"Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület mintegy 2/5-ét – az úgynevezett Észak-Erdélyt – visszacsatolta Magyarországhoz. Dél-Erdély, mintegy 60 000 km2, továbbra is Románia része maradt. A döntést az észak-erdélyi magyarok túlnyomó többsége lelkesen üdvözölte, a dél-erdélyi magyarság tömegein viszont mélységes csalódottság és elkeseredettség vett erőt, a legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb, nem sok jóval kecsegtető kisebbségi sors beköszöntét. Az észak-erdélyiek reményei, ha csak részben is, de beváltak az elkövetkező négy év során. Az addig elnyomott magyar kisebbség újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek kétségtelen előnyei hamarosan megmutatkoztak. A leglátványosabb előrelépés az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén következett be. Leginkább ennek köszönhető, hogy a gazdasági nehézségek, a társadalmi konfliktusok, és a nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került ki a második világháború forgatagából és nézett elébe 1944. augusztus 23-át követően az újabb impériumváltozásnak. [...] A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-a után. Számaránya a területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. Mindezt csak tetézte, hogy önként vagy a román hatóságok nyomására a második bécsi döntés időpontjától 1944 februárjáig mintegy 200 000 romániai magyar hagyta el az országot, és menekült vagy települt át az akkori Magyarország területére. [...] Az összes távozó mintegy fele, kb. 100 000 magyar a bécsi döntést követő fél évben hagyta el Romániát,1 s ez idő alatt kb. ugyanennyi román menekült érkezett Észak-Erdélyről. A budapesti kormány engedélyével a regáti magyarok idővel szinte mind átköltöztek, Dél- Erdély egyes vidékein pedig aggasztó méreteket öltött a menekülés. Jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 000 magyar élt (anyanyelv alapján 473 000), az összlakosság 14%-át képezve, addig 1941 áprilisára a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 000-re csökkent, azaz a 3 300 000-es dél-erdélyi népesség kevesebb, mint 11%-ára.2 A legtöbb magyar Brassóból, a szász ipari centrumokból, Temesvárról, valamint a Zsil-völgyi bányavidékről távozott Magyarországra. Becslések szerint a Zsil-völgyi magyarság száma 70–80%-kal csökkent."
L. Balogh Béni: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete (1940–1944). In Korrajz 2003. A XX. Század Intézet Évkönyve. Vál. Földesi Margit. H.n., 2004, XX. Század Intézet, (39–53) 39–40 .