett azonban konferencián taglalják a témát neves szakemberek. A tudományos ülésszak csütörtökön kezdődött és szombat estig tart.
Tizenkét évvel ezelőtt az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság marosvásárhelyi fiókja azért kezdeményezte a Bolyai Alkotótábort, hogy legyen egy olyan rendezvény Marosvásárhelyen, amelyen találkozhat a tudomány és a művészet. Tíz éven keresztül minden évben megszervezték a művésztelepet, mindig más-más témakörben, más-más művészeti ágra koncentrálva. Az elmúlt években festők, szobrászok, textilművészek, grafikusok, keramikusok, faragók fordultak meg a marosvásárhelyi Várban. A szervezők azonban úgy döntöttek, számos alkotótábor létezik már Marosvásárhely környékén, így idén egy nemzetközi konferenciát szerveztek a témakörben. Az akadémiai szintű rendezvénynek Csegzi Sándor a házigazdája, mint az elmúlt Bolyai Alkotótáborok mindegyikének, a konferencia fővédnöke pedig a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke, Pálinkás József.
A háromnapos konferenciát az Eötvös Lóránt Tudományegyetem doktori iskolájával közösen szervezték, így igen neves előadók értekeznek a tudományról és a művészetről, a szervezők Kodály után vallják, hogy a tudomány és a művészet közös gyökerekből származik. Éppen ezért a konferencia címe is az lett, hogy A fizika, matematika és művészet találkozása az oktatásban, kutatásban. Külön fizika, matematika és művészet szekció is van a konferencián, amelynek alapvető célja, lehetőséget teremteni a különböző szakterületek oktatóinak, kutatóinak a találkozására, informálódására. A témakörök érdekes kapcsolódása révén a résztvevőknek lehetőségük van nyitni egyik vagy másik terület iránti érdeklődés felébresztésére. A részletes programot bárki megtekintheti a www.emtms.ro/events/konferencia-meghivo/ oldalon.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Művészet a határon, a művészet határai
A múlt héten került sor Budapesten a temesvári Herczeg Alapítvány Művészet a határon, a művészet határai című vándorkiállításának kettős megnyitójára, augusztus 7-én a Budapesti Román Kulturális Intézetben, egy nappal később a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.
A Román Kulturális Intézet székházát valósággal megostromolták a művészetrajongók, akik csodájára jártak a román képzőművészek által műtárggyá alakított 14 boroshordónak. A műélvezetet csak fokozta a kiváló temespéteri (Petrovaselo) borok kóstolója, amely felejthetetlenné tette a tárlatnyitót az egybegyűltek számára.
Augusztus 8-ának estéje újabb tárlatnyitót hozott, ezúttal a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, ahol nyolc műtárgy-boroshordót és képzőművészeti alkotásokat (festmények, grafikák stb.) mutattak be a szervezők, borkóstolóval egybekötve. Az esemény rangját növelte Alexandru Victor Micula, Románia budapesti nagykövetének részvétele.
A helybéliek által tanúsított meglepően nagy érdeklődés igazolta, hogy egy kvázi ismeretlen román kulturális alapítványnak is reális esélye van az érvényesülésre külföldön. A két művészeti esemény a magyar médiák fokozott érdeklődését is kiváltotta, jelezve, hogy tisztelik és megbecsülik a művészetet.
A vándorkiállítás szeptember 14-ig Budapesten látogatható, onnan Szegedre költözik, ahol a Francia és az Olasz Intézettel közösen tartanak újabb tárlatnyitót, román, francia és olasz borok kóstolójával egybekötve. „Miután hazahozzuk a kiállítást, szeretnénk valamelyik romániai városban is bemutatni – nyilatkozta Herczeg Ferenc, a nevét viselő alapítvány létrehozója, a művészeti projekt kezdeményezője –, nem zárjuk ki egy bukaresti kiállítás megszervezését sem, miután a magyar fővárosban ekkora sikert arattunk.”
Nyugati Jelen (Arad)

A kézenfekvő megoldás
Az utóbbi időben visszatérő téma a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügye. Hosszas pereskedés után döbbenetes ítélet született – szerencsére még csak alapfokon –, s erre mindenki reagált, aki a közéletben számít, elmondván, hogy gyalázatos, veszélyes ez a precedens, sőt antidemokratikus is. Van azonban a történetben valami, ami meglepő: szinte mindenki arról beszél, hogy miképpen lehetne ezt az ítéletet megváltoztatni, valamiképpen megakadályozni, hogy elvegyék az egyháztól a kollégium épületét. Még azok is, akik jogbizonytalanságról és veszélyes precedensről beszélnek, általában azt a látszatot keltik, hogy el kell érni az épület egyházi tulajdonban maradását, s ezzel a probléma meg van oldva, immár nincs precedens, nincs további veszély. Igen veszélyes és téves gondolkodás ez, ha ugyanis jobban belegondolunk, a román hatalom számára – mint sok más esetben – ez alkalommal sem a konkrét épület a fontos.
A próbálkozás nem arra megy ki, hogy éppen ez az épület kerüljön vissza állami tulajdonba, hanem arra, hogy felbecsüljék, mit lehet megtenni büntetlenül a székelyekkel. Ha tehát e kísérlet nem sikerülne, majd jönnek újabb és újabb megpróbáltatások, tesztelik a tűrőképességünket, illetve a nemzetközi közvéleményt. Ha pedig ez így van, akkor nagy hiba csak azért tüntetni, hogy a kedvezőtlen bírói ítéletet megváltoztassák, hiszen ez nem több, mint tüneti kezelés. A problémát a gyökereinél kell megragadni, s átfogó módon, általánosan kezelni! Hadd éljek egy hasonlattal: az elmúlt húsz évben visszatérő téma volt a magyar településnevekkérdése. Hosszas harcok árán sikerült elérni, hogy ha egy településen a magyar lakosság aránya meghaladja a 20 százalékot, az oda vezető utak mentén elhelyezett hivatalos településtáblára magyarul is fel kell írni a város vagy falu nevét. Ezt követően érdekeink hivatalos védelmezői újabb hadjáratba kezdtek, amelynek az volt a célja, hogy ugyanez a szabály a vasútállomások esetében is alkalmazható legyen. Vélhetően ezt követik majd újabb csaták a kikötők, meg repülőterek vonatkozásában, miközben a település bejáratától 100 méterre levő kilométerkövön a név még mindig csak románul szerepel. Talán nem kell hosszan ecsetelni, hogy ez a „háború” elhibázott, ugyanakkor jó példa arra, amit „érdekvédelmi szervezetünk” eufemisztikusan a kis lépések politikájának nevez, miközben a találó megnevezés a kis kérések politikája lenne. Azt kellene követelni, hogy ha egy településen a magyar lakosság aránya eléri a 20 százalékot – ám ez a küszöb is nyugodtan lehetne alacsonyabb –, a település neve eleve és hivatalosan legyen kétnyelvű. Sajtóban és magánbeszélgetésekben mindenki mondhat tetszés szerint Gyergyószentmiklóst vagy Gheorgheni-t, de a hivatalos dokumentumokban a név Gheorgheni–Gyergyószentmiklósként szerepeljen – nem baj, ha a román megnevezés kerül az élre, hadd legyen ennyi előnye az állam többségének! A Mikó-ügyre alkalmazva a párhuzamot: egy átfogó megoldás kieszközölését kell elsődleges célunknak tekintenünk, amely eleve ellehetetlenít minden hasonló jövőbeni próbálkozást. Ez pedig Székelyföld autonómiája, aminek lényege éppen az lenne, hogy az állam ne szóljon bele belső ügyeinkbe, ne álljon módjában tulajdonában megtartani, visszavenni vagy elvenni semmit az itteni közösségtől – legyen az önkormányzat, egyház vagy bármi egyéb. Mindezek tükrében akkor járunk el helyesen, ha szeptember elsején csak közvetett módon emeljük fel a szavunkat a Székely Mikó Kollégiumért, ha tehát csak példaként említjük azt, miközben tüntetésünk tárgya Székelyföld autonómiája. Abban ugyanakkor igazuk van a tüntetés kezdeményezőinek, hogy a rendezvényen látványosan nagy tömegnek kell összesereglenie. Most az egész világ Romániára figyel, ráadásul az alkotmánybíróság megtette nekünk azt a szívességet, hogy a válságot meghosszabbította augusztus végéig. Ha képesek vagyunk igen nagy számban összegyűlni Sepsiszentgyörgyön, biztosak lehetünk abban, hogy az üzenetünk sok helyre eljut. A szolidaritás szép emberi tulajdonság, sajnos egyre kevesebb van belőle. Ez egy másik – igen pragmatikus – ok arra, hogy a szeptemberi tüntetés témája olyasvalami legyen, ami minden székely embert személyesen és közvetlenül érint. Ha ez megvalósul, akkor mindenki saját – jól felfogott – érdekében vonul majd utcára, nem pusztán azért, hogy támogatásáról biztosítson három embert, akiknek a feje felett mint Damoklész kardja lebeg a börtönbüntetés ígérete.
Árus Zsolt
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mikó-ügy: Borboly Csaba üzent Crin Antonescunak
A Mikó-ügy van annyira fontos, hogy az USL korábbi társelnöke, Crin Antonescu ideiglenes államfő fellépjen ebben az ügyben – jelentette ki a témában tartott csütörtöki csíkszeredai sajtóbeszélgetésen Borboly Csaba.
„Úgy gondolom, hogy Románia államelnöke akkor jár el helyesen, ha nemcsak azoknak az embereknek az ügyében tesz fel kérdéseket és kéri a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) összehívását, akik például 32-szer szavaztak a referendum ügyében, hanem a magyar közösséget ért, akár precedens értékű, súlyos döntés ügyében is megteszi ugyanezt" – fogalmazott Hargita Megye Tanácsának elnöke.
A politikus szerint jogegységi döntésre van szükség, mert mindeddig az igazságszolgáltatás hasonló esetekben elismerte a tulajdon jogos visszaszolgáltatását, most először döntöttek másként.
„Ezért úgy gondolom, hogy a CSM egységesítő döntésére van szükség, és kérem az ideiglenes államfőt, hogy javasolja az ügynek a napirendi pontok közé való felvételét, illetve Victor Ponta ideiglenes igazságügyi minisztert, aki néhány hete itt Csíkszeredában azt nyilatkozta, hogy államalkotó partnernek tekinti a romániai magyarságot, hogy ezt CSM-tagként szavazatával tartsa fenn" – mondta Borboly Csaba.
maszol.ro

Nem lesz elég
Szeptember elsejére, az Igazság Napjára készülünk. Sepsiszentgyörgyre hívnak minden erdélyi magyart, hogy tüntessen ezen a napon a Mikó Kollégium visszaállamosítása ellen, valamint az ellen, hogy Markó Attilát és társait börtönbe vessék. Vagyis erődemonstrációra készülünk.
Azt várjuk tőle, hogy a romániai magyarság egysége és összefogása megerősödjék, hogy nemzeti közösségünk az eddiginél cselekvőképesebbé váljék, s hogy a román többség észrevegye, nem packázhat velünk kénye-kedve szerint. Azt reméljük, hogy szeptember elsejei fellépésünkkel megállíthatunk egy rendkívül veszélyes folyamatot: a Mikó Kollégiummal elkezdődött visszaállamosítást.
Alighogy visszakaptunk 1100 egyházi ingatlant a több tízezerből, amit a román állam jogtalanul elvett tőlünk, máris elveszítettünk egyet a visszaadottak közül, s ha így megy tovább, elbúcsúzhatunk a többitől is. Körülbelül erről lenne szó. Csakhogy megoldható-e egyáltalán ez a helyzet egy erődemonstrációval?
A mi erődemonstrációnk erődemonstrációt provokálhat az ellenfél részéről is – és zavaros, választások előtti időszakban nem fogja kihagyni ezt a lehetőséget. Gondoljunk csak arra, hogy a Ponta-kormány első akciója az volt, hogy visszavonta a marosvásárhelyi OGYE magyar tanulmányi vonalával kapcsolatos kormányhatározatot.
Aztán a playboyként viselkedő román miniszterelnök kapva kapott a Nyírő hamvainak hazahozatalával kapcsolatos – kétbalkezes! – erődemonstrációnkon, hogy ismét üssön rajtunk és hogy újabb híveket szerezzen a szélsőséges román nacionalisták körében. Majd boldogan nyugtázta, hogy a romániai magyarság, néhány kivételtől eltekintve, nem vett részt a népszavazáson, amit Victor Ponta úgy értékelt, hogy mi egy külföldi politikus, a magyar miniszterelnök beintésére cselekszünk, vagyis nem vagyunk jó román hazafiak, s ezzel is pontokat szerzett a román nacionalisták körében.
Erődemonstrációink tehát jól jönnek a jelenlegi román hatalomnak, ezt máris elértük.
Ahhoz viszont, hogy a Mikó-ügyben és a Markó Attiláék ellen kétéves pereskedés után hozott igazságtalan ítélettel szemben eredményt érjünk el, ahhoz ennél több, mondhatnánk, egyéb kell.
Kisebbségi érdekvédelmi szervezetünk az eddiginél erősebb pozícióval kell hogy rendelkezzék mind a törvényhozásban, mind pedig a végrehajtó hatalomban ahhoz, hogy az ilyen fordulatokat megakadályozza s hogy az ilyen fordulatok lehetőségét kiküszöbölje. Mert a romániai törvények „átjárhatóságának", kiskapukkal teli voltának és a romániai végrehajtó hatalom, a román adminisztráció sajátosságainak köszönhetőek az ilyen fordulatok.
Ugyanis ott, ahol simán – vagyis a törvényes előírások áthágása nélkül – lebonyolítható Ponta és Antonescu kettős hatalomátvétele, ott bagatellnek számít egy Mikó-ügy. Amíg a törvényeink olyan lukacsosak, mint a svájci sajt, addig hiába demonstráljuk az erőnket, mert a hatalom bármikor bármit visszafordíthat, elvehet, odaadhat stb.
Ezen kellene elgondolkozni, és főleg ezen kellene változtatni.
Mert egy jogállamban – hol vagyunk mi attól! – az erődemonstráció határozottan káros egy törvényszéki ítélettel szemben, értelmetlen, ki van zárva. Aki ilyet tesz, a jogállamiságot sérti: az igazságszolgáltatás szabadságát, függetlenségét. Az igazságszolgáltatást, ha hibázott, a saját eszközeivel kell korrigálni. Vagyis a törvények javításával, finomításával, egyértelművé tételével, a törvényhozási eljárás megtisztításával és semmiképp sem utcai tüntetéssel.
Az utcai tüntetés legfeljebb arra jó, hogy felhívja a figyelmet a bajra, s hogy az orvoslást serkentse. Ezért készülök én is szeptember elsejére.
Ami pedig Markó Attilát és elítélt társait illeti: nem börtönbüntetést, hanem tiszteletet és kitüntetést érdemelnek. Markó Attila tizenöt éven át állhatatosan küzdött a kisebbségi jogok beviteléért a román jogrendbe.
Az ő közreműködésével jött létre számos olyan jogszabály, amely elősegíti a kisebbségi jogok érvényesítését, és számos olyan intézmény, amely biztosítja e jogok gyakorlását. Utóbbiak közül most csak kettőt említenék: a Diszkriminációellenes Országos Tanácsot és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet.
Markó Attila jelen volt a restitúciót elősegítő jogszabályok kidolgozásánál, és szerepet vállalt az említett közel 1100 egyházi ingatlan visszaszolgáltatásában, hosszú ideig ő volt az egyedüli magyar tagja az ezzel foglalkozó bizottságnak. Emiatt kell most őt börtönbe vetni?
Reméljük, hogy ezt az ítélet meghozói sem gondolták komolyan. Mert ha igen, akkor nagyobb a baj, mint gondolhatnánk.
Zsehránszky István:

maszol.ro

Megkezdődött a Magyarok VIII. világkongresszusa
Egész napos plenáris üléssel megkezdődött a Magyarok VIII. világkongresszusa csütörtökön Budapesten; a rendezvényen Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke tájékoztatást ad a szervezet helyzetéről és ismerteti a kongresszus céljait.
A szervezet sajtószolgálatának tájékoztatása szerint az eseményen Rácz Sándor, az 1956-os budapesti központi munkástanács elnöke, a szövetség tiszteletbeli elnöke köszönti a résztvevőket.
Ezt követően Patrubány Miklós beszámol a négy évvel ezelőtti világkongresszus határozatainak végrehajtásáról, tájékoztatást ad az MVSZ helyzetéről és ismerteti a mostani világkongresszus céljait. Délután előadás hangzik el a többi között a magyarországi cigányság helyzetéről, az együttélés lehetséges formáiról, Böjte Csaba ferences szerzetes Népjólét - kereszténység - magyarság címmel tart előadást.
Az augusztus 20-ig tartó és a fővárosi mellett ópusztaszeri helyszínen zajló kongresszus programjában szerepel továbbá demográfiai és orvoskonferencia, több kulturális téma, magyar őstörténeti konferencia, kerekasztal-beszélgetés a székely-magyar rovásírásról. Szó lesz még Petőfi Sándor költő és Teleki Pál egykori miniszterelnök halálának körülményeiről is.
MTI

Erdélyi ügy a Mikó védelme
Meg kell mutatnunk, hogy sokan és erősek vagyunk, nem engedjük, hogy a közösségünk tagjait ártatlanul meghurcolják, a közösségünk vagyonát elkobozzák – jelentette ki csütörtökön, a Mikó-ügy kapcsán tartott sajtótájékoztatón Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere, Tamás SÁndor Kovászna megyei tanácselnök, Markó Attila volt államtitkár, a restitúciós bizottság alapfokon három év börtönbüntetésre ítélt tagja csütörtökön Székelyföld több városában, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen tartottak sajtótájékoztatót, hogy felhívják a figyelmet a Mikó-ügyben hozott bírósági döntés igazságtalanságára.
„A buzăui bíróság ítélete két forgatókönyvvel magyarázható: egy hozzá nem értő vagy rosszindulatú bíró hozott egy hibás döntést, ám ez esetben is tetten érhető a politikai felelősség, vagy politikai megrendelésre született, azzal a céllal, hogy megfélemlítsék az erdélyi magyarságot. A magyarság, a magyar történelmi egyházak, az RMDSZ reakcióképességét tesztelik, meg kell mutatnunk, hogy a közösségünk immunrendszere meg tud birkózni az ilyen vírusokkal” – fogalmazott Antal Árpád. Emlékeztetett, hogy a madridi parlament döntésére, miszerint nem létezik katalán nemzet, egymillió katalán vonult az utcára. „Nekünk is így kell megmutatnunk, hogy nemcsak állampolgárok vagyunk, hanem egy erős közösség” – hangsúlyozta Antal.
Emblematikus intézmény a Mikó-kollégium
Tamás Sándor szerint a visszaállamosítást elrendelő bírósági döntést azzal a céllal hozták, hogy leállítsák a visszaszolgáltatást, hiszen a „láthatatlan erők” megijedtek, amikor rájöttek, hogy az erdélyi nagyvárosokban a főtéri épületeket a magyar közösségnek, a magyar történelmi egyházaknak kell visszaadni.
„A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nemcsak egy iskola, hanem emblematikus intézmény, nemcsak Sepsiszentgyörgy, hanem egész Erdély ügye” – hangsúlyozta a háromszéki politikus, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a Mikó-ügyben hozott vádemelés után teljesen leállt a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamata.
Markó Attila arról tájékoztatott, hogy a bírósági döntést megfellebbezték, s bár az indoklást még mindig nem kapták meg, október 5-ére kitűzték a Ploieşti-i Táblabíróságon az első tárgyalást. „Ploieşti-en lesz a kálvária befejező része, több fellebbviteli lehetőség nincs, ez a bíróság jogerős döntést hoz” – mondta Markó Attila, aki hangsúlyozta, megrendült a hite a román igazságszolgáltatásban, a közösség erejére van szükség, hogy az igazságot felmutassák.
Porcsalmi Bálint, a www.13020.ro honlap önkéntese elmondta, az on-line petíciót több mint 3500-an írták alá, az aláírásgyűjtést a Kolozsvári Magyar Napokon és a Félsziget Fesztiválon is folytatják. Szeptember 1-jén több mint tízezer erdélyi magyart várnak Sepsiszentgyörgyre, a Székely Mikó Kollégium épülete elé, a 12 órakor kezdődő civil és egyházi megmozduláson részt vesznek a magyar történelmi egyházak püspökei, közülük négyen fel is szólalnak, majd Tőkés László európai parlamenti képviselő és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mond beszédet.
A sajtótájékoztatón részt vevő politikusok arról is beszámoltak: nem támogatják Toró T. Tibor EMNP-elnök azon felvetését, hogy szeptember 1-jén Sepsiszentgyörgyre kellene összehívni az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) ülését, ugyanis az ügynek nem szabad politikai tartalmat adni. Antal Árpád úgy vélte, az elmúlt 15 évben egyszer sem vonult annyi magyar utcára, mint amennyien megmozdulnak majd a Székely Mikó Kollégium védelmében.
Kormánysegítséget vár Borboly Csaba
A Csíkszeredában tartott sajtóbeszélgetésen Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök arra hívta fel a figyelmet: a Mikó-ügy van annyira fontos, hogy Crin Antonescu ideiglenes államfő is fellépjen az ügyben. „Úgy gondolom, hogy Románia államelnöke akkor jár el helyesen, ha nemcsak azoknak az embereknek az ügyében tesz fel kérdéseket, és kéri a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) összehívását, akik például 32-szer szavaztak a referendumon, hanem a magyar közösséget ért, akár precedens értékű, súlyos döntés ügyében is megteszi ugyanezt” – jelentette ki Borboly Csaba.
Kifejtette, jogegységi döntésre van szükség, hiszen az igazságszolgáltatás hasonló esetekben mindeddig elismerte a tulajdon jogos visszaszolgáltatását, most először döntöttek másként. „Ezért úgy gondolom, hogy a CSM egységesítő döntésére van szükség, és kérem az ideiglenes államfőt, javasolja az ügynek a napirendi pontok közé való felvételét, és Victor Ponta ideiglenes igazságügyi minisztert, aki néhány hete itt Csíkszeredában azt nyilatkozta, hogy államalkotó partnernek tekinti a romániai magyarságot, hogy ezt CSM tagként szavazatával tartsa fenn” – mondta a tanácselnök.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Tanulva utazni – utazva tanulni – beszélgetés Nagy Egonnal
1974. október 14-én született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1993-ban, 1998-ban diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudmányegyetem földrajz szakán, azóta is ott dolgozik, jelenleg a BBTE Magyar Földrajzi Intézetének az igazgatója.
– Már serdülőkor előtt sok gyermeken úrrá lesz a mehetnék: mindegy, hogy hová, csak más helyre, mint a megszokott. Később kezd körvonalazódni egy vagy több úti cél, s ha nagyon erős a vágy, akkor választja pályájául a földrajzot. Érvényes ez az okoskodás, vagy Nagy Egon esetében egészen másként történt?
– Tulajdonképpen majdnem így történt velem is, vagyis az utazási vágy, a kirándulások elég korán jelezték a későbbi érdeklődést. Tény, hogy tizenhét éves koromban már eldöntöttem a későbbi pályát, habár korábban is éreztem egyfajta vonzalmat a földrajz iránt. De érdekes módon – és ez a mai napig megmaradt – nem a fizikai földrajz, hanem inkább annak társadalmi vonatkozásai érdekeltek. Valahol a történelemtudomány határmezsgyéjén mozogva.
Felmerült az is, hogy orvos legyek, de ezt akkor úgy magyaráztam meg magamnak, hogy fogjam meg inkább a könnyebb végét a dolognak, és válasszam a földrajzot. Nem „magyarázkodásként” mondom most el ezt az akkori önmeggyőző érvelést, épp ellenkezőleg: mostanra ért be az én igazi, régi érdeklődésem, úgyhogy beiratkoztam az egyetemünk történelem szakára, és ősztől elsőéves történészhallgató leszek. De nem akarom megkerülni az alapkérdést, vagyis a fiatalság utazási vágya az mindenképpen erős motiváció. Nekem is az volt, a most jelentkezőknél is az.
Folyamatosan szembesülök a hallgatóink ilyen irányú érdeklődésével, hisz egyrészt tantervi kötelezettség a terepgyakorlat, másrészt 2006 óta beindítottuk a turizmus–földrajz szakot, s akiben még erősebb a romantikus elvágyódás, az ezt a szakot választja. Körülbelül öt esztendeje, az uniós Erasmus-program keretében hosszabb távú, már-már egzotikusnak mondható utakat is tehetnek a hallgatóink, egy tanévben egy alkalommal, differenciált árfekvésben. Vagyis utazva tanulunk, tanulva utazunk. Jártunk Lengyelországban, Törökországban, Marokkóban, Olasz-, Spanyol- és Franciaországban, ahogy mi nevezzük: Kappadókiától a Szaharáig.
Az idei évben még az Azori-szigetekre is sikerült diákot küldenünk a nemzetközi terepgyakorlat keretében. Az „én időmben” csak az országot járhattuk, igaz, hogy beutaztuk egész Erdélyt és a Duna-deltát, de az ezredforduló után a lehetőségek gyarapodtak – most viszont a válság nyesegeti vissza a szárnyainkat. A lényeg az, hogy a mostani hallgatóknak nagyon kitágult a látókörük, s talán ezért is olyan nagy a földrajz szak vonzereje.
– Ha nem tévedek, néhány évvel ezelőtt felmerült, hogy bizonyos középiskolai osztályok földrajz–turizmus profilúak lesznek. Megvalósult ez a projekt?
– Amiről biztosan tudok, az a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium: ott működik turizmus osztály, és jönnek is onnan sokan hozzánk az egyetemre.
– Visszatérve a Nagy Egon diákéveire: az elmondottakból arra következtetek, hogy nem volt olyan érzése, mintha tulajdonképpen nem is ezt akarta volna. Jól látom?
– Pedig volt olyan érzésem, sőt nagyon is: másodévtől kifejezetten zavart a földrajz parttalansága. Már említettem, hogy engem elsősorban a társadalomföldrajz érdekelt és érdekel a mai napig, viszont az én diákkoromban nem volt még megfelelő specializálódási lehetőség, csak utóképzés, átképzés, továbbképzés, vagyis nyitás a közgazdaság, a történelem és a jog felé. Ma már elengedhetetlen imperatívusz az interdiszciplinaritás, mondhatnám akár létkérdésnek is. De az, hogy én a diplomázás után ott maradtam az egyetemen, az nagyon nagy lehetőséget jelentett a számomra. Akkoriban élte Románia az átmenet mélypontját, lent voltunk az árok alján, turisztikai vállalkozásra nem nagyon volt kilátás, reális esélynek a közoktatásban való elhelyezkedés tűnt, hisz még kifejezett tanárhiány volt.
Engem viszont Gârbacea professzor hívott a regionális földrajz tanszékre, egyáltalán nem titkolva azt a szándékát, hogy én képviseljem ott a magyar vonalat. Én voltam azon a tanszéken az első, hatalmas előnyökkel járt. Mondhatom, megnyílt előttem a világ, hisz külkapcsolatokra, külföldi továbbképzésekre, nemzetközi beágyazódásra nyílt lehetőségem. Kiemelt szerepe volt Benedek József akadémikusnak az én boldogulásomban, hiszen nemzetközi kapcsolatai révén közvetítő szerepet vállalhatott. Mindennek ellenére viszont még mindig keresem a helyem, nem oldódtak fel a „parttalansági” érzéseim, talán ha majd a történelem szakot befejezem, közelebb leszek a révhez, egyfajta történeti-földrajzi szakosodáshoz. De az oktatási tevékenység nagyon közel áll hozzám, mondhatnám, az a biztos pont, ahol igazán otthon érzem magam.
– Kétszer is említette a földrajz parttalanságát – ne haragudjon, ha megkérdezem, de a történelem nem tűnik sokkal inkább parttalannak? Vagy van bizonyos jól meghatározott érdeklődési területe?
– Hogyne volna: mindenekelőtt a magyar történelem érdekel, a 19–20. század fordulója, vagyis a dualizmus kora, ezen belül is a városiasodás, a városi kultúra fejlődése, a polgárosodás, a modernizáció és nem utolsósorban, hogy milyen szerepet játszottak az említett területeken a korabeli nemzetiségek. Úgy szeretném mindezt tanulmányozni-kutatni, hogy végre félretehessek néhány megkövesedett tabut, például az emancipált zsidóság és az erős beolvadást választó svábság szerepét a kor polgárosodásában. Tehát végső soron nem is beszélhetek váltásról, mert a téma a földrajz és a történelem határterületének interdiszciplináris megközelítése, sőt azt is segítheti, hogy a földrajz területén lehessek hatékonyabb.
– Mindezt hallgatva okafogyottnak tűnik a szokásos kérdés: ezt a szakot, ezt az életpályát választaná-e, ha mondjuk most érettségizne?
– Nem, valószínűleg a jogi pályát választanám, de nem a klasszikus jogtanácsos-bíró-ügyvéd pályát, hanem a gazdasági jog problémáival foglalkoznék, mivel sokkal gyakorlatiasabbnak tartom különböző szervezeteken belül ezeknek a kérdéseknek a megoldását-megoldhatóságát, elsősorban a terület- és településfejlesztés területén. Ám természetesen ezzel nem akarok senkit lebeszélni-elriasztani a földrajz szaktól, viszont egy már bejutott földrajzosnak mindenképpen az interdiszciplinaritás felé való orientálódást ajánlanám.
Például a már említett terület- és településfejlesztést, ami a földrajz és a turizmus mellett a harmadik szakterületünk. Ha tüzetesebben megnézzük a három területet, a földrajzot olyan szaknak tekintik, amivel csakis a közoktatásban lehet elhelyezkedni, a turisztikában óriási potenciális lehetőségek vannak, az ország idegenforgalmi kapacitása szinte kihasználatlannak mondható, vagyis rendkívül intenzív lesz a fejlődés, növekedni fog a munkahelyek száma – csak ezt a gazdasági mélyrepülést kell néhány évig még átvészelnünk. Hasonlóan nagy lehetőségek rejlenek a területfejlesztésben, ha nem nagyobbak a turizmusnál, mivel az uniós csatlakozás után megsokszorozódtak a fejlesztési pénzek, a különböző cégek „kapkodnak” a jó pályázatírók, tanácsadók után, nagyon alacsony a romániai abszorpciós ráta, úgyhogy különösen szükségessé teszi a megfelelő tudással rendelkező szakembergárda kinevelését.
– Említette az előbb, hogy milyen irányba terelné a frissen bejutottakat. Milyenek az idei felvételi eredmények, mindenekelőtt a második éve megismétlődő érettségi katasztrófa tükrében?
– A földrajz alapképzésre a húsz, államilag finanszírozott helyre 12-en kerültek be, a területfejlesztésre 18-an, a turizmusra viszont nagy volt a túljelentkezés: 30 helyre 48-an jelentkeztek. A mesterképzésen, melynek szakága a turizmus és területfejlesztés, szintén beteltek a helyek, tehát a földrajz kar még mindig a nagy kedvencek közé tartozik.
– A számadatok a magyar karra vonatkoznak? Ezek szerint eredményesnek mondható a külön intézetek megalakulása?
– Kétségtelenül. Ezt a kvázi különválást a 2011/1-es tanügyi törvény tette lehetővé a multikulturális egyetemeken. Magyar intézetek létesültek, bár nem ez a szabatos megnevezés, hisz románul departamentnek, főosztálynak hívják, de valahogy így alakult, és most már így használjuk. A Babeş–Bolyain nagyon simán ment minden, a MOGYE vonatkozásában viszont azóta is csak akadékoskodást hallani. Egyre rosszabb megélhetési körülmények közepette is viszonylag nagy számban jelentkeznek hozzánk felvételire.
És az érettségi katasztrófával kapcsolatban még azt is el szeretném mondani, hogy a második éve tapasztalt szörnyű eredmények mellett számításba kell vennünk nemcsak a demográfiai lejtmenetet, de a fokozódó külső konkurenciát is, hisz most már az egyetemi kínálat is globalizálódott, és bátran mondhatjuk, hogy az egész világgal versenyben vagyunk. Nemcsak nálunk, de Magyarországon és Nyugat-Európában is slágerszak a turizmus és a településfejlesztés, hisz a mai napig az utazás, a világ megismerése az egyik fő globalizációs szimbólum.
A településfejlesztésben Magyarországon máris sokkal jobb a munkaerő-piaci fogadóképesség, Nyugat-Európában is jobbak a „felszívó” struktúrák, nálunk még várni kell az ilyen értelmű fejlődésre – is. És mintha csak valamiféle abszurd darabban játszanánk, az elmondottak ellenére nálunk is, Magyarországon is a közoktatásban csökken a földrajzórák száma, sőt Magyarországon tizedik osztálytól fölfelé talán el is tűnik. Mi természetesen nem értünk egyet a mostanában dívó természettudományi óraösszevonással, elmondjuk a véleményünket, valahányszor tehetjük, de mintha a mi szavunk nem igazán számítana az enyhén szólva kaotikus közoktatási „reformsorozatban”. Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Kolozsvár
Magyar tömeg hömpölyög a Farkas utcában, sátrak, standok, emberek olvadnak valami megnyugtató egységbe a patinás kolozsvári utcán. A Székelyföld tömbmagyar biztonságában szocializálódott ember számára mindez a normalitás állapota, de magam is tudom, hogy korántsem volt ez mindig így.
Az átalakulást akár a Krónika pályafutásában is mérhetnénk, hiszen az Erdély különböző részeiből összesereglett szerkesztőségi csapat a bőrén tapasztalhatta meg a funari idők utolsó éveiben, mennyire nem volt akkoriban jó hely a kincses város. És azt is, hogy mennyire jó ma.
Az idei, harmadik Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata örvendetesen erősíti tovább ezt a folyamatot. Sokak – és nem csak kolozsváriak – számára ma már piros betűs időszak, a nyárutó kihagyhatatlan programja ez a tömény hét, amikor szanaszét szakadt barátok találkoznak, ifjúkori emlékek jönnek szembe a fák alatt, vagy ólálkodnak bájosan a ló farkánál. A kolozsvári magyarság fokozatosan magára talál, félelmeik bokrai alól bújnak elő a magyarságukat sokáig titokban ápolgató emberek, és jövőre még többen lesznek.
Olyan időkben, amikor többségünk egyre vékonyabb pénztárcával, törékenyebb lélekkel indul a vásárba, döntéseit, szerepvállalását pedig ennek megfelelően jórészt a körülmények alakítják, nem könnyű egyik napról a másikra a közösségi tudat apostolává válni. Ilyenkor más típusú tartalékainkat vagyunk kénytelenek mozgósítani, hogy a tudatosan élő és cselekvő lény mögé szorítsuk a bennünk szűkölő kisembert. A közösséghez való tartozás tudatos megélése ugyanis nem puszta elhatározás kérdése, ám annak elengedhetetlen feltétele.
Sok minden tette próbára az elmúlt évszázadban magyarságunkat, erkölcsi érzékünket, emberi tartásunkat. A közösség törvényeket állító, azokat érvényesítő ereje, tagjainak összefogása azonban feltámasztható. A bátor példa pedig ragadós, Kolozsvár után jövőre talán már Marosvásárhelyen folytatódhat a talpra állás. Mert ha jó együtt lenni ünnepekkor, könnyebb lesz megélni a hétköznapokat is. Lelkünkben a Farkas utca hosszan húzódó emlékével.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Ötszáz dosszié a lehetséges választási csalások miatt – nekimennek az ügyészek Antonescunak és Pontának
Több mint ötszáz esetben indított vizsgálatot az ügyészség a július 29-i referendumon elkövetett esetleges csalások miatt. Az USL vezetői – Crin Antonescu ideiglenes államfő, Victor Ponta miniszterelnök és Ion Iliescu, a PSD tiszteletbeli elnöke – élesen bírálták az ügyészséget, ezért a Legfelsőbb Igazságügyi Tanács (CSM) ellenőrzi, hogy az állam vezetői befolyásolni próbálták-e az igazságszolgáltatást.
A legfelsőbb bíróság ügyészsége csütörtökön közölte, hogy meghaladja az ötszázat azoknak a büntetőjogi vizsgálatoknak a száma, amelyeket a népszavazáson elkövetett esetleges csalások miatt indultak. Az ügyek egy részét a korrupcióellenes ügyosztály vizsgálja.
Az ügyészség az ország mintegy 15 megyéjében indított vizsgálatokat, hogy kiderítse: megalapozottak-e a népszavazás lebonyolításával kapcsolatos feljelentések. Azt vizsgálják egyebek között, hogy voltak-e olyanok, akik többször szavaztak, de arra is érkezett panasz, hogy hamis személyi számokat írtak be a választói névjegyzékekbe.
A média korábban beszámolt arról, hogy Románia déli és keleti részein – ahol kiemelkedő volt a részvételi arány a Băsescu leváltásáról szervezett népszavazáson – voltak olyan falvak, ahol több mint 100 százalékos részvételi arányt jegyeztek. A szóban forgó települések polgármesterei azzal magyarázták ezt, hogy turisták, valamint más településekről esküvőkre érkezett szavazók miatt lett ilyen magas a részvétel.
A vizsgálatok miatt az ügyészséget bírálatok érték Crin Antonescu ideiglenes államfő, Victor Ponta miniszterelnök és Ion Iliescu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnöke részéről, ezért a CSM ellenőrzést rendelt el annak megállapítására, hogy az igazságszolgáltatás befolyásolására tett kísérletnek minősülnek-e az állam vezetőinek bírálatai.
Crin Antonescu szerdán felszólította Laura Codruţa Kövesi legfőbb ügyészt, adjon magyarázatot a vizsgálatokról. Antonescu szerint politikai indíttatású vizsgálatról van szó, hiszen az ügyészek azt kérdezgetik az emberektől, hogyan szavaztak, ami szerinte sérti a gyanúsítottak jogait. Antonescu azt is kifogásolja, hogy előzménytelen a vizsgálat, más választások alkalmából ugyanis a vádhatóság nem indított ilyen eljárást. Antonescu szerint az ügyészségnek „nincs törvényes fedezete” a vizsgálatok lefolytatására. Antonescu a legfelső bírói tanács elnökét is felszólította, hívja össze a testületet a vizsgálatok tisztázása érdekében.
A CSM ellenőrző testülete vizsgálja Victor Ponta egyik megnyilvánulását is. A kormányfő egy televíziós műsorban telefonon nyilatkozva „túlkapásnak” minősítette az ügyészségi vizsgálatokat.
Ion Iliescu kijelentéseit is ellenőrzik, miután az egykori államfő azzal vádolta a „barlanglakó” ügyészek „hordáit”, hogy „primitív és kegyetlen” akciójukkal „lerohanják az embereket”, ezzel pedig aláássák az állam autoritását.
Antonescu, Ponta és Iliescu egyaránt arra céloztak, hogy az ügyészség politikai megrendelésre indította a vizsgálatokat.
Krónika (Kolozsvár)

Más formát próbál felvenni idén a CSIT
Hálaadó szentmisével vette kezdetét kedden délután a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó (CSIT), amelynek résztvevői gyalogos zarándoklat keretében érkeztek a többnapos rendezvényre, a Mária-út több útvonalát követve. „Több szempontból is más formát próbál felvenni idén a CSIT” – mondta László Rezső programkoordinátor, aki szerint az egyik legfontosabb újítás, hogy kétnapos zarándoklattal kötötték össze a találkozót.
„Eddig többnyire templomi jellegű volt, most inkább a szabadba visszük ki a programokat, hiszen meggyőződésünk, hogy ott kell a fiatalokhoz szólni, ahol a legtöbbet szeretnek tartózkodni, azaz a nyílt területen, a szabadban” – fogalmazott a szervező. Hozzátette, olyan elemeket próbáltak beépíteni a programba, amelyek a tavalyi, Erdélyi Madrid nevű találkozón nagy sikert arattak a résztvevők között. László Rezső szerint az idei CSIT lényege az egyházmegyei pasztorációs terv továbbvitele ifjúsági területre is.
„Menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet – szól a missziós parancs. Ezzel azt szeretnék elérni, hogy ne csak hadakozzunk a sötétséggel, hanem gyújtsunk fényeket a fiatal szívekben, hogy higgyenek a jövőben, reméljenek” – nyomatékosította. Kifejtette, az ötnapos együttlét során azt elemezik a több száz fiatallal, hogy tulajdonképpen miről is szól a mai világ.
„Hiszen Isten szeretetéről beszélünk, de ahogy körülnézünk, rengeteg problémát, nehézséget látunk. Majd úgymond rákapcsolódunk az isteni pályára, azaz megmutatjuk a fiataloknak, hogy mégis van megoldás, mégpedig Jézus Krisztusban. Ennek megvalósításában pedig segíteni fog a közösség is, így együtt teszünk tanúságot arról, amit Isten körül tapasztaltunk. Nagyjából ez a lényege a CSIT-nek” – magyarázta az atya. A résztvevők három korcsoportra osztva hallgatják az előadásokat, olyan előadóktól, mint Steve Thomashefski amerikai pap, Majoros Tibor, a Katolikus Ifjúsági Találkozó mozgalom képviselője, illetve Takó István, a Kolozsvári Egyetemi Lelkészség ifjúsági lelkésze.
Több lelki program is lesz, de a játék és szórakozás sem marad ki a kínálatból. A zenei szolgálatot Csiszér László végzi, a záróesten a Psallite együttes koncertezik. „Most, hogy végre sikerült többnaposra szervezni a találkozót, több idő marad a résztvevőknek az egymással és Istennel való találkozásra. Több élménnyel tudnak gazdagodni a fiatalok, több és színesebb programmal tudjuk kitölteni a találkozót” – mondta a szombatig tartó rendezvény kapcsán Kovács Attila csíksomlyói plébános, aki szerint ez egy új kezdetet is jelenthet a CSIT történetében.
R. B.
Krónika (Kolozsvár)

Fenyőgally a parázson
Idén nyolcadik alkalommal szerveztek tábort az Erdélyi Magyar Ifjak Hargita Megye Tanácsának támogatásával Borzonton. A nemzeti fesztiválként is emlegetett erdélyi, délvidéki és anyaországi táborok célja a nemzeti öntudat és az összetartozás érzésének erősítése a határon túli magyarságban, valamint a szórakozás.
A kívülálló a tartalmas szórakozást nyújtó táborképen kívül másra nem is gondol mindaddig, míg a médiában meg nem jelennek a nacionalista rémhírek. Valószínűleg csupán lejárató kampányról van szó, hisz a jelenlegi politikai helyzetben ez is egyfajta figyelemelterelő hadművelet lehet. Az ellenben tűrhetetlen, hogy fiataljainkat önös érdekeik érvényesítése céljából felhasználják, akár magyar politikai közszereplőkről, akár román kormánybuktatókról/mentőkről is legyen szó. A szervezők sokrétű felelősséggel tartoznak hasonló táborok lebonyolítása során, kisebbségi létünkben ugyanis réges-rég megtanultunk alkalmazkodni a helyi adottságokhoz, ez számukra is egyértelmű lehet.
Nem kell anyaországi politikus irányítsa az erdélyi magyarok gondolkodásmódját. Nem kell megmondják, kire szavazzon az erdélyi vagy kire ne, hisz a mindennapi történések szem- és fültanúiként kisebbségi magyarként is tud gondolkodni, dönteni saját sorsáról.
Az előző táborok szlogenjei szerint az anyaországi politikusok mindenekelőtt a magyarságtudat erősítését és az identitásvállalás bátorítását ösztönöznék. Nemes gesztus ez a politikai közszereplők részéről, ha olyan ideológiai megközelítésből teszik, mely a szülők értékrendjével azonos. De mi a garancia arra, hogy az addig nyugodt családi légkörbe nem egy rebellis fiatal tér vissza, aki az anyaországi politikusok "magasztos eszméiről" próbálja meggyőzni környezetét?
Magyarságtudatunkat már az anyatejjel magunkba szívtuk, és ez évtizedek során nemzedékről nemzedékre öröklődött. Az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyar akkor is vállalta kisebbségi létét, mikor az csupán hátrányt jelentett számára. A táborban lévő ifjak szülei a Himnuszt akkor és ott énekelték vigyázzba vágva magukat, könnybe lábadt szemmel, szabadságukat kockáztatva, amikor a kommunista párt beépített titkosügynökei mindenütt jelen voltak.
A Jobbik nem készül hagyományos értelemben vett pártépítésre és kampányra, de nem mondhat le az állampolgársággal együtt szavazati jogot szerző erdélyi magyarokkal való intenzívebb kapcsolattartásról – hangzott el Borzonton, a VIII. EMI-táborban – áll a magát politikai mozgalomként megnevező formáció honlapján.
A gyerek révén megközelíteni a szülőt nem újkeletű marketingfogás. Ám a román nyelvű tévéhíradókban összevágott terepruhás/lövöldözős bejátszások, még ha ellenzéki lejáratás céljából készültek is, szülői aggodalomra adhatnak okot. Aki manipulálni akarja ezzel a közvéleményt, annak sikerülhet, ha túl sokat és behatóan foglalkoznak vele, hisz rémisztő valótlanságokat is lehet a képsorok mellé felolvasni.
A táborszervezőknek mérlegelniük kell a helyi társadalmi-politikai viszonyokat is, mikor "társadalmi gondolkodásról" tartanak előadást anyaországi közszereplők, ellenkező esetben a tartalmas szórakozásnak ígért együttlét a többségi nemzet soraiban kérdéseket, ellenszenvet, isten ments, megtorlást válthat ki. Fölösleges száraz fenyőgallyat dobni az izzó parázsra, hisz a jelenlegi zűrzavaros politikai helyzetben parányi szikra is elegendő ahhoz, hogy mindenért a magyarságot okolják.
De jobb elhessegetni a sötét emlékképeket, és abban reménykedni, hogy mifelénk nincs egy Breivik-féle ámokfutó, aki tavaly a norvégiai Munkáspárt ifjúsági szervezetének tulajdonában levő Utoya szigetén mészárlásával állítólag a bevándorlás ellen tiltakozott.
Épp ezért a közeljövőben bárminemű ifjúsági tábort szervezőktől nagyobb felelősségvállalásra számítunk minden téren azért, hogy a szülők biztonságban tudják gyermeküket, ahonnan pozitív energiával feltöltődve, elégedetten érkeznek otthonukba.
Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Jövőtől magyar napok Vásárhelyen
A Kolozsvári Magyar Napok sikerén felbuzdulva 2013. augusztusában Vásárhelyi Magyar Napokat szervezne az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete, a marosvásárhelyi Kossuth Lajos Társaság és az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezete. Erről Jakab István (az EMNT Maros megyei elnöke), Angi Balázs (a Kossuth Lajos Társaság elnöke), Portik Vilmos (az EMNP Maros megyei elnöke) és Kali István (az EMNP marosvásárhelyi elnöke) írt alá szándéknyilatkozatot.
A kezdeményezők elmondták, a Vásárhelyi Magyar Napokon a marosvásárhelyi értékekre helyeznék a hangsúlyt. Mint mondták, terveik szerint a Kolozsvári Magyar Napokat szervező csapattársaik segítségével olyan rendezvényt szeretnének szervezni, amely előbbi testvérrendezvényeként kikapcsolódást, feltöltődést, szórakozást, tanulást és tájékozódást kínál a fiataloktól az idősebbekig mindenkinek, ugyanakkor Marosvásárhely – Kolozsvár együttes fejlődésének közös pontja lehet.
„Úgy véljük, Marosvásárhelyen is eljött a minőségi szórakozás, a valódi ünneplés ideje. Olyan átfogó rendezvényekre van szükség a városban, ahol a kultúra kerül előtérbe, a távoli máshonnanból érkezett bóvliárusok lármája helyett helyi alkotók, művészek, kézművesek és előadók fogják kicsalogatni az embereket a város köztereire. Hiszünk abban, hogy a Vásárhelyi Magyar Napok olyan rendezvény lesz, amely azokat a marosvásárhelyieket is hazacsalogathatja, akiket a világ különböző égtájaira sodort el az élet” – mondják a kezdeményezők. Hozzátették, várják és bátorítják a marosvásárhelyi magyar civil és politikai szervezeteket, egyházakat, vállalkozásokat és magánszemélyeket, hogy csatlakozzanak kezdeményezésükhöz.
vasarhely.ro

Külhoni Magyarságért Díjat kap a MIT
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke Külhoni Magyarságért Díjjal tüntette ki a Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT). A romániai ifjúsági ernyőszervezet képviselői a díjat augusztus 20-án délben az Országház Delegációs termében tartandó ünnepségen vehetik át.
A díjat a külhoni magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják. A díjjal emlékplakett, díszoklevél és 1 000 000 forint jutalom jár. A Magyar Ifjúsági Tanács részéről a kitüntetést Bozsó Imre Lehel elnök, valamint Sándor Krisztina, a szervezet volt elnöke (2003–2011) veszi át.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiket hallgathatnak le, és miért?
Amikor a kilencvenes évek elején Ion Iliescu tülekvésnek kiépülő eredeti demokráciájában részben felszámolták a Ceauşescu-rendszer átkos örökségének legfélelmetesebb arzenálját, az országos, közintézményekre és magánlakásokra egyként fókuszáló lehallgatási rendszert, s begyűjtötték a pici mikrofonokat, azt hittük – végtelen naivságunk intő jele ez –, hogy szép hazánkban egyszer s mindenkorra véget értek a lehallgatások.
Persze nem így történt, a lehallgatások valószínűleg a változás utáni első évtizedben is vígan működtek, noha az illetékes szervek igyekeztek mindezt titokban tartani. Azután az új évezredben hatalomra jutott Traian Băsescu meghirdette keresztes háborúját a korrupció ellen, az országos főügyészség mellett megalakult a független Korrupcióellenes Ügyészség, és a lehallgatások újra, teljes lendülettel indultak be, szakértők szerint Románia nagyon hamar megvásárolta a mobiltelefonos lehallgatási rendszert is, s kiderült, a Korrupcióellenes Ügyészség bárkit lehallgathat, akit csak akar (!), még a hivatalban lévő minisztereket is, beleértve a kormányfőket, elvégre nem mindegy, hogy az ország magas rangú köztisztviselői miről, kivel, mit fecserésznek. Borbély László környezetvédelmi miniszter ügyében kiderült, hogy őt hivatali ideje alatt majdnem két esztendeig lehallgatták, családtagjaival egyetemben. Most Rus belügyér lemondása után kiderült, hogy őt is, s szintén lemondatott minisztertársát, Dobret is lehallgatták. Rus – akit volt minisztertársa ügyében egyelőre tanúként hallgattak ki – szégyenteljesnek nevezte lehallgattatását. Felmerül a kérdés: a Ponta-kormány idején kik utasíthatták az ügyészséget a még hivatalban lévő miniszterek lehallgatására? Mint mindég, két eset van: vagy a független igazságszolgáltatás hátborzongató bizonyítékaként az ügyészség állam lett az államban, önjáróvá vált, és mindenkit lehallgathat, vagy – ahogyan ezt több román médiaguru állítja – az ügyészséget a felfüggesztett, s jelenleg garázsából kék trikóban ágáló államelnök irányítja, s így aztán nem lehet kizárni a visszaéléseket, sőt, a politikai bosszút sem, ismerve Traian Băsescu természetét és hatalomgyakorlásának módját. Nem csodálkoznánk, ha a Cotroceni-palotába visszatérő elnök megindítaná az ellentámadást az államcsínnyel (?) vádolt politikai ellenfelei ellen, s kiderülne, hogy Antonescu ideiglenes államfőt és Ponta miniszterelnököt is végig lehallgatták, biztos, ami biztos alapon. Világos, hogy Traian Băsescu felfüggesztése után is vezérli a titkosszolgálatokat és az ügyészségeket. Nos, ennek az igazságszolgáltatásnak, ennek az ügyészségnek a függetlenségét érzi veszélyeztetve a Velencei Bizottság és az Európai Unió teljes vezérkara. Ki kit vezet itt az orránál fogva?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

AZ ÚJ KIÁLTÓ SZÓ VITÁJA Visszamorgás, több mint ezer leütésben Választhattam: megpróbálom tovább gördíteni az Új Kiáltó Szó körül/által felvert hullámokat, vagy végleg ottrekedünk a különböző internetes fórumok anonim kommentjeinek ezerfelé ágazó áradatában.
Két gyermektábor között s egy tárlatmegnyitó szervezése közben gondolkoztam, szánjak-e időt Nágó Zsuzsa és Sipos Zoltán írásainak megválaszolására, vajon ez-e a műfaj, s ezek-e azok a felvetések, amelyek mentén érdemes a magam véleményét papírra vetnem? Választhattam: megpróbálom tovább gördíteni az Új Kiáltó Szó körül/által felvert hullámokat, vagy végleg ottrekedünk a különböző internetes fórumok anonim kommentjeinek ezerfelé ágazó áradatában, amely ugyan többnyire ugyanonnan indul, de általában sehova sem visz. Másrészt tartalmát tekintve e két címmel és aláírással ellátott írás sem több egy kissé hosszúra nyúlt kommentnél, így akár egy válasz-kommenttel is elintézhettem volna őket - az ezer leütésbe azonban én sem fértem bele...
Nágó Zsuzsa olvasói levelét böngészve reméltem: most majd megtudom „az okokat”, meg „a problémát”, meg hogy „mit szeretnénk elérni” – azaz mindazt, aminek hiánya a szerző szerint veszélyessé tették az Új Kiáltó Szó megjelentetését. Nem sikerült. Pedig tényleg kíváncsi lettem volna. N.ZS. „válaszában” ehelyett ugyanazt szajkózza, mint legtöbben a kiáltvány „kritikusai” közül: az evidenciaként kezelt bezárkózást (mint sajnálatos tényt) ellentételezve, a nyitottság és befogadókészség hiányát kéri rajtunk számon, mint amely megoldhatná a szórványkérdést, de legalábbis az egyetlen emberséges választ adhatná erre a helyzetre.
Eszerint a szemlélet szerint a zárkózottság a jelen, a nyíltság pedig az elképzelt jövendő, pedig a helyzet valójában éppen ennek a fordítottja! A szórványmagyarság közelengedő magatartása, a többség és kisebbség közötti „átjárás”, tehát a megvalósult nyíltság és mindennek kézzelfogható, megtapasztalható következményei váltották ki a megfogalmazókban a bezárkózás meghirdetésének igényét, amely igen távol áll a kommentekben elrettentő példaként említett ultraortodox zsidó közösségek életformájától; valójában hangsúlyos vállalása annak, ami a mienk, s óvatos távolságtartás attól – legyen az nyelv, kultúra, közösség –, amely magához húzhat, amely beolvaszthat, amely hosszabb távon egy másfajta identitáshoz való igazodást jelenthet számunkra.
Hogy milyen következményekre gondoltam az imént, azt mindenki pontosan tudja, aki szórványban él, vagy élt valaha, de legalábbis nem vasárnap délutáni ujjgyakorlatként ír pamfletet egy olyan kérdésről, amelyről úgy gondolja, hogy van mondanivalója, de mint kiderül – valójában nincs... Ezzel szemben az Új Kiáltó Szó aláírói, bár egyikük sem „meghatározó közszereplő” (ugyan ki az…?), mindannyian a bányavidéki magyarság tapasztalt munkásai. Bármely ún. meghatározó közszereplőnél pontosabban tudják tehát – hiszen sok évtizede együtt élnek a jelenséggel – milyen az, amikor magyarul alig gagyogó református fiatalt kell konfirmációra felkészíteni, milyen az, amikor magyar öregek temetésén kell egyre gyakrabban román nyelven is megszólalni, hogy a leszármazottak is értsék, milyen az, amikor színmagyar szülők románul beszélgetnek gyermekeikkel egymás között egy magyar programon, vagy amikor egy kedves magyar tanítónéni egyszercsak úgy dönt: román tannyelvű iskolába iratja át saját gyermekét…
Személy szerint több mint húsz éve hitegetem magam, hogy a sokasodó „ködös magyarok” (Öllös László megfogalmazásának továbbgondolása) között élve sikerül nyitottsággal, rugalmassággal és persze sok-sok munkával egy közösséget magyarnak megtartanunk. De csak azt látom, hogy folyamatosak és feltartózhatatlanok a veszteségeink. Egyre gyakrabban érezzük, hogy amit ma itt művelődésszervezőként, lelkipásztorként, pedagógusként végzünk, az már nem közösségmentés, hanem embermentés. S a megmentett, sikeres emberek és életpályák, akiket Sipos Zoltán szerint fel kellene mutatnunk, hogy ezzel is kedvet csináljunk a magyarságvállaláshoz, nagyon kevés kivétellel máshol, esetenként igen messze keresik a boldogulást. Az itthon maradókkal pedig lassan ott tartunk, mint a tengerentúli szórvány, vagy a csángóprogram: sikerként könyvelhetjük el, ha hosszú távon második nyelvként, második identitásként valami keveset megőriznek magyarságukból. Lehet még ennek is örvendenünk kellene... de valóban igen...?
Húsz esztendővel ezelőtt azt gondoltuk: azáltal, hogy óriási erőfeszítéssel létrehozzuk a magunk kisebb-nagyobb intézményeit, mindent megteszünk ezért a közösségért. És rá kellett jönnünk, hogy intézményeket teremteni önmagában nem elegendő. Nem elegendő iskolákat alapítani, nem elegendő magyarházakat létrehozni, nem elegendő lapokat, TV-/rádióműsorokat működtetni és fenntartani, ha az emberek gondolkodásán képtelenek vagyunk változtatni – intézményeinket is ennek a feladatnak a szolgálatába állítva. A (nagybányai) szórványmagyarság önbizalmát, önerejét és önvédelmi készségét kellene valamiképpen visszaadnunk – a cél érdekében éppen azt a liberális nyitottságot és nyíltságot visszaszorítva, amelynek oly népszerű (mert végülis kényelmes) modellje nálunk éppen most nagyon, de nagyon megbukott... Egészen egyszerűen azért, mert a nyitottsághoz, a befogadáshoz, a másokkal való (részleges) azonosuláshoz, s ugyanakkor önazonosságunk megtartásához egyszerűen NEM VAGYUNK ELÉG ERŐSEK, mindig mi húzzuk a rövidebbet.
A „bezárkózás” (maradjunk ennél a leegyszerűsítő megfogalmazásnál) számunkra tehát nem öncél, hanem egy olyan opció, amelynél jobbat kitalálni a jelenlegi helyzetben és állapotunkban nem tudunk. Lehetnek persze ennek az útnak rövid távon negatív következményei. Sipos Zoltán hivatkozik egy felvidéki vitára, miszerint a magyarság-definíció leszűkítése, egy kizárólagos magyarság-identitás megfogalmazása éppen az ellenkező hatást váltja ki: a magyarság fogyása még hangsúlyosabb lesz, az ingadozó identitásúak – akik kiközösítve érzik magukat az „igazi” magyarok között –, menthetetlenül lemorzsolódnak. Lehet hogy így van; nekünk azonban egyelőre jobban fáj az „igazi” magyarok lemorzsolódása, akik a „ködös magyarok” és a többségi társadalom halálos ölelésében szép-csendesen maguk is „elködösülnek”: előbb csak nyelvüket veszítik, aztán sorban azokat a gyökereket is levetik magukról, amelyek őket valamikor ehhez a nemzethez kötötték.
Nem tudom, a nagybányai helyzet mennyire általánosítható a többi Kárpát-medencei magyar szórványra. Paradoxon, de valamilyen magyar szórványstratégia, átfogó állapotfelmérés csak a néhány tízezres és hosszú távon gyakorlatilag menthetetlen csángó közösséget illetően létezik, a több százezres – s talán még menthető – köztes szórvány sorsát, jövőjét illetően nemhogy egységes elképzelés lenne, de még közvita sem alakult ki róla. Széttárt karokkal néznek ránk a Sipos Zoltánok és Hunčík Péterek, s maximum annyira futja tőlük, hogy javasolják: Jókai-estek helyett helyi sztárokkal, sikertörténetekkel, világszínvonalú rendezvényekkel motiváljuk, mozgósítsuk a magyar fiatalokat. Ehhez azonban – s ezt valószínűleg ők maguk is tudják –, nem csak szórványstratégiára, de megfelelő támogatáspolitikára is szükség lenne, s itt nem csak az anyaországra gondolok.
Gondolom 40-50 esztendő múlva, amikor itt Nagybányán már nem lesznek magyarok, s a székelység peremvidékei jajdulnak fel majd hozzánk hasonlóan, akkor eljön az ideje ennek is – addig azonban úgy néz ki, be kell érnünk az idézett cikkekhez hasonló felmordulásokkal. Kár, mert úgy gondoljuk, többet érünk, s többet várunk, mindenképpen többet vártunk volna...
Dávid Lajos
Transindex.ro

Mikó-ügy: a kárpát-medencei családszervezetek és a magyar unitárius egyház is szolidaritásra hívott fel
A Kárpát-medencei Családlánc, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége és az Erdélyi Nagycsaládokért Egyesület valamint a magyar unitárius egyház is közleményben tiltakoznak a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása ügyében. A kárpát-medencei családszervezetek felkérik tagjaikat és szimpatizánsaikat, hogy vállaljanak szolidaritást a Mikó-perben elítélt restitúciós bizottsági tagokkal, és aki teheti, vegyen részt szeptember 1-én a Sepsiszentgyörgyön megszervezendő tüntetésen. A magyar unitárius egyház támogatásáról biztosította a református egyházat és arra kéri az unitárius egyházközségek elöljáróit és híveit, hogy lehetőség szerint vegyenek részt az Igazság Napján. (hírszerk.)
Transindex.ro

Bukovinától a Fekete-tengerig (Csángó búcsújárás)
Alig néhány nappal a Nagyboldogasszony-búcsú után, amikor a csángó közösségek a bukovinai Kacsikától a Bákó megyei falvakon keresztül a Konstanca megyei Ojtozig Szűz Mária mennybemenetelére emlékeztek, újabb csángó zarándoklat indult el. Államalapító István királyunk szentté avatásának napjára, augusztus 20-ára Magyarország történelmi fővárosába, Székesfehérvárra érkezik a moldvai magyar katolikusok százfőnyi csoportja, hogy az anyaországiakkal együtt kérjék Szent István – a legnagyobb tiszteletnek örvendő szent a csángók körében – szakrális erejének segítségét a nemzet újraegyesítésében.
Augusztus 15-én Kacsikán Varga András lujzikalagori származású plébános celebrálta a magyar misét az odasereglett csángóknak, a tengerparti Ojtozban pedig román nyelvű misén hallgatta a lujzikalagori gyökerekkel rendelkező katolikus lakosság és a jelenleg is Kalagorban élő, a búcsú alkalmából őket meglátogató rokonság Szűz Mária mennybemenetelének történetét. Történt ez egy olyan faluban, amelyet 1923 óta jegyeznek, és amelynek első csángó telepesei az I. világháborúban való részvétel okán kaptak itt földeket, egy kicsit idekényszerítve, egy kicsit a megélhetés után elindíttatva. Véreik a jelenleg Bákó megyéhez tartozó Ojtoznál (Oituz) vesztették életüket az „első verekedésben” –kétszáz kalagori férfiból csupán száztízen tértek haza a háborúból –, így lett a falu neve Ojtoz (Oituz), de amint gyarapodtak és keveredtek a velük egy időben Dobrudzsába telepített ortodox románokkal, lassan elveszítették nyelvüket, mára csak azok tudnak „csángósul”, akiknek „mámáik és tátáik” is ezen a nyelven beszéltek egymással.
Nagyboldogasszony napján a hét-nyolcszáz lelkes település lakóinak száma majdnem megkétszereződött: ebben az időszakban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, akik az utóbbi időben gyermekeikkel együtt mennek el Olaszországba, Görögországba, Spanyolországba pénzt keresni, és majdnem minden családba érkeztek lujzikalagori rokonok. Idén, a település történetében először egy huszonöt főnyi magyarországi csoport (valamint alulírott) is a falu vendége volt, amit a szerdai szentmise után egyik ojtozi szállásadónk úgy jellemzett: olyan járkálás volt a héten a falujukban, mint amilyen lehetett, amikor az ő nagyapáik közel kilencven esztendővel ezelőtt erre a pusztára megérkeztek.
Tíz órakor, fél tizenegykor és tizenegykor szólalt meg a Szűz Máriára szentelt templom harangja, hogy a híveket az ünnepi szentmisére hívogassa, s tán csak az idegenből érkezettek csodálkoztak el azon, hogy az 1956-ban épített kicsi templom mellett – amelyet hamarosan lebontanak, és plébániát építenek helyébe – akkora méretű nagy templom áll félig készen, amelyhez hasonlóak csak a moldvai csángó falvakban magasodnak az ég felé. Ennek zsúfolásig megtelt alagsorában imádkoztak a lujzikalagori öregek, gyermekeik és unokáik román nyelven, majd onnan kijövet az idősek csángósul „tanácsoltak” egymás között, és mondták el kérdésünkre a falu eredetét. A konstancai Ojtozban kicsi és nagy egyformán tudja, hogy gyökereik honnan származnak, azzal ellenben nem igazán tudnak mit kezdeni, ha az ember azt kérdezi, milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Identitásukat katolikus vallásuk határozza meg, ami szerintük bőven elegendő ahhoz, hogy megkülönböztessék őket az ortodoxoktól, akik a szomszéd falvakban „ülnek”, és azok is mindannyian tudják, hogy itt egy igen szorgos, becsületes közösség él, akiket kívülről ungurnak, „madzsaroknak” neveznek, ők pedig csángónak mondják magukat. Éppúgy, mint a Galac megyei Folteşti negyven katolikus híve, akik a Lujzikalagortól nem messze fekvő Esztufujból menekültek el az 1971-es árvíz idején, és akik múlt vasárnapi ottjártunkkor azt mondták, a jó Isten szereti őket, akkor sem hagyta elveszni családjaikat, és most is megmaradnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István tisztelete Háromszéken
Szent István király és az államalapítás kerül az érdeklődés előterébe megyénkben a hét végén és az ünnep napján, hétfőn. Szentmisék, templombúcsúk és körmenetek, szentbeszédek és protestáns szószéki szolgálatok elevenítik fel az ünnep üzenetét, amit közel fél évszázadon át sem minálunk, sem az anyaországban nem lehetett nyilvánosan és szabadon megélni. István király napja egybefonódik az államalapítással, amit az alkotmányban szentesítettek.
Az erdélyi magyarnak két ország alkotmánya történetét és két alaptörvényt kell tiszteletben tartania. Az egyik a román alkotmány, azé az országé, ahol élünk, a másik a magyar, melynek kialakulását az államalapításig vezetik vissza. Különösképpen kötődik a magyar alkotmányhoz az az erdélyi magyar, aki ennek értelmében és előírásai alapján újabban magáénak mondhatja a magyar állampolgárságot. A hét végének három napján a megye különböző tájain egyszerre öt helyen gyúlnak meg az emlékidézés gyertyalángjai az oltárokon, százak és ezrek emlékeznek a Szentföldön, a Kézdiszentlélek feletti hegytetőn, Isten szabad ege alatt a Perkőhegy oltáránál, Kovásznán, Mikóújfaluban, Sepsiszentkirályban és Árkoson. Műemlék templomokban, kápolnákban István királyról zeng a hálaének, ezek egyházai-filiái Szent Istvánt választották védőszentjüknek.
Búcsú a Perkőn
Augusztus 20. tiszteletére megújult-megszépült a szent hegy, a Perkő, Jézus Krisztus szenvedésének emlékezetére stációsorral gazdagodott. Mondhatnánk Felső-Háromszék oltárának is a búcsújárók találkozóhelyét. A középkorinak tartott, négykaréjos Szent István-kápolna falfestményén megjelenített alakok közül Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imre herceget és Szent Gellért püspököt ismerték fel a szakemberek. Szent László alakja érdekes módon közelebb állt a székelységhez, és a személyéhez kapcsolódó mondakört megörökítő háromszéki freskókon kívül, miként az erdővidéki Bibarcfalva régi templomának falán, arcmását külön ikonban is megörökítették. A perkői búcsút augusztus 20-án, hétfőn 12 órakor tartják – tájékoztatott Csibi József kézdiszentléleki plébános. A búcsús körmenet fél tizenegykor indul a kézdiszentléleki Szent István-szobortól. Az ünnepi szentmise főcelebránsa ft. Vargha Béla főesperes-plébános lesz, a szentbeszédet Erik testvér, csíksomlyói ferences barát fogja elmondani. A háromszéki magyarságnak ez az egyik legnagyobb ünnepe. Mise után mindig valóságos népünnepély bontakozik ki, bárki megvásárolhatja szeretteinek a búcsúfiát, s meglátogathatja a közeli Kiskászonban a Búcsújárók emlékházát, széles e táj egyetlen ilyen jellegű szakrális témájú gyűjteményét is. Itt őrzik a búcsújáró nyujtódi lobogót, amely Szent László egyik csodáját örökíti meg, itt látható néhány egyedi Szent István-ábrázolás, többek között, amelyen felajánlja a koronát Máriának. Kézdiszentlélek önkormányzata és katolikus egyháza újra falunapra és a perkői búcsúra hívja szeretteit és ismerőseit – olvassuk a meghívóban –, hogy innen indulva együtt imádkozzunk a Mindenhatóhoz: erősítsen meg minket hitünkben, gyökereinkben, mert ezek nélkül gyengék és esendők vagyunk, de az Istent imádó és az őseit tisztelő közösségként a hegyek mozdíthatók meg. Ima a fürdővárosban Orbaiszék 1922-ben Szent Istvánra felszentelt templomában Kovásznán szintén kigyúlnak a gyertyák az ünnepibe öltöztetett oltárokon. A Szent király szobra is a főoltáron, Szent Margit és Árpád-házi Szent Erzsébet társaságában. A templom előtere valóságos emlékhely, itt láthatjuk Márton Áron vértanú püspök egész alakos szobrát. Mert a hívek hétfőn a perkői búcsúra készülnek, vasárnap emlékeznek szentmisével Szent Istvánra: 10 órától az időseké, 12 órától kezdetét veszi a búcsús szentmise. A szentbeszéd elmondására ft. Hajdú János sepsi-barcasági főesperest kérte fel ft. Kovács Gábor helybeli plébános.
Névadójára emlékezik Sepsiszentkirály
Háromszék egyetlen települése, melynek neve Szent Istvánhoz kapcsolódik. Egykori ősi temploma a hegyen álló mai unitárius templom volt, amelynek nemrég fejezték be restaurálás előtti régészeti feltárását. Mondhatnánk, hogy ebben az évben itt is kettős ünnepet ülnek: amellett, hogy a kis római katolikus kápolna templombúcsú helyszíne, a kis lélekszámú unitárius közösség harangavató ünnepségre készül. Szombaton 11 órakor a település bejáratánál fogadják ft. Bálint Benczédi Ferencet, a Magyar Unitárius Egyház püspökét. Ezt követően az unitárius műemlék templomban a település három lelkészének részvételével ökumenikus istentiszteletet tartanak, amelyen részt vesz az ünnepségre érkező halászteleki küldöttség, Sepsiszentkirály magyarországi testvértelepülésének képviselete. Az unitárius templom a falu legrégebbi temploma, amely Szent István idejében egy itt már álló plébániatemplomra épült rá – derítették ki az ásatások. A XV. században gótikus arculatot kapott. Sekrestyeajtaját és szentségtartó fülkéjét is feltárták. Az éppen 170 évvel ezelőtt, 1842-ben öntött kis harangját megviselte az idő, és megrepedt. Sepsiszentgyörgyön készült a Kiss harangöntő dinasztia műhelyében, ahol Gábor Áron első ágyúcsövei is, ezért mint műkincs értékű harangot megőrizték, s helyette mást öntettek.
A Szent István-napi ünnepség alkalmával elhelyezik az emlékezés koszorúit a református templom előterében álló Szent István-szobornál. Az ünnepi szentmise 12.30 órakor kezdődik a római katolikus Szent István-kápolnában. Sepsiszentkirály az illyefalvi katolikus anyaegyház filiája, ahonnan zarándokcsoport érkezik a szentmisére. A szentbeszédet Kacsóh Sándor illyefalvi plébános mondja, aki mint ezüstmisés pap ez alkalommal tartja papi szolgálatának negyedszázados évfordulóját.
Kettős ünnep Mikóújfaluban
Az Oltfej e zömében katolikus falujában a legrégebbi időkre nyúlik vissza az István-napi hagyományos templombúcsú, ősidők óta ez a nép legnagyobb ünnepe. A rendszerváltozás után, amióta népünnepélyeket is szerveznek, a búcsúhoz igazodik a falunap is. Ebben az évben amellett, hogy Újfalu templomának titulusa Szent István, itt is kettős ünnepet ülnek a hívek. A templombúcsú mellett az „újfalusi kalákát” ünneplik, mert újólag bebizonyította a faluközösség, hogy összefogással sokra mehet. Jeles kőfaragó vállalkozók irányításával mutatós kőkerítést építettek a római katolikus plébánia és templomkert bejáratához. A kerítés erre a célra kialakított mélyedésében helyezték el a kultúrotthon udvarán álló millenniumi emlékművet. Szinte minden helybeli kőfaragó részt vállalt a munkában. 120 négyzetméter új követ adományoztak a kőfaragók, és kalákában építették meg a kerítést. Ezzel sikerült feltámasztani újra Mikóújfaluban a közösséget megtartó-összeványoló székely kalákát. Ettől kettős a hétfői ünnep Mikóújfaluban. A Szent István-napi templombúcsút augusztus 20-án tartják – amit ez alkalommal megelőz a mikóújfalusi falunap. A búcsús szentmise 17 órakor kezdődik. A kerület papságának jelenlétében mondja el szentbeszédét a szomszédos Sepsibükszád plébánosa, Bakó Ferenc. A templom, amelynek Szent István a védőszentje, Mikóújfalu második temploma. A keresztény királyt ábrázoló oltárképe 1875-ből való. A XVII. században alakuló hitközség első kápolnája Gerebencz falurészen volt, emlékét a Csonka templom helynév őrzi. Valószínű, innen került a mai templom tornyába az a kicsi régi harang, amelyen az 1750-es évszám olvasható, s amely egyik legbeszédesebb bizonyítéka, hogy az Oltfejben, ellentétben a szakirodalomban itt-ott megjelenő adatokkal, már a XVIII. század derekán javában folyt az üveggyártás, ugyanis harangot már csak egy olyan hitközség öntet, amelynek van temploma és valamennyi anyagi ereje is.
A Szentkereszty család öröksége
Árkos katolikus közössége rohamosan fejlődött, lélekszámában növekedett. Kápolnáját a buzgó katolikus báró Szentkereszty család, a mindenkori patrónus építtette 1824–25-ben Szent István tiszteletére, akinek képe a kápolnában látható. Az árkosi filia a sepsikőröspataki anyaegyházhoz tartozik, ennek irányításával tartanak búcsús szentmisét minden évben. T. Fekete József, a mater plébánosa tájékoztatott: az ez évi búcsú augusztus 26-án, vasárnap 16 órakor lesz. Az ünnepi szentbeszéd elmondására Nagy László Örs szentivánlaborfalvi katolikus lelkészt kérte fel.
*
A megye más katolikus templomaiban is, melyeknek nem Szent István a titulusa, alkalmat keresnek a lelkészek, hogy szentmisén emlékezzenek az államalapítóra, Szent István alakjára. Protestáns templomaink többségében a vasárnap délelőtti istentiszteleten emlékeznek a lelkészek augusztus 20. ünnepére, közvetítik annak messziről érkező, de egyre időszerűbb üzenetét.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hóstátiak a múzeumban: vásárral egybekötött kiállítás
Rendszeres piac a múzeumudvaron, ingyenes tárlatlátogatással?
Akár rendszeressé is válhatna az a kezdeményezés, amelynek révén hagyományos hóstáti termények és termékek vásárát tartották meg tegnap az Erdélyi Néprajzi Múzeum udvarán. A Kolozsvári Magyar Napok keretében az Erdélyi Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság által rendezett, Közösség a közösségben: a kolozsvári hóstátiak című kiállítást előzte meg a már korán reggel elkezdődött termékvásár, és bár kevés termelő jött el kirakodni ezen a szokatlan helyszínen, ők is, és a múzeum igazgatója is lehetőséget látnak a folytatásra. Az érdeklődők azonban nem csak a zamatos hóstáti paradicsomból vagy savanyú káposztából vásárolhattak: az igen sikeresnek ígérkező kiállítás megnyitóján, illetve azt követően többek között dr. Kós Károly korabeli fényképein tekinthették meg, hogy milyen is volt Kolozsvár ezen meghatározó közösségének az ünnepe és a hétköznapja a tradicionális hóstáti életmód utolsó időszakában, 1948–49-ben.
Cukkini, aranysárga színű vékonyhéjú hagyma, szépen pirosló érett hóstáti paradicsom, kötésbe fogott murkok, „igazi” fokhagyma, krumpli, dagadó friss – és illatos savanyú – káposztafejek kínálták magukat tegnap, az esetekben véletlenszerűen betévedő vásárlóknak az Unió utcai Erdélyi Néprajzi Múzeum udvarán. Mennyiségileg talán kevés volt az áru, de annál inkább minőségi, és ami mára már ráadás egy bevásárlásnál: azok a kezek szolgáltatták a finom, friss zöldségeket, amelyek meg is termelték. Kezdetben csak a hóstátiakról szóló kiállításról volt szó a magyar napok keretében, és csupán utólag kezdték szervezni a termékvásárt is, így erről valószínűleg már kevesebben értesültek – ez lehetett az oka annak, hogy egyrészt kevesen rakodtak ki terményeikkel – vélekedett Jankó Ferenc és felesége, Jankó Ferencné Török Anna. Mivel a város piacain is egyre kevesebb házi termelőt, és annál is kevesebb hóstáti árust láthatunk, természetesen arról érdeklődtünk: milyen ma gazdálkodni, meg tudnak-e élni belőle, egyáltalán tudják-e foglalkozásszerűen végezni a zöldségtermesztést a hóstátiak?
Jankó Ferencék szerint manapság legfeljebb melléktevékenységként lehet kertészkedni, zöldségeket termeszteni és árusítani: csupán abból megélni nem lehet, ráadásul szükséges egy állandó munkahely például az egészségi biztosítás miatt. Ők a Kerekdombról érkeztek a vásárra, és az idei év legnagyobb nehézségének a szárazságot tartják. Apró krumplira számítanak, bár még nem ásták ki, és a gyökérzöldség is megszenvedte, „megfonnyadta” az eső hiányát. Anna mutatja is a murkot, amely szép ugyan, de fonnyadt. Petrezselyemgyökere nincs is, és a zöldpaszulyt is hiába öntözték, mert nem termett. De a termelők életét megkeserítő idei szárazság csak ráadás az általánosan és folyamatosan létező egyéb nehézségek, akadályok mellett. A még meglévő hóstáti földek nagy része parlagon van, a kertekben is inkább csak idősebbek dolgoznak. Úgy érzik, már nincs is miért és nincs is kinek termelni, hiszen a nagy üzlethálózatok elvették a piacukat és vásárlóikat. Az emberek később mennek dolgozni, reggel nem érnek rá előbb piacolni, s csak este hazafele menet vagy hétvégeken vásárolnak, akkor viszont valamelyik nagy bevásárlóközpontból – mondta Anna. Szerinte már a Metro megjelenésével elkezdődött a kistermelők helyzetének hanyatlása.
Egy fiatalember, aki szereti a földet
Jankó Ferenc a piaci árusítással járó egyre több és változatosabb feltételekben is akadályoztatást lát. Például megszabott árakat kényszerítenek rájuk, miközben a piac lényege az egyezkedés: olcsóbban is árulna, csak fogyjon a termék. További visszás helyzetek is vannak: egy időben a savanyú káposzta árusításához élelmiszerbiztonsági igazolást kért a piac igazgatósága, ahol viszont ezt be kellett szerezni, csak nézték a mintának bevitt savanyú káposztát: nem tudták, mihez kezdjenek vele.
– Nem lehetne olyan boltocskát nyitni, ahol a hóstátiak közösen árusíthatnának? – vetjük fel, hiszen az utóbbi időben divat, hogy valamely terméket bizonyos jellegzetességének a kiemelésével, hangsúlyozásával népszerűsítenek, és úgy próbálják jobban értékesíteni, lásd például a bioboltokat. Ilyen helyi jellegzetesség a hóstáti termék is, amelynek „védjegyét” tehát a termelők talán jobban kiaknázhatnák. Jankó Ferenctől azonban megtudjuk: korábban felmerült a gazdakörben egy hóstáti üzlet nyitása, de annyiban is maradt.
Aztán továbblépünk Jankóéktól: ne takarjuk el az asztalt, hiszen ha egyenként is, de érkeznek a vásárlók. És bár mindenki azt állítja, hogy a fiatalok nem látnak jövőt a mezőgazdasági munkában, a szomszédos asztalnál huszonéves fiatal árul: Kun Miklós kivételt képez. Ő is elismeri, hogy szinte egyedinek számít a környéken, ráadásul csak ezzel foglalkozik, mert szereti – mutatja erős, barna, „megdolgozott” tenyerét. A zöldségtermesztés mellett állatokat is tenyésztenek, sőt, hobbija is van: galambokat tart – meséli.
A múzeumigazgató már tervez
Tudor Sălăgean, az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatója sem maradt irodájában: az udvaron értük „tetten”, amint feszülten hol a rendezvény sikerét figyelte a háttérből, hol pedig a kiállításmegnyitó előtti utolsó simításokat irányította.
– Azt hittem, többen lesznek – nézek a portékáikat kínáló hóstátiak felé, mire kicsit felenged, és nevetve válaszolja:
– Én pedig azt, hogy nem lesz senki!
Az igazgató szerint jó, hogy legalább ennyien eljöttek, hiszen azt is figyelembe kell venni, hogy a piacon is van asztaluk az árusoknak, ráadásul péntek lévén, kevesen hagyják azt ott, és váltják fel a rizikósabb múzeumi helyszínre. Sălăgean ugyanakkor azt is elmondta: nem zárkózik el a folytatástól, sőt, azon gondolkozik, hogy esetleg havi rendszerességgel lehetne egy-egy ilyen rendezvény, mondjuk minden hónap utolsó csütörtökén vagy péntekén. Így a hóstáti vásárok idejét jó előre tudnák mind a termelők, mind pedig a vásárlóközönség. Sőt, az igazgató már arra is gondolt, hogy ezeken a napokon esetleg ingyenes múzeumi belépőt kínálna, hogy ily módon is nagyobb tömegeket vonzzon a vásárra.
Mindez persze – ahogy mondani szokták – még a jövő zenéje, de egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek: bár még javában volt árujuk, Jankó Ferenc például nem zárkózott el a felvetéstől. Mint mondta, a piacra úgysem mennek minden nap árulni, tehát beleférne, hogy egy nap a múzeum udvarán is kínálják a portékát.
Az elfeledett kolozsvári hóstátiak
Ugyancsak tegnap Közösség a közösségben: a kolozsvári hóstátiak című, nagysikerű fotókiállítás megnyitójának adott otthont az Erdélyi Néprajzi Múzeum. A főleg idősebb generációt képviselő látogatók (jelentős részt hóstátiak) gyakran meghatottan és kedves nosztalgiával emlékeztek egykori mindennapjaikra. A kiállítás segítségével a kolozsvári magyarság e sajátos, meghatározó közössége egy kis időre talán a figyelem középpontjába kerülhetett.
A megnyitón köszöntőt mondott Tudor Sălăgean, a múzeum igazgatója és Tötszegi Tekla muzeológus; továbbá felszólalt Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke. Majd, mintegy a hóstáti kultúrát megelevenítendő, az 1886-ban alapított, nagy múltú Bethlen Gábor Földész Dalkör adta elő énekeit.
E szász eredettudatú, de heterogén összetételű református magyar közösség egészen a második világháború kezdetéig megőrizte sajátos kultúráját, a közönség elé tárt archív néprajzi felvételek pedig a tradicionális hóstáti életmód utolsó időszakának állítanak emléket: 1948–49-ből származnak. További „vonzerő” lehet a tárlat megtekintéséhez, hogy a felvételek egy részét dr. Kós Károly készítette.
A fényképkiállítás mellett néhány, hagyományos hóstáti viseletbe öltöztetett életnagyságú bábú is várja a látogatókat. A rendezvény az Erdélyi Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság közös szervezőmunkáját dicséri, és még két hétig lesz megtekinthető.
Szabadság (Kolozsvár)

Közösséget kovácsolni a kolozsvári magyarokból
Magyar politika a ’89 utáni Kolozsváron – erről a témáról kezdeményezett beszélgetést a Kincses Kolozsvár Egyesület és a Kolozsvár Társaság a magyar napok rendezvénysorozat keretében. A meghirdetett helyszín a Bánffy-palota terasza volt, a beszélgetőtársak pedig Kántor Lajos irodalomkritikus, Kónya-Hamar Sándor volt parlamenti képviselő, Eckstein-Kovács Péter volt szenátor, az RMDSZ polgármesterjelöltje a júniusi helyhatósági választásokon, és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt régióelnöke. A moderátor szerepére Horváth Andor egyetemi tanárt kérték fel, akire az a nehéz feladat hárult, hogy e kimeríthetetlennek tűnő témában megtalálja azt a „csapást”, azt a kérdéskört, amely mentén a beszélgetés elindulhatott. Hogyan kezdődött ez az új világ? Hol tartunk jelenleg, ami beleszólási, részvételi jogunkat illeti a kolozsvári adminisztrációban? Milyen Kolozsvárt szeretnénk? Hogyan képzeljük el városunk jövőjét? – többek közt ezekre a témákra tértek ki a meghívottak.
„Három igényemet jelentem be. Az első, hogy legyen lakható város, szép, rendezett, biztonságos. Másodsorban: legyen a közösség, a magyar közösség városa is; legyenek közösségi érdekeink, céljaink, mert ez az egyik biztosítéka annak, hogy a városban számunkra is van jövő. A harmadik igényem pedig az, hogy Kolozsvár hallasson magáról!” – adta meg a hangot Horváth Andor. A hozzászólásokból hamarosan egyértelművé vált: az, hogy a kolozsvári magyarság részt vegyen, beleszólhasson a város – városunk – jelenének, jövőjének alakulásába, csakis attól függ, mekkora a súlya a különböző döntéshozó testületekben. És itt nem csak mennyiségi, hanem minőségi mutatókról is szó van.
Kántor Lajos, akit a moderátor arra kért, hogy elevenítse fel a ’89-es decemberi fordulattal kezdődő „új világ” kolozsvári történéseit, mindenekelőtt azt emelte ki: a 90-es évek elején a város magyarságának más, sokkal nagyobb súlya volt a helyi politikában is, mint most. Ez pedig nem csak azzal magyarázható, hogy akkor nagyobb volt a magyarság számaránya, hanem összefüggésben volt Temesvárral, Tőkés László szerepével a 89-es decemberi események alakulásában. Az „új világnak” pozitív kezdete volt a kolozsvári magyarság számára, lásd a három magyar iskola önállósulását 1990 első hónapjaiban – erre Marosvásárhelyen két évtizedre volt szükség. Kolozsvárnak nem csak helyi szinten, hanem az országos magyar politikában is meghatározó szerepe volt, és ezt meg is kell tartania. „Kolozsvár a föl nem adható város, aki Kolozsvárt feladja, az feladja az erdélyi magyar jövőt is” – fogalmazott Kántor.
Kónya-Hamar Sándor mintegy folytatva Kántor Lajos gondolatát, a biztató kezdetet követő kiábrándultságról szólt. A kezdeti lelkesedést lehűtötték a szatmári és marosvásárhelyi események, amelyek következtében úgy nézett ki, hogy Kolozsváron is robbanni fog a helyzet, erre azonban szerencsére nem került sor.
Húsz év alatt félmillió magyarral kevesebb
A rossz emlékű 90-es évek felidézése a Kolozsvári Magyar Napok beszűrődő vidám zsivajának hatására hirtelen nagyon valószerűtlennek tűnt. Ahogy azt Horváth Andor is megfogalmazta: ez talán most azon ritka pillanatok egyike, amikor a történelem mosolyog ránk. Láthatóan a meghívottak is minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ez a bizakodó, reménykeltő hangulat a beszélgetés végéig kitartson. (Helyi specialitás, hogy a tősgyökeres kolozsváriak – „kampánycsendben” legalábbis – le tudnak ülni egy asztalhoz, szót tudnak érteni a közös ügyekben – idézem, ha nem is szószerint, Eckstein-Kovács Pétert.) A jövő Kolozsvárjáról, Kolozsvár, és a város magyar lakosságának jövőjéről azonban nem lehet úgy értekezni, hogy eközben ne vegyünk tudomást arról, hogy ennek a közösségnek a számaránya is érezhetően csökken, ennek minden következményével együtt.
Kónya-Hamar Sándor említette: már a 2002-es népszámlálás megdöbbentő eredménnyel járt az erdélyi magyar közösség számára, 2012-ben pedig további fogyást regisztráltunk. Húsz év alatt közel félmillió magyarral van kevesebb Erdélyben, nagyon el kellene gondolkodni, hogy ez minek tulajdonítható. 1992-ben Idén, a nem hivatalos adatok szerint 1 238 000 a magyarok számaránya. „Az minket nem vigasztalhat, hogy az ország összlakossága időközben 4 millióval csökkent, mert azt látjuk, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, hiszen az egyetemet végzettek nem kevesebb, mint 65 százaléka azon gondolkodik, hogy külföldön keres sem boldogulást”.
A kolozsvári magyarságnak a helyi döntéshozó testületekben való súlyát mérlegelve Eckstein-Kovács Péter pozitívumként értékelte, hogy az idei helyhatósági választásokat követően mind a megyei, mind a városi tanácsnál a magyarság a mérleg nyelve, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkön múlik a többség kialakulása. Ez valóban erő! – hangoztatta. Véleménye szerint nem csupán az önkormányzatok jelenlegi erőviszonyai közepette értékelődött fel az RMDSZ-frakció, tanácsosaink az évek során szakértelmükkel és komolyságukkal vívták ki a megbecsülést. A számadatok azonban ebben az esetben sem adnak okot túlzó optimizmusra: míg 1992–1996 között például 8 városi tanácsosa volt a szövetségnek, most 4 RMDSZ-es önkormányzati képviselő nyert mandátumot.
Pozitív változás van folyamatban
Kántor Lajos felszólalásából arra lehetett következtetni: bár a demográfiai mutatók nem szólnak a javunkra, a folyamat feltartóztatására nincs bevált recept, az a pozitív változás, ami folyamatban van Kolozsváron, mindenképpen ennek a lemorzsolódásnak az ellenébe hat. „A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat, amelyet a helyi többség elfogad, tudomásul vesz, az egyik legfőbb bizonyítéka ennek. Hasonló biztató példa a Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál, a TIFF, ahol immár hagyományos a magyar nap, ezt a szervezők természetesnek tekintik. További példa a Kolozsvári Magyar Színház, amelyet az egyik legsikeresebb romániai társulatként tartanak nyilván, és amely komoly nemzetközi elismerésre tett szert. Az már nem annyira pozitív, hogy a helyi magyar közönség egy része úgy utasítja el a színház műsorra tűzött előadásait, hogy el sem megy megnézni őket – morfondírozott Kántor Lajos, aki szerint az említett pozitív példák hatására enyhül az a nyomasztó kisebbségi tudat, amely az itt élő magyarok hangulatát meghatározta. Kántor úgy vélte: a Kolozsvári Magyar Napok elfogadásában szerepet játszhat az is, hogy azok, akik Kolozsvárt európai kulturális fővárosnak akarják, tudják, hogy van itt egy magyar közösség, amely kulturálisan fel tud mutatni valamit.
Az ötvenezer lélek nem feltétlenül jelent közösséget
Horváth Andor felvetésére, miszerint van-e kolozsvári magyar közösség, Gergely Balázs válaszolt. A Néppárt régióelnöke fenntartásának adott hangot, ami a népszámlálási adatokat illeti. Úgy vélekedett, bár a város magyar lakossága az adatok szerint 50 ezer alá süllyedt, a közösség számaránya több lehet ennél, „csak egy kicsit alulmértek különböző okokból”.
„Ez az ötvenezer lélek nem feltétlenül jelent közösséget. Sőt, meg vagyok győződve, hogy egyre kisebb, egyre inkább szűkül ez a kör. Értelmezésem szerint a közösség része az, aki eljár közösségi rendezvényekre, aki megéli a közösségi létet. Ilyen értelemben Kolozsváron maximum 5–10 ezres magról tudunk beszélni, a többi 30–40 ezer magyart egyre kevesebb szál fűzi ehhez a maghoz, legalábbis erről tanúskodnak a különböző közvéleménykutatások. Úgy vélem, hogy ebből a csoportból kellene újra közösséget kovácsolni. Politikusoknak, civileknek, egyházaknak közös kötelessége, felelőssége, hogy ebben a munkában részt vegyen. Azt gondolom, hogy vannak ehhez eszközeink – vélekedett Gergely Balázs. A júniusi helyhatósági választásokra utalva hozzátette: Kolozsvár szellemiségéhez az lett volna a legillőbb, ha kialakul egy közös csapat, az országos politika azonban áthúzta de a jószándék meg van. Elmondta: azt szeretnék, hogy Néppártként annyira megerősödjenek, hogy az RMDSZ komoly partnerként tekintsen rájuk. Ha létrejön ez a partneri viszony, az mindenképpen a közösség javára fog szolgálni – vélekedett.
Milyen jövő képzelhető el Kolozsváron figyelembe véve a beszélgetés során többször is említett, borús népszámlálási adatokat? Várható a kolozsvári magyarság létszámának további csökkenése, és ha igen, akkor milyen mértékben? Mennyire határozza ez meg, hogy Kolozsvár 20 vagy 50 év múlva is magyar város, magyar érdekeltségű város marad? Mennyire lehet ezt a folyamatot előre látni és befolyásolni? Horváth Andor kérdéseit az utolsó felszólalóhoz, Eckstein-Kovács Péterhez intézte.
„Választási kampány után vagyok, ahol részletesen elmondtam, hogyan képzelem el Kolozsvárt: élhető városnak, zöld városnak, magyar városnak – olyan városnak, ahol a magyarság méltó helyet foglal el a közéletben – és nem utolsósorban fejlődő városnak. Nem vagyok olyan, mint az a háromszéki politikus, aki szerint azért ne jöjjön be az ipar a városba, mert akkor azzal jönnek a románok is. Én nem tudok így gondolkodni, a városnak fejlődnie kell. De azokkal sem tudok egyetérteni, akik Kolozsvárból New Yorkot akarnak, megalopoliszt. Én egy tudásalapú fejlődésű várost képzelek el. Mi kórházainkból és egyetemeinkből élünk, ez adja meg közvetve vagy közvetlenül a város bevételeinek nagy részét. Ezt kell fejleszteni”, magyarázta Eckstein-Kovács Péter.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Fesztivál – Elkezdődött a 14. Szent István-napi Néptánctalálkozó
A sétatéri Kaszinó épületében tegnap ünnepi keretek között, Emil Boc polgármester, további helyi hivatalosságok, a szervező Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány és a Szarkaláb Néptáncegyüttes, valamint a résztvevő együttesek képviselőinek jelenlétében nyitották meg az idei, immár 14. Szent István-napi Néptánctalálkozót.
A Kolozsvári Magyar Napokba az idén is beépülő néptánctalálkozó nyolc ország (Magyarország, Horvátország, Vajdaság/Szerbia, Kárpátalja/Ukrajna, Lengyelország, Olaszország, Görögország, Erdély/Románia) 13, kisebbségi kultúrákat képviselő néptáncegyüttesét, valamint hat Kolozs és Szilágy megyei település mintegy 180 hagyományőrző fiatalját gyűjti egybe augusztus 16. és 20. között.
Tegnap délben egyébként már meg is csodálhattuk a résztvevők egy részét, illetve népviseletüket: a Farkas utcai színpad környékén ejtett táncot a néptáncosok első csoportja – a többiek ma veszik uralmukba a teret, pontosan délben.
Szabadság (Kolozsvár)

Új szerzők a Fehér Holló sorozatban
Lőwy Dániel Két világ közt, valamint Bodó Márta Hit, kultúra, kommunikáció című könyvét mutatták be csütörtökön délután a Világhírnév kiadó székházában a III. Kolozsvári Magyar Napok keretében. A kötetek a Világhírnév kiadó újságírói munkákat publikáló Fehér Holló sorozatában jelentek meg.
Az Amerikában élő neves vegyészkutató, Lőwy Dániel publicisztikai írásokat, esszéket, tanulmányokat, megemlékezéseket tartalmazó kötetét Szabó Csaba, az RTV kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztőségének munkatársa, a Szórványtengelyek-mozgalom vezetője méltatta. A szerző, a New Yorkban kiadott Amerikai Magyar Népszava Szabadság szerkesztőségének főmunkatársa, „első látásra otthont keres a kötetben, de ez inkább a kutatókra jellemző, jól megtervezett keresés-kutatás” – fejtette ki Szabó Csaba. – Lőwy Dániel írásait olyan témakörökben lehetne vitaanyagnak használni, mint például „a magány földrajza- és feldolgozása, a felelősségtudat súlya, tömege és menedzselése vagy a rendszerezés irodalma” – állapította meg a kötet méltatója. Szabó Csaba szerint a szerző „mindenhol Kolozsváron van, és mindenhol egyedül”. Mint kiemelte, a kötet azonban nem csak a magányról és a vágyakozásról szól, hiszen olyan tényirodalmi jegyzeteket, drámai történetek feldolgozását is tartalmazza, amelyeket szerinte kiáltványprózának lehetne nevezni.
Lőwy Dániel elmondása szerint negyedik szakmája keretében ír – túlnyomórészt erdélyi vonatkozású – művelődési tárcát, hiszen amellett vegyészkutató, egyetemi tanár, és helytörténész is. Mint kiemelte, a kötetben Kossuth Lajos amerikai útjának – több forrásból, alaposan dokumentált – felmérésével is foglalkozik. Vizsgálja azt, hogy a Kossuthhoz kötődő hely-, település-, utcanevek hogyan kerültek be a köztudatba, illetve melyek maradtak máig használatban. Címadó írása nincs a kiadványnak: a „két világ közt” a látásmódban rejlik – magyarázta Lőwy Dániel. Úgy vélte, életkörülményei folytán talán nagyobb távlatból láthatja az itthoni történéseket, összefüggéseket. A kötetben foglalt írásoknak legalább fele torontói, New York-i, washingtoni, másik része kolozsvári, aradi, magyarországi publikációkban jelent meg – mondta a szerző. Hozzátette: a többnyire hetilapokban közölt írásokban törekedett arra, hogy valóban lekösse, és fenntartsa az olvasóközönség figyelmét és érdeklődését.
Bodó Márta interjúkat, riportokat tartalmazó kötetéről Simon Ilona, az RTV kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztőségének fordító munkatársa beszélt. Méltatásában kiemelte: miközben a különféle vallások, elméletek és irányzatok között elveszni látszik a hit és az állandóság, és mindenki a „tömegkommunikációra esküszik”, egyre többet hallani a „befele fordulás, az elcsendesedés áldásos hatásairól” is. Mint megállapította, a hit, kultúra és kommunikáció fogalmát egymással összefüggésben próbálják meg mindenki számára érthetővé és elérhetővé tenni a kötetben foglalt írások. Ezekben a szinte „külön kasztként kezelt” papok, szerzetesnők, szociális munkások szólalnak meg, akik helyettünk is foglalkoznak a hit kérdésével – részletezte Simon Ilona. – A kötetet csak azért nem tudja az ember egy ült ő helyében elolvasni, mert lépten-nyomon el kell rajta gondolkodni: mit és hogyan kellene változtatni életünkön, hogy a hit, kultúra és kommunikáció ne csak három szó, hanem megélt, tartalmas valóság legyen számunkra – összegezte.
Bodó Márta, a Keresztény Szó katolikus kulturális havilap főszerkesztője elmondta: szerkesztői, újságírói munkája 10–12 évének terméséből válogatta össze a kötet írásait. Hangsúlyozta: a katolikus sajtóban kifejtett munka is része, bár sajátos kategóriája az újságírásnak, amelynek szólnia kell az élet különféle szeleteiről. – A katolikus számomra nem egy felekezeti határt jelent, hanem azt a szemléletet, hogy az értékek szintjén azonosulni tudunk minden velünk közös értékrendet valló emberrel – emelte ki Bodó Márta.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

A parlamenti képviseleten kívül minden jog biztosított a magyarországi románoknak
A parlamenti képviseleten kívül minden jog biztosított a magyarországi román közösségnek – jelentette ki Kreszta Traján, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke egy tévényilatkozatban.
Kresztát az Erdélyi Magyar Televízió szólaltatta meg annak kapcsán, hogy Titus Corlatean román külügyminiszter kijelentette: Magyarország rosszabbul bánik a román kisebbséggel, mint Románia a magyarral. Úgy vélte, hogy a budapesti kormányok nem nyújtanak elég segítséget, vagy csak mímelik a segítségnyújtást ahhoz, hogy a magyarországi román közösség megőrizhesse kulturális identitását, ez pedig a magyarországi románok napról napra folytatódó asszimilációjához vezet.
Kreszta szerint a parlamenti képviseleten kívül minden más kisebbségi jog megilleti a közösséget. Hangsúlyozta, hogy a magyarországi kisebbségek számára biztosított a kulturális autonómia, az országos önkormányzatok saját hatáskörében pedig nemzetiségi iskolák működnek.
A magyar kormány nagyon örülne annak, ha az erdélyi magyarságnak olyan széles körű jogokat biztosítana Románia, mint Magyarország teszi az itteni románság számára – mondta Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerdán az MTI-nek Corlatean kijelentése kapcsán. A parlamenti képviseletre vonatkozó felvetésre kiemelte: régi kérése a magyarországi nemzetiségeknek, hogy legyenek képviselve a budapesti parlamentben. Az új törvényi szabályozás ezt 2014-től lehetővé fogja tenni számukra – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna.
Népújság (Marosvásárhely)

40. Tokaji Írótábor
A 20. századi irodalom és a politikai hatalom viszonyára koncentrál az immár 40. alkalommal megrendezett Tokaji Írótábor. A hazai és külhoni magyar írók, költők, irodalomtörténészek rendezvénye szerdától péntekig tartott a Tisza-parti városban.
A tábort idén Eltiltva és elfelejtve, a hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel hirdették meg.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség és a tábor kuratóriumának elnöke az MTI-nek elmondta: a Tokaji Írótábor azokat a történelmi pillanatokat idézte meg, amelyek a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozták, amelyek hozzájárultak az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság korához.
Megfogalmazása szerint az irodalom és a politikai hatalom viszonya a 20. században végzetesen befolyásolta az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a már lezárt életművek helyzetét. A szakmai szervezetek, az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától, az "ellenséges" vagy "reakciós szemléletű" szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő cenzúrázásáig változatosak voltak a módszerek.
Szentmártoni János szerint a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a "tiltott, tűrt, támogatott" minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet.
Népújság (Marosvásárhely)

A Harangszó augusztusi második számából
Augusztus 20-át, az államalapítás ünnepét számtalanszor megtépázta és eltorzította a történelem alakulása. Ezt a folyamatot kíséri végig Csohány János egyháztörténész István király ünnepéről című írásában. Újkenyér ünnepe kapcsán a hálaadás érzéséből születő adakozásra emlékeztet vezércikkében ifj. Tolnay István. Írásának címe: Hála-adás. Szintén e témát tárja elénk igei gondolatfüzérében A Lélek csendje rovat szerzője, Balázsné Kiss Csilla. Ismét jelentkezik a lap Református egység című rovata, melyben ezúttal a királyhágómelléki és a tiszántúli nőszövetségek debreceni találkozójáról olvasható egész oldalas tudósítás Tóth Zsigmond és Szécsi Andrásné tollából. A 21. érmelléki kórustalálkozóról számol be Hermán Csaba az Éneklő egyház rovatban. Ugyanott a Zilahi Egyházmegye kórustalálkozójának részleteit ismerteti Orosz Otília Valéria. Vetés, Bere, Csomaköz, Magyarcsaholy, Piskolt és Hadadnádasd temploma szerepel ezúttal Emődi Tamás sorozatának legújabb részében, melyben a Partium református műemlék templomait mutatja be, a lap Hit és kultúra rovatában. A Hadadon tartandó egyházkerületi presbiteri konferencia részletes programja mellett a Karcagon tartott Kárpát-medencei presbiteri konferenciáról számol be a Presbiter oldal.
A Mozaik oldalon Makay Botond anekdotája és Kupán Árpád könyvismertetője olvasható. A nagyváradi Harangszó megrendelhető és megvásárolható a református lelkészi hivatalokban, internetes kiadása pedig a harangszo.blogspot.com címen olvasható.
Nyugati Jelen (Arad)

Több állás maradt, mint amennyi elkelt
Sok állás maradt betöltetlenül Hargita megyében a pedagógusi versenyvizsga keretében csütörtökön a helyettesítők számára megtartott helyosztó után. A hó végén szervezendő megyei szintű elosztáson több mint 250 állást pályázhatnak meg a pedagógusok.
Az idei pedagógusi versenyvizsga résztvevői közül 294-en választhattak állást csütörtökön a vizsgaközpontokban a helyettesítők számára megtartott helyosztón. A Hargita megyében összesen meghirdetett 280 helyettesítői állásra azok pályázhattak, akik ötöt és hetes közötti jegyet értek el, vagy pedig hetes fölött írtak, de nem találtak állást a meghatározatlan időre meghirdetettek között.
Waczel Ferenc, a Hargita Megyei Tanfelügyelőség humán erőforrásért felelős tanfelügyelője közölte, a megyében 114 pedagógus kapott állást csütörtökön, ami azt is jelenti, hogy 166 hely továbbra is üresen maradt. Mivel a pedagógusok csak ott választhattak állást, ahol vizsgáztak, sokan nyolcas körüli jeggyel sem jutottak álláshoz – ismertette Waczel Ferenc. Úgy vélte, ezeket a helyzeteket lehet majd orvosolni azon az elosztáson, amit a hónap végén szerveznek meg a helyettesítői állásokra, és amelyen megyei szinten osztják el a helyeket, a pedagógusok tehát médiájuk csökkenő sorrendjében bármelyik Hargita megyei központban meghirdetett állást elfoglalhatják. Az üres állások száma addigra még nőni fog, amint a tanfelügyelő ismertette, kérték az iskolákat, hogy közöljék a nyugdíjazások vagy gyermeknevelési szabadságok miatt időközben megüresedett helyek számát. Waczel Ferenc úgy vélte, a megyei elosztóra mintegy százzal nőhet még a megpályázható állások száma.
A megyei szintű helyosztó előtt megoldják még az ideiglenes és végleges áthelyezést igénylők helyzetét, az állások számán ez azonban nem fog változtatni, mert itt lényegében csak helycserékről van szó – mondta még a tanfelügyelő.
Székelyhon.ro

Fantázia az összevont osztályban
Az első kiadás, úgy tudom, sikerkönyv volt. Mikor is jelent meg?
2001-ben jelent meg, ugyanezeknek a szerzőknek a tollából. Schneider Németh Antal nyugalmazott tanár úr, a Nagyváradi Pedagógiai Líceum pszichológia szakos tanára volt évtizedeken keresztül; Erdei Ferenc és Szász Dezső tanító urak pedig hosszú ideig összevont osztályokban tanítottak. Tehát a szerzők olyan pedagógusok, akik jól ismerik ezt az oktatási formát, és tudják, hogy az összevont osztályokban folyó munka mekkora fejtörést okoz nemcsak a tapasztalt tanítónak, tanárnak, hanem annak is, aki frissen végezte a tanítóképzőt, illetve az egyetemet, a nagyvárosok óvodáiba, iskoláiba járt pedagógiai gyakorlatra, és aztán kikerült egy kicsi vidéki iskolába, ahol olyan osztályt kapott, amelyikben szimultán oktatást kell folytatnia.
Kérem, mondja el, milyen is ez az összevont osztály.
Olyan osztály, ahol a nagyon alacsony gyermeklétszám miatt adott esetben együtt tanul az első és a harmadik, illetve a második és a negyedik osztály. Előfordul az is, hogy az adott helységben csak öt elemi iskolás korú gyerek van, akkor összevont oktatási formában zajlik az első—második—harmadik—negyedik osztály oktatása. Románia, mint köztudott, a kicsi falvak országa, ahol a lakosságnak a 60 százaléka még mindig vidéken él. Nagyon sok az olyan kis település, ahol megmaradtak az elemi iskolák, ahol egy—négy osztályban folyik az oktatás, de a kis gyermeklétszám miatt ez összevont osztályokban történik.
Ebből kb. arra lehet következtetni, hogy szép hazánkban, ha akarjuk, ha nem, falvakon az összevont osztályoké a jövő.
Hát a vidéki oktatásban, mondhatnám, ez így is lesz. Nagyon sok vitafórumon vettem részt ezzel kapcsolatban. Pedagógiai berkekben immár örökzöld téma az összevont oktatási forma. Voltak például tanügyminiszterek, akik egyszerűen meg akarták szüntetni ezt. Azt mondták, például, hogy nagyvárosokban nincs mit keressen az ilyen oktatás. Nem biztos, hogy így van. Még Nagyváradon is a külvárosban van egy olyan iskola, ahol a magyar gyerekek összevont oktatási formában, úgynevezett szimultán oktatásban tanulnak. Nagyváradon, ahol ennek a könyvnek az ötlete, gondolata tizenkét évvel ezelőtt megszületett... El kell mondanom azt is, hogy tíz évvel ezelőtt a könyvnek első kiadásának nagyon nagy sikere volt. A pedagógusok örömmel fogadták és nagyon hamar megvásárolták. Nemcsak azok a tanítók vették meg ezt a kézikönyvet, akik ilyen összevont oktatási formában tanítanak, hanem azok is, akik homogén osztályokban dolgoznak, de úgy gondolták, hogy ezzel gazdagítják a módszertani könyvtárukat.
Lehet azt gondolták: előbb-utóbb rájuk is az a sors vár, hogy összevont osztályban kell majd tanítaniuk. Vagy pedig észrevettek valami érdekest, izgalmast, ami csak ebben a tanítási formában születhet meg, ami más, mint a megszokott tanítói gyakorlat. Mert bevett szokássá vált sajnálkozni: milyen rossz, hogy összevont osztályt kell létesíteni; milyen nehéz abban tanítani stb. Viszont a könyv kéziratát olvasva, én legalábbis arra jöttem rá, hogy lehetőségek is rejlenek az összevont osztályban. Néha úgy tűnik, mintha az összevont osztály többet nyújt a tanulónak mint a hagyományos osztály. Ön hogyan látja ezt?
Hosszú ideig a tanügyi igazgatóságon dolgoztam, Bihar megyében. Tizenöt évig az elemi és az óvodai oktatás volt a munkaterületem. Nagyon sok óralátogatást végeztem ezekben az osztályokban, és azt láttam, hogy azok a gyerekek, akik ilyen oktatási formában tanulnak, sokkal többet tudnak.
Valóban? És ki lehet ezt így jelenteni?
Igen, jól hallotta. Mert gondoljon csak arra, hogy a másodikos gyerek végignézi és végighallgatja azt is, ami a negyedik osztályban folyik, amit a tanítónéni a negyedik osztályos gyereknek mond, illetve az elsős hallja azt, amit a harmadikosnak tanítanak, akivel együtt van az összevont osztályban.
És rá is ragad valami belőle. Mert köztudott, hogy a kicsit mindig az érdekli, amit a nagyobbak csinálnak. Szeret tanulni tőlük, talán jobban is mint a tanítónénitől. Szereti utánozni a nagyobbakat, és gondolom: ezt jól ki lehet használni az összevont osztályban.
Valóban a kisebb diákra nagyon sok ragad rá menet közben, és megvan ennek az oktatási formának a specifikus módszertana, amely figyelembe veszi ezt. A most újra megjelenés előtt álló kézikönyv, mondhatnám, olyan mint egy receptkönyv. Csak fel kell lapozni, és a tanító megtalál benne mindent, lecketervektől elkezdve a tanmenetig, módszertani ajánlásokig. Sőt még azt is, hogyan rendezze be az osztályt, hogyan helyezze el az osztály bútorzatát, hogyan ültesse a gyerekeket. És miként ön is érzékelte, aki elolvassa ezt a könyvet, láthatja, hogy nem kell annyira idegenkedni ettől az oktatási formától. Újdonságként megemlíteném: a könyv új kiadásában van egy olyan fejezet, amely leírja, hogy a külföldi oktatásban is, például Kanadában, milyen jól tudják kamatoztatni ezeket az ismereteket; ott is van összevont oktatási forma. Schneider Német Antal tanár úr felvette a kapcsolatot a volt tanítványaival, azokkal akik a nagyváradi tanítóképzőben végeztek, és elkerültek külföldre: Kanadába vagy az északi országokba, Norvégiába, Finnországba stb., és véleményt kért tőlük a szimultán oktatással kapcsolatosan. Vallomásaikból kiderül, hogy mennyire hatékony az összevont oktatási forma ezekben az országokban, és hogyan dolgoznak az ilyen jellegű osztályokban.
De szemléleti különbség is van közöttük és közöttünk. Mert azokban az országokban, amelyeket említett, a kompetenciák elsajátítása a cél. Míg nálunk a magolás, a tananyag elsajátítása áll előtérben, és ezzel, hogy is mondjam, még mindig valahol a XIX. században tanyázunk. Erről vallanak, például, a gyönyörű érettségi-eredmények!
Azért engedtessék meg nekem, hogy differenciáljak egy kicsit. Egy-négy osztályban másképpen történik az oktatás, mint egy—négy osztálytól felfelé. A tanítók igenis arra törekednek, hogy kompetenciákat fejlesszenek. Akár homogén osztályról, akár szimultán vagyis összevont osztályról van szó, a főfeladat, ugye, az írás, olvasás, számolás megtanítása, s az ezzel kapcsolatos az alapfogalmak kialakítása, ami bizonyos kompetenciák kialakítását feltételezi. Itt a nagy gond az, hogy egy összevont osztályban végzett gyerek, aki hozzá van szoktatva ahhoz, hogy mindent percre pontosan csinál, mert a szimultán oktatás elképzelhetetlen, egyszerűen lehetetlen a nagyon-nagyon pontos időbeosztás nélkül, mibe csöppen majd bele ötödik osztályban... Tehát az összevont osztályokban nagyon fontos az időbeosztás. Az, hogy mennyi időt szán a tanító az első osztályos munkájára, hogy mennyi időt szán a harmadik osztályos gyerek munkájára, mennyi időt tart szükségesnek az önálló munkához, mennyit a frontális tevékenységhez? Stb. Megvannak azok az elvárások, amelyeket ezekben az osztályokban szigorúan be kell tartani.
Nagyon rideg és kegyetlen dolognak tűnik ez: sok elvárás és azok szigorú betartása. Nekem másért tetszik az, amit az önök könyvében olvastam. Azért, mert fantáziát látok benne: a fantázia működését! Az összevont osztályban a tanító a színházi rendezőhöz hasonlít.
Pontosan így van!
Helyzetbe kell hozznia minden gyermeket, az előadás – esetünkben a szimultán oktatás - valamennyi szereplőjét, minden kisdiákot, legyen az elsős vagy harmadikos, másodikos vagy negyedikes, hogy elérjen velük valamit. Roppant izgalmas munka lehet!
Nagyon-nagyon érdekes és izgalmas. Még el szeretném mondani azt, hogy annak a tanítónak, aki ilyen osztályban tanít, napról napra készülnie kell. Úgy kell bemennie az osztályba, hogy előzőleg már elkészítette a feladatlapokat mindenféle tantárgyból, kisakkozta már, hogy melyik percben ki mivel foglalkozik – tehát nem ott improvizál, a tanulók előtt.
Illetve hogyha improvizál is, nagyon fel kell hogy legyen készülve arra.
Tehát nagyon nagyok az elvárások ezekkel a tanítókkal szemben, és a statisztikákat szerint Erdélyben 800 magyar tanító van, aki ilyen oktatási formában dolgozik. Vagyis körülbelül egyharmada a tanítóknak. Ugyanez az arányuk Bihar megyében is, ahol a tanítóknak megközelítőleg egyharmada dolgozik szimultán oktatási formában.
Önök tehát rendkívül komolyan veszik-e ezt a dolgot. De országos viszonylatban más a helyzet. A könyvben utalás történik arra, hogy a tanügyi törvényhez mellékelt módszertan meglehetősen „faramuci" módon kezeli ezt az oktatási formát, vagyis országos szinten nem veszik komolyan. Pedig ha nálunk, romániai magyaroknál 800 tanító dolgozik összevont osztályokban, akkor román viszonylatban ezt a számot meg kellene szorozni minimum héttal vagy nyolccal, nemde?
Pontosan, így van.
Egyáltalán van román szakirodalma ennek az oktatási formának? Létezik e olyan román szakkönyv, amely az önökéhez hasonlóan részletezi ezt a kérdést?
Tudomásom szerint nincs. És nem hallottam, hogy történt volna ilyen próbálkozás. A Nagyváradi Egyetem magyar tanító-, óvónő- és tanárképző szakán tanítok, kapcsolatban vagyok a román kollégákkal is, akik a román szakon tanítanak, és rendkívüli elcsodálkoztak, hogy nekünk van ilyen kézikönyvünk. Azt mondták: jó lenne lefordítani románra és adaptálni ezt a kézikönyvet. Én egyébként a parlamentben interpelláció formájában kérdést intéztem a tanügyminiszterhez, eléje tártam a hozzám forduló tanítók problémáját, nevezetesen azt, hogy most ősszel faluhelyen, ahol öszevont osztályok vannak, mi történik az előkészító osztályokkal? Azt a választ kaptam, hogyha megvan a megfelelő létszám, és az önkormányzat, ugye, a gyermekszorzóval és a bérkiegészítéssel biztosítani tudja, hogy különálló osztály legyen az előkészító osztály, ott semmi gond. Különben... Tehát a minisztérium az önkormányzat térfelére utalja át a kérdést. Ha az önkormányzat gazdag, akkor biztosítani tudja a külön tanítói fizetést, vagyis azt, hogy az előkészítő osztálynak külön tanítója legyen. De ha nem áll módjában, akkor elképzelhető, hogy az előkészítő osztályosokat az elsősökhöz fogják besorozni, és kínlódhat majd az a tanító, aki együtt tanítja az előkészítő osztályt, az első osztályt és a harmadik osztályt. Ebben a kézikönyvben utalások vannak az előkészítő osztályra, és a szerzők a fenti helyzetre is próbálnak megoldásokat kínálni.
Vagyis az előkészítő osztályt már mint létezőt vették be a könyvbe.
És a tanügyi törvény vele kapcsolatos előírásait is. Ez volt az én szerepem és ez volt az én feladatom, gondoskodnom kellett arról, hogy a szerző kollégák állandóan napirenden legyenek a tanügyi törvény alakulásával, a vele kapcsolatos törvényhozási változásokkal, és hogy az új dolgok bekerüljenek a könyvbe. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a Tanítói kézikönyv nagyon hasznos kiadvány és nagy sikere lesz a pedagógusok körében.
Tehát valóban érdemes lenne lefordítani románra és kiadni románul is. Ezáltal országos viszonylatban is használhatnák.
Ismerek a Váradi Egyetemen olyan szakembert is, aki elvállalná a fordítást. A román tanszék tanszékvezető-helyetteséről van szó, akinek tanítói alapképesítése van, onnan jutott egyetemi tanári szintre és nagyon jól ismeri ezt a kérdést. Ugyanakkor nagyon jól tud magyarul, ismeri a magyar nyelvben használt pedagógiai szakkifejezéseket, tehát nem lesz nehéz átültetnie azokat. Beszélgettem vele erről, s mint mondta, szívesen elvállalná a fordítást, mert véleménye szerint hiányt pótolna ez a munka, román nyelven nincs ilyen kézikönyv.
Mint említette, hogy 800 olyan tanítónk van, aki összevont osztályban tanít. Megvan-e számukra a tapasztalatcsere lehetősége?
Megyei szinten megvan. A tanfelügyelőségek közreműködésével rendszeresen megszervezik a módszertani és a pedagógiai köröket, és ezek keretében mindig külön időt szentelnek az összevont osztályokkal kapcsolatos problémáknak. Főleg a kezdőkkel foglalkoznak, segítenek nekik abban, hogy meg tudjanak bírkózni ennek az oktatási formának a követelményeivel. Ezért szeretnénk bemutatni ezt a kézikönyvet ősszel, a tanévkezdés után, mert nagy az érdeklődés iránta.
Körülbelül mekkora példányszámra lenne szükség?
Gondolom 2 000-2 500 példányra, amit szerintem megvásárolnának a tanítók és az egyetemisták is. Erdélyben és a Partiumban elkelne ennyi belőle.
Maszol.ro